2016. december 29., csütörtök

A mesék világa (9)

Udmurt népmese

A nagy vadász

Udmurt népi kórus
Hajdanában végtelen erdőrengetegek borították az udmurtok földjét. Előfordult, hogy az ember meg akarta látogatni a szomszédját, s míg odaért, három álló napig kószálhatott a sűrű erdőben. Félelmetes volt abban az időben az erdő: vérengző vadállatok éltek benne. Időnként kiirtottak egy-egy erdőrészt. Széles mezők, rétek zöldelltek a sötét fenyvesek helyén. De a vadállatok nem tűntek el. Éhes farkasok törtek sötét éjszakákon a falvakra, juhokat téptek szét, lovakat, teheneket öltek-sebesítettek meg.
Csinálhattak akármit, a farkasoktól nem tudtak megszabadulni az udmurtok. A szegényparasztnak már egyáltalán nem maradt jószága. Éhség fenyegette a népet, a falvakban rémes betegségek terjedtek. Haldoklott már az udmurt nép. Akkor eljött hozzájuk a Nagy Vadász, összegyűjtötte a parasztokat, s azt mondta nekik:
– Öregapáitok híres vadászok voltak hajdanán, az erdőket járták, s a mókus szemét is eltalálták, olyan jól bántak a puskával. Hová lettek a jó lövészek? Miért tűritek el a ragadozók garázdálkodását?
– Semmire sincs már erőnk – válaszolták a Nagy Vadásznak az udmurtok. – Öregapáink dicsősége harcra buzdít bennünket, de hiába teszünk akármit, annyi a farkas, hogy megszámlálni sem tudnánk őket.
Meghagyta ekkor a Nagy Vadász, hogy valamennyi vörös vásznat, kendőt, inget szedjék össze, s hozzák ide eléje. Hamarosan valóságos hegyet raktak vörös kelméikből a Nagy Vadász lába előtt az udmurtok.
– Most fonjatok belőle egy akkora kötelet – folytatta a Nagy Vadász –, hogy be lehessen keríteni vele az egész országot.
Elcsodálkoztak ezen az udmurtok, el sem tudták képzelni, mire kell ekkora nagy kötél, de engedelmesen fonni kezdték, s a Nagy Vadász kívánsága szerint hosszú csíkokra hasogatták szét hozzá a szőtteseket.
– Most fogjátok a puskáitokat – rendelkezett tovább a Nagy Vadász. – Elindulunk mindnyájan együtt, s kipusztítjuk a ragadozókat.
Aztán jelt adott, s az udmurtok megkezdték a támadást. A bekerített farkasok meg rohangáltak össze-vissza, de a vörös kötelet találták mindenfelé.
Az udmurtok megsemmisítették a gyűlölt vadállatokat, s ettől fogva virágzásnak indult az élet országukban. Évről évre gyarapodtak legelőiken a nyájak, gazdag termést adtak a mezők, s véglegesen eltűntek falvaikból a betegségek. Dicsőítették a Nagy Vadászt, s hálából a legszebb ajándékokkal akartak kedveskedni neki. De a Nagy Vadász nem fogadta el az ajándékokat.
– Nem a saját dicsőségemért, gazdagodásomért harcolok – magyarázta az udmurtoknak. – Az elnyomott népek szabadságáért küzdők, erre áldozom életemet, s hogy mindenhol boldogságban és jólétben élhessenek az emberek.
Az udmurtok akkor tudták meg szabadítójuk, a Nagy Vadász nevét, amely bejárta már az egész világot.
Szabadítójuk neve: Lenin.


GERENCSÉR ZSIGMOND fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 94-95. l.

A mesék világa (8)

Karél népmese

Mese a tükörről

Karéliai áfonya
Élt, éldegélt egy fiatal pár az öreg szülőkkel. Az ifjú férj elutazott a városba, és vásárolt ott egy kicsiny tükröt. Megvette, hazavitte, de senkinek sem mutatta meg, eldugta a párna alá. Eldugta a párna alá, a felesége meg ágyazni kezdett. Meg is találta a párna alatt a tükröt. Ránézett – hát ott egy oly igen szép, fiatal, helyre menyecske van! Rákezdett, sírt, sírt.
– Jaj – mondja –, ha már egyszer ilyen szépet, csinosat talált, elkerget majd engem, nem fog velem élni!
Bejön az anyósa:
– Miért sírsz, lányom?
– Azért sírok – mondja –, mert nézd csak, a városba küldtétek a fiatokat, és most elkerget majd engem, olyan szépet és csinosat talált, hogy én velem ezután nem fog élni.
Azt mondja az anyósa:
– Add ide, megnézem.
Megnézte:
– Édes menyem – mondja –, hát miféle szép vagy csinos lenne ez? Jaj, jaj, hová jutott, hogy ilyen öreg csúfságot talált?
Sírnak mindketten, sírnak. Bejön az öreg:
– Mit sírtok itt mind a ketten?
– Láthatod, miért sírunk – mondja a felesége. – Elküldted a fiad a városba, s látod, miféle vénasszonyt talált. Eszén van egyáltalán, hogy egy ilyen vénasszonyt...
Azt mondja az öreg:
– Mutassátok meg nekem is.
Ahogy megnézi, hát egy szakállas öregembert lát.
– Miket beszéltek – mondja –, ez egyáltalán nem vénasszony. Ez egy semmirevaló öregember. Hova jutott a fiam, igazán nem tudom, hisz ez egy vénember!
Most már hárman sírnak. Sírnak, sírnak, s hazajön a fiú:
– Mit sírtok itt mindannyian?
– Mit sírunk, hova jutottál, itt egy vénember. Szép dolgokat művelsz, szép dolgokat művelsz!
– De hát mi az, miről van szó?
– Hát ez és ez, a menyünk találta a párna alatt.
Fogta a fiú a tükröt, s mondja a feleségének:
– Gyere csak ide!
Odamegy a felesége.
– Nézz csak bele ebbe a tükörbe.
Az asszony belenéz, a férje meg kérdi:
– Nem te magad vagy-é?
– De hát én nem tudom, én vagyok-é?
Belenézett újra, a férje meg kérdi:
– Te vagy-é?
– De hát én nem tudom, én vagyok, vagy sem – mondja –, hisz én nem látom magamat.
– Nem látod magadat, pedig te vagy ez – mondja. – A tükörben látszik, hogy te magad vagy.
Megörült ám az asszony, hogy lám, ilyen fiatal, szép és helyre menyecske ő – meglátta magát.
Odahívja a fiú az anyját, mondja:
– Anyám, gyere ide! Odamegy az anyja.
– Nézd, anyám – mondja. – Nem te vagy-é itt, nem a te ráncaid ezek?
– Az ám, fiacskám az én ráncaim, én vagyok ez, én.
– Gyere ide, apám!
Odament az apja.
– Nézz most te magadra.
Megnézte – szakállas.
– Nem te vagy-é?
– De, mintha én lennék az, fiacskám.

Élnek hát, éldegélnek, folyvást a tükörben nézegetik magukat, örülnek, s élnek, a tükörbe néznek.

HARSANYI ÉVA fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom / A mesék világa, 1978 / 12. szám, 92-93. l.