2015. november 14., szombat

Regény egy rendkívüli emberről (4)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Tizenharmadik fejezet

Koljusa a délnyugati frontról hazatérőben az egyik kitérőnél anarchista banda fogságába került. Zöldeknek számítottak, a maguk módján harcoltak a németek ellen, akik megtámadták Ukrajnát, és mint zöldek, ráadásul anarchisták, senkinek nem engedelmeskedtek, semmiféle hatalmat nem ismertek el, úgy tartották, hogy Oroszországban csak anarchiából születhet rend. Az ellenséggel nem teketóriáztak. Ennek a bandának az atamánja egy bizonyos Gavrilenko volt, aki „Kropotkin herceg tanítványának" nevezte magát. Gavrilenko maga vallatta Koljusát, e gyanúsan művelt vöröskatonát, akinek olyan sietős az út Moszkvába. Mert a polgárháború kellős közepén igazán nem lehetett komoly oknak tartani a pontyfélék kutatását. Valami sántított a dologban. És hogy ne kelljen sokáig törnie a fejét, egyszerűbb volt pofozni a fiatalembert. Legjobb helybenhagyni a forrófejűeket. Ismerve Koljusa lobbanékony természetét, könnyű elképzelni, hogyan végződött volna számára ez a találkozás, ha akkor csak úgy, kíváncsiságból meg nem kérdezi Gavrilenkót: „Kropotkin tanítványa vagy, de láttad-e őt valaha is?" Gavrilenko természetesen nem látta őt, ám ettől még nem jött zavarba – ugyan ki láthatná magát Kropotkint?„Hát én láttam! – jelentette ki Koljusa. – Ugyanis a rokonom!" És elmondta, hogy Pjotr Alekszejevics Kropotkin az ő nagyanyjának az unokabátyja.
– Nagyanyámmal voltunk nála párszor, beszélgettünk néhány forradalmi problémáról. Málnalekvárral kínált minket, amit egyébként Lenintől kapott ajándékba. Lenin tisztelettel viseltetett iránta, meglátogatta, és ő is rokonszenvezett Leninnel.
Igaz, Koljusa ekkor közölte, hogy komoly vitába keveredett Kropotkinnal, no nem, nem az anarchizmussal kapcsolatban, az anarchizmussal neki, Koljusának semmi baja. A vita Kropotkin evolúciós nézetei miatt támadt, de hiába vitatkozott, akkor nem értette ezeket a nézeteket, aztán elolvasta a Kölcsönös segítség mint természettörvény című könyvet – kiváló munka! – , és elismerte: Kropotkin nagyon okos, még ha nagy úr is. Ezen kívül még a jégkorszak kialakulásáról is felállított egy elméletet.
– Hogy mertél vitatkozni magával Kropotkinnal! – kiáltott rá Gavrilenko.
De attól a pillanattól kezdve tisztelte Koljusát, úgy közeledett hozzá, mint Kropotkin képviselőjéhez, és bevette a németek elleni rajtaütésekbe, akiket – esküvel fogadta – ki fog űzni Ukrajnából. Egy ilyen csetepatéban egy német ulánus kardlapjával fejen találta Koljusát, aki eszméletlenül esett le lováról. Éjszaka tért magához. Mellette áll a lova. Nincs meg a kucsmája. Fölmászott a lóra, és mivel megsértődött, hogy sorsára hagyták, elindult, hogy megkeresse az övéit, a Vörös Hadsereg 12. hadseregének csapatát...
A sors abban az időben nem tudta őt kirekeszteni az események sodrából, a bennük való részvételből. Ilyen volt a természete – mohón habzsolta a jelent, mindig az élet sűrűjében járt. A kétségbeejtő helyzetekből azonban jó sorsa gondosan kiszabadította, a hajánál, a gallérja csücskénél kapta el... Néha úgy rémlik, nem is csoda rejlik ebben, hanem nyilvánvaló szándék – megmenteni, az élők között megőrizni az ilyen, valamennyi esemény sebhelyével megbélyegzett példányokat.
Életének kalandos eseményei rendszertelenül bukkantak felszínre, mikor mi jutott eszébe, némelyek többször is elhangzottak, de soha nem ugyanúgy. Mint egy kaleidoszkóp. Illett volna mindet összegyűjtenem, minden változatból egyet – a legteljesebbet – összehoznom, de én egy kicsit ódzkodtam ettől.
... Koljusa következő elbeszélése azt szemlélteti, hogyan tanították meg a lovasságnál suhintani:
– Két fő mozzanata van: amikor előrelendíted a kezed, le ne vágd a ló fülét, amikor pedig suhintasz, egy darabkát se vágj ki a ló farából. Ezért kifelé kell fordítanod a kezed, ami pontosságot és gyakorlatot követel. Mindent levághatsz, amit akarsz, csak egyre figyelj: a ló fülét és farát meg ne sebezd!
Mellesleg az is kiderül, hogy a Gavrilenko-banda csapdába esett, amikor soros rajtaütésükből tértek vissza. Kocsisorral vonultak: a nők meg a gyerekek szekereken, aztán a zsákok, szamovárok, üstök, kecskék – kész nomád köztársaság. Az oszlop befelé tartott egy szűk völgykatlanba: egyik oldalról folyó, másik oldalról sűrű, áthatolhatatlan bozót. Szemből rájuk rontott egy német század. „Előre!" – vezényelt Gavrilenko. Aztán mindenki boldogult, ahogy tudott. Koljusa nekiiramodott, lova nyakára hajolt: menekíts ki, kedvesem! Nem volt hű de nagy lovas, ám tartani tudta magát, a ló megértette – az állatok mindig megértették, ő is megértette az állatokat, nemhiába tartották igazi zoológusnak. Szóval nekiiramodott, aztán egy ütés, majd a csillagos ég és mellette a lova...
Az ember azt hinné, az előadói képesség egy tudós számára szükségtelen, de őnála ez valahogy összefüggött tudósi tehetségével. A. M. Molcsanov, a híres matematikus így nyilatkozott róla:
– A Bölénynek megvolt a maga módszere: tartotta magát az alapeszméhez. Kedvtelve színezte a történeteket, de aztán mindig visszakanyarodott. A cserélhető részletek váltakozhattak, de az alapgondolatot mindig megőrizte... Prelúdiumok, kis kitérők – mindennek nagy mestere volt. De magabiztosan, lépésről lépésre közelített az alapgondolathoz. Az efféle „kiselőadások" többet értek, mint sok-sok kötet. Amikor a Bölény meghalt, és Keldis is meghalt, szomorúan sóhajtottam: Nincs többé kitől félnem. Csakis kettejüktől féltem. Ennek több oka volt. Ők ketten annyival okosabbak voltak nálam, hogy én magam is tökfilkónak tartottam magamat. Mindketten erősek voltak, mindenkit maguk alá rendeltek, ami szintén nem különösebben szokványos dolog... De másban egyáltalán nem hasonlítottak, sőt egyenesen ellentétei voltak egymásnak. Észrevettem például, hogy amikor beszélek, a Bölény hanghordozását utánzom.


Tizennegyedik fejezet

Oscar Vogt 1925-ben felkérte Ny. A. Szemaskót, az egészségügyi népbiztost, hogy ajánljon neki egy fiatal orosz genetikust, akit berlini intézetének új genetikai és biofizikai osztályán foglalkoztatna.
Vogt professzor a berlini agykutató intézetet igazgatta. Amikor Lenin megbetegedett, konzíliumra hívták Moszkvába, Lenin halála után, 1924-ben pedig a szovjet kormány őt is felkérte, hogy vegyen részt Lenin agyának vizsgálatában, és segítsen megszervezni az oroszországi agykutató intézetet.
Szemasko megtanácskozta a dolgot Kolcovval. Kolcov kis gondolkodás után Koljusát választotta.
– Ki az a Tyimofejev? – kérdezte a népbiztos. – Csak nem az a belevaló útonálló, aki furkósbottal támadt rám?
–  Hát persze hogy ő – erősítette meg Kolcov.
– Hm – Szemasko gondterhelten vakargatta a tarkóját. – Egy keresztúton lesben álló banditát ajánl?
– Kifejezetten őt ajánlom.
Szemasko nagyot nevetett, és kiadta az utasítást, hogy hívassák be ezt a Koljusát.
Mielőtt találkoznának, tisztáznunk kell, honnan ismerte Szemasko Koljusát, és ugyan miért vakargatta a tarkóját.
Egy évvel azelőtt Kolcov rávette a népbiztost, látogassa meg mindkét biológiai állomását. Az egyik Anyikovóban volt, ahol A. Sz. Szerebrovszkij munkatársai dolgoztak, a másik a szomszédban, Zvenyigorodban, ahol Koljusa dolgozott barátaival.
Szerebrovszkijnak, Kolcov idősebb tanítványának a telephelye híres genetikai állomás volt, ahol tyúkokon tanulmányozták a populációgenetikát. Már jó eredménnyel dicsekedhettek, amelyek hasznosak voltak a Földművelési Népbiztosság számára.
A másik, a zvenyigorodi állomásnak valahogy kisebb volt a presztízse, mert ott valamiféle legyekkel foglalkoztak, amit minden kívülálló marhaságnak tartott. Amikor Koljusa jóbarátja, Reformatszkij vadászatot szervezett, és Koljusa az utolsó pillanatban mondta le a meghívást arra hivatkozva, hogy a legyekre kell felügyelnie, kigúnyolták. Hát a legyek aztán tényleg olyan értékesek? Nem ostobaság-e elszalasztani miattuk az ünnepnapokat, az élet gyönyörűségét? Koljusa nem tudta – legalábbis akkor még nem tudta megmagyarázni –, hogy ezeken a hitvány kis legyeken keresztül az élet fejlődésének teljesen ismeretlen folyamatai tárulnak föl. A kétszárnyú legyek hosszú évekre örömök és csalódások, hírnév és kellemetlenségek forrásává váltak...
A legyecske neve Drosophila – ecetmuslica. Három milliméteres ecetmuslica tigriscsíkos potrohhal. Ha tudományos-ismeretterjesztő könyvet írnék, mindenekelőtt a Drosophilát énekelném meg; valami ódához hasonlót költenék ennek a parányi élőlénynek a dicsőítésére, amely 1909 óta a genetikusok ezreinek igaz segítőtársa. Ódát az őszinteségéért. Vagy a bőbeszédűségéért. Egy fecsegő lény, aki attól nagyszerű, mert oly rosszul őrzi a természet titkait. Nehéz kifejezni, mekkora szolgálatot tett a Drosophila a tudománynak. Ha lehetségesnek tartották, hogy szobrot emeljenek Pavlov kutyájának, akkor a Morgari-féle Drosophilát is meg kellene örökíteni.
Nyikolaj Viktorovics Lucsnyik, a Bölény egyik tanítványa lejegyezte tanárának a Drosophilát dicsőítő beszédét:
– Nélkülözhetetlen! Gyorsan szaporodik. Rengeteg utódja van. Határozottak az örökletes jegyek. A mutációt nem lehet összetéveszteni. Piros szemek, fehér szemek. A világ minden valamirevaló laboratóriumában Drosophilákkal dolgoznak. A laikusok felhánytorgatják, hogy a Drosophilának nincs gazdasági jelentősége. De nem is törekszünk arra, hogy jól tejelő Drosophila-fajtát tenyésszünk ki. Ezek a parányi lények arra kellenek, hogy az öröklődés törvényszerűségeit tanulmányozzuk rajtuk. Ezek a törvények egyformák, akár légyről, akár elefántról van szó. Az elefánton is ugyanazt az eredményt kapnánk. Csakhogy a legyek új nemzedéke két hét alatt kifejlődik. Ahelyett, hogy a légyből csinálnánk elefántot, az elefántból csinálunk legyet!
Oroszországban csak akkoriban kezdtek Drosophilával dolgozni, így a legyecskének és a vele végzett munkának semmiféle tekintélye nem volt. A Drosophilának egyébként alaposan kijut majd a negyvenes, sőt még az ötvenes években is. Szégyelltek, szemrehányást tettek miatta, a gyakorlattól elszakadt, felesleges tudomány példájául szolgált, veszélybe sodorta magát, aki vele foglalkozott – bűnös légy!
Szóval, megtudták Zvenyigorodban, hogy jön a népbiztos, és először az anyikovói állomást tekinti meg. Nekibúsultak, mert elképzelték, hogy ott, a jól felszerelt állomáson micsoda lakomát fognak csapni, ha felvonultatják a tyúkjaikat, az italkészletüket. A népbiztosnak aztán talán már ideje se marad, hogy Zvenyigorodba jöjjön, de ha el is jön, akkor is sietni fog. Mit tegyenek? Koljusa azt javasolta, hogy fogják el a népbiztost. Gondolkoztak, törték a fejüket, és úgy határoztak, hogy elrabolják Szemaskót, mégpedig az útelágazásnál. Vagy öt kilométerre esett az útelágazás: balra Anyikovóba, jobbra Zvenyigorod felé vezet az út.
Akkoriban teljesen természetes körülmények között éltek az állomáson, és úgy is öltözködtek. Koljusa például többnyire mezítláb járt, csíkos háziszőttes nadrágba bújt, meg szürke kihajtós ingbe, Dmitrij Petrovics Filatov és Borisz Lvovics Asztaurov körülbelül ugyanígy festett, csak ők cipőt is hordtak. Úgy döntöttek, hogy az útelágazásnál beülnek a bokrok közé. Furkósbotokkal fegyverkeztek fel.
Azokban az években a népbiztosok úgy közlekedtek, mint az egyszerű emberek; Kubinkáig vonaton utazott Szemasko is, ahol a megállapodás szerint várják és kocsin viszik tovább. Egy végtelenül kövér doktor – a helyettese – mindig vele tartott.
Zötykölődik az úton a trojka, a fogadóbizottság ül benne meg a népbiztos a helyettesével. Ekkor az orosz útonállás ősi rítusa szerint furkósbottal felfegyverkezett legények ugranak elő a bokrokból. Ráadásul még borostásak is, mert nem pazarolták az időt a borotválkozásra.
– Állj! – és hadonásznak a furkósbotokkal.
Szemasko helyettese megrémült, a farzsebében matat, ahol a pisztolyát tartja, de az sehogy sem akad a kezébe. A legények bejelentik:
– Meghagyjuk az életüket, a pénzük se kell, de velünk jönnek oda, ahová mi visszük magukat.
A lovakat a zvenyigorodi útnak fordították, a kocsist leszállították. Koljusa fölült a bakra, kezébe vette a gyeplőt, a többiek a furkósbotokkal – díszkíséret gyanánt – mellette futnak a porban. Szemasko hamar rájött, miről van szó, és nagyon tetszett neki ez az egész. Így kezdődött az ismeretségük.
A népbiztos elrablásának történetét a Bölény szívesen mesélgette, de csak mint bármelyik más csínytevését, nem komolykodott, nem keresett mentséget. Később Ny. Ny. Voroncov tárta fel az okokat. A rablási históriában közrejátszott valami, amit a Bölény az őseitől örökölt. Haramiavére volt, a természete erősebbnek bizonyult a tudós szenvedélyénél, a természete folyton felborította a terveit. Hirtelen ötleteit mindig megvalósította. Rávette például társait, hogy rabolják el Anyikovóból a lányokat. Aztán magukkal viszik őket a biológiai állomásra, udvarolnak nekik, táncolnak és szórakoznak, hiszen nem elég a saját „hölgykoszorújuk". Rosszul sült el a dolog.
Egy lányt raboltak el: zsákba dugták. Szép csöndben fekszik, vinni is kényelmes – kövérkés, puha húsú leányzó. Megérkeztek, kirázták a zsákból, hát látják, hogy nem lélegzik! Annyira összegörnyedt a zsákban, hogy elvesztette az eszméletét. Fehéren fekszik, a szeme csukva. Koljusa és Asztaurov nagyon megijedt. Még jó, hogy munkatársnőjük, Minna Szavics nem veszítette el a fejét, magához térítette, vízzel locsolta, megnyugtatta a lányt. Ezzel a lányrablás be is fejeződött. Olja Csernova volt akkor a legfiatalabb munkatársnőjük az állomáson, de hatvan év elteltével is emlékszik az akkori nyár minden pillanatára, és szóról szóra ismétli a Bölény történeteit. Mint igazi főkolompos, azzal a játékkal szilárdította meg főkolomposságát, amit az egyetemen hozott divatba. Nem volt akkoriban röplabda, a futballt már eleget rúgta a gimnáziumban, így hát maradt a gorodki /orosz népi játék, bottal és fabábukkal játsszák/. Hatalmas játékszenvedélyének köszönhetően hamarosan bajnok lett. Egyébként nem tudott egyszerűen csak játszani. Bajnok akart lenni. Bármiről volt szó, mindjárt a csúcsra tört, máskülönben nem is volt érdemes hozzáfognia. Az egyetem udvarán zoológus-kémikus versenyt rendezett. A kémikusok legjobb gorodkijátékosa Nyeszmejanov, a zoológusoké Koljusa volt. Itt, az állomáson sötétedésig játszottak. Fehér papírt tettek a bábuk mellé.
Emlékszik, hogy a zvenyigorodi állomáson Kolcov hogyan hozta el hozzájuk Herman Mullert, a neves amerikai genetikust. Muller Drosophilákat ajándékozott nekik. Aztán megjelentek Csetverikovnál a 2 savas poliszacharid keverékkel teli kémcsövek, mindenféle vörösszemű mutációk, „crossing over"-ek – génkicserélődések –, és végül megalakult a Droskoor.
Hogy mi az a Droskoor, a be nem avatottak közül sokáig senki nem tudta nekem megfejteni. Valami szeminárium, kör vagy klubszerűség, mondták, amelyen a Drosophilával kapcsolatos dolgokat vitatták meg.
Előbb volt a szó, vagy előbb volt a tett? Ez az, ami mindig zsákutcába tereli az embert. Filozófusok örök vitatémája. Mindig is vitatkozni fognak róla. Mert még abban, ami a szemünk láttára történik, még abban sem tudjuk mindig megragadni, mi volt előbb – a szó vagy a tett.
Ugyan mi hozta létre a Droskoort, a Csetverikov szívének kedves társulatot, ezt az ordító, nyüzsgő összevisszaságot, amelyből egymás után léptek színre – mint a harminchárom dalia – a különféle genetikai irányzatok megalapítói?
Tulajdonképpen a közlésvágy hozta létre. Az, hogy az ülésekre jellemző formaságok nélkül lehessen eszmét cserélni. Javasolni, vitatkozni anélkül, hogy tekintetbe kéne venni, mi lehetséges és mi nem...
Valami mégiscsak megelőzte ezt.
Aki elvégezte az egyetemet, annak illett tudománnyal foglalkoznia. De, mint már említettük, a Bölény nem fejezte be az egyetemet, és nem tette le az államvizsgát. Még nem fejezte be a tanulmányait, de már tudományos munkát végzett. Erről mindenki tudott, az egyetemen is tudták – és ez elég is volt. A húszas évek első felében a „papírélet" még nem uralkodott el a tudományon. Az embert a tettei alapján becsülték, a tudóst a munkája alapján, a diákot az alapján, mit hogyan ért és mire képes. Paradicsomi idők voltak, amikor mindenki pucéran járt, nem takargatta magát diplomákkal és címekkel. Amikor Koljusa külföldre ment dolgozni, tanára, Ny. K. Kolcov egy levelet adott neki, amelyben tanúsította, milyen ember a tanítványa. Ez helyettesített minden bizonyítványt és megbízólevelet. A lényeg, hogy az ő tanítványa és képzett genetikus.
És amikor Koljusa Moszkvában megszervezi az Alkalmazott Biológiai Főiskolát? Erre se volt semmiféle papírja, csak az a vágy hajtotta, hogy a tudomány számára valami nélkülözhetetlent hozzon létre.
Boldog idő! Üdvözült mosollyal emlékezett: akkorra szétzúzták az országot bekerítő ellenséget, és kedvenc dolgaival foglalkozhatott.
Így kezdte az erről az időről szóló történetét:
– Végtelenül kegyes volt hozzám az Úristen! És ahogy erről meggyőződtem, nekiültem a kísérleti biológiának.

Tizenötödik fejezet

Oscar Vogt neurológus volt, neuropatológus, az agyféltekék felépítésével foglalkozott, de a dongófajták kutatásában is neves szakembernek számított. Neki volt a világon a legnagyobb dongógyűjteménye. Egy szó mint száz, akár zoológusnak is tarthatták őt, vagyis, ahogy Koljusa mondta volna, az emberiség jobbik felébe lehetett sorolni. Vogt, aki rajongott a dongóiért, genetikai aspektusból akart közelíteni a dongófajtákhoz. Németországban nem talált megfelelő genetikust. Azaz ott volt természetesen a híres Baur, Goldschmidt és Stern, de ők más témákkal foglalkoztak. Úgyhogy a Vogtnál végzendő munka érdekesnek ígérkezett, Koljusa azonban kategorikusan visszautasította, és meg se jelent Szemaskónál, nem látta értelmét. Semmiféle rábeszélés nem hatott. Minek utazna Berlinbe, amikor neki itt is jó? Kolcov csak nem tágított. Meg kell hagyni: tudta irányítani a makacs embereit.
Miért Koljusát választotta Kolcov? Volt elég tehetséges tanítványa. Az évek is bebizonyították, hogy Kolcovnak tényleg kivétel nélkül minden tanítványa kiemelkedő genetikus lett. Asztaurov, Nyikolaj Beljajev, Romasov, Gersenzon... A fiatalok között azonban Koljusát tartotta a legönállóbbnak. Meg aztán Koljusának már öt munkája megjelent nyomtatásban. Az egyik egészen terjedelmes. Hogy mikor jutott rá ideje? Munkabírása egyenesen példa nélküli volt. Tudjuk, hogy továbbra is tanított, hogy magának, családjának és szüleinek jusson ennivalóra, Lelka akkorra már megszülte egészséges, torka szakadtából bömbölő Dmitrij fiukat, akit, ki tudja, miért, mindannyian Fomának hívtak. Az újdonsült apuka ezt mondogatta neki: „Ordíts csak, ordíts, nagyobb lesz a pofácskád."
Hogy aztán ezt mikor mondogathatta neki, azt nem lehet tudni, mint ahogy azt se lehet tudni, mikor játszhatott gorodkit. Az időbeosztás csak nem akar egyezni.
Feltéve persze, ha úgy számolunk, hogy egy nap akkor is csak huszonnégy órából állt. A tanítás heti ötvennyolc óráját vette igénybe. Vagyis naponta több mint kilenc órán át beszélt! Hónapról hónapra. Ekkora terhelést egyetlen más tanár se bírt ki. Voltak, akik megpróbáltak a nyomába érni, de hamar belefáradtak. Így gúnyolta őket: gyönge legények! Puhányok!
Kórusban természetesen már nem énekelt. Az énekesek számára megszűnt a frontfejadag, úgyhogy előny már nem származott az éneklésből. Egy hatalmas vekker csörömpölésére ugrott ki az ágyból. A vekkert hetedikes gimnazista korában vette, amikor kiderült, hogy folyton időhiányban szenved. Az egyetlen tartaléka, ahonnan le tudott még csípni, az alvás maradt. Ostobaság alvásra pazarolni nyolc órát, az élet egyharmadát. Egyszer s mindenkorra beállította a vekkert hétre, és mind később és később feküdt le, míg csak – már egyetemistaként – el nem érte, hogy két és fél órát aludjon éjjelente. Eleinte nehéz volt. Hogy azonnal el tudjon aludni, lefekvés előtt néhányszor körbefutotta a háztömböt, amitől is egy pillanat alatt halálosan mély álomba zuhant. Nem álmodott, ilyen ostobaságokkal nem foglalkozott. Nem volt rá ideje, ki kellett magát aludnia. Álmosságát fokozatosan le tudta gyúrni. Amíg Kolcov intézetében dolgozott, normális alvása négy és fél, öt óra volt. Ennyinél aztán szerencsére meg is állapodott. Aztán már élete végéig ennyit aludt. Van, aki azt mondja, hogy megfosztotta magát az alvás örömétől, de ő azt tartotta, hogy élni nagyobb öröm, mint aludni. Az a szabály is a segítségére volt, amit otthon még gyerekként szigorúan be kellett tartaniuk: ha felébredtél – kelj fel! Tilos volt ágyban heverészni. (Volt még két ugyanilyen kötelező érvényű szabályuk: semmit ne hagyj a tányérodon, és ne árulkodj!)
A vekker vadul csörömpölt a fejénél. Félóra múlva már a trolimegálló felé futott. Kilenckor kezdődött a tanítás a Precsisztyenszkij munkásfakultáson – szünetekkel, hogy átfusson az Orvospedagógiai Főiskolára és vissza is érjen. Kilenc-tíz órát beszél, két órát közlekedik. Este kilencre ért haza, teleette magát, mint egy ausztráliai őslakó, naponta egyszer mindent magába tömött, amit csak tudott, és elindult Kolcov intézetébe, amely szerencsére közel esett. Ott éjszaka egyig pepecselt imádott édesvízi halaival, később, 1922-től kezdve pedig a Drosophilákkal.
Akkoriban találta ki speciális eledelét: amit csak talált a szekrényben, a hűtőben, mindent a lábasba szórt – húst, kolbászt, kefirt, főtt krumplit, tojást, de lehet még sajtot, paradicsomot is, az egészet meg kell főzni, s feltálalni, hogy ne pazarolja az idejét előételre, első és második fogásra.
Miután hazament, még olvasott. Akkoriban az úgynevezett orosz filozófiát – Fjodorovot, Szolovjovot, Konsztantyin Leontyjevet, Sesztovot – habzsolta.
Sokan azzal ijesztgették, hogy életmódja miatt csaknem bizonyos a sorsa: szellemi és fizikai leépülés és pusztulás. Nem törődött velük; ez csak egy átlagos értelmiséginél következhet be. Ő nem épült le. Se szellemileg, se fizikailag. És nem is pusztult el. Fáradhatatlanul szaladgált és nyugtatgatott mindenkit, hogy a fej a lábhoz képest értéktelen szerv. A fejre ritkábban van szükség, a láb meg a kéz sokkal fontosabb a mindennapi életben. Így is élt: a lábával és néha a fejével.
1923-ra Kolcov maga mellé vette Koljusát az Orvospedagógiai Főiskolára gyakorlatvezetőnek, adott valami kis fizetést is: elképesztő jövedelem volt, Koljusa először kapott pénzt a tudományért.
Az Alkalmazott Biológiai Főiskola ugyanúgy vonzotta, mint korábban. Érdekes diáktársaság verbuválódott itt össze – olyanok, akik a háborús években félbeszakították tanulmányaikat, de érdeklődésüket nem vesztették el. Olyan főiskolára jártak, amely egyértelmű szakképzettséget adott; különféle kurzusokat tartottak – erdő- és faipar, vad- és halgazdaság volt a témájuk, mindaz, amit a természet készleteiről, de megújuló készleteiről tudni kell. Ez volt a lényeg. M. Ny. Rimszkij-Korszakov zoológiaprofesszor, a zeneszerző fia, bevonta Koljusát egy új biológiai állomás megszervezésébe, bebizonyítva, hogy a fiatal tudós nagyszerű előadó és tehetséges pedagógus-szervező.
Ám Kolcov és a barátai komolyan aggódtak Koljusa egészsége miatt. A túlterhelésnek, különösen az ilyen mértékűnek, szomorú vége is lehet.
De még mindig nem beszéltem a Droskoorról, ami tagjainak legszenvedélyesebb szerelme volt. Itt született meg és teljesedett ki az evolúciós tanra vonatkozóan egy új gondolat: egyesíteni kell a modern genetikát és a klasszikus darwinizmust. Az ötlet magával ragadta az összes Drosophila-kutatót. Kolcov nem látogatta a Droskoort, nehogy a tekintélyével nyomassza vagy visszafogja a fiatalokat. Mintegy mellette állt, ám felül, a saját szintjén, míg amazok lent, valahol alant ordítoztak.
A Droskoor mozaikszó volt: a kórusban ordítozunk a Drosophiláról mondatból állt össze. A közös ordítozás fölött messzehangzóan szárnyalt Koljusa dörgő basszusa. Az „ordítozás" szó kétségtelenül illett a hangjára, mindenkiénél erősebb volt – egy lármás, nagyhangú, kiabáló, dörgedelmes stb. alak volt. Teljesen biztos, hogy ő találta ki a „Droskoor" nevet, még ha ezt nem is vallotta be... A név fennmaradt, és még a genetika hivatalos történetébe is bekerült. Az ordítozás közepette megőrződött egy sajátos rend, amely, ha úgy tetszik, kizárólagosan a „vörös fonál" elvében nyilvánult meg: közbeszólhatsz, bármilyen zagyvaságot összehordhatsz, de az előadó hadd vezesse végig a maga gondolatmenetét!
Kolcov nem ösztönzött és nem volt elnéző. Azok közé tartozott, akiknek a szeretetét nem könnyű felismerni. Mindenkivel egyformán udvarias, de nem nyájaskodik. Büszkék voltak rá. Senki se fordult el tőle még a legnehezebb időkben sem. Nem tanította őket a becsületre, de úgy esett, hogy minden tanítványa, a legidősebbtől a legfiatalabbig – Rapoport, Szaharov, Frizen – kínosan becsületes volt.
Most már talán érthető, miért nem akart Koljusa Berlinbe utazni. Ugyan minek menne Berlinbe, amikor itt is nyakig ül a legélvezetesebb munkában, amikor a Szovjetunióban fellendülőben van a genetika, amikor még egy olyan híres tudós is, mint Herman Muller, azt fontolgatja, hogy az Egyesült Államokból Moszkvába jön dolgozni. Nem, dehogy megy ő Berlinbe, Vogthoz, egy olyan ispotályba, ahol több az orvostudomány, mint a biológia.
Kolcov mégis elvitte őt a népbiztoshoz. Szemasko kifejtette, hogy erősíteni, emelni kell a fiatal szovjetköztársaság tekintélyét. Itt a kedvező alkalom, lehetőség van arra, hogy Európában egy közös német-szovjet tudományos központot hozzanak létre. Bűn lenne nem élni vele.
– Igen, igen, nem csak saját tudományos érdekeinket kell szem előtt tartanunk – helyeselt Kolcov.
– Az orosz tudósok általában tanulni jártak külföldre – folytatta Szemasko –, vagy valamelyik korifeushoz, vagy a metodikát elsajátítani, berendezésekkel ismerkedni, most meg azt kérik tőlünk, hogy egy orosz genetikus létesítsen genetikai laboratóriumot, hogy valóban tanítson - és nem ám zulukafferokat, hanem németeket.
Persze csábítóan ritka lehetőség: egy huszonöt éves fiatal orosz tudós Németországba utazhat, és ahonnan mindig hozták a „tudomány gyümölcseit", oda most ő viheti.
Kolcovnak azonban más indítéka is volt.
– Ott nem kell előadásokat hajszolnia, megfelelő fizetést kap, teljesen a kutatásnak szentelheti magát, a genetikának, tehát kizárólag a tudománynak élhet. Hogy a szervezés időszaka nehéz? De hisz ezek németek, Ordnung – teljes rend – lesz náluk. Amit mondanak, azt meg is csinálják, ami pedig kész van, azt nem kell átalakítani. Az új munka megszabadítja a túlterheléstől, a gondoktól, amik elvonják a munkától. Na és ha idegenek, akkor sincs semmi – hisz tud németül.
Jól tudott németül, angolul is és franciául is. A gimnázium meg a házitanítók megtették a magukét. Szemaskónak egyébként nem volt teljesen igaza – azelőtt is volt rá példa, hogy oroszok külföldre mentek tanítani. Elég, ha csak Koljusa apját, Vlagyimir Nyikolajevics Tyimofejev-Reszovszkijt említjük. Ő a pétervári egyetem fizika-matematika szakán végzett. 1871-ben Közép-Ázsiába utazott, hogy valamilyen fogyatkozást megfigyeljen. Ehelyett azonban körülnézett, és elszörnyedt hazája földjének állapotán. Mint Ragyiscsevnek, neki is „megsebezte a lelkét", no nem az emberek szenvedése, hanem az utak állapota, helyesebben az utak rémisztő hiánya, melyből a sötétség, az elmaradottság, a kulturálatlanság és a jognélküliség következett. Ezer kilométereken keresztül semmi közlekedési lehetőség! És ettől úgy szenvedett, hogy sutba vágta tudományos karrierjét, az asztronómiát. A disszertációját ugyan ragyogóan megvédte, de aztán környezete nagy csodálkozására és bánatára Pétervárra utazott, ahol beiratkozott az újraszervezett Közlekedés- és Útépítő Főiskolára. Mérnöki tárgyakat tanult, két év alatt végzett, és máris nekilátott utakat építeni. Aztán egyfolytában vasutat épített. Úgy fektette a síneket versztről versztre, mint a jövendő Oroszországba vezető utat. A vasút segítségével akarta legyőzni az orosz elmaradottságot, a nép tudatlanságát és szegénységét. Első önállóan tervezett útja Szibériában volt, a Jekatyerinburg–Tyumeny nagy szibériai vasút északi bevezető szakasza. Az utolsó pedig az Odessza–Bahmacs vonal, rajta az akkoriban jelentősnek számító mérnöki létesítménnyel, a Dnyeper-híddal. Ezt követően, 1913 karácsonyán halt meg. Összesen vagy tizenhatezer versztnyi vasutat épített. Közöttük az Elton-Baszkuncsak vonalat leágazással a volgai kikötőhöz. Nem nagy, de különleges vasútvonal: sós sivatagon át vezetett, és meg kellett oldani az ezzel kapcsolatos építési problémákat. Ezt követően hívta meg egy angol–francia vegyestársaság Észak-Afrikába. Marokkótól a Szahara széléig akartak vasutat építeni. Az idősebb Tyimofejev-Reszovszkij elindult, hogy „megtanítsa rá az idegeneket", mit hogyan kell csinálni sivatagi körülmények között. Az angolok meg a franciák nem hívtak sűrűn orosz mérnököket építésvezetőnek. Vlagyimir Nyikolajevics se vállalta a vezetést, csak tanácsadói szerepre vállalkozott. így mondta: a saját szélhámosainkat már kiismertem, tudom, hogy bánjak velük, de a külföldieket nem akarom tanulmányozni. Kár, hogy akkoriban nem érdekelték Koljusát az apja ügyei, talán azért sem, mert apja élete folytonos utazgatásokban telt, mindig távol volt, nem látta valami gyakran. Koljusa akkor született, amikor apja ötven körül járt. Jól emlékezett viszont apja elefánt- és tigrisvadászatokról szóló afrikai vadászélményeire.
Kiderült tehát, hogy külföldre utazni és „idegeneket" tanítani öröklődő tyimofejevi hagyomány. Lelka is igyekezett rábírni, akárcsak Kolcov és Szemasko.
„Ha az ember huszonnyolc éves koráig semmi komolyat nem alkotott a tudományban, akkor már nem is fog" – ezt a mondatot fogja kíméletlenül ismételgetni a fiataloknak. Könyörtelen mondat. 1925-ben mintha lett volna még valamennyi tartalék ideje. No meg azért véghez is vitt már ezt-azt. De vajon jelentőset-e? Tudta, hogy már-már közel jár valamihez, igazán lelkes volt, lázasan dolgozott... Végül az döntötte el a dolgot, hogy Németországban nem kell tanításra pazarolnia az idejét. Elfogadta az állást.
Kiküldetés, megtisztelő kiküldetés volt ez, irigyelték is érte, ő pedig sóhajtozott. Legjobban azt sajnálta, hogy meg kell válnia a Csetverikov-féle Droskoortól.
– Tudja, a múltkor nem meséltem Alekszandr Nyikolajevics Promptovról. Ő is járt a Droskoorba...
–  De, említette.
– Na és ha említettem? Nemcsak genetikus volt, hanem ornitológus is, és a madárdal szerelmese. A madarak éneke külön tudományt érdemelne. Promptov utánozni tudta Közép-Oroszország minden verébfajtáját. Akkoriban nem volt magnetofon meg más efféle ravasz szerkentyű, nem volt mire rögzíteni a trillákat meg a csicsergést. Ő megjegyezte. Minden szabad idejét mezőkön és ligetekben töltötte, figyelte a madarakat. Istenemre mondom, tudott beszélgetni a madarakkal, de a verébfélékkel mindenképpen. Kicsit púpos volt és sántikált is, nyomorultnak látszott, pedig ő volt a madarak királya! Ráadásul írt már néhány kiváló munkát a madarak származásának genetikájáról... Hát Asztaurovról meséltem-e?
Semmi sem szerzett neki olyan örömet, mint az, ha tehetséges emberről mesélhetett. Mások tehetsége iránt rajongani ritka dolog mind a tudományos, mind a művészeti életben. A Bölény egyáltalán nem ismerte az irigységet. Amikor Sz. Sz. Csetverikovról, Ny. I. Vavilovról, V. I. Vernadszkijról beszélt, kalaplevéve, a legnagyobb tisztelettel hajolt meg előttük. Az ő rendjéhez tartoztak, amelyben három tulajdonság szükségeltetik: tehetség, becsület és munkaszeretet. Nem csak az élvonalbeli tudósokat becsülte. A feledés homályából vezetett napfényre zoológusokat, ichtyológusokat, egy bizonyos Zverev nevű botanikust, munkájukat, emberi tulajdonságaikat kellő módon értékelte. Mint ahogy tisztában volt saját szavának súlyával is. Dicséretét kitüntetésnek vették. Véleménye többet számított, mint a hivatalos elismerés. Ha szerinte például Tahtadzsjan volt a legjobb orosz botanikus, akkor tényleg az volt, és senkit se zavart, hogy Tahtadzsjant csak nemrég választották be az akadémikusok közé. De elismerték, mindenki tudott róla, az egész világon elismerték. Ha ő azt mondta, hogy Blumenfeld a legokosabb ember, akkor ezt mindenki el is fogadta.
De ugyanilyen kíméletlenül és egyenesen számolt le minden rendű és rangú tehetségtelenséggel.
A Droskoor fénykorában volt egy bizonyos Vengyerovszkij. Kardszíjjal és katonai egyenruhában járt. Koljusa azt kántálta a háta mögött: „Mikor hiszékeny és fiatalka voltam, az uniformistól majd megbolondultam." Vengyerovszkij felfortyant, megsértődött, és végül írásban panaszt tett Koljusa ellen.

Tizenhatodik fejezet

Kolcovval nehéz volt ellenkezni. Mindenfajta – a szentimentális, a romantikus, a könnyelmű – butasággal szemben kíméletlen volt.
- Sokan nem szerették, komornak, ridegnek tartották. Féltek tőle, mert kigúnyolt mindennemű ostobaságot, s még nyilvánvalóbbá vált a szintkülönbség. Vagyis ha nem értettél valamit, akkor megmutatta, mennyire nem érted. De azokkal, akiket szeretett és becsült, egyszerűen és szívélyesen viselkedett.
A Droskoorban megállapodtak, hogy semmi értelme tekintetbe venni a résztvevők életkorát a tudományos vitákban. Már az ókori görögöknél se jelentett védelmet sem az életkor, sem a társadalmi helyzet, sem a barátság. „Platón a barátom, de az igazság drágább!" /Amicus Plato sed magis amica veritas. Szó szerint: Platón a barátom, de még inkább az igazság./
Kolcov számára szintúgy nem létezett életkor és társadalmi helyzet szerinti megkülönböztetés. Koljusáék házasságát helyeselte, és a házaspár mindkét tagját barátságába fogadta.
Kolcovot egyaránt tartották nagy vezetőnek és nagy tanárnak. Akkoriban az volt a normális dolog, ha a tanári és a vezetői tekintély egybeesik. Egy vezetőhöz senki nem írt disszertációt. A beosztottak féltek volna fölfedni előtte a gyámoltalanságukat. A tehetségtelen nem juthatott kiváltságokhoz a tehetségesek kárára. A forradalom után rossz idők jártak a középszerűekre, a kalandorokra, azért ők aztán nem is törekedtek a tudományos életbe. Nem igazgatókat választottak akadémikusnak, hanem akadémikusokat neveztek ki igazgatónak.
Szegényebb volt a tudomány, lapos volt a pénztárca. A monográfiákat csomagolópapírra nyomtatták, akadémikusi fejadag nem létezett. A tudomány ennek ellenére jól érezte magát. A kényszerdiéta nem zavarta a lelkesedést. Akkoriban sok butaságot csináltak, de akadtak igazán okos, értelmes tettek is.
A. V. Lunacsarszkij művelődésügyi népbiztos Vlagyimir Mihajlovics Simkevicset hívta meg rektornak a leningrádi egyetemre. Simkevics akadémikus, a gerinctelenek legismertebb szakértője meggyőződéses darwinista, materialista volt, és emellett a kadetpárt tagja. Lunacsarszkijt ez nem zavarta. Az egyetemi tanári kar elképedt: a bolsevikok egy kadétra bízzák az egyetemet! Lunacsarszkij tudta, mit csinál: először is, Simkevics megvesztegethetetlenül becsületes ember volt, másodszor, ez a lépése sok tudóst ott tartott az egyetemen, fölkeltette az új hatalom iránti rokonszenvüket. Az egyetem hosszú folyosóján, ahol a tréfacsinálók görkorcsolya-versenyeket rendeztek, kis asztalkák álltak „Eszerek", „Mensevikek", „Bolsevikok" felirattal. A diákok gyűléseztek, a pártok fiatalokat verbuváltak. Simkevics, de a hatalom is békésen tűrte ezt, és ő egészen a haláláig lelkiismeretesen vezette az egyetemet. A diákokat a peterhofi Természettudományi Főiskola megalapításával hódította meg: a lichtenbergi herceg birtokán új kutatóhelyeket állított fel – Cyerjugin hidrobiológiai laboratóriumát, Naszonov, Koszticsev, Dogel, Filipcsenko laboratóriumait. Aranykor volt! Jurij Ivanovics Poljanszkij, aki ekkoriban írta diplomamunkáját, legboldogabb éveinek ezeket tartotta. A forradalom előtti hangulatot hasonlítani se lehetett az akkorihoz, mindenki meggyőződhetett róla, hogy az új hatalom nemcsak szavakkal, de tettekkel is a tudomány mellett áll.
A szegénység, amiben mind a professzorok, mind a diákok éltek, gazdaságilag igazolt volt, mindenki elfogadta, ezenkívül egyenlőség nyilvánult meg benne, ugyanaz a szent eszme – szabadság, egyenlőség, testvériség –, ami a nagy francia forradalom hagyatékából fennmaradt.
Tyimofejevék csak akkor vették észre szegénységüket, amikor Németországba készülődtek. Kiderült, hogy nincs miben utazniuk. Se cipőjük, se ruhájuk. Koljusának volt egy régi csizmanadrágja, egykor kék lehetett, de most, hogy agyonhordta, meghatározhatatlan színű: itt sötétszürke, ott seszínű. Aztán volt még „tankja" – egy térdig fűzős angol katonacsizmája. A fűzője rég elszakadt, tussal festett madzag helyettesítette. Koljusa hetente bekente a csizmáját ricinusolajjal, mivel tudta, hogy az elpusztítja a rothasztó baktériumokat. Nem is ment tönkre a csizma, és teljesen vízhatlan lett. Volt még egy gimnasztyorkamaradványa, egy lenvászon nyári nadrágja meg öt inge. Nyáron mezítláb járt, télire gyapjúbocskort húzott, abban dolgozott; öregasszonyok készítették a spárgatalpat. Külföldre utazni, ahol szövetnadrág, zakó dívik, így nem lehetett. Hogy vásárolni kéne? Vogt felajánlotta, hogy fizeti az utazást, útipénz címén kiutal valamicskét. Koljusa azonban büszkén visszautasította. Hogy is fogadhatna el pénzt a németektől munka nélkül, hogy adósodhatna el? Úgy viselkedett, mint egy nagyúr. Egész életében úgy viselkedett. Az elől is mereven elzárkózott, hogy Berlinben bútorozott lakást béreljenek a számára. Majd mi magunk veszünk ki lakást! Semmiféle szívességet nem fogadott el. Önérzete, jobban mondva gőgje nem hagyta. Nehogy azt gondolják róla, hogy szegénysége miatt alamizsnát fogad el.
Lelkának elegáns ruhákat sikerített a nénikéje egy selyemfüggönyből. Neki pedig szereztek egy szürke inget rágombolható tartalékgallérral, két alsónadrágot, és találtak egy szabót, aki elvállalta, hogy Lelka nagyapjának régi, irdatlan köpenyéből varr egy mellényes öltönyt. Méretet vett, és pontosan ki is tellett a zakó, a nadrág meg a mellény. Másuk aztán nem is akadt, mert az egész forradalom előtti ruhatárat fölélték. Igaz, apja diákkori ünneplő zubbonyát megtalálták – fehér, aranygombos, állógalléros, oldalt hasítékkal a kard számára. De mindenkinek az volt a véleménye,hogy ez nem huszadik századi ruha, átalakítani pedig nem lehetett. A barátaiktól kölcsönkért pénzen vettek félcipőt és két pár tartalék cipőfűzőt. Az öltönnyel már , útközben bajok támadtak: a könyökén és a térdén hólyagosodni kezdett. Vasalhatták akármennyit, nem sikerült kisimítani. Talán a köpenyanyagban volt a hiba, az ördög tudja. Egyvalami segített: Koljusa termete. Ő semmiféle öltözetben nem vált nevetségessé, provinciálissá. A hólyagok persze nem váltak díszére, de Koljusa ügyet se vetett rájuk, mintegy tőle függetlenül léteztek, és az emberek se foglalkoztak velük. Annál is inkább, mivel akkoriban az értelmiség nem szégyellte a szegénységet.
Vitte őket a vonat a rekkenő júliusban. Mezők, új házak friss deszkáitól tarkálló falvak tünedeztek fel... 1925-öt írtak. Ez a nep-korszak kellős közepe. Az állomásokon sült csirkét, forralt tejet, hallal, házi sonkával töltött habkönnyű pirogot adtak-vettek. Koljusa egész úton evett és énekelt. Az út mentén rozsdás vaskupacok tornyosultak. Igáslovak vontatták az állomásokhoz a repülőgép-, páncélautó-, lövegmaradványokkal – híres csaták szemetével – teli szekereket; az emberek mindezt szitkozódva takarították el a mezőről. Ugyan mire jó ez az ócskavas? Senki nem hitte, hogy valaha is új ágyúkat öntenek belőle. Németország többet nem fog háborúzni. Lerombolt, koldusszegény lengyel falvak, lerombolt katolikus templomok, ameddig a szem ellát, és a keresztutakon kőfeszületek. Ki nyerte meg ezt a háborút? A gaz, ami felverte a mezőket? Bűzt és vért fröcsögve pukkant szét a császári hiúság buborékja.
Nevetséges visszaemlékezni, hogy csöppnyi izgalom nélkül kelt útra Németországba, majdhogynem misszionáriusi elhivatottsággal – tanítani, meghonosítani a genetikát, szakembereket képezni, felvilágosítani a szegény germánokat. Legbelül azért tartott tőlük, tudta, hogy nem olyan reménytelenül együgyűek, de túltengett benne a felsőbbrendűség érzése.
Semmiféle igazolványt, papírt nem vitt magával, diplomája se volt, csupán Kolcovnak azt a bizonyos levelét őrizte, amelyben az állt, hogy Tyimofejev-Reszovszkij az ő tanítványa, ő oktatta és ajánlja.
Kolcov, komoran fújtatva a bajsza alatt, búcsúzkodás közben azt mondta: „Bolygassa meg az életet, ne hagyja, hogy állóvízzé váljon, akkor majd minden rendben lesz."
Senki ne higgye, hogy irigyelte Koljusát. A németek ínsége mindenesetre jóval kevésbé aggasztotta, mint a szerencsés lehetőség, amit mindenképpen ki akart aknázni tanítványa számára.


(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése