2015. november 20., péntek

Regény egy rendkívüli emberről (5)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Tizenhetedik fejezet

Az intézet Buchban, Berlin egyik peremvárosában kapott helyett. Koljusa először is a Droskoor mintájára megszervezte a laboratóriumon belüli „társalgót". Tyimofejevéknél volt a haditámaszpont. Hogy miért nem a laboratóriumban? Meg kellett volna várni, míg végeznek a takarítónők. Otthon viszont kellemes. Teáznak és véleményt cserélnek. A németek nincsenek hozzászokva az ilyen házi „kórusban ordítozáshoz”. Ők inkább sörházakban szoktak összejönni.
–  Szóval, hozzászoktattuk őket a mi módink szerint, a szamovár mellett folytatott beszélgetéshez. Így hát eljártak hozzánk. Szüzek voltak a genetika területén, meg kellett őket tanítani arra, hogy gondolkodjanak el a problémákon. Ez rettenetes nehéz volt. Hogy egy felnőtt embert, aki ráadásul még tudósnak is tartja magát, gondolkodni kényszerítsünk – akkor már könnyebb egy macskát idomítani.
Minden jól bevált moszkvai mintára történt. Moszkvában Csetverikovnál, Romanovéknál vagy Tyimofejevéknél gyűltek össze – otthon szabadabban beszélgettek, mint a laboratóriumban. A németek haza nem hívtak senkit, minden alkalommal Tyimofejevék szűk kis lakásában találkoztak.
Buch huszonöt kilométerre fekszik Berlin belvárosától. Ma Berlin része, akkor azonban Buch és Berlin tulajdonképpeni határa – Blankenburg – között kilenc kilométer volt. Úgyhogy egészen visszavonultan éltek, ami mindenféle tekintetben kényelmes volt. Buchban hatalmas, négy és félezer ágyas kórházi szárnyakat építettek, két és félezer ágyas tüdőszanatóriumot, klinikákat, összesen tizenötezer férőhellyel, ami magában foglalta a kiszolgáló személyzetet és az intézeteket is.
Micsoda boldogság volt zavartalanul dolgozni! Dolgozni reggeltől estig – ennél csodálatosabbat elképzelni sem lehet.
Először is befejezte munkáját az egyedfejlődés genetikájáról, nagyszerű génfiziológiai munka volt; aztán 1927-ben Leikával közösen fejezett be két kutatást a populációgenetika területéről. Ez igazolta Csetverikov korábban felállított elméleteit.
Kutatási területét bővítette, mind több erőt érzett magában. Munkájába bevont két fizikust, Max Delbrücköt és Karl Günther Zimmert, akit röviden csak Ká-Gének hívtak. Mindenkinek volt ragadvány- vagy beceneve. Koljusát a Koljusán kívül csak az egyszerű Tim névvel illették. Ká-Gé flegmán mindenre ráért, szenvtelen volt, módszeresen, ráérősen dolgozott, és ezért volt ideje, hogy megkonstruálja a legkülönfélébb sugárfajtákkal történő besugárzáshoz szükséges berendezéseket, továbbá a sugárdózis mérésére olyan módszert dolgozott ki, amit ma is használnak. Nyikolaj Viktorovics Lucsnyik mesélte, hogy Tim és Ká-Gé nagyszerűen kiegészítették egymást, a forrófejű, türelmetlen, nagyhangú a megfontoltat, aki egy csésze kávé fölött eregette pipájából a füstöt... Azt hinné az ember, ellentét van köztük, hogy nem tudnak kijönni egymással. De ők barátok lettek, mégpedig hosszú évekre. Az, hogy más, még nem jelenti azt, hogy „ellenjavalt". „Ká-Gé kísérletező típus volt – meséli Lucsnyik. – Eszelős ötleteit Tyimofejev a többi barátjával – az elméleti fizikus Max Delbrückkel, Pascal Jordánnal, John Bernallal vitatta meg.”
A Bölény elnevezés már egy más időszakot – az ötvenes-hatvanas éveket – jelez. Sokak, elsősorban a vele egykorúak számára Koljusa maradt, azok pedig, akik felnőttként ismerték meg, Timnek szólították. Volt elég beceneve, maga is bőkezűen osztogatta őket.
–  Micsoda ember az – jegyezte meg –, akinek semmiféle csúfnevet nem lehet adni, az olyan aztán igazán szürke valaki!
Németország a húszas években a lehető legbarátibb viszonyban állt Szovjet-Oroszországgal. Az 1922-es rapallói egyezményt követően Németország elsőként létesít diplomáciai kapcsolatot a fiatal szovjet köztársasággal, helyreállítja a kereskedelmet, később barátsági és semlegességi szerződést köt. Közös kiadókat, részvénytársaságokat alapítanak. Szovjet és német fizikusok, villamosmérnökök, kémikusok találkoznak... Német–orosz folyóiratok jelennek meg.
Megdöbbentő gyorsasággal vívott ki magának tekintélyt ez az orosz férfiú, akit Szovjet-Oroszországból küldtek ide. Mind a németeknek, mind az akkori tudományos életnek a javára kell írnunk: orosz vagy szovjet, ez egy csöppet se zavarta őket, mint ahogy fiatalsága és magabiztossága sem.
Sz. Sz. Csetverikov 1926-ban kiadta azóta klasszikussá vált, Az evolúciós folyamat néhány mozzanatáról a modern genetika szempontjából címmel írott művét. Azt fejtegette, hogy a természetes populációk nem létezhetnek külső kényszerítő hatások nélkül, tehát minden bizonnyal sok különös mutációt fognak produkálni. Úgy szippantják magukba ezeket, mint a szivacs. Koljusa ezt a következtetést kísérletekkel támasztotta alá. Több száz ecetmuslicából kitenyészti az új nemzedéket, és kigyűjt belőlük huszonöt különféle mutációt. 1927-ben publikálja A Drosophila természetes populációinak genetikai vizsgálata című munkáját. Ugyanebben az évben Csetverikov is Berlinbe érkezik az V. Genetikai Kongresszusra, és erről a témáról tart előadást. A legjobban óhajtott, leg lelket melengetőbb dolog, ami csak előfordulhat a tudományban – ha a papírra vetett gondolat a kísérlet során színes, minden részletében látható valósággá válik. Egyszerre megvalósult álom, de nem, nem is álom, édes látomás!
A publikációnak külföldön is volt visszhangja. A genetikusok újabb és újabb élőlényeken próbálták a felfedezést bizonyítani. Koljusa is teljes gőzzel folytatta a munkát. Hogy miért? Nagyszerű távlat nyílt meg előtte. Egyfolytában arathatott...
– A tudósnak elég lustának kell lennie – magyarázta nekem a Bölény. – Az angol ezzel kapcsolatban ismer egy nagyszerű szabályt: nem érdemes azt megtenni, amit a németek úgyis megcsinálnak.
A visszamutálásokkal foglalkozott; azt vizsgálta, hogy a Drosophila-mutánsok nem kanyarodnak-e vissza a normához? Akkoriban az a feltételezés terjedt el, hogy minden mutáció megsemmisíti a gént. Ő nem hitt ebben. Ha megsemmisíti,' akkor nem létezhetne reverz mutáció, holott neki sikerült kimutatnia. Az ember kesztyűt húzhat és kiverheti az ablaküveget, de ugyanakkorra ütéssel nem ragaszthatja össze a törött üveget. Vannak példák és hasonlatok, amelyek a tudományos érvelésnél is erősebben hatnak.
Egyidejűleg azt is tisztázta, hogy a kiválasztás és a külső körülmények hogyan hatnak egy meghatározott mutáció különböző megnyilvánulásaira. Éveket áldozott tíz meg tízezer muslica megfigyelésére. Egymást követő nemzedékek, behatás, vizsgálat, számlálás. Hét évig tartott ez a munka. 1934-ben végre sikerült publikálnia az eredményt. Ez volt első nagyobb tanulmánya, jobban mondva könyve, majd miután e probléma tisztázódott, leülepedett, egy rövid összegző cikket tett közzé, amely hosszú időre tanulságokkal szolgált. Mert minden munkát lehet röviden is vázolni, feltéve, ha a kutató maga is tisztán lát. A lehető legegyszerűbben kifejteni a mondanivalót – ez az igazi tudomány!
Olyan következtetésre jutott, ami sok mindent meghatározott: minden kiindulás legyen egyszerű.
Niels Bohrtól hallotta egyszer, és örökre megjegyezte: ha az ember nem érti a problémát, számtalan képletet összeirkál, amikor viszont tisztában van a lényeggel, legrosszabb esetben is csak két képletre van szüksége.
Közben sugárgenetikával is foglalkozott – nagy dózisok, kemény sugárzás és hasonlók. Ennek eredményeképpen jelent meg Göttingenben a híres Zöld füzetek, amit Max Delbrückkel és K. G. Zimmerrel közösen írt.
–  Nem hallott a Zöld füzetekről? – kérdezi tőlem.
–  Nem hallottam – vallom be.
Minél kevesebbet tudok, annál érthetőbben és részletesebben mesél. Nem ugorja át, hanem beleveri üres fejembe az elemi ismereteket. Néha egyenesen provokálom őt, kizárólag az örömért, hogy hallgathassam, a Zöld füzetekről azonban tényleg semmit sem tudok. Tudatlanságom elkedvetleníti, mintha legalábbis a dekabristák Zöld Lámpásáról, a zöld forradalomról nem tudnék...
Nem akarok leltárt készíteni tudományos eredményeiről, ez nem az én feladatom; én egy ember életét mondom el, mivel – szerintem legalábbis – figyelemre méltó és gondolkodásra késztető.
Szidja tudatlanságomat, szégyenli, hogy nem informálódtam olyan dolgokról, amelyeket pedig minden kultúrembernek tudnia kell, én pedig magamban korholom a tudósokat önteltségük miatt. Azt hiszik, hogy a DNS, a kromoszómák, a kettős spirál felfedezése körül forog a világ. Ujjong az emberiség – megfejtette az élet szerkezetének egy újabb titkát! A világméretű ünnepet díszlövésekkel köszöntik, mert nincs ám fontosabb ezeknél az eseményeknél, minden más lényegtelen.
A hálátlan halandó ehelyett Churchillnek, a tengerészgyalogosoknak emel emlékművet, a trafikosok Beatles-fotókat árulnak, rajongók tömege ostromolja Karpovot autogramért. Mivé lett a világ, amelyben a sportolókat és a tábornokokat jobban ismerik, mint a Természet rejtjeleit megfejtő zseniket!
A felfedezést hétköznapok követték, amikor alig-alig, apró léptekkel sikerült előbbre mozdulni. Ez unalmas volt. Elhatározta, hogy az evolúciót sirályokon és cinegéken fogja vizsgálni, majd rendszerezi az anyagot. Meghatározott mutációk életképességével kapcsolatban végzett kísérleteket. Fokozatosan alakult ki az evolúció indítómechanizmusainak mennyiségi vizsgálata. Sikerült meghatároznia a minimum- és a maximumpopulációt. Elképesztően nagy lehet a különbség. Megtörténhet, hogy egy bizonyos évben egy adott populáció hirtelen irtózatos mértékben elszaporodik. Vegyük például a kártékony rovarokat északon. Naponta is ingadozhat a számuk akár pár darab és tízmillió között. A periodikus kilengés százezrekre rúghat, ami egészen hihetetlen. Vagy például a selyemhernyó úgy elszaporodik, hogy csupaszon meredeznek a fák. És akkor az észre sem vett mutáció hirtelen elképesztően elterjed, olyan korszakokat átugorva, amelyek egyébként több ezer évet igényelnének. Csetverikov korábbi gondolatait továbbfejlesztve Koljusa az élet hullámzásának mechanizmusát kereste. Vajon mi a lényege? Az életnek ez a hullámzása milyen szerepet játszik az evolúcióban? Sok éven át gondolkodik, tanulmányozza ezeket a jelenségeket. 1938-ban szenzációs előadást tart a genetikai társaság éves közgyűlésén A genetika és az evolúció a zoológus szemszögéből címmel, 1940-ben társszerzője a Julián Huxley által szerkesztett Új rendszertan című, a genetikának és az evolúciónak szentelt könyvnek, amelybe a világ vezető biológusai írtak egy-egy fejezetet – a Bölény a harmadikat, Vavilov pedig az utolsót. Julian Huxley a híres angol író, Aldous Huxley testvére volt. A Bölény ugyan másképp tartotta őket számon: Aldous volt a testvére a két híres biológusnak, Juliannak és Andrew-nak, Thomas Huxley unokáinak – a nagypapát egyébként „Darwin bulldogjának” nevezték, mivel a darwinizmus meggyőződéses híve és védelmezője volt.
Ekkor már megerősödött a fizikusokkal kötött barátsága. Koppenhágában részt vett Bohr szemináriumain, s kezdte átcsalogatni a fizikusokat, akik biológiai problémákkal akartak foglalkozni. Elhatározták, hogy különválnak Bohrtól, és létrehozzák saját nemzetközi „biotársalgójukat”.
Akkor azonban, a húszas évek végén, a harmincas évek elején még csak megérteni kezdték a problémát.
– Max Delbrückkel, majd Paul Dirackal láttuk, hogy mindenhol, ahol valamilyen kezdetleges élőlények szaporodnak, magukhoz hasonlót hoznak létre – mindenhol a molekulák megduplázódásáról, replikációjáról van szó! Az élet egyik leglényegesebb jelensége nem az, hogy élőlények tömege fejlődik ki, hanem hogy az alapvető egyedek száma megsokszorozódik. Ez a bizonyos kezdetleges élőlény magához hasonlót hoz létre, és magától el is taszítja, egy új individuumot ajándékozva meg ezáltal az élettel.
A „társalgót” a Rockefeller Alapítvány finanszírozta. Nagy tudósok gyűltek össze: a genetikus Delbrück, a citológus Caspersson, biológusok: Baur, Stubbe, Ephrussi, Darlington; fizikusok: Heisenberg, Jordán, Dirac, Bernal, Lee, Auger, Aston. Rendszerint valamelyik divatos fürdőhelyen jöttek össze, elő- vagy utószezonban, amikor olcsóbb a szállás.
Minden szemináriumon, összejövetelen, találkozón, minden előadásában orosz tudósok - Kolcov, Csetverikov, Vernadszkij és a többiek – munkáira hivatkozott. Ha Thomas Huxley a „Darwin bulldogja" gúnynevet érdemelte ki, akkor Koljusát az „oroszok bulldogjának” lehetett volna nevezni. Nagyrészt neki köszönhető, hogy a világ tudományos életében tisztázódni kezdett az orosz tudósok hozzájárulása a biológiához. A Nyugat számára is váratlanul nagynak, és ami fő, termékenynek bizonyult ez a hozzájárulás: sok új gondolatot adott.
Az „elcsábított” fiatal tudósok már akkor sem emlékeztették dolgozószobai remetékre. Akikhez hasonlítani lehet őket, azok a mai fizikusok, kibernetikusok, ezek a könnyűbúvárok, alpinisták, diszkótáncosok, nőcsábászok, a költészet meg a buddhizmus tudorai. Egyszerűen akkor kevesen voltak, időtöltéseikről, lelkületükről kevesen tudtak. Mindazonáltal vidáman, jó hírükkel csöppet sem törődve tudtak élni.
Ezeken a biotársalgókon merült föl az ötlet, hogy izogörbéket fognak rajzolni. Weisskopf és Gamow az izokalokat, a női szépség görbéit dolgozta ki az izoterma, a hőmérsékletgörbe hasonlatosságára. Berajzolták őket Európa térképébe. A tudóstársak, bárhová utaztak is, kötelesek voltak leosztályozni a helyi szépségeket. Tisztázni kellett, hogyan oszlanak meg Európában a szép nők, hol vannak többen, hol kevesebben. Mindenhonnan begyűjtötték az adatokat. Rosetti Olaszországból, Chadwick Angliából, Auger Franciaországból küldte őket. A megfigyeléseket többnyire az utcán végezték. Ötpontos szisztéma szerint osztályozták a szembejövő nőket. A megfigyelő a barátaival sétált, akik segítettek az elbírálásban, és abban, hogy tárgyilagos maradjon. Négyest adtak annak, akire a megfigyelő fölhívta barátai figyelmét; ötöst kapott az, akire nem kellett felhívnia a figyelmüket; hármast azoknak a nőknek adtak, akik rájuk figyeltek fel. Vagy ezer nő adatát dolgozták fel statisztikailag, úgy állították fel a görbéket. A legtöbb szépség Dalmáciában, Szerbiában volt, Olaszországban pedig Bolognában és Toscanában. Közép-Európában kiemelkedő csúcsok nem mutatkoztak. Rosettinél függött egy nagy térkép, amelyre berajzolták a buzgó megfigyelők több éven keresztül fáradhatatlanul gyűjtött adataiból nyert görbét.
A buchi társalgókra kezdtek más városokból is eljárni. Emiatt az időpontot át kellett tenni szombatra. Az osztály terjeszkedett, már nyolcvan főt számlált, a legnépesebb volt az akkori tudományos életben. Nagy vonzerőt gyakorolt a fizikusokkal való újszerű együttműködés.
Max Delbrück, Bohr és Born tanítványa, a szerves kémia egyik megalapítójának unokája fiatal volt, magabiztos és szemtelen.
– Mi is szemtelenek voltunk vele. Ettól hamar kijózanodott.
Bohrnál, Koppenhágában Delbrück Gamowval dolgozott együtt, 1932-ben pedig visszatért Berlinbe, ahol Ottó Hahn és Lise Meitner asszisztense lett a Vilmos Császár Intézetben. Főleg a gén természetének titkai érdekelték. A Drosophila genetikai elemzését követően a Bölény akkor már meg tudta mérni a gént, amelynek nagyságát a molekula méretéhez lehetett hasonlítani. Hasonló eredményekre jutottak Vavilov moszkvai intézetében is.
A gén egy sajátos molekula, de már az élet eleme. Végre érzékelték, csak el tudták csípni...
Közös cikkükben mindez benne volt. Akkor nem keltett különösebb feltűnést. Nem volt még számára előkészítve a talaj. Túl korán jelent meg. A felfedezésnek a maga idejében kell megjelennie, máskülönben megfeledkeznek róla. Egy kis előretartás elengedhetetlen, de a hangsúly a kicsin van – mint amikor mozgó célpontra lő az ember.
Később azonban erre a cikkre hivatkozott Schrödinger a nagy port felvert Mi az élet? című művében, és a Bölény felfedezése akkor vált szenzációvá.
A biológia, a genetika, a sugárgenetika előrelépett az európai országokban is és az Egyesült Államokban is. Pezsgett a munka Anglia, Franciaország, Svájc, Németország, Oroszország, Olaszország genetikai laboratóriumaiban, de a buchiak törtek az élre. Vajon miért? Miért tudott felülkerekedni ez az orosz? Azért, mert azonkívül, hogy szédítően tehetséges volt, csapatot tudott maga köré szervezni, nem egyedül dolgozott, nem laboránsok és kisegítők körében, hanem sokkal inkább harcostársakkal, alkotótársakkal. Nem magányos vadász volt a féltve őrzött erdőben, hanem vezére lett a fiataloknak, az ő tehetsége összefonódott a szintén kiváló és eredeti gondolkodású tudóstársak tehetségével.  Úgy tudott lelkesíteni,  úgy tudta tűzbe hozni a legszenvtelenebb embereket, mint senki más. Az Oroszországban létrehozott Dros-koor szintén felfedezés volt, és ő, Koljusa – most Tim – meghonosította, ragaszkodott hozzá, és ráadásul meg is szerette a munkának ezt a zajos, társas formáját.
Tyimofejevék kisebbik fia, Andrej Nyikoiajevics így emlékszik vissza: „Otthon szedett-vedett bútoraink voltak – feketére festett tölgyfa szekrény, apa kis íróasztala. Szegények voltunk, szegényebbek akármelyik német polgárcsaládnál. Egyszer Buch-ban átmentem a velünk szemben lakó kertészhez, emlékszem, hogy elámultam a tükrökön, fotelokon. Hanem azért szombat-vasárnap sokan összejöttek nálunk. Gombászni jártunk. Mindenkit apa tanított meg rá. Szombaton többen nálunk maradtak éjszakára is. Minden szobába összecsukható ágyakat tettünk. Az ablakok a parkra néztek. A földszinten laktunk. Vasárnap reggel sokan az ablakon másztak ki, nem az ajtón távoztak. Ez a stílus járta. Az oroszok maguktól jöttek, a németeket meghívtuk. Mindenki hozott ezt-azt, segítettek anyának főzni. Mi apával Ochsen-schwanzsuppét – ököruszály-levest – főztünk...”


Tizennyolcadik fejezet

Engem leginkább természetesen a Bölény orosz barátai érdekeltek. Kik is ők? Berlin a húszas, harmincas években az orosz „külföld” központja lett. Kikkel érintkeztek az oroszok közül? Volt, amit maga a Bölény mesélt el, volt, amit Andrejtől tudtam meg. Régóta érdekelt a forradalom utáni orosz emigráció élete; amikor külföldön összekerültem velük, e találkozások mélyen hatottak rám sajátos, hasonlíthatatlan keserűségükkel, amely ezeknek az embereknek az életét átszőtte, és mélyen megrendített, hogy az orosz emigráció milyen elképesztően sokat adott az európai kultúrának, tudománynak. Erről otthon nálunk alig tudnak valamit, nem értékelik úgy, ahogy például Nyugaton. Száz és száz nevet említhetnék a fizika, a kémia, a filozófia, az irodalom, a biológia, a festészet, a szobrászat területéről, olyan emberek nevét, akik egész irányzatokat, iskolákat teremtettek, a nemzeti alkotó szellem példáját adták.
Tyimofejevék alig érintkeztek az orosz emigrációval, nyakig ültek a munkában, azonkívül pedig, mivel szovjet emberek, szovjet állampolgárok voltak, a fehérgárdista körök gyanakvással viseltettek velük szemben, idegenkedtek tőlük.
Szergej Zsarov a barátjuk volt. Zsarov éppen a forradalom kitörésekor fejezte be a Szinódus papneveldéjét. Kozák csapatokkal kisfiúként került külföldre. Ide-oda hányódott, visszaút nem maradt. Mindenféle munkát elvállalt, aztán Bécsben 1922-ben férfikórust szervezett, istenáldotta zenei tehetség volt, ráadásul nagyszerű szervezőnek bizonyult. A kórus harminchat tagból állt: harminc énekes, négy táncos, a gazdasági vezető meg Zsarov maga. Nem volt szólistájuk. Ő is, a kórustagok is egyformán kerestek. Éppen ez zárta ki, hogy irigykedjenek egymásra, ami pedig minden művészeti csoport rákfenéje. Ezt a következőképpen indokolta meg: ha jó hangod van és szólóénekes lehetnél, kinek fizetnék én azért, talán a Jóistennek? A hangodat az Istentől kaptad, ingyen, isteni ajándék. Zsarov vasfegyelmet tartott. Ha valaki ittasan ment próbára, már szedhette is a sátorfáját.
A Bölény szeretett Zsarovról mesélni. Mi is szívesen hallgattuk, mert az orosz művészet történetében egyáltalán nem tudtunk hasonló – mellesleg nagyon is figyelemreméltó – jelenségről. A Bölénynek ráadásul volt néhány lemeze, és a Zsarov-kórus felvételeivel együtt dúdolva még bemutatót is tartott.
– Egy évig gyakorolták a műsort, kilencszázhuszonháromtól pedig koncertezni kezdtek, és negyvenöt éven át koncerteztek. A húszas évek végére már annyit kerestek, amennyit csak akartak. A német professzoroknál is többet. A „ráadás” az orosz fiatalok ösztöndíját gazdagította. Segítettek az oroszok gyerekeinek taníttatásában, abban, hogy lábra álljanak. Szerjozska Zsarov maga is hangszerelt. A műsora három részből állt: első – kozákdalok, második – katonadalok, harmadik – kórusátiratok. Rahmanyinov prelűdjeit írta át, de úgy, hogy maga Rahmanyinov is megköszönte. Én általában ellenzék mindenféle átiratot, de ez esetben megadtam magam. Amikor Berlinben laktak, lakásuk volt a főhadiszállás, minden szombaton kollokviumot szerveztek. Zenetudósok tartottak előadást, mind jónevű zenészek, karmesterek, akik Berlinben tartózkodva náluk is elidőztek. írók, tudósok látogatták őket. Elsősorban természetesen oroszok. Metalnyikov az én jelenlétemben beszélt nekik a protozoák halhatatlanságáról... Ó, Istenem, az a Metalnyikov, aki – jól jegyezzék meg! – még a forradalom előtt utazott Franciaországba, és a Pasteur Intézetben vezetett egy osztályt. Előtte Mecsnyikov, aztán Bezredka, majd Gamaleja töltötte be ezt a tisztet, és utánuk következett Metalnyikov. Ők a mi korifeusaink, büszkeségeink, ismernünk kellene őket... A Zsarov-kórus összejövetelein szerepelt Gabricsevszkij, Jevreinov, Mozzsuhin és Rahmanyinovon kívül más zeneszerzők is, például Glazunov, Grecsanyinovot is ott hallottam... Ezek a kórustagok igen kulturált emberek voltak. Sztravinszkij is felkereste őket, Róbert Engel előadást tartott az orosz harangok hangjáról. Borisz Zajcev elbeszéléseit olvasta fel, és Remizov meg Oszorgin, ez az igen szórakoztató író szintén járt náluk. No és természetesen az énekesek – Dzerzsinszkaja, Petrov, Jersov – is megfordultak itt...
Ekkor félbeszakítja egy filológus, a tudomány doktora, aki már régóta türelmetlen:
– Melyik Jersov – a MHAT színésze vagy az irodalomtörténész?
– Egyikük sem. Én egy tenoristáról beszélek. Nem ismeri? Híres hőstenor.
– Hát Oszorgin, ő milyen író? – A filológus nem nyughatott. – Tárcaíró?
– Oszorgin, jegyezze meg magának jól, regényíró, kitűnő író; nem olvasta Szivcev Vrazsek című regényét?
A filológus azt hiszi, hogy ismeri az irodalmat, a művészetet, szakember ezen a területen, és minden alkalommal meg kell győződnie, hogy sok mindenről még csak fogalma sincs. Dühbe gurul. Először hall Zsarovról, először Grecsanyinovról, vagyis valamit hallott, valami olyasmit, ami az Orosz Ötökkel kapcsolatos, de most itt ül vele szemben egy ember, aki Alekszandr Tyihonovics Grecsanyinovval sétálgatott az Unter den Lindenen. A filológus minden alkalommal kényes helyzetbe kerül. Sehogy sem képes beletörődni a Bölény fölényébe a különféle művészeti ágakban, nem fogja fel, hogy ez a különbség nem a tudásukból, hanem az életükből következik, ahhoz hasonlít, mintha csak egy előadás második felvonására érkezett volna meg, ezért nem ért semmit, ezért zavarodik össze.
Maga Koljusa a természettudomány Bohr-féle módszertanáról, a populációgenetikáról beszélt a Zsarov-kórustagoknak, meg arról, hogyan segített Grabarnak freskót restaurálni: 1919-ben teljes három héten keresztül tisztogatott valamilyen angyalokat, akik Vlagyimirban, a Dmitrij-székesegyházban fújták harsonájukat.
Aztán katasztrófa történt. A kórus Amerikában két autóbusszal utazott városról városra, és egy hegyi úton az első busz szakadékba zuhant. Mindenki szörnyethalt. Zsarov felesége és a kórus fele. Ezt követően egy évig nem léptek fel... Aztán új tagokat vettek fel. A világ minden tájáról szerettek volna bejutni a kórusba, nagy volt a versengés. Zsarov kórusába se volt könnyebb felvételt nyerni, mint a milánói Scalába. Üresedés csak halál esetén volt vagy ha valaki kiöregedett, mint az angol Királyi Társaságban.
A Bölény, amikor a Zsarov-kórusról mesélt, lelkesedett is értük meg irigyelte is őket, hogy lehetőségük volt a kórusban teljes hangerővel énekelni, ami neki nagyon hiányzott. Széles mellkasa kitágult, kihúzta magát, és szokatlan álmodozó-boldog kifejezés lágyította el vonásait... 
Barátjuk volt Oleg Cinger is, a nagyszerű orosz fizikusnak, az Elemi fizika című tankönyv szerzőjének a fia. A. V. Cinger e tankönyve és példatára sok éven át szolgálta az orosz és a szovjet iskolákat. Ezért tartják fizikusnak Alekszandr Vasziljevics Cingert, s ő is annak tartotta magát, Szórakoztató botanika című híres könyvét pedig bátyjának, Nyikolaj Vasziljevicsnek, a neves orosz botanikusnak tulajdonították. A Szórakoztató botanikát valójában Alekszandr Vasziljevics Cinger írta. A húszas években külföldön gyógyíttatta magát, miközben kedvenc időtöltésével – botanikával – foglalkozott. Már többször találkoztam hasonló esetekkel. Nyikolaj Vlagyimírovics Szmirnov akadémikus, a matematikus – méghozzá kiváló matematikus – vallotta be nekem, hogy titkolt szenvedélye a zene, hogy egész életében arra vágyott: muzsikus lesz. Körülbelül ez volt a helyzet Alekszandr Vasziljevics Cingerrel is – gyermekkora óta vonzódott a botanikához. Azt hinné az ember, hogy a vonzalom és a képesség két különféle dolog, és nem feltétlenül esik egybe. Ez a kettős érzés talán az apjától maradt rá, a matematikustól és a botanika tiszteletbeli doktorától.
Oleg Cingerrel, jobban mondva a leveleivel a Bölény ismertetett meg. Nem mindennapi levelek voltak ezek – gouache-sal készült rajzok ékesítették őket. Oleg Cinger állatképfestő volt, különböző kiadványokba dolgozott. Állatkertekben, akváriumokban, múzeumokban rajzolt. Egyenesen a szöveg közepén bukkantak fel a remek kis akvarellek, mondjuk a baseli állatkert indiai orrszarvúiról, a közelükben székeken ücsörgő látogatókról. Paradicsomi idill. A levelek oroszul íródtak festéshez használatos keménypapírra, szerzőjük tussal rótta a szabályos sorokat.
„A legszebb akvárium, amit csak láttam, a stuttgarti »Wilchelma« volt. Hatalmas vitrinekben vannak az édesvízi meg a trópusi halak. Úgy van minden elrendezve, hogy az ember egyszerre látja a szárazföldet, a vízfelszínt meg a víz alatti növény- és állatvilágot. Ezek a korallpiros halak, a tengeri csillagok, sünök és rózsák mély benyomást tettek rám. Különösen a halak! Lelkesedem a kifinomult, mondhatni rafinált formákért és színekért. Nem szabad a halakat lanyhasággal, dekadenciával vádolni. A virágok, a formák kombinációja, egész »kivitelezésük« mintha Picasso, Gyagilev, Piero della Francesca, Míró és mások műértőinek teremtődött volna. De még e festők műveinél is szebbek, kifinomultabbak, ráadásul életszerűbbek. Képtelen vagyok elszakadni a tengeri halaktól. Amikor az akváriumokban és az állatkertekben nézem az új létesítményeket, elszomorodom, hogy mindez nem létezett szüleim és barátom, V. A. Vatagin életében.”
Vaszilij Vatagin, a híres állatképfestő, grafikus és szobrász Oleg Cinger tanára volt. Akárcsak Oleg, ő is imádta az állatokat, és ennek megfelelően szerette és értékelte a legjobb állatkerteket és rezervátumokat, ahol az állatokat nemcsak „kiállították”, hanem többé-kevésbé természetes környezetet biztosítottak számukra.
„Nagyszerű az antwerpeni állatkert is. A pályaudvar mellett terül el, de olyan okosan ültették a bokrokat meg a fákat, hogy nem is érezni a pályaudvar és a nagyváros kellemetlen közelségét. Akárcsak Londonban, itt is van Moonlight World, Noctoarium, azaz külön ház az éjszakai életmódot folytató állatok számára. Látni lehet itt csövesfogúakat, hangyászsünt és fakúszó kengurut, zorillát, sivatagi ugróegereket. Az ember vaksötétben megy a folyosókon, előtte a vitrinekben csupa olyan állat, amelyek csak az éjszaka beköszöntével ébrednek fel.”
És következik az antwerpeni állatkert állatházának rajza. Oleg Cinger olyan lelkesen írja le a londoni, frankfurti, berlini, amszterdami, New York-i, buffalói állatkertet, hogy a levelet egyszerűen nem lehet letenni.
„...a vadállatokat nagyon jól helyezték el, biztonságos távolságra a New York-iaktól. Itt, Bronxban érződik, hogy az állatokat óvni kell a közönségtől. Ez akkor lett nyilvánvaló a számomra, amikor megláttam vagy három tucat néger gyereket, akik botokkal doboltak a vaskorláton, és fogócskáztak a helyiségekben.”
Oleg Cinger nemcsak állatképfestő, vannak tájképei is, Gogol műveihez is készített illusztrációkat - olajjal; sok mindent csinált. Én már a Bölény halála után leveleztem vele, és sokat mesélt nekem Tyimofejevék berlini életéről.
1927-ben ismerkedtek meg Berlinben. Az a bizonyos Vaszilij Alekszejevics Vatagin ismertette össze őket, akit még kisfiúként szeretett meg Oleg Cinger, és aki Moszkvából kifejezetten azért jött Berlinbe, hogy a berlini állatkertben dolgozzon. Akkor ez ilyen egyszerű volt. Vatagin Tyimofejevéknál szállt meg, bár a lakás kicsi volt. Reggel Tyimofejevék elmentek az intézetbe, a kis Mityát, vagyis Fomkát egy bizonyos Vlagyimir Ivanovics Szelinov, egy nagyon kedves ember gondjaira bízták, aki abból tartotta fenn magát, hogy orosz cigarettához való cigarettahüvelyt töltött meg dohánnyal. Ennyi keresetből még ennivalóra se futotta, és Tyimofejevék, hogy segítsék, felfogadták a fiú mellé dadának s egyben szakácsnak.
Tyimofejevék nem tudtak úgy élni, hogy valakin ne segítsenek. Szelinov egyedül kotlettet tudott készíteni, amivel aztán hónapszám tömte őket. A vendégek jöttek és elmentek, Tyimofejevék azonban nem tudtak hova bújni a kotlett elől. Végül megbetegedtek az egyoldalú táplálkozás miatt. Szelinov nagy előnye volt, hogy jól ismerte az orosz költészetet. Oleg Tyimofejevvel hamar áttértek a tegeződésre, Jelena Alekszandrovnát Leikának, Nyikolaj Vlagyimirovicsot pedig Koljusának hívta.
Oleg Cinger és Vatagin naphosszat az állatkertben sétált, rajzolták az állatokat, szombaton Koljusa elébük ment, és hármasban a mutatványos bódékhoz indultak.
Ott olcsón lehetett látni küzdősportokat, birkózást és ökölvívást. Három menet után újra fizetni kellett. Itt a publikum teljesen átalakult. Az addig szolid, jól nevelt emberek ordítani, káromkodni kezdtek, lökdösődtek, köpködtek, biztatták az ellenfeleket, mindenfélét bedobáltak a porondra. Az „atléták” tetovált égimeszelők voltak, akik annál nagyobb sikert arattak, minél durvábban, pimaszabbul küzdöttek. A harcból kész színielőadás lett, kivált a pankrációban, ahol mindent szabad. Az ellenfél arcával törölték fel a földet, lábát kitekerték, hátán tapostak, beleharaptak, haját tépték, és mindezt üvöltve, jajveszékelve, káromkodva. A nézőközönség extázisba esett.
„Ez teljesen új volt számomra, különösen pedig Koljusa volt az! Addig ilyen emberrel én még nem találkoztam. Valami varázslatos vadság áradt belőle, aminek azonnal a hatása alá kerültem. Ő ordított a leghangosabban: »Vissza, te marha! – Kétségbeesve fordult hozzánk: – Micsoda idióta, barom, bunkó, gyengeelméjű, görbe lábú, taknyos istencsapása!« Még a szavai is újak voltak számomra. Dühös volt, és mindezt véresen komolyan vette. Vacsorára értünk haza, késve, és Lelka a szemére vetette: »Biztosan megint a szorítónál voltatok!* Gyakran jöttek vacsoravendégek; emlékszem egy spanyol biológusra. Koljusának tetszett, ezért aztán minden spanyolért lelkesedett. Akkoriban a németekkel valami miatt éppen nem volt kibékülve, és bennszülötteknek hívta őket. Vacsorához mindig házi főzésű vodkát adtak, aztán Szelinov elmaradhatatlan kotlettje és cigarettája következett. Koljusa még fiatal volt, hajtotta a vére. Amikor a szobában fel-alá járkálva elkezdett valamiről beszélni, a ház egy-egy új vendége azt hitte, a házigazda meghibbant, hogy mi volt a téma, az végül is már édesmindegy volt. Arra is emlékszem, mennyire lelkesedtem Koljusáért, megpróbáltam még utánozni is. Amikor magáról beszélt, az embernek az volt az érzése, hogy olyan valaki áll előtte, akinek több élete van. Mesélt arról, amikor diák volt meg kozák, arról, hogyan sebesült meg, de hűséges lova megmentette. Aztán egyszer éhezett, és a csűrben verebeket evett - hógolyóval terítette le őket. Ukrajnában valahol veszett kutya elől kellett menekülnie. Egyszer, miután leugrott egy fáról, mezítláb egy viperára esett... Mindegyik mesét kiszínezte, nem lehetett nem szájtátva hallgatni... Volt bennük valami gogoli, Nozdrjov-Hlesztakov keveréke, ráadásul egy kicsi Leszkovból is. így teltek az esték Tyimofejevéknél.”
Mindebből az következik, hogy ezek az esték híresek lettek. Koljusa jelleme, természete, beszédmodora, kiabálása, sziporkázó tehetsége hihetetlenül felkavarta a tiszteletre méltó intézmény mégiscsak illedelmes, tudományos közegét. Ez a zabolátlan orosz mindenkit belerántott a szenvedély tajtékzó örvényébe. Úgy kínálgatták őt, mint valami különlegességet, az ismerősök elhívták ismerőseiket, hadd csodálkozzanak, és majdnem mindenki itt futott össze a másikkal. Aki csak egyszer is járt Tyimofejevéknél, újra és újra el akart hozzájuk menni. Itt mindenki csodálatosan felszabadultan érezte magát, tekintet nélkül korára vagy rangjára. Természetesen föllendült a gorodkijáték is, amit német területen mind ez ideig nem ismertek. A játékot a tűzbe jött Koljusa rikkantgatásai kísérték. Ha valaki mellétalált, ezt kiabálta: „Misslungen! Három »majdnem« csak a kínaiaknál számít találatnak!" Hamarosan a tiszteletre méltó professzor uraknak is rá kellett jönniük, hogy maguk is ehhez hasonló épületes megjegyzéseket kiabálnak.
Egy idő múlva Tyimofejevék nagyobb lakást kaptak az intézet mellett, és tüstént még nagyobb lett a vendégjárás. Hétvégén mindenki szívesen kirándult a városból. Oleg Cinger emlékszik, hogy elvitte Tyimofejevékhez Dobuzsinszkij festőművész fiát, két könyvtárost, Andrej és Gyina Volfot, Mamontovot, Lomant, Vszevolozsszkijt... Aztán mindegyikük elhozta a maga barátait is. Akkorra családostul Buchban élt már Sz. R. Carapkin biológus, akit szintén Németországba küldtek ki a Szovjetunióból, hogy ebben az intézetben dolgozzon. Eljött Szása Fidler, Jelena Alekszandrovna bátyja, járt náluk Blinov, Szolovjov, Kudrjavcev és mások, mivel az intézet németszovjet tudományos intézménynek számított. Belocvetov erről az időszakról költött egy tréfás poémát, a Buchiádát. Hogy ki az a Belocvetov, azt nem sikerült kiderítenem, de a poémája olyasféle műkedvelői alkotás, amilyeneket még a jó irodalmi ízlésű emberek sem átallnak rímbe szedni különböző évfordulók és családi ünnepek alkalmából – ez a költemény csodával határos módon mind a mai napig fennmaradt.


Emlékszünk, amikor hírnévre
Szomjasan, és világraszóló
Tervekkel zsebében e helyre
Toppant egy ifjú légykutató.
Egymás mellett laktunk akkor mi,
Olyan volt, mint egy íélénk nyuszi,
Amely gyáván, reszketve lapít,
Ha valahol idegent gyanít.
Takarítónő matat benn:
Ő már az ajtónál terem,
És a lépcsőházba futott.
A világ most másra jutott:
A fenegyerek Koljusát
Ünnepli százezer barát.

A buchi gyógyintézetek kezeltjei a kórházkert rácsa mögött álltak, és figyelték, hogy látszatra teljesen normális emberek összevissza kiabálva, dühösen pálcákat dobálnak – valamilyen barbár játékot játszanak. A vezérük egy mezítlábas, szőrös, nyitott ingú, haramiavezérhez hasonlatos orosz. Sörénye lobogott, és képtelenségeket ordibált.
A gorodkiban minden figurának megvolt a maga neve: „nagyanyó az ablakban", „halott", „gőzhajó" – és az ütéseket megfelelő zaftos kifejezésekkel kísérték, amelyek tulajdonképpen a játék ízét adták.
Télen vagy rossz időben ugyanilyen lelkesen játszották a bolhát /gombbal, kör alakú csonttárgyakkal játszott pattintós játék/. Koljusa ebbe a bugyuta játékba is beleadott apait-anyait. Ráfeküdt az asztalra a lámpa alá, célzott a gombbal, alsó ajka reszketett, szeme csillogott, és azt ordította: „Úgy kell neki! Misslungen!” Lelkesedése a többieket is magával sodorta. Vannak, akik nyugtatólag hatnak másokra, ő ellenkezőleg – mindenkit felkavart, a hidegvérnek is egyszerre tűzbe jöttek, jelenlétével felrázta a leggyámoltalanabb, legunottabb embereket is.
Az új lakásban volt külön ebédlő, és Koljusának egy tágas dolgozószoba is jutott. Általában itt gyűltek össze a vendégek. Koljusa egyik sarokból a másikba járt, és prédikált, vitatkozott, ágált. A dolgozószoba sarkaiban, ott, ahol hirtelen megfordult, hamarosan kikopott a szőnyeg.
Évek múlva pontosan ugyanígy járt föl-alá Obnyinszkban, előtte pedig az Uralban. Ezeket a lakásokat én is ismertem, így el tudtam képzelni németországi otthona berendezését is. Bár semmi lényegeset nem tudok mondani például az obnyinszki lakásról. Csak a dossziékkal teli polcokra emlékszem, ahova a levonatot tette. Ez minden. Az összes többi valahogy kitörlődött az emlékezetemből, személytelenné vált. Tyimofejevék otthonát az emberek jelentették, az, ami történt benne, amiről beszéltek.
Bútor, képek a falon, tapéta – mindenre árnyék borult, minden láthatatlanná vált. Ez volt Tyimofejevék stílusa – fittyet hánytak a mindenkori divatnak. Senkit nem érdekeltek itt a szőnyegek, vázák, porcelánok, kanapék. A lakásban az volt a fontos, hogy kényelmesen érezze magát az ember. Senkinek se jutott eszébe, hogy stílbútort keressen és felújítsa, hogy telezsúfolja az életét mindenféle gyertyatartókkal, fotelokkal, csillárokkal. És a számtalan vendég nem látta hiányát a garnitúráknak. Nem volt ez szegénység, ami mint helyzetükhöz méltatlan, szembetűnt volna. Nem volt itt se gazdagság, se elegancia, se művészi ízlés – semmi, ami elterelhette volna a figyelmet, ami önmagáért létezett volna. A szék mindössze egy tárgy volt, amin ülnek, nem több annál. Hogy a huzata préselt mintás bőrből van-e vagy dermatinból, azt senki nem nézte. Legfőképpen maga Koljusa nem. így volt ez Németországban is és Oroszországban is, így volt mindig. Koljusa lényegében véve nem változott...
– Milyen evolúción ment keresztül? – kérdeztem egyszer tőle.
–  Evolúción? Attól tartok, egyáltalán nem fejlődtem. Egyszer már magam is elkezdtem keresni magamban az evolúciót, de nem találtam. Egyenesen kellemetlen! Hogy élhetek ilyen unalmasán, micsoda ember az ilyen, aki nem fejlődik? Pedig tizennyolc éves korom után már semmiféle fejlődés nem ment végbe bennem. De aztán arra gondoltam: mit csináljak, ha nem, egye fene, élek evolúció nélkül.


Tizenkilencedik fejezet

Született még egy fia, Andrej, akit Koljusa „rendkívül jelentéktelen személyiségnek" nevezett, ezt azonban tőle szokatlan gyengédséggel ejtette ki. Fomát ugyanakkor kíméletlenül szidta iskolai kudarcai miatt. „Buta, sötét, visszamaradott alak, hát ez talán tanulás, csak szomorúságot és végtelen bánatot okozol!" – hajtogatta fel-alá járkálva a dolgozószobában.
„Hány estét töltöttem ebben a dolgozószobában – emlékszik vissza Oleg Cinger –, és miféle emberek jöttek ott össze! Régi barátok, alig ismert tudósok, hölgyek, ifjak, tekintélyes németek, végül szovjet katonák. Koljusát hol a rendkívüli sovinizmus és túlzott ortodoxia kerítette hatalmába, amikor is azt hirdette, hogy a legtetvesebb orosz atyafi többet ér Leonardo da Vincinél meg ennél az átkozott »Goéthénél« (Goethe nevét mindig így – »Goéthé«-nek – ejtette), hol azt bizonygatta, hogy az orosz után a németek érnek a legtöbbet, hogy a németekre számítani lehet, az orosz pedig mindent átalszik vagy eliszik. Az orosz festők közül Nyesztyerovot és Szurikovot szerette a legjobban. Jobbnak láttam, ha erről a témáról nem kezdek vele vitatkozni."
Féltek vitába szállni vele. A tanítványai is, a barátai is. Szó szerint felmorzsolta őket. Ugyanakkor amire vágyott, amiből soha nem volt neki elég, azok az opponensek, a hozzáértő, méltó ellenfelek.
A Szovjetunióban a bioiskolákon, amikor esténként összejöttek a tábortűz mellett, hogy egy jót beszélgessenek, és ő belekezdett ezerszínű történeteibe, előbb vagy utóbb rákérdeztek a külföldön élő oroszokra – hogy élnek kint, kik is ők? Az oroszoknak ez az első, hatalmas hulláma – vagy hárommillióan éltek külföldön – már régóta különleges érdeklődésre tartott számot, amiben volt rejtett sajnálkozás és be nem vallott rokoni érzés – ezek a mieink! Talán éppen amiatt, mert ezeknek az embereknek a többsége nem saját jószántából vándorolt ki – tragikus, zavaros körülmények közepette hagyták el az országot, amelyekről ráadásul alig tudunk valamit is. Az emigrációban sok hangzatos név pompázott. Egykor az orosz gondolat, művészet dicsőségét jelentették, de kint Nyugaton se kallódott el tehetségük. Sikereikről csak ritkán, időnként jutottak el hozzánk zavaros hírek. Nevüket elhallgatták, a külföldön élő oroszokat gyanakvás övezte.
A Bölény valahogy nem szívesen, bár jóindulattal beszélt róluk:
– Többségük általában nem politizált, és nem is akart politizálni. Egész életükre elijesztették őket mindenféle politikától. A „politika" szónak már csak a hallatára is egyenesen undor fogta el őket. Arra törekedtek, hogy letelepedjenek valahol, és észrevétlenül, jómódban, nyugodtan éljenek. A hárommillió emigráns között a politizálok voltak kisebbségben. A többség egyszerű menekült volt...
Egyszer olyasmiről mesélt, amiről egészen keveset tudtunk, sokan pedig először hallottak róla.
– Kilencszázhuszonkettőben azt állították, hogy Lenin sok értelmiségit elüldözött Oroszországból – ezzel egyébként többször is megvádolták. Lenin azonban – igazán érdekes lépés! – egy csoportnak, amelynek főként humán tudósok voltak a tagjai, személyesen javasolta: ha nem értenek egyet a rendszerrel, elutazhatnak. Ami érthető is, hiszen egy misztikus filozófusnak, egy idealistának nincs mit kezdenie a marxizmussal a proletárdiktatúrában... És sokan elmentek. Annál is inkább, mert éhség és pusztulás fenyegetett...
A Bölény Pityirim Szorokint, Bergyajevet, Frankot, Sesztovot, Losszkijt, Sztyepunt említette, irodalomtörténészeket, klasszika filológusokat, újságírókat... Vagy húszfős csoport volt. Többségük egész a második világháború kitöréséig érdekes helyzetben élt Európában: szovjet útlevelük volt, formálisan szovjet állampolgároknak számítottak, de nem állt jogukban beutazni a Szovjetunióba. Három fő központjuk alakult ki, ahol letelepedtek: Berlin, Prága, Párizs. Prágában nagy szerepet játszott az úgynevezett Orosz Szabadegyetem – itt egyszer a Bölény is tartott előadást –, amely a Kondakov-féle szemináriumok körül alakult ki. Ő pedig egész kisregényt kerekített Kondakovról, aki akadémikus, történész, a régi orosz festészet, ikonok és freskók nagyszerű szakértője. Öreg volt már, 1925-ben halt meg, de még életében sikerült megszerveznie a szemináriumot, amely a külföldön élő legjobb orosz tudósokat tömörítette. Ebből a szemináriumból később egyetemet alapítottak.
Orosz írókra is emlékezett, akikkel találkozott vagy akikről hallott – Smeljov, Zajcev, Bunyin, Teffi, Aldanov, aztán számomra már teljesen ismeretlen nevek következtek; tudósokra is-Tyimosenko, Zvorikin, Szikorszkij, Csekrigin, Kosztyicin; festőkre – Csehonyin, Larionov, Cadkin, Szugyejkin...
Szólt például Lev Botaszról, aki a berlini operaház vezető díszlettervezője volt, meg még balettmesterekről, muzsikusokról, kémikusokról, akikről mi saját tudatlanságunk okán és információk hiányában semmit sem tudunk.
Néhány éve a Párizs környéki Sainte Geneviéve orosz temetőben jártam. Meleg, napfényes őszi nap volt. A kis utakat akkurátusan fölszórták vöröses homokkal. Öreg bácsikák és nénikék sétálgattak a kis utakon, és halkan beszélgettek. Egyébként kevesen nyugszanak itt, ismerős név azonban annál több akad mindenfelé. Megtaláltam Bunyinnak meg a feleségének a sírját, aztán Borisz Zajcevét, Iván Mozzsuhin színészét, A. Remizov íróét, egy fakereszt alatt Dmitrij Sztyelleckij festő nyugodott. Iván Smeljovval együtt, egy sírba van eltemetve felesége, Olga. Fehér márványkereszt magasodott Szergej Makovszkij, a híres művészcsaládból származó festő sírján. Alekszej Csicsibabin kémikus sírja fölé fekete kőből mintázták meg a mellszobrát, a talapzatánál kis serlegben friss virág. Itt van az én kedvenc festőm, M. Dobuzsinszkij nyughelye is. Jevreinov sírja fölött egy medál az arcképévei, mellette nyugszik K. Davidov biológus, K. Korovin festőművész... Hát itt kell találkoznom velük, akikről a Bölény beszélt! A kicsiny, szép festményekkel – Benois művei – díszített temetőkápolnában éppen gyászmisét mondtak. A rőt levelek hangtalanul keringtek az áramló napmelegben. A fű még telve volt élettel. A feketerigók sárga csőrükkel csipegetve tipegtek a bokrok között. Ebben a temetőben békésen megfértek egymással a rászedettek és a csalók, a menekültek és a szökevények, azok, akik arról álmodtak, hogy hazatérhetnek, és azok, akiknek a haza csak haláluk előtt jut eszükbe, különböző meggyőződésű emberek, egyik híresebb, másik kevésbé, de mind orosznak tartották magukat.
Csicsibabin 1930-ban külföldre utazott, ott is maradt. Kicsit korábban egy másik nagyszerű kémikust, Ipatyjevet küldték külföldi kiküldetésbe, és ő nem tért vissza. Megjelent a disszidens kifejezés. Külföldre utazott, és nem tért haza Feodoszij Dobrzsanszkij – Dobzhansky –, aki az evolúció szintetikus elméletének egyik megalapítója volt; külföldre utazott és nem tért haza a híres elméleti fizikus, Georgij Gamov - később Gamow -, aki egyebek között a genetikai kód első modelljét állította fel. Sokakkal történt még hasonló, ám azokban az években ez nem okozott bonyodalmat. Ma ezek a disszidensek hazajutnak – bekerülnek az enciklopédiákba, szótárakba, megadják nekik, ami megilleti őket, hivatkoznak rájuk, írnak róluk...
Berlinben sok fehéremigráns és „disszidens” élt, és Tyimofejevék nem tudták elhatárolni magukat tőlük. Az évek múlásával az oroszok Tyimofejevék házába rajzottak, ragaszkodtak Koljusához, az ő egész hivalgó és meggyőződéses oroszságá-hoz. Ez hamarosan meg is tette a magáét, minekutána előre nem látható drámai fordulat következett be.
Addig azonban Buchban telt az élet. Oleg Cinger ennek az életnek csupán az otthoni felét látta, s csak találgathatta, hogy a laboratóriumban hogyan tombol, háborog barátja temperamentuma.
A Bölényre nem lehetett rábizonyítani, ha ellentmondásba keveredett. Miközben minden németet szidott, német barátok dongták körül. Miközben a német népet szidta, védte a német pontosságot, becsületességet, a német filozófiát, postát, a német mérnököket, a német ceruzákat és még sok mindent, ami német. Igaz, továbbra is kitartott amellett, hogy a németek külön-külön jók és használhatók, együtt szörnyűek, ha meg sokan vannak, egyenesen elviselhetetlenek.


Huszadik fejezet

Beköszöntött az 1933-as év, Hitler magához ragadta a hatalmat, és Németországban elég hamar fenyegetővé vált a helyzet. Csakhogy elsősorban a németek számára vált azzá. Tyimofejevék egyelőre bizonyára semmi különöset nem vettek észre. Buch kívül esett az eseményeken, a Bölényt nem érdekelte a politika, és ami a fő – gyakorlatilag se őt, se a munkáját nem érintette mindaz, ami végbement. Szovjet állampolgár volt, és függetlennek, kívülállónak érezte magát.
„Nyáron együtt utaztunk szabadságra a Baltikumba, Pomerániába – emlékszik vissza Oleg Cinger. – Kivettünk egy nagy, szalmatetős parasztházat. Az egyik felében Tyimofejevék rendezkedtek be, a másikban én a feleségemmel meg a gyerekkel. Koljusa korán kelt. Négerbarnára sülten, fürdőnadrágban, egy bottal, hóna alatt detektívregénnyel indult el nap mint nap, hogy meztelenül napozzon a dűnéken. Nem volt szokás elkísérni őt. Koljusa néha az egész háznépnek levest főzött, egy hatalmas fazékba szemesbabot, zöldbabot, sárgarépát, egy darab húst, paradicsomot vetett, mindent, ami csak akadt a házban. A fazekat egész estig betakarva tartotta. Este maga hámozta ki a takaróból, szétmerte a levest, mindezt némán, aztán mindannyian mélyet sóhajtva kijelentettük: »Zseniális!«
Néha együtt »spacíroztunk«, ahogy Koljusa mondta. Egy ilyen spacírozás alkalmával a tengerparton delfintetembe botlottunk. Szerettem volna megkaparintani a delfinkoponyát. Volt egy bicskám, Koljusa pedig leguggolva kijelentette: »Na, most jusson eszünkbe az anatómia!« – és valóban nagyon ügyesen elválasztotta a törzstől a delfin fejét. Aztán kifőztük, és csodálatos delfinkoponyám lett.”
A német értelmiség nem értette meg azonnal a fasizmus embertelenségét. Tyimofejevék annál inkább. De legjobban a Szovjetunióból érkező hírek nyugtalanították őket. Az ottani biológusoknak 1929-től kezdve állandóan kellemetlenségeik voltak. Szergej Szergejevics Csetverikov laboratóriumát megsemmisítették, őt magát Szverdlovszkba száműzték. Az a hír járta, hogy a többi között a Droskoort is bűnéül rótták fel. Szaporodtak a Ny. K. Kolcov elleni támadások. Mindenekelőtt filozófusok támadták, de a saját biológusai is, aki az ideológiai alapokat illették kritikával. Szemaskót félreállították, és a Moszkvai Állami Egyetem egészségügyi-higiéniai tanszékére helyezték. A biológusokon kívül kijutott a fizikusoknak is, akiket azzal vádoltak, hogy kétes dolgokkal foglalkoznak, és nem segítik a népgazdaságot.
A szovjet újságokban és folyóiratokban közölték, hogy neves, érdemes professzorok kerültek burzsoá befolyás alá, nem helyesen tanítják az ifjúságot, a gyakorlattól elszakítva oktatnak. A diákok megtagadták őket. Azt is közzétették, hogy M. Ny. Rimszkij-Korszakov entomológus unokaöccse kijelentette, hogy ettől és ettől a naptól fogva nem tartja magát nagybátyja rokonának. Először Gyeborin támadott, aztán Gyeborint támadták. A viták elbocsátásokkal végződtek. A moszkvai barátoktól kapott levelekben minderről szőrmentén, célozgatva esett szó. Éles bírálatok, tárcák jelentek meg a lapokban. Hónapról hónapra ingerültebb hangszerelésben. Megkezdődtek a letartóztatások. Leleplezték – és micsoda szavakkal! – a mechanisztikus materialistákat, a morganistákat. Visszarendelték Buchból Szlepkovot és Moszkvában letartóztatták.
Jöttek a lapok a viták anyagával, bennük éktelenkedtek Prezent és mások hagymázas fejtegetései. Tekintélyes tudósok bűnbánó leveleit nyomtatták ki... A Jóisten tudta csak, mi volt kialakulóban, de ez a valami baljósán terebélyesedett.
Körülbelül ebben az időben kezdett Koljusa hazahívó ajánlatokat kapni – hol Belaja Cerkovba hívták, a Cukorrépa-Genetikai Intézet élére, hol a Leningrád környéki Puskinba. Tanárának, Kolcovnak minden egyes ajánlatról beszámolt, kikérte a tanácsát. Az barátok – a svéd Kühn és Max Hartmann növényfiziológus – útján válaszolt: talán nem tudja, mi folyik minálunk? Csak üljön ott, ahol van, és dolgozzon. A kiküldetése meghatározatlan időre szól. Miért nem marad veszteg?
Más alkalommal még világosabban figyelmeztette Koljusát: alighogy hazaérne, a természete miatt valószínűleg belekeveredne valamilyen botrányba, és máris északon találná magát. És az összes barátja is megkapná a magáét.
A következő legenda terjedt el ezzel kapcsolatban: amikor Ny. K. Kolcov utolsó külföldi kiküldetésén találkozott Tyimofejevvel, és ugyanezt tanácsolta neki – szedje össze türelmét, amíg csillapodnak a szenvedélyek, ne nyüzsögjön a legrosszabbkor-, akkor Koljusa nagyon panaszkodott, hogy honvágya van, ráadásul Moszkvában maradtak a téli holmijai, itt meg nincs pénze vásárolni. Erre Kolcov levette a bundáját, és neki adta.
Magam semmi ilyesmit nem hallottam a Bölénytől, gondolom, ez is a róla költött mesék egyike lehetett. A történetet különféle változatokban mondták el a legkülönbözőbb emberek – az egyik szerint rókabunda volt, a gallérja természetesen hód-prém, a másik szerint még a régi időkből való hódprém bunda volt... A leghihetetlenebb legenda is sokat elárul a figyelmes léleknek. „A jó történet nem feltétlenül igaz, elég, ha valószerű – idézte a Bölény Niels Bohr szavait. – Kell-e túl szigorúan ragaszkodnunk a tényékhez?”
Hivatalosan jogában állt külföldön maradni. Most is úgy tekintették, hogy családostul kiküldetésben tartózkodik: szovjet útlevelük volt. Az intézet német-szovjet. Így hát kivárhatta a végét.
1935-ben jött a hír, hogy a VASZHNIL elnökéül Ny. I. Vavilov helyére a Bölény számára is ismeretlen A. I. Muralovot nevezték ki, a földművelésügyi népbiztos helyettesét. Két év múlva, 1937-ben mint a nép ellenségét agyonlőtték. Eddig is támadták Ny, I. Vavilovot, eltávolítása után erősödött ellene a hajsza.

(Folytatjuk)


A. FODOR ÁGNES fordítása

2015. november 14., szombat

Regény egy rendkívüli emberről (4)

DANYIIL GRANYIN: 
A Bölény


Tizenharmadik fejezet

Koljusa a délnyugati frontról hazatérőben az egyik kitérőnél anarchista banda fogságába került. Zöldeknek számítottak, a maguk módján harcoltak a németek ellen, akik megtámadták Ukrajnát, és mint zöldek, ráadásul anarchisták, senkinek nem engedelmeskedtek, semmiféle hatalmat nem ismertek el, úgy tartották, hogy Oroszországban csak anarchiából születhet rend. Az ellenséggel nem teketóriáztak. Ennek a bandának az atamánja egy bizonyos Gavrilenko volt, aki „Kropotkin herceg tanítványának" nevezte magát. Gavrilenko maga vallatta Koljusát, e gyanúsan művelt vöröskatonát, akinek olyan sietős az út Moszkvába. Mert a polgárháború kellős közepén igazán nem lehetett komoly oknak tartani a pontyfélék kutatását. Valami sántított a dologban. És hogy ne kelljen sokáig törnie a fejét, egyszerűbb volt pofozni a fiatalembert. Legjobb helybenhagyni a forrófejűeket. Ismerve Koljusa lobbanékony természetét, könnyű elképzelni, hogyan végződött volna számára ez a találkozás, ha akkor csak úgy, kíváncsiságból meg nem kérdezi Gavrilenkót: „Kropotkin tanítványa vagy, de láttad-e őt valaha is?" Gavrilenko természetesen nem látta őt, ám ettől még nem jött zavarba – ugyan ki láthatná magát Kropotkint?„Hát én láttam! – jelentette ki Koljusa. – Ugyanis a rokonom!" És elmondta, hogy Pjotr Alekszejevics Kropotkin az ő nagyanyjának az unokabátyja.
– Nagyanyámmal voltunk nála párszor, beszélgettünk néhány forradalmi problémáról. Málnalekvárral kínált minket, amit egyébként Lenintől kapott ajándékba. Lenin tisztelettel viseltetett iránta, meglátogatta, és ő is rokonszenvezett Leninnel.
Igaz, Koljusa ekkor közölte, hogy komoly vitába keveredett Kropotkinnal, no nem, nem az anarchizmussal kapcsolatban, az anarchizmussal neki, Koljusának semmi baja. A vita Kropotkin evolúciós nézetei miatt támadt, de hiába vitatkozott, akkor nem értette ezeket a nézeteket, aztán elolvasta a Kölcsönös segítség mint természettörvény című könyvet – kiváló munka! – , és elismerte: Kropotkin nagyon okos, még ha nagy úr is. Ezen kívül még a jégkorszak kialakulásáról is felállított egy elméletet.
– Hogy mertél vitatkozni magával Kropotkinnal! – kiáltott rá Gavrilenko.
De attól a pillanattól kezdve tisztelte Koljusát, úgy közeledett hozzá, mint Kropotkin képviselőjéhez, és bevette a németek elleni rajtaütésekbe, akiket – esküvel fogadta – ki fog űzni Ukrajnából. Egy ilyen csetepatéban egy német ulánus kardlapjával fejen találta Koljusát, aki eszméletlenül esett le lováról. Éjszaka tért magához. Mellette áll a lova. Nincs meg a kucsmája. Fölmászott a lóra, és mivel megsértődött, hogy sorsára hagyták, elindult, hogy megkeresse az övéit, a Vörös Hadsereg 12. hadseregének csapatát...
A sors abban az időben nem tudta őt kirekeszteni az események sodrából, a bennük való részvételből. Ilyen volt a természete – mohón habzsolta a jelent, mindig az élet sűrűjében járt. A kétségbeejtő helyzetekből azonban jó sorsa gondosan kiszabadította, a hajánál, a gallérja csücskénél kapta el... Néha úgy rémlik, nem is csoda rejlik ebben, hanem nyilvánvaló szándék – megmenteni, az élők között megőrizni az ilyen, valamennyi esemény sebhelyével megbélyegzett példányokat.
Életének kalandos eseményei rendszertelenül bukkantak felszínre, mikor mi jutott eszébe, némelyek többször is elhangzottak, de soha nem ugyanúgy. Mint egy kaleidoszkóp. Illett volna mindet összegyűjtenem, minden változatból egyet – a legteljesebbet – összehoznom, de én egy kicsit ódzkodtam ettől.
... Koljusa következő elbeszélése azt szemlélteti, hogyan tanították meg a lovasságnál suhintani:
– Két fő mozzanata van: amikor előrelendíted a kezed, le ne vágd a ló fülét, amikor pedig suhintasz, egy darabkát se vágj ki a ló farából. Ezért kifelé kell fordítanod a kezed, ami pontosságot és gyakorlatot követel. Mindent levághatsz, amit akarsz, csak egyre figyelj: a ló fülét és farát meg ne sebezd!
Mellesleg az is kiderül, hogy a Gavrilenko-banda csapdába esett, amikor soros rajtaütésükből tértek vissza. Kocsisorral vonultak: a nők meg a gyerekek szekereken, aztán a zsákok, szamovárok, üstök, kecskék – kész nomád köztársaság. Az oszlop befelé tartott egy szűk völgykatlanba: egyik oldalról folyó, másik oldalról sűrű, áthatolhatatlan bozót. Szemből rájuk rontott egy német század. „Előre!" – vezényelt Gavrilenko. Aztán mindenki boldogult, ahogy tudott. Koljusa nekiiramodott, lova nyakára hajolt: menekíts ki, kedvesem! Nem volt hű de nagy lovas, ám tartani tudta magát, a ló megértette – az állatok mindig megértették, ő is megértette az állatokat, nemhiába tartották igazi zoológusnak. Szóval nekiiramodott, aztán egy ütés, majd a csillagos ég és mellette a lova...
Az ember azt hinné, az előadói képesség egy tudós számára szükségtelen, de őnála ez valahogy összefüggött tudósi tehetségével. A. M. Molcsanov, a híres matematikus így nyilatkozott róla:
– A Bölénynek megvolt a maga módszere: tartotta magát az alapeszméhez. Kedvtelve színezte a történeteket, de aztán mindig visszakanyarodott. A cserélhető részletek váltakozhattak, de az alapgondolatot mindig megőrizte... Prelúdiumok, kis kitérők – mindennek nagy mestere volt. De magabiztosan, lépésről lépésre közelített az alapgondolathoz. Az efféle „kiselőadások" többet értek, mint sok-sok kötet. Amikor a Bölény meghalt, és Keldis is meghalt, szomorúan sóhajtottam: Nincs többé kitől félnem. Csakis kettejüktől féltem. Ennek több oka volt. Ők ketten annyival okosabbak voltak nálam, hogy én magam is tökfilkónak tartottam magamat. Mindketten erősek voltak, mindenkit maguk alá rendeltek, ami szintén nem különösebben szokványos dolog... De másban egyáltalán nem hasonlítottak, sőt egyenesen ellentétei voltak egymásnak. Észrevettem például, hogy amikor beszélek, a Bölény hanghordozását utánzom.


Tizennegyedik fejezet

Oscar Vogt 1925-ben felkérte Ny. A. Szemaskót, az egészségügyi népbiztost, hogy ajánljon neki egy fiatal orosz genetikust, akit berlini intézetének új genetikai és biofizikai osztályán foglalkoztatna.
Vogt professzor a berlini agykutató intézetet igazgatta. Amikor Lenin megbetegedett, konzíliumra hívták Moszkvába, Lenin halála után, 1924-ben pedig a szovjet kormány őt is felkérte, hogy vegyen részt Lenin agyának vizsgálatában, és segítsen megszervezni az oroszországi agykutató intézetet.
Szemasko megtanácskozta a dolgot Kolcovval. Kolcov kis gondolkodás után Koljusát választotta.
– Ki az a Tyimofejev? – kérdezte a népbiztos. – Csak nem az a belevaló útonálló, aki furkósbottal támadt rám?
–  Hát persze hogy ő – erősítette meg Kolcov.
– Hm – Szemasko gondterhelten vakargatta a tarkóját. – Egy keresztúton lesben álló banditát ajánl?
– Kifejezetten őt ajánlom.
Szemasko nagyot nevetett, és kiadta az utasítást, hogy hívassák be ezt a Koljusát.
Mielőtt találkoznának, tisztáznunk kell, honnan ismerte Szemasko Koljusát, és ugyan miért vakargatta a tarkóját.
Egy évvel azelőtt Kolcov rávette a népbiztost, látogassa meg mindkét biológiai állomását. Az egyik Anyikovóban volt, ahol A. Sz. Szerebrovszkij munkatársai dolgoztak, a másik a szomszédban, Zvenyigorodban, ahol Koljusa dolgozott barátaival.
Szerebrovszkijnak, Kolcov idősebb tanítványának a telephelye híres genetikai állomás volt, ahol tyúkokon tanulmányozták a populációgenetikát. Már jó eredménnyel dicsekedhettek, amelyek hasznosak voltak a Földművelési Népbiztosság számára.
A másik, a zvenyigorodi állomásnak valahogy kisebb volt a presztízse, mert ott valamiféle legyekkel foglalkoztak, amit minden kívülálló marhaságnak tartott. Amikor Koljusa jóbarátja, Reformatszkij vadászatot szervezett, és Koljusa az utolsó pillanatban mondta le a meghívást arra hivatkozva, hogy a legyekre kell felügyelnie, kigúnyolták. Hát a legyek aztán tényleg olyan értékesek? Nem ostobaság-e elszalasztani miattuk az ünnepnapokat, az élet gyönyörűségét? Koljusa nem tudta – legalábbis akkor még nem tudta megmagyarázni –, hogy ezeken a hitvány kis legyeken keresztül az élet fejlődésének teljesen ismeretlen folyamatai tárulnak föl. A kétszárnyú legyek hosszú évekre örömök és csalódások, hírnév és kellemetlenségek forrásává váltak...
A legyecske neve Drosophila – ecetmuslica. Három milliméteres ecetmuslica tigriscsíkos potrohhal. Ha tudományos-ismeretterjesztő könyvet írnék, mindenekelőtt a Drosophilát énekelném meg; valami ódához hasonlót költenék ennek a parányi élőlénynek a dicsőítésére, amely 1909 óta a genetikusok ezreinek igaz segítőtársa. Ódát az őszinteségéért. Vagy a bőbeszédűségéért. Egy fecsegő lény, aki attól nagyszerű, mert oly rosszul őrzi a természet titkait. Nehéz kifejezni, mekkora szolgálatot tett a Drosophila a tudománynak. Ha lehetségesnek tartották, hogy szobrot emeljenek Pavlov kutyájának, akkor a Morgari-féle Drosophilát is meg kellene örökíteni.
Nyikolaj Viktorovics Lucsnyik, a Bölény egyik tanítványa lejegyezte tanárának a Drosophilát dicsőítő beszédét:
– Nélkülözhetetlen! Gyorsan szaporodik. Rengeteg utódja van. Határozottak az örökletes jegyek. A mutációt nem lehet összetéveszteni. Piros szemek, fehér szemek. A világ minden valamirevaló laboratóriumában Drosophilákkal dolgoznak. A laikusok felhánytorgatják, hogy a Drosophilának nincs gazdasági jelentősége. De nem is törekszünk arra, hogy jól tejelő Drosophila-fajtát tenyésszünk ki. Ezek a parányi lények arra kellenek, hogy az öröklődés törvényszerűségeit tanulmányozzuk rajtuk. Ezek a törvények egyformák, akár légyről, akár elefántról van szó. Az elefánton is ugyanazt az eredményt kapnánk. Csakhogy a legyek új nemzedéke két hét alatt kifejlődik. Ahelyett, hogy a légyből csinálnánk elefántot, az elefántból csinálunk legyet!
Oroszországban csak akkoriban kezdtek Drosophilával dolgozni, így a legyecskének és a vele végzett munkának semmiféle tekintélye nem volt. A Drosophilának egyébként alaposan kijut majd a negyvenes, sőt még az ötvenes években is. Szégyelltek, szemrehányást tettek miatta, a gyakorlattól elszakadt, felesleges tudomány példájául szolgált, veszélybe sodorta magát, aki vele foglalkozott – bűnös légy!
Szóval, megtudták Zvenyigorodban, hogy jön a népbiztos, és először az anyikovói állomást tekinti meg. Nekibúsultak, mert elképzelték, hogy ott, a jól felszerelt állomáson micsoda lakomát fognak csapni, ha felvonultatják a tyúkjaikat, az italkészletüket. A népbiztosnak aztán talán már ideje se marad, hogy Zvenyigorodba jöjjön, de ha el is jön, akkor is sietni fog. Mit tegyenek? Koljusa azt javasolta, hogy fogják el a népbiztost. Gondolkoztak, törték a fejüket, és úgy határoztak, hogy elrabolják Szemaskót, mégpedig az útelágazásnál. Vagy öt kilométerre esett az útelágazás: balra Anyikovóba, jobbra Zvenyigorod felé vezet az út.
Akkoriban teljesen természetes körülmények között éltek az állomáson, és úgy is öltözködtek. Koljusa például többnyire mezítláb járt, csíkos háziszőttes nadrágba bújt, meg szürke kihajtós ingbe, Dmitrij Petrovics Filatov és Borisz Lvovics Asztaurov körülbelül ugyanígy festett, csak ők cipőt is hordtak. Úgy döntöttek, hogy az útelágazásnál beülnek a bokrok közé. Furkósbotokkal fegyverkeztek fel.
Azokban az években a népbiztosok úgy közlekedtek, mint az egyszerű emberek; Kubinkáig vonaton utazott Szemasko is, ahol a megállapodás szerint várják és kocsin viszik tovább. Egy végtelenül kövér doktor – a helyettese – mindig vele tartott.
Zötykölődik az úton a trojka, a fogadóbizottság ül benne meg a népbiztos a helyettesével. Ekkor az orosz útonállás ősi rítusa szerint furkósbottal felfegyverkezett legények ugranak elő a bokrokból. Ráadásul még borostásak is, mert nem pazarolták az időt a borotválkozásra.
– Állj! – és hadonásznak a furkósbotokkal.
Szemasko helyettese megrémült, a farzsebében matat, ahol a pisztolyát tartja, de az sehogy sem akad a kezébe. A legények bejelentik:
– Meghagyjuk az életüket, a pénzük se kell, de velünk jönnek oda, ahová mi visszük magukat.
A lovakat a zvenyigorodi útnak fordították, a kocsist leszállították. Koljusa fölült a bakra, kezébe vette a gyeplőt, a többiek a furkósbotokkal – díszkíséret gyanánt – mellette futnak a porban. Szemasko hamar rájött, miről van szó, és nagyon tetszett neki ez az egész. Így kezdődött az ismeretségük.
A népbiztos elrablásának történetét a Bölény szívesen mesélgette, de csak mint bármelyik más csínytevését, nem komolykodott, nem keresett mentséget. Később Ny. Ny. Voroncov tárta fel az okokat. A rablási históriában közrejátszott valami, amit a Bölény az őseitől örökölt. Haramiavére volt, a természete erősebbnek bizonyult a tudós szenvedélyénél, a természete folyton felborította a terveit. Hirtelen ötleteit mindig megvalósította. Rávette például társait, hogy rabolják el Anyikovóból a lányokat. Aztán magukkal viszik őket a biológiai állomásra, udvarolnak nekik, táncolnak és szórakoznak, hiszen nem elég a saját „hölgykoszorújuk". Rosszul sült el a dolog.
Egy lányt raboltak el: zsákba dugták. Szép csöndben fekszik, vinni is kényelmes – kövérkés, puha húsú leányzó. Megérkeztek, kirázták a zsákból, hát látják, hogy nem lélegzik! Annyira összegörnyedt a zsákban, hogy elvesztette az eszméletét. Fehéren fekszik, a szeme csukva. Koljusa és Asztaurov nagyon megijedt. Még jó, hogy munkatársnőjük, Minna Szavics nem veszítette el a fejét, magához térítette, vízzel locsolta, megnyugtatta a lányt. Ezzel a lányrablás be is fejeződött. Olja Csernova volt akkor a legfiatalabb munkatársnőjük az állomáson, de hatvan év elteltével is emlékszik az akkori nyár minden pillanatára, és szóról szóra ismétli a Bölény történeteit. Mint igazi főkolompos, azzal a játékkal szilárdította meg főkolomposságát, amit az egyetemen hozott divatba. Nem volt akkoriban röplabda, a futballt már eleget rúgta a gimnáziumban, így hát maradt a gorodki /orosz népi játék, bottal és fabábukkal játsszák/. Hatalmas játékszenvedélyének köszönhetően hamarosan bajnok lett. Egyébként nem tudott egyszerűen csak játszani. Bajnok akart lenni. Bármiről volt szó, mindjárt a csúcsra tört, máskülönben nem is volt érdemes hozzáfognia. Az egyetem udvarán zoológus-kémikus versenyt rendezett. A kémikusok legjobb gorodkijátékosa Nyeszmejanov, a zoológusoké Koljusa volt. Itt, az állomáson sötétedésig játszottak. Fehér papírt tettek a bábuk mellé.
Emlékszik, hogy a zvenyigorodi állomáson Kolcov hogyan hozta el hozzájuk Herman Mullert, a neves amerikai genetikust. Muller Drosophilákat ajándékozott nekik. Aztán megjelentek Csetverikovnál a 2 savas poliszacharid keverékkel teli kémcsövek, mindenféle vörösszemű mutációk, „crossing over"-ek – génkicserélődések –, és végül megalakult a Droskoor.
Hogy mi az a Droskoor, a be nem avatottak közül sokáig senki nem tudta nekem megfejteni. Valami szeminárium, kör vagy klubszerűség, mondták, amelyen a Drosophilával kapcsolatos dolgokat vitatták meg.
Előbb volt a szó, vagy előbb volt a tett? Ez az, ami mindig zsákutcába tereli az embert. Filozófusok örök vitatémája. Mindig is vitatkozni fognak róla. Mert még abban, ami a szemünk láttára történik, még abban sem tudjuk mindig megragadni, mi volt előbb – a szó vagy a tett.
Ugyan mi hozta létre a Droskoort, a Csetverikov szívének kedves társulatot, ezt az ordító, nyüzsgő összevisszaságot, amelyből egymás után léptek színre – mint a harminchárom dalia – a különféle genetikai irányzatok megalapítói?
Tulajdonképpen a közlésvágy hozta létre. Az, hogy az ülésekre jellemző formaságok nélkül lehessen eszmét cserélni. Javasolni, vitatkozni anélkül, hogy tekintetbe kéne venni, mi lehetséges és mi nem...
Valami mégiscsak megelőzte ezt.
Aki elvégezte az egyetemet, annak illett tudománnyal foglalkoznia. De, mint már említettük, a Bölény nem fejezte be az egyetemet, és nem tette le az államvizsgát. Még nem fejezte be a tanulmányait, de már tudományos munkát végzett. Erről mindenki tudott, az egyetemen is tudták – és ez elég is volt. A húszas évek első felében a „papírélet" még nem uralkodott el a tudományon. Az embert a tettei alapján becsülték, a tudóst a munkája alapján, a diákot az alapján, mit hogyan ért és mire képes. Paradicsomi idők voltak, amikor mindenki pucéran járt, nem takargatta magát diplomákkal és címekkel. Amikor Koljusa külföldre ment dolgozni, tanára, Ny. K. Kolcov egy levelet adott neki, amelyben tanúsította, milyen ember a tanítványa. Ez helyettesített minden bizonyítványt és megbízólevelet. A lényeg, hogy az ő tanítványa és képzett genetikus.
És amikor Koljusa Moszkvában megszervezi az Alkalmazott Biológiai Főiskolát? Erre se volt semmiféle papírja, csak az a vágy hajtotta, hogy a tudomány számára valami nélkülözhetetlent hozzon létre.
Boldog idő! Üdvözült mosollyal emlékezett: akkorra szétzúzták az országot bekerítő ellenséget, és kedvenc dolgaival foglalkozhatott.
Így kezdte az erről az időről szóló történetét:
– Végtelenül kegyes volt hozzám az Úristen! És ahogy erről meggyőződtem, nekiültem a kísérleti biológiának.

Tizenötödik fejezet

Oscar Vogt neurológus volt, neuropatológus, az agyféltekék felépítésével foglalkozott, de a dongófajták kutatásában is neves szakembernek számított. Neki volt a világon a legnagyobb dongógyűjteménye. Egy szó mint száz, akár zoológusnak is tarthatták őt, vagyis, ahogy Koljusa mondta volna, az emberiség jobbik felébe lehetett sorolni. Vogt, aki rajongott a dongóiért, genetikai aspektusból akart közelíteni a dongófajtákhoz. Németországban nem talált megfelelő genetikust. Azaz ott volt természetesen a híres Baur, Goldschmidt és Stern, de ők más témákkal foglalkoztak. Úgyhogy a Vogtnál végzendő munka érdekesnek ígérkezett, Koljusa azonban kategorikusan visszautasította, és meg se jelent Szemaskónál, nem látta értelmét. Semmiféle rábeszélés nem hatott. Minek utazna Berlinbe, amikor neki itt is jó? Kolcov csak nem tágított. Meg kell hagyni: tudta irányítani a makacs embereit.
Miért Koljusát választotta Kolcov? Volt elég tehetséges tanítványa. Az évek is bebizonyították, hogy Kolcovnak tényleg kivétel nélkül minden tanítványa kiemelkedő genetikus lett. Asztaurov, Nyikolaj Beljajev, Romasov, Gersenzon... A fiatalok között azonban Koljusát tartotta a legönállóbbnak. Meg aztán Koljusának már öt munkája megjelent nyomtatásban. Az egyik egészen terjedelmes. Hogy mikor jutott rá ideje? Munkabírása egyenesen példa nélküli volt. Tudjuk, hogy továbbra is tanított, hogy magának, családjának és szüleinek jusson ennivalóra, Lelka akkorra már megszülte egészséges, torka szakadtából bömbölő Dmitrij fiukat, akit, ki tudja, miért, mindannyian Fomának hívtak. Az újdonsült apuka ezt mondogatta neki: „Ordíts csak, ordíts, nagyobb lesz a pofácskád."
Hogy aztán ezt mikor mondogathatta neki, azt nem lehet tudni, mint ahogy azt se lehet tudni, mikor játszhatott gorodkit. Az időbeosztás csak nem akar egyezni.
Feltéve persze, ha úgy számolunk, hogy egy nap akkor is csak huszonnégy órából állt. A tanítás heti ötvennyolc óráját vette igénybe. Vagyis naponta több mint kilenc órán át beszélt! Hónapról hónapra. Ekkora terhelést egyetlen más tanár se bírt ki. Voltak, akik megpróbáltak a nyomába érni, de hamar belefáradtak. Így gúnyolta őket: gyönge legények! Puhányok!
Kórusban természetesen már nem énekelt. Az énekesek számára megszűnt a frontfejadag, úgyhogy előny már nem származott az éneklésből. Egy hatalmas vekker csörömpölésére ugrott ki az ágyból. A vekkert hetedikes gimnazista korában vette, amikor kiderült, hogy folyton időhiányban szenved. Az egyetlen tartaléka, ahonnan le tudott még csípni, az alvás maradt. Ostobaság alvásra pazarolni nyolc órát, az élet egyharmadát. Egyszer s mindenkorra beállította a vekkert hétre, és mind később és később feküdt le, míg csak – már egyetemistaként – el nem érte, hogy két és fél órát aludjon éjjelente. Eleinte nehéz volt. Hogy azonnal el tudjon aludni, lefekvés előtt néhányszor körbefutotta a háztömböt, amitől is egy pillanat alatt halálosan mély álomba zuhant. Nem álmodott, ilyen ostobaságokkal nem foglalkozott. Nem volt rá ideje, ki kellett magát aludnia. Álmosságát fokozatosan le tudta gyúrni. Amíg Kolcov intézetében dolgozott, normális alvása négy és fél, öt óra volt. Ennyinél aztán szerencsére meg is állapodott. Aztán már élete végéig ennyit aludt. Van, aki azt mondja, hogy megfosztotta magát az alvás örömétől, de ő azt tartotta, hogy élni nagyobb öröm, mint aludni. Az a szabály is a segítségére volt, amit otthon még gyerekként szigorúan be kellett tartaniuk: ha felébredtél – kelj fel! Tilos volt ágyban heverészni. (Volt még két ugyanilyen kötelező érvényű szabályuk: semmit ne hagyj a tányérodon, és ne árulkodj!)
A vekker vadul csörömpölt a fejénél. Félóra múlva már a trolimegálló felé futott. Kilenckor kezdődött a tanítás a Precsisztyenszkij munkásfakultáson – szünetekkel, hogy átfusson az Orvospedagógiai Főiskolára és vissza is érjen. Kilenc-tíz órát beszél, két órát közlekedik. Este kilencre ért haza, teleette magát, mint egy ausztráliai őslakó, naponta egyszer mindent magába tömött, amit csak tudott, és elindult Kolcov intézetébe, amely szerencsére közel esett. Ott éjszaka egyig pepecselt imádott édesvízi halaival, később, 1922-től kezdve pedig a Drosophilákkal.
Akkoriban találta ki speciális eledelét: amit csak talált a szekrényben, a hűtőben, mindent a lábasba szórt – húst, kolbászt, kefirt, főtt krumplit, tojást, de lehet még sajtot, paradicsomot is, az egészet meg kell főzni, s feltálalni, hogy ne pazarolja az idejét előételre, első és második fogásra.
Miután hazament, még olvasott. Akkoriban az úgynevezett orosz filozófiát – Fjodorovot, Szolovjovot, Konsztantyin Leontyjevet, Sesztovot – habzsolta.
Sokan azzal ijesztgették, hogy életmódja miatt csaknem bizonyos a sorsa: szellemi és fizikai leépülés és pusztulás. Nem törődött velük; ez csak egy átlagos értelmiséginél következhet be. Ő nem épült le. Se szellemileg, se fizikailag. És nem is pusztult el. Fáradhatatlanul szaladgált és nyugtatgatott mindenkit, hogy a fej a lábhoz képest értéktelen szerv. A fejre ritkábban van szükség, a láb meg a kéz sokkal fontosabb a mindennapi életben. Így is élt: a lábával és néha a fejével.
1923-ra Kolcov maga mellé vette Koljusát az Orvospedagógiai Főiskolára gyakorlatvezetőnek, adott valami kis fizetést is: elképesztő jövedelem volt, Koljusa először kapott pénzt a tudományért.
Az Alkalmazott Biológiai Főiskola ugyanúgy vonzotta, mint korábban. Érdekes diáktársaság verbuválódott itt össze – olyanok, akik a háborús években félbeszakították tanulmányaikat, de érdeklődésüket nem vesztették el. Olyan főiskolára jártak, amely egyértelmű szakképzettséget adott; különféle kurzusokat tartottak – erdő- és faipar, vad- és halgazdaság volt a témájuk, mindaz, amit a természet készleteiről, de megújuló készleteiről tudni kell. Ez volt a lényeg. M. Ny. Rimszkij-Korszakov zoológiaprofesszor, a zeneszerző fia, bevonta Koljusát egy új biológiai állomás megszervezésébe, bebizonyítva, hogy a fiatal tudós nagyszerű előadó és tehetséges pedagógus-szervező.
Ám Kolcov és a barátai komolyan aggódtak Koljusa egészsége miatt. A túlterhelésnek, különösen az ilyen mértékűnek, szomorú vége is lehet.
De még mindig nem beszéltem a Droskoorról, ami tagjainak legszenvedélyesebb szerelme volt. Itt született meg és teljesedett ki az evolúciós tanra vonatkozóan egy új gondolat: egyesíteni kell a modern genetikát és a klasszikus darwinizmust. Az ötlet magával ragadta az összes Drosophila-kutatót. Kolcov nem látogatta a Droskoort, nehogy a tekintélyével nyomassza vagy visszafogja a fiatalokat. Mintegy mellette állt, ám felül, a saját szintjén, míg amazok lent, valahol alant ordítoztak.
A Droskoor mozaikszó volt: a kórusban ordítozunk a Drosophiláról mondatból állt össze. A közös ordítozás fölött messzehangzóan szárnyalt Koljusa dörgő basszusa. Az „ordítozás" szó kétségtelenül illett a hangjára, mindenkiénél erősebb volt – egy lármás, nagyhangú, kiabáló, dörgedelmes stb. alak volt. Teljesen biztos, hogy ő találta ki a „Droskoor" nevet, még ha ezt nem is vallotta be... A név fennmaradt, és még a genetika hivatalos történetébe is bekerült. Az ordítozás közepette megőrződött egy sajátos rend, amely, ha úgy tetszik, kizárólagosan a „vörös fonál" elvében nyilvánult meg: közbeszólhatsz, bármilyen zagyvaságot összehordhatsz, de az előadó hadd vezesse végig a maga gondolatmenetét!
Kolcov nem ösztönzött és nem volt elnéző. Azok közé tartozott, akiknek a szeretetét nem könnyű felismerni. Mindenkivel egyformán udvarias, de nem nyájaskodik. Büszkék voltak rá. Senki se fordult el tőle még a legnehezebb időkben sem. Nem tanította őket a becsületre, de úgy esett, hogy minden tanítványa, a legidősebbtől a legfiatalabbig – Rapoport, Szaharov, Frizen – kínosan becsületes volt.
Most már talán érthető, miért nem akart Koljusa Berlinbe utazni. Ugyan minek menne Berlinbe, amikor itt is nyakig ül a legélvezetesebb munkában, amikor a Szovjetunióban fellendülőben van a genetika, amikor még egy olyan híres tudós is, mint Herman Muller, azt fontolgatja, hogy az Egyesült Államokból Moszkvába jön dolgozni. Nem, dehogy megy ő Berlinbe, Vogthoz, egy olyan ispotályba, ahol több az orvostudomány, mint a biológia.
Kolcov mégis elvitte őt a népbiztoshoz. Szemasko kifejtette, hogy erősíteni, emelni kell a fiatal szovjetköztársaság tekintélyét. Itt a kedvező alkalom, lehetőség van arra, hogy Európában egy közös német-szovjet tudományos központot hozzanak létre. Bűn lenne nem élni vele.
– Igen, igen, nem csak saját tudományos érdekeinket kell szem előtt tartanunk – helyeselt Kolcov.
– Az orosz tudósok általában tanulni jártak külföldre – folytatta Szemasko –, vagy valamelyik korifeushoz, vagy a metodikát elsajátítani, berendezésekkel ismerkedni, most meg azt kérik tőlünk, hogy egy orosz genetikus létesítsen genetikai laboratóriumot, hogy valóban tanítson - és nem ám zulukafferokat, hanem németeket.
Persze csábítóan ritka lehetőség: egy huszonöt éves fiatal orosz tudós Németországba utazhat, és ahonnan mindig hozták a „tudomány gyümölcseit", oda most ő viheti.
Kolcovnak azonban más indítéka is volt.
– Ott nem kell előadásokat hajszolnia, megfelelő fizetést kap, teljesen a kutatásnak szentelheti magát, a genetikának, tehát kizárólag a tudománynak élhet. Hogy a szervezés időszaka nehéz? De hisz ezek németek, Ordnung – teljes rend – lesz náluk. Amit mondanak, azt meg is csinálják, ami pedig kész van, azt nem kell átalakítani. Az új munka megszabadítja a túlterheléstől, a gondoktól, amik elvonják a munkától. Na és ha idegenek, akkor sincs semmi – hisz tud németül.
Jól tudott németül, angolul is és franciául is. A gimnázium meg a házitanítók megtették a magukét. Szemaskónak egyébként nem volt teljesen igaza – azelőtt is volt rá példa, hogy oroszok külföldre mentek tanítani. Elég, ha csak Koljusa apját, Vlagyimir Nyikolajevics Tyimofejev-Reszovszkijt említjük. Ő a pétervári egyetem fizika-matematika szakán végzett. 1871-ben Közép-Ázsiába utazott, hogy valamilyen fogyatkozást megfigyeljen. Ehelyett azonban körülnézett, és elszörnyedt hazája földjének állapotán. Mint Ragyiscsevnek, neki is „megsebezte a lelkét", no nem az emberek szenvedése, hanem az utak állapota, helyesebben az utak rémisztő hiánya, melyből a sötétség, az elmaradottság, a kulturálatlanság és a jognélküliség következett. Ezer kilométereken keresztül semmi közlekedési lehetőség! És ettől úgy szenvedett, hogy sutba vágta tudományos karrierjét, az asztronómiát. A disszertációját ugyan ragyogóan megvédte, de aztán környezete nagy csodálkozására és bánatára Pétervárra utazott, ahol beiratkozott az újraszervezett Közlekedés- és Útépítő Főiskolára. Mérnöki tárgyakat tanult, két év alatt végzett, és máris nekilátott utakat építeni. Aztán egyfolytában vasutat épített. Úgy fektette a síneket versztről versztre, mint a jövendő Oroszországba vezető utat. A vasút segítségével akarta legyőzni az orosz elmaradottságot, a nép tudatlanságát és szegénységét. Első önállóan tervezett útja Szibériában volt, a Jekatyerinburg–Tyumeny nagy szibériai vasút északi bevezető szakasza. Az utolsó pedig az Odessza–Bahmacs vonal, rajta az akkoriban jelentősnek számító mérnöki létesítménnyel, a Dnyeper-híddal. Ezt követően, 1913 karácsonyán halt meg. Összesen vagy tizenhatezer versztnyi vasutat épített. Közöttük az Elton-Baszkuncsak vonalat leágazással a volgai kikötőhöz. Nem nagy, de különleges vasútvonal: sós sivatagon át vezetett, és meg kellett oldani az ezzel kapcsolatos építési problémákat. Ezt követően hívta meg egy angol–francia vegyestársaság Észak-Afrikába. Marokkótól a Szahara széléig akartak vasutat építeni. Az idősebb Tyimofejev-Reszovszkij elindult, hogy „megtanítsa rá az idegeneket", mit hogyan kell csinálni sivatagi körülmények között. Az angolok meg a franciák nem hívtak sűrűn orosz mérnököket építésvezetőnek. Vlagyimir Nyikolajevics se vállalta a vezetést, csak tanácsadói szerepre vállalkozott. így mondta: a saját szélhámosainkat már kiismertem, tudom, hogy bánjak velük, de a külföldieket nem akarom tanulmányozni. Kár, hogy akkoriban nem érdekelték Koljusát az apja ügyei, talán azért sem, mert apja élete folytonos utazgatásokban telt, mindig távol volt, nem látta valami gyakran. Koljusa akkor született, amikor apja ötven körül járt. Jól emlékezett viszont apja elefánt- és tigrisvadászatokról szóló afrikai vadászélményeire.
Kiderült tehát, hogy külföldre utazni és „idegeneket" tanítani öröklődő tyimofejevi hagyomány. Lelka is igyekezett rábírni, akárcsak Kolcov és Szemasko.
„Ha az ember huszonnyolc éves koráig semmi komolyat nem alkotott a tudományban, akkor már nem is fog" – ezt a mondatot fogja kíméletlenül ismételgetni a fiataloknak. Könyörtelen mondat. 1925-ben mintha lett volna még valamennyi tartalék ideje. No meg azért véghez is vitt már ezt-azt. De vajon jelentőset-e? Tudta, hogy már-már közel jár valamihez, igazán lelkes volt, lázasan dolgozott... Végül az döntötte el a dolgot, hogy Németországban nem kell tanításra pazarolnia az idejét. Elfogadta az állást.
Kiküldetés, megtisztelő kiküldetés volt ez, irigyelték is érte, ő pedig sóhajtozott. Legjobban azt sajnálta, hogy meg kell válnia a Csetverikov-féle Droskoortól.
– Tudja, a múltkor nem meséltem Alekszandr Nyikolajevics Promptovról. Ő is járt a Droskoorba...
–  De, említette.
– Na és ha említettem? Nemcsak genetikus volt, hanem ornitológus is, és a madárdal szerelmese. A madarak éneke külön tudományt érdemelne. Promptov utánozni tudta Közép-Oroszország minden verébfajtáját. Akkoriban nem volt magnetofon meg más efféle ravasz szerkentyű, nem volt mire rögzíteni a trillákat meg a csicsergést. Ő megjegyezte. Minden szabad idejét mezőkön és ligetekben töltötte, figyelte a madarakat. Istenemre mondom, tudott beszélgetni a madarakkal, de a verébfélékkel mindenképpen. Kicsit púpos volt és sántikált is, nyomorultnak látszott, pedig ő volt a madarak királya! Ráadásul írt már néhány kiváló munkát a madarak származásának genetikájáról... Hát Asztaurovról meséltem-e?
Semmi sem szerzett neki olyan örömet, mint az, ha tehetséges emberről mesélhetett. Mások tehetsége iránt rajongani ritka dolog mind a tudományos, mind a művészeti életben. A Bölény egyáltalán nem ismerte az irigységet. Amikor Sz. Sz. Csetverikovról, Ny. I. Vavilovról, V. I. Vernadszkijról beszélt, kalaplevéve, a legnagyobb tisztelettel hajolt meg előttük. Az ő rendjéhez tartoztak, amelyben három tulajdonság szükségeltetik: tehetség, becsület és munkaszeretet. Nem csak az élvonalbeli tudósokat becsülte. A feledés homályából vezetett napfényre zoológusokat, ichtyológusokat, egy bizonyos Zverev nevű botanikust, munkájukat, emberi tulajdonságaikat kellő módon értékelte. Mint ahogy tisztában volt saját szavának súlyával is. Dicséretét kitüntetésnek vették. Véleménye többet számított, mint a hivatalos elismerés. Ha szerinte például Tahtadzsjan volt a legjobb orosz botanikus, akkor tényleg az volt, és senkit se zavart, hogy Tahtadzsjant csak nemrég választották be az akadémikusok közé. De elismerték, mindenki tudott róla, az egész világon elismerték. Ha ő azt mondta, hogy Blumenfeld a legokosabb ember, akkor ezt mindenki el is fogadta.
De ugyanilyen kíméletlenül és egyenesen számolt le minden rendű és rangú tehetségtelenséggel.
A Droskoor fénykorában volt egy bizonyos Vengyerovszkij. Kardszíjjal és katonai egyenruhában járt. Koljusa azt kántálta a háta mögött: „Mikor hiszékeny és fiatalka voltam, az uniformistól majd megbolondultam." Vengyerovszkij felfortyant, megsértődött, és végül írásban panaszt tett Koljusa ellen.

Tizenhatodik fejezet

Kolcovval nehéz volt ellenkezni. Mindenfajta – a szentimentális, a romantikus, a könnyelmű – butasággal szemben kíméletlen volt.
- Sokan nem szerették, komornak, ridegnek tartották. Féltek tőle, mert kigúnyolt mindennemű ostobaságot, s még nyilvánvalóbbá vált a szintkülönbség. Vagyis ha nem értettél valamit, akkor megmutatta, mennyire nem érted. De azokkal, akiket szeretett és becsült, egyszerűen és szívélyesen viselkedett.
A Droskoorban megállapodtak, hogy semmi értelme tekintetbe venni a résztvevők életkorát a tudományos vitákban. Már az ókori görögöknél se jelentett védelmet sem az életkor, sem a társadalmi helyzet, sem a barátság. „Platón a barátom, de az igazság drágább!" /Amicus Plato sed magis amica veritas. Szó szerint: Platón a barátom, de még inkább az igazság./
Kolcov számára szintúgy nem létezett életkor és társadalmi helyzet szerinti megkülönböztetés. Koljusáék házasságát helyeselte, és a házaspár mindkét tagját barátságába fogadta.
Kolcovot egyaránt tartották nagy vezetőnek és nagy tanárnak. Akkoriban az volt a normális dolog, ha a tanári és a vezetői tekintély egybeesik. Egy vezetőhöz senki nem írt disszertációt. A beosztottak féltek volna fölfedni előtte a gyámoltalanságukat. A tehetségtelen nem juthatott kiváltságokhoz a tehetségesek kárára. A forradalom után rossz idők jártak a középszerűekre, a kalandorokra, azért ők aztán nem is törekedtek a tudományos életbe. Nem igazgatókat választottak akadémikusnak, hanem akadémikusokat neveztek ki igazgatónak.
Szegényebb volt a tudomány, lapos volt a pénztárca. A monográfiákat csomagolópapírra nyomtatták, akadémikusi fejadag nem létezett. A tudomány ennek ellenére jól érezte magát. A kényszerdiéta nem zavarta a lelkesedést. Akkoriban sok butaságot csináltak, de akadtak igazán okos, értelmes tettek is.
A. V. Lunacsarszkij művelődésügyi népbiztos Vlagyimir Mihajlovics Simkevicset hívta meg rektornak a leningrádi egyetemre. Simkevics akadémikus, a gerinctelenek legismertebb szakértője meggyőződéses darwinista, materialista volt, és emellett a kadetpárt tagja. Lunacsarszkijt ez nem zavarta. Az egyetemi tanári kar elképedt: a bolsevikok egy kadétra bízzák az egyetemet! Lunacsarszkij tudta, mit csinál: először is, Simkevics megvesztegethetetlenül becsületes ember volt, másodszor, ez a lépése sok tudóst ott tartott az egyetemen, fölkeltette az új hatalom iránti rokonszenvüket. Az egyetem hosszú folyosóján, ahol a tréfacsinálók görkorcsolya-versenyeket rendeztek, kis asztalkák álltak „Eszerek", „Mensevikek", „Bolsevikok" felirattal. A diákok gyűléseztek, a pártok fiatalokat verbuváltak. Simkevics, de a hatalom is békésen tűrte ezt, és ő egészen a haláláig lelkiismeretesen vezette az egyetemet. A diákokat a peterhofi Természettudományi Főiskola megalapításával hódította meg: a lichtenbergi herceg birtokán új kutatóhelyeket állított fel – Cyerjugin hidrobiológiai laboratóriumát, Naszonov, Koszticsev, Dogel, Filipcsenko laboratóriumait. Aranykor volt! Jurij Ivanovics Poljanszkij, aki ekkoriban írta diplomamunkáját, legboldogabb éveinek ezeket tartotta. A forradalom előtti hangulatot hasonlítani se lehetett az akkorihoz, mindenki meggyőződhetett róla, hogy az új hatalom nemcsak szavakkal, de tettekkel is a tudomány mellett áll.
A szegénység, amiben mind a professzorok, mind a diákok éltek, gazdaságilag igazolt volt, mindenki elfogadta, ezenkívül egyenlőség nyilvánult meg benne, ugyanaz a szent eszme – szabadság, egyenlőség, testvériség –, ami a nagy francia forradalom hagyatékából fennmaradt.
Tyimofejevék csak akkor vették észre szegénységüket, amikor Németországba készülődtek. Kiderült, hogy nincs miben utazniuk. Se cipőjük, se ruhájuk. Koljusának volt egy régi csizmanadrágja, egykor kék lehetett, de most, hogy agyonhordta, meghatározhatatlan színű: itt sötétszürke, ott seszínű. Aztán volt még „tankja" – egy térdig fűzős angol katonacsizmája. A fűzője rég elszakadt, tussal festett madzag helyettesítette. Koljusa hetente bekente a csizmáját ricinusolajjal, mivel tudta, hogy az elpusztítja a rothasztó baktériumokat. Nem is ment tönkre a csizma, és teljesen vízhatlan lett. Volt még egy gimnasztyorkamaradványa, egy lenvászon nyári nadrágja meg öt inge. Nyáron mezítláb járt, télire gyapjúbocskort húzott, abban dolgozott; öregasszonyok készítették a spárgatalpat. Külföldre utazni, ahol szövetnadrág, zakó dívik, így nem lehetett. Hogy vásárolni kéne? Vogt felajánlotta, hogy fizeti az utazást, útipénz címén kiutal valamicskét. Koljusa azonban büszkén visszautasította. Hogy is fogadhatna el pénzt a németektől munka nélkül, hogy adósodhatna el? Úgy viselkedett, mint egy nagyúr. Egész életében úgy viselkedett. Az elől is mereven elzárkózott, hogy Berlinben bútorozott lakást béreljenek a számára. Majd mi magunk veszünk ki lakást! Semmiféle szívességet nem fogadott el. Önérzete, jobban mondva gőgje nem hagyta. Nehogy azt gondolják róla, hogy szegénysége miatt alamizsnát fogad el.
Lelkának elegáns ruhákat sikerített a nénikéje egy selyemfüggönyből. Neki pedig szereztek egy szürke inget rágombolható tartalékgallérral, két alsónadrágot, és találtak egy szabót, aki elvállalta, hogy Lelka nagyapjának régi, irdatlan köpenyéből varr egy mellényes öltönyt. Méretet vett, és pontosan ki is tellett a zakó, a nadrág meg a mellény. Másuk aztán nem is akadt, mert az egész forradalom előtti ruhatárat fölélték. Igaz, apja diákkori ünneplő zubbonyát megtalálták – fehér, aranygombos, állógalléros, oldalt hasítékkal a kard számára. De mindenkinek az volt a véleménye,hogy ez nem huszadik századi ruha, átalakítani pedig nem lehetett. A barátaiktól kölcsönkért pénzen vettek félcipőt és két pár tartalék cipőfűzőt. Az öltönnyel már , útközben bajok támadtak: a könyökén és a térdén hólyagosodni kezdett. Vasalhatták akármennyit, nem sikerült kisimítani. Talán a köpenyanyagban volt a hiba, az ördög tudja. Egyvalami segített: Koljusa termete. Ő semmiféle öltözetben nem vált nevetségessé, provinciálissá. A hólyagok persze nem váltak díszére, de Koljusa ügyet se vetett rájuk, mintegy tőle függetlenül léteztek, és az emberek se foglalkoztak velük. Annál is inkább, mivel akkoriban az értelmiség nem szégyellte a szegénységet.
Vitte őket a vonat a rekkenő júliusban. Mezők, új házak friss deszkáitól tarkálló falvak tünedeztek fel... 1925-öt írtak. Ez a nep-korszak kellős közepe. Az állomásokon sült csirkét, forralt tejet, hallal, házi sonkával töltött habkönnyű pirogot adtak-vettek. Koljusa egész úton evett és énekelt. Az út mentén rozsdás vaskupacok tornyosultak. Igáslovak vontatták az állomásokhoz a repülőgép-, páncélautó-, lövegmaradványokkal – híres csaták szemetével – teli szekereket; az emberek mindezt szitkozódva takarították el a mezőről. Ugyan mire jó ez az ócskavas? Senki nem hitte, hogy valaha is új ágyúkat öntenek belőle. Németország többet nem fog háborúzni. Lerombolt, koldusszegény lengyel falvak, lerombolt katolikus templomok, ameddig a szem ellát, és a keresztutakon kőfeszületek. Ki nyerte meg ezt a háborút? A gaz, ami felverte a mezőket? Bűzt és vért fröcsögve pukkant szét a császári hiúság buborékja.
Nevetséges visszaemlékezni, hogy csöppnyi izgalom nélkül kelt útra Németországba, majdhogynem misszionáriusi elhivatottsággal – tanítani, meghonosítani a genetikát, szakembereket képezni, felvilágosítani a szegény germánokat. Legbelül azért tartott tőlük, tudta, hogy nem olyan reménytelenül együgyűek, de túltengett benne a felsőbbrendűség érzése.
Semmiféle igazolványt, papírt nem vitt magával, diplomája se volt, csupán Kolcovnak azt a bizonyos levelét őrizte, amelyben az állt, hogy Tyimofejev-Reszovszkij az ő tanítványa, ő oktatta és ajánlja.
Kolcov, komoran fújtatva a bajsza alatt, búcsúzkodás közben azt mondta: „Bolygassa meg az életet, ne hagyja, hogy állóvízzé váljon, akkor majd minden rendben lesz."
Senki ne higgye, hogy irigyelte Koljusát. A németek ínsége mindenesetre jóval kevésbé aggasztotta, mint a szerencsés lehetőség, amit mindenképpen ki akart aknázni tanítványa számára.


(Folytatjuk)

A. FODOR ÁGNES fordítása