ANATOLE FRANCE
Emlékbeszéd a Sorbonne-on
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nekem jutott az a megtiszteltetés,
hogy a nagyrabecsült Frederic Passy úrral együtt vezethetem ezt az
oly megindító és oly fájdalmas gyűlést. Azok között, akik
eljöttek ide, hogy tisztelettel adózzanak Tolsztoj halhatatlan
emlékének, ott látom honfitársait és tanítványait is. Engedjék
meg nekem, hogy mindenekelőtt hozzájuk forduljak, és kifejezzem
forró együttérzésemet, hogy üdvözöljem személyükben a hősi
és szenvedő Oroszországot. És ha ennek a teremnek valamelyik
sarkában rejtőzködik egy olyan lélek, amely közel állt az ő
lelkéhez, amely ugyanazt a levegőt szívta, mint ő, jussanak el
érzéseim hozzá, anélkül, hogy megsérteném elmélyülését és
önkéntes magányát.
A feladat nagy megtiszteltetés
számomra, melyet a gyűlés szívélyes szervezőinek köszönhetek.
Nekik bizonyára eszükbe jutott, hogy Tolsztoj élete végéig
mennyire figyelemmel kísérte a francia gondolkodás fejlődését,
nemes lelkűen nyilatkozott néhány munkámról, és elégedetten
vette észre bennük azt az egyszerűséget, amely neki oly drága
volt.
Ő maga is ilyen volt, ilyen egyszerű,
ilyen őszinte. Végtelen lelke az őszinteség óceánja.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Remélem, nem gondolják azt, hogy
beszédemben önök elé tudom idézni teljességében a nagy embert
és nagy életművét. Erre nem elegendő az a néhány perc, mely
rendelkezésemre áll. Sok óra kellene már ahhoz is, hogy megmérjük
ennek az óriásnak akár egyetlen lábujját is. Mégis arra
törekszem, hogy néhány szóval kifejezzem művészetének és
életének értelmét.
Tolsztoj hatalmas tanulság.
Életművével arra tanít minket, hogy a szépség elevenen és
teljesen az igazságból születik, mint Aphrodité, aki a tenger
hullámaiból lép ki. Életével őszinteséget, egyenességet,
céltudatosságot, szilárdságot, csendes és örökös hősiességet
hirdet, azt tanítja, hogy igaznak és erősnek kell lenni.
Igen, erősnek kell lenni; erősnek,
hogy ne legyünk kegyetlenek, erősnek, hogy igazságosak legyünk,
hogy jók legyünk, hogy gyengédek legyünk. Sőt azért is, hogy
mosolyoghassunk. És éppen azért, mert ő erős volt, mindig
igazságos volt! Gyengeség nem képes igazságot prédikálni. Ez az
asszonyok mentsége, mondják azok a férfiak, akik olykor képesek
lennének önmagukat is ugyanígy felmenteni. Tolsztoj őszinteségre
szólít fel, és ugyanakkor arra késztet bennünket, hogy vitába
szálljunk vele, ha azt gondoljuk, hogy téved. És a szíveknek ez a
parancsolója, aki megbékélésre, engedelmességre, lemondásra
szólít fel, ugyanakkor a legbüszkébb törekvésekre is, a lélek
legmagasabb szárnyalásaira. Amikor arról győz meg minket, hogy
higgyünk, szenvedjünk, tűrjünk, hősi lemondása olyan
szenvedélyes harc formáját ölti, olyan határozott, mondhatni
megsemmisítő jellegű, hogy arra ösztönöz minket, hogy
gondolkodjunk, kételkedjünk – és erőink növekednek..,
Nem! Tolsztoj nem ítéli el a
művészetet. Bármit mondott és tett is, nemcsak hogy nem ítéli
el a művészetet, hanem magasztalja, dicsőíti! Még akkor is
igenli, amikor tagadja. Hasztalan próbált szabadulni tőle. A
művészet benne van magában a húsában, vérének minden
cseppjében. A művészet az ember nagysága és méltósága. Az
ember gyönyörűvé, hatalmassá és jóvá csak kezének, lelkének
alkotása során válhat, csak Minerva által, aki a fejéből
pattant ki (mivel Jupiter maga az ember!), Minerva által, aki
olajfákat ültet, gyapjút fon, feldolgozza a fémeket, a geometria
tudósa, fizikus, törvényhozó, művész és költő egy
személyben, legyőzi a barbárokat kopjájának villámával.
Művészetek! Vessünk rájuk figyelmes pillantást! Egymást hozzák
létre egyre tökéletesebben. A legszegényebbekből nőnek ki a
leghatalmasabbak. Akárcsak a művészetek, a tudományok is múzsák
– nővérek, akik létrehozták a csillagászatot és a zenét...
Tolsztoj szenvedélyes háborúellenes
küzdelméről, amit egyébként inkább korai keresztényként mint
modern filozófusként vívott, hadd szóljon a mélyen tisztelt
Frédéric Passy úr. De valamit még meg kell jegyeznem. Hiszen
valamennyien felelünk e fontos – a legfontosabb – kérdés
megoldásáért. Az egyetemes békét, amelyet a római sas hozott
létre elsőként a háború hatszáz éve után a teljes akkor
ismert világon, a béke istennőjét, akinek oltárát valamikor
Augustus emelte, a császár és főpap, és ezt az oltárt most is
felismerhetjük még a gyönyörű márványmaradványokban – azt a
békét, amelynek a barbárok támadásai és a modern Európa
népeinek meg a föld valamennyi népének lassú kialakulása vetett
véget – ezt a valamennyiünk által óhajtott békét nem lehet
csupán sóhajokkal és nyögésekkel felidézni. Nem fog
engedelmeskedni a gyengék és szomorúak könyörgésének. Csak
minden erőnk állandó megfeszítésével juthatunk elhozza, ha
világosan megértjük a mindenség törvényszerűségeit...
Amennyire csekély erőnk megengedi,
azon fogunk munkálkodni, hogy közeledjünk ahhoz a jobb korhoz,
amelynek homályos és fenséges előérzete ott élt Tolsztoj nagy
lelkében.
MORISZ VAKSZMAHER
Megjegyzések Anatole France
előadásához
Anatole France élőszóban és írásban
nemegyszer szólt Tolsztojról. Mindenekelőtt a tolsztoji realizmus
leleplező jellege, társadalmi és erkölcsi kritikájának
könyörtelensége állt közel a francia humanistához és
szatirikushoz. A maga részéről Tolsztoj is élénken érdeklődött
France művei iránt, bár a francia író eszméi sok szempontból
távol álltak tőle.
Tolsztoj különösen France
Crainquebille-jét becsülte, amelyben talán a legteljesebben
fejeződik ki a francia humanista együttérzése az elnyomott
kisemberrel, a burzsoá igazságszolgáltatás népellenessége és
képtelensége ellen való tiltakozás.
France megjegyzései arról
tanúskodnak, hogy nagyon szerette Tolsztojt. (A Jasznaja Poljana-i
könyvtárban őrzik Anatole France A pingvinek szigete című
könyvét, a szerző latin nyelvű ajánlásával : „Tolsztojnak,
az óriásnak, a legnagyobbnak, a halandó Anatole France.") Az
orosz íróban az erkölcsi nagyság és tisztaság, az állampolgári
bátorság és az önfeláldozó tevékenység példáját látta.
Tolsztoj igaz megértését példázza
France cikke, mely a l'Humanité-ban jelent meg 1908. szeptember
10-én, Tolsztoj nyolcvanadik születésnapján. Ebben a cikkben a
következőket írta: „Az epikus vásznak megalkotója, Tolsztoj,
közös tanítónk mindenben, ami a figurák külső megjelenítését
és a lélek rejtett rezdüléseit illeti; közös tanítónk az
általa teremtett alakok gazdagságát és művészi képzelőerejét
tekintve; nagy tanítónk azoknak a tényeknek tökéletes
kiválasztásában, amelyek az életet a maga végtelen
bonyolultságában érzékeltetik az olvasóval. (...) Tolsztoj az
erkölcsi nemességnek, bátorságnak és nagylelkűségnek is
kiemelkedő példája. Hősies nyugalommal és szigorú jósággal
leplezte le annak a társadalomnak valamennyi bűnét, amely a
törvényektől csak egyet akar – megerősíteni a rá jellemző
igazságtalanságot és erőszakot. És mivel így tett, a legjobbak
között is a legjobb volt."
Tolsztoj nézeteinek vulgáris
értelmezése ellen fellépve, itt közölt, 1911. március 12-én
elmondott beszédében France határozottan kifejtette, hogy Tolsztoj
nem volt a művészet ellensége. France nem elemezte azokat a
szociális okokat, amelyek arra késztették Tolsztojt, hogy
megtagadja a művészetet, mint az uralkodó osztályok művészetét;
de annak a tézisnek a kifejtése, hogy „Tolsztoj még akkor is
igenli a művészetet, amikor tagadja", arról tanúskodik, hogy
a francia író megértette Tolsztoj esztétikai törekvéseit. Azt
is hangsúlyoznunk kell, hogy sok más haladó francia íróhoz
hasonlóan France is felismerte, hogy Tolsztoj háborúellenes
tevékenysége milyen hatalmas jelentőségű a kortársak és a
következő nemzedékek számára.
LENGYEL ANDRÁS
fordításai
STEFAN ZWEIG
Egy ismeretlen moszkvai
emlékkönyvébe
Tolsztojnak köszönhetjük, hogy új
mércével közelítünk önmagunkhoz. Köszönhetjük, hogy
nagyszerű példát mutatott ennek a rendkívül nehéz feladatnak a
megoldására, egész életét neki szentelte, mint művész és
ember. Ezért élete éppúgy művészi alkotás, mint könyvei.
1928.
NYIKOLAJ ALEKSZEJEV
Megjegyzések Stefan Zweig soraihoz
„... Nagy öröm számomra, hogy
miután meghívtak a Tolsztoj-emlékünnepségre, Moszkvában írhatom
ezeket a sorokat.
Kockázatos vállalkozás itt
Oroszországban ez a munka, amelyet Európában és az orosz nyelv
ismerete híján írtam. Ezekben a napokban számos olyan benyomást
szereztem, amelyeket, ha előbb éltem volna át, jóval teljesebb
lehetne tanulmányom. Mégis megnyugtatja lelkiismeretemet az a tény,
hogy Tolsztojról és Dosztojevszkijről írt esszéim külföldön
megsokszorozták az érdeklődést és hódolatot e két orosz
lángelme iránt.
... Arra tehát nem vállalkozom, hogy
Oroszországnak megmagyarázzam nagy íróit, de talán itt is
szívesen vesznek tudomást arról, miért törekszünk ilyen
szenvedélyesen és mindenekelőtt ilyen szeretettel megérteni az
orosz lelket, és hogyan látjuk mi, európaiak, kívülről az önök
nagy öregjét.
Moszkva, 1928. szeptember 14."
A Szovjetunióban tartott Tolsztoj-hét
1928. szeptember 10-én kezdődött a Nagy Színházban, ahol az
ünnepélyes ülésen Zweig is felszólalt. Beszédében a többi
között a következőket mondta:
„... Tolsztoj sokkal többet tett
azért, hogy a nyugati tömegek megismerkedjenek az orosz kultúrával,
mint bármely más orosz író. Ezért a mai ünnepség nemcsak az
oroszok ünnepe, hanem az egész emberiségé is. Így velünk együtt
most sok millióan köszöntik Tolsztojt. Boldog vagyok, hogy a nagy
író centenáriumát a Szovjetunióban ünnepelhetem."
Jasznaja Poljanában Tolsztoj sírja
olyan mély benyomást tett Zweigre, hogy az egész világ
leggyönyörűbb sírjának nevezte:
„... sem Napóleon márványkriptája
az Invalidusok Csarnokában, sem Goethéé a weimari nagyhercegi
kriptában, sem a westminsteri apátságban levő
Shakespeare-szarkofág nem ébreszti fel az emberben olyan erővel a
legemberibbet, mint ez a fenségesen hallgatag, megindítóan szerény
sír valahol egy ligetben, amely anélkül, hogy válaszolna, csak
hallgatja a csendet és a szél zúgását."
És mintha csak Zweig nem mondott volna
el mindent Tolsztojról sem róla szóló esszéjében, sem a Nagy
Színházban tartott beszédében, szívesen beleegyezett, hogy
valakinek a kérésére, akit egyébként nyilvánvalóan nem ismert,
még valamit feljegyezzen.
Itt közölt bejegyzése most jelenik
meg először nyomtatásban.
LENGYEL ANDRÁS
fordításai
LION FEUCHTWANGER
Eretnek gondolatok Lev Tolsztojról
Ifjúságom azon kevés élményeinek
egyike, amelyekre pontosan emlékszem, a legapróbb részletekig, az
a mély benyomás, amely Tolsztoj nagy műveinek első olvasásakor
keletkezett bennem. Ezeknek a könyveknek a realizmusa, amelynek
egyébként semmi köze sincs a naturalizmushoz, új valóságot tárt
fel előttem. Ezután hatalmas érdeklődéssel fordultam az író
filozófiai munkáihoz. Annál inkább kiábrándított a könyvek
miszticizmusa, komor prófétai szellemük, amely annyira ellentétes
művészi alkotásainak szinte tapintható világosságával.
Később győződtem meg arról, milyen
gyakran zavarosabbak és elmaradottabbak nagy művészek elméletei,
mint a művészi alkotásaikban található gondolatok.
Sok nagy művész arra törekedett,
hogy az olvasót arról győzze meg, mintha a lényeg alkotásaikban
egyáltalán nem az volna, ami az olvasót megragadja. Goethe ezt
tanította: „Alkoss, művész, és ne beszélj!" – de ő
maga is sokat beszélt, mondott értékeset és jelentőset, de
zavarosat és ellentmondásosat is, nemegyszer olyan esztétikai
elveket hirdetett, amelyeket saját művei meggyőzően cáfoltak
meg.
Lev Tolsztoj klasszikus példája annak
a nagy írónak, akinek művészi alkotásai filozófiai munkáitól
alapvetően eltérnek, és ezeknél mérhetetlenül magasabban
állnak.
Az öregedő Tolsztoj, aki azt
gondolta, hogy meglátta a fényt a sötétségben, megtagadta
korábbi nagy műveit, a Háború és békét és az Anna Kareninát
– s mivel nem feleltek meg későbbi meggyőződésének, rossz
műveknek tartotta azokat. De e „megvilágosodása" után is
írt olyan műveket, amelyeknek semmi köze sincs filozófiájához,
sőt inkább ellentmondanak annak. Aligha von le az elfogulatlan
olvasó a Hadzsi-Muratból olyan eszmei következtetéseket, amelyek
egybeesnének Tolsztoj erkölcsi követelményeivel.
A késői Tolsztoj tanításának
lényege az Evangélium legveszélyesebb tétele: „Ne állj ellen a
gonosznak!" De Tolsztoj majdnem egész eleven életműve olyan
mint egyetlen éles, magával ragadó felhívás: Állj ellen a
gonosznak!
A született művész helyesbítette
Tolsztojban azt, amit „megvilágosodása" eltorzított, és
ebben van az ő nagysága. Megvesztegethetetlen szeme, az a
képessége, hogy csalhatatlan érzékkel megragadja a dolgok
lényegét és kifejezze a szükséges szavakkal, lehetővé tette,
hogy felidézze a valóságot, melynek törvényeit felismerni
elméjének nem adatott meg.
SZUSZANNA ROZANOVA
Megjegyzések Lion Feuchtwanger
szavaihoz
Lion Feuchtwanger itt közzétett
feljegyzése 1953-ban, azok után keletkezett, hogy az író
nézeteiben gyökeres változás ment végbe, és lemondott a
történelemmel kapcsolatos szkeptikus nézetéről, arról, hogy az
az értelem és az értelmetlenség harca lenne, felismerte a
forradalmi erőszak objektív jogosságát. Innen ered Tolsztojról
való kijelentéseinek „eretneksége", a tolsztojanizmus
tüntető tagadása. A Nyugaton kialakult tradícióval ellentétben
Feuchtwanger határozottan elvetette Tolsztoj valláserkölcsi
filozófiáját, teljesen mellőzve annak társadalomkritikai
tartalmát. Ezért kijelentésében jól megfigyelhető az a
törekvés, hogy teljességgel elhatárolja Tolsztoj művészetét –
amit egyébként szeret és becsül – valláserkölcsi és
filozófiai elveitől. Feuchtwangernek az a gondolata, hogy a
„született művész" helyesbíti Tolsztojban a
„megvilágosodást", hogy életműve így tökéletesen mentes
a tolsztoji ideológia hatásától, jelentős mértékben
leegyszerűsíti az író művészetének és világnézetének
bonyolult és ellentmondásos kapcsolatát.
Rendkívül érdekes Feuchtwangernek Az
irodalom olyan erő, mely közel hozza egymáshoz a népeket című
cikkében tett kijelentése: „Sok elméleti munkát olvastam a cári
Oroszországról, de először mégis Tolsztoj és Csehov műveiben
tárult fel előttem. Tanulmányoztam mintegy kétszáz könyvet
Napóleon oroszországi hadjáratáról, de ennek a hadjáratnak a
lényegét csak akkor értettem meg, amikor elolvastam a Háború és
békét.'"
LENGYEL ANDRÁS
fordításai
JOHN GALSWORTHY
Előszó az Anna Kareninához
Tolsztoj számomra lenyűgöző
rejtély. Nem hiszem, hogy lenne más, akiben ennyire sajátosan
ötvöződik a művész és a reformátor. A prédikátor, aki élete
utolsó éveiben kerekedett benne fölül, már az Anna Karenina
írásakor is háttérbe szorította Tolsztojt, a művészt. A
moralista Tolsztoj már a legnagyobb regény – a Háború és béke
– befejező részében is jelen van. Életművében állandó
szellemi kettősséget érzünk. Folytonos harc ez Tolsztojban, a
belső konfliktus hol erősebb, hol gyengébb, ez gigantikus
világnézeti válságának csírája. Ennek a titokzatos
kettősségnek magyarázatát az orvosokra bízhatjuk, mert az ő
meggyőződésük szerint az emberi individuum karaktere a mirigyek
működésétől függ: ha az agyalapi mirigyünk rendkívül
fejlett, művészekké, s ha a mellékveséink – azt hiszem, így
hívják – fejletlenek – moralistákká válunk.
Ha meg akarnék nevezni egy regényt,
amihez hozzáfűzhető a „legjobb a valaha írt regények között"
jelző – ez a jelző egyébként kedvence a különböző
konferenciák fennkölt stílusú résztvevőinek – ,én a Háború
és békére szavaznék. Mesterien birkózik meg benne Tolsztoj
egyszerre két témával, hasonlóan a cirkuszi lovasvirtuózhoz, aki
egyszerre két lovat ül meg, s ennek ellenére eljut az istálló
ajtajáig épen, sértetlenül. A siker titka az a feszült,
kiapadhatatlan alkotói energiájából és tehetségéből fakadó
figyelem, amivel minden oldalt megír. Ez a könyv körülbelül
hatszor hosszabb a megszokott regényeknél, de az olvasót állandó,
megunhatatlan szellemi izgalomban tartja. Valóban óriási rétegeket
fog át: mindennapos, megszokott dolgokat és történelmi
jelentőségű eseményeket, a társadalom felsőbb rétegeinek és
az egész nép életét. Az Anna Karenina csak kevéssel marad
mögötte ennek a remekműnek. Ez is rendkívül terjedelmes könyv,
hat élénk tolsztoji figurával: az öreg herceggel, a lányával,
Kittyvel, Sztyepan Arkagyeviccsel, Vronszkijjal, Levinnel és magával
Annával. Tolsztoj sohasem teremtett hitelesebb és ragyogóbb
alakot, mint Sztyepan Arkagyevics, az akkori Oroszország tipikus
világfia, az a figura, akit az életből jól ismert ennek az
előszónak a szerzője. Az első fejezetek – amelyekben Sztyepan
Arkagyevicset életének egyik nehéz percében látjuk – valóban
remeklések. A hősnő férje, Alekszej Alekszandrovics bennünk
ugyanazt az érzést ébreszti, mint Annában. Ennek a nagyszerű
műnek első részei az erőteljesebbek, mivel engem Tolsztoj nem
tudott meggyőzni arról, hogy Anna az adott körülmények között
öngyilkos lesz. A regény elején annyira élő, bővérű
asszonynak rajzolja meg, hogy lehetetlen elhinni, hogy a regény
végén nem az író rendelkezik vele saját önkénye szerint, hanem
saját akaratából vet véget életének. Anna élő asszony, tele
energiával és melegséggel, s túlságosan életképes ahhoz, hogy
így végezze. Ezért a regény befejezése váratlan és mesterkélt,
mintha Tolsztoj a maga alkotta világ törvényei ellen dolgozott
volna. S így arra a megállapításra jutunk, hogy Tolsztoj szabadon
kezdte írni regényét, emberi szimpátiája nem befolyásolta,
szemlélete elég széles volt, de ahogy múltak az évek,
megváltozott világnézetének eredménye az lett, hogy a prédikátor
legyőzte a művészt. Meg kell mondanom, nem is olyan ritka, hogy
egy író alábecsüli teremtményeinek életképességét. Hasonló
tévedéssel találkozunk Arthur Pinero művében, A második Mrs.
Tanqueray című darabban. Ezekben az asszonyokban akkora az élet
vágya, hogy öngyilkosságuk csak a drámákban és regényekben
fordulhat elő. De az Anna Karenina még ezzel a hibájával is az
orosz karakter, az orosz társadalom kiváló tablója, amely hiteles
maradt (csekély kivétellel), egészen a háborúig.
Tolsztoj írói metódusa ebben a
regényében is – mint az összes többiben – a teljességre
törekvés. Végtelenül sok adatot, adalékot gyűjt össze. Ez
éppen ellentétes a turgenyevi módszerrel, akinek írói
gyakorlatára a pontos kiválasztás, szűkítés és a koncentrálás,
az atmoszféra megteremtése a jellemző, továbbá művészi
eszközeinek poétikus harmóniája. Tolsztoj a részletek embere.
Mindent végigmond, szinte megfosztja az olvasót a gondolkodás, a
képzelet lehetőségétől, de olyan frissen és olyan erővel ír,
hogy mindig érdekes marad. Stílusát önmagában – a szó szűkebb
értelmében – semmi különös nem jellemzi. Minden alkotásában
fontosabb számára az, amit mond, mint a hogyan. De próbáljunk meg
a számtalan stílusmeghatározáshoz még egyet hozzátenni: ..A
stílus az az írói képesség, amivel lerombolja a közte és
olvasói között álló összes határokat, és a stílus legnagyobb
sikere, ha tényleges szellemi kapcsolatot teremt az olvasókkal."
És ha ez a meghatározás sokak lába alól ki is húzná a talajt,
Tolsztoj ebben az értelemben kiváló stiliszta. Még soha nem
találkoztam az élet olyan hiteles újrateremtésével, mint az ő
könyveiben. A megmerevedett stílus sokszor elrontja az alkotásokat,
azok mesterkéltek lesznek, de Tolsztoj soha. Tolsztoj mindig az
érzelmi kitörések rabja volt, hol az alkotásé, hol az
átalakításé. Mindig szembenézett a nehezebb kérdésekkel, a
buktatókkal is, vagyis távol állt tőle a túlzott óvatoskodás,
a modern művészet hibája.
Jelentős és életteli műalkotás
csak akkor születhet, ha az íróját témája fogva tartja. Minden
más csak mesterségbeli fogás, ami a gondolatok, a magasztos
kitörések kifejezését segíti, amelyek egyébként, sajnos, oly
ritkán keletkeznek az íróban. Ha az író nem tud azonosulni
témájával, ugyanaz történik vele, mint a festővel, aki egy
teljes életen át latolgatja, mi is legyen, posztimpresszionista,
kubista, futurista, expresszionista, dadaista, neodadaista (vagy ami
még van), aki folytonosan új és meglepő technikát eszel ki,
változtatja esztétikai nézeteit, és akinek munkássága (csakúgy
mint hangulata) – mesterkélt és kísérleti jellegű. Csak akkor
oldódnak fel a kifejezés feletti kétségek, ha a téma teljesen
hatalmába keríti az írót, de akkor igazi remekművek születnek.
A regényíró Tolsztoj fő
megkülönböztető vonása természetesen a változatlan őszinteség,
rendíthetetlen törekvése, hogy a lehető legteljesebben fejezze ki
azt, amiben az adott pillanatban az igazságot látja.
Hampstead, 1926. április
BORISZ GILENSZON
Megjegyzések John Galsworthy
előszavához
John Galsworthy művészi fejlődésére
termékenyítő hatással volt a nagy európai mesterek,
mindenekelőtt az oroszok – Turgenyev, Csehov s különösen
Tolsztoj – olvasása. „Az önök irodalma – írja Galsworthy az
Oroszok és angolok (1916) című cikkében az orosz néphez fordulva
– az utolsó húsz évben óriási hatással volt irodalmunkra. Az
orosz regény (...) a fő életerő a modern irodalomban (...) Én az
irodalom fő részlegének a szépirodalmat tartom, s ebben az önök
írói elhozták az ábrázolás igazságának és a közvetlenségnek
a friss áramlatát, ami nekünk, nyugatiaknak, valami egészen újat
jelentenek, s amit mi angolok különösen értékesnek tartunk,
racionalitásunktól függetlenül."
Galsworthy egész életében mély
figyelemmel olvasta Tolsztojt. Ebben nem kis szerepe volt, hogy jól
ismerte fordítóját, Constance Garnettet, akinek 1902. május 10-én
az Anna Karenináról a következőket írta: „Elolvastam a könyv
második részét, s olyannyira gyönyörködöm, hogy nem tudom
magamban tartani érzéseimet. Anna halálának leírása –
érzelmileg és mélységében –, Tolsztoj legnagyobb eredményei
közé tartozik. Sztyiva és Karenin, Landau és Ligyija grófnő
beszélgetése szatírájának csúcsa. Azt hiszem, az utókor
Tolsztojt ugyanolyan nagyra fogja értékelni, mint Shakespeare-t.
Művészete egyáltalán nem hasonlít sem Turgenyevéhez, sem
Shakespeare-réhez, sem Maupassant-éhoz, teljesen más. Senkihez és
semmihez nem hasonlít, mivel új.
Igaza volt Edwardnak [Constance
Garnett férje, irodalmár],
amikor tegnap azt mondta: »Tolsztoj az önismeret, tehát az
elemzés, újabb és magasabb fokait érinti.«"
1910. április 24-én keltezett, Edward
Garnetthoz írt levelében Az orosz irodalom útjelzői című
könyvről a következőket mondja: „Egyetértek azzal a
véleménnyel, hogy Tolsztoj és Dosztojevszkij jobb író
Turgenyevnél." Ugyancsak Edward Garnetthoz írt levelében
(1914. április 5-én) már magasabbra értékeli Tolsztojt
Dosztojevszkijnél is. Néhány nappal későbbi levelében pedig –
ebben David Lawrence regényét, a Szülők és szeretőket bírálja,
erotikus-freudista motívumai miatt –, a következő nagyon fontos
észrevételt teszi: „..A nagy írók, akiknek nevére mi esküszünk
– Tolsztoj, Turgenyev, Csehov, Maupassant, Flaubert, France – egy
nagy igazságot ismertek: a testtel csak annyira foglalkoztak,
amennyire ez fontos volt a lélek megértéséhez." Galsworthy
nem véletlenül említi elsőnek Tolsztoj nevét azok között a
kiváló írók között, akik szemben álltak a dekadencia
irodalmával. 1932-ben, egy évvel halála előtt írta Galsworthy,
hogy tovább olvassa Tolsztojt, és sokkal inkább a regényírót,
mint a prófétát. A Háború és békét a „valaha írt legjobb
regénynek", a Feltámadást a világirodalom egyik
mesterművének tartotta.
Tolsztoj művészi tapasztalatai
sokszínűen verődnek vissza Galsworthy életművében. Az angol
irodalomtörténészek megállapítása, hogy milyen óriási
hatással volt Tolsztoj az angol gondolkodásra, rá is érvényes.
SZÉCHENYI ÁGNES
fordításai
Forrás: Szovjet
Irodalom, 1978 / 9. sz. 118-126. l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése