2014. szeptember 26., péntek

Erdei kaland életre-halálra

JURIJ NABIGIN
Az erdő sűrűjében

1.

Mikor Nyina Ivanovna már végképp nem várt semmit a búcsúzó nyártól, egyszerre kiderült, hogy el fognak utazni Valdajba, gombászni. Pavel Alekszejevics levelet kapott egy régi barátjától, aki feleségével és fiával ott pihen a Valdaj-tó partján az egyik novgorodi üzem üdülőtelepén. Nyina Ivanovna sose hallott róla, hogy férjének régi jó barátja élne Novgorodban, de Pavel Alekszejevics megmagyarázta, hogy a barátja tősgyökeres moszkvai, a novgorodi gyárral pedig az asszonynak van valami munkahelyi kapcsolata.
Pavel Alekszejevicsnek egyébként is sok sosem látott barátja volt, akadtak köztük halászok, akik pazar horgászkirándulásokra hívták, erdészek, akik gazdag zsákmánnyal kecsegtető vadászatokra csalogatták, régészek, akik az Altajba vagy a Csukcsföldre invitálták. Rejtély, hogy Pavel Alekszejevics, a csökönyösen otthon ülő természetű grafikusművész, aki jóformán ki se mozdult barlangjából, mikor és hol tett szert ezekre a sokszínű baráti kapcsolatokra. Nyina Ivanovna időnként valahogy megfeledkezett róla, hogy férje, aki tizenöt évvel idősebb nála, házasságuk előtt már jókora darabot élt le életéből, benne a háború, egy rosszul sikerült házasság, válás, hányattatások. És úgy látszik, mélyen be tudta lopni magát az emberek szívébe, ha azok esztendők múltán se hagytak fel az állhatatos, de hiábavaló próbálkozásokkal, hogy kimozdítsák fészkéből. Különös, de hosszú közös életük során csupán egyetlenegy akadt ezek közül a távoli titokzatos ismeretlenek közül, aki egyszer csak testet öltött egy elvadult ábrázatú, elérzékenyült, zavart vendég képében, aki egész idő alatt úgy viselkedett, mintha máris mennie kéne. A vendég sokat ivott, és bár szinte semmit nem evett hozzá, észnél maradt, még Pavel Alekszejev-cset is rávette, hogy igyon vele, pedig sose szokott. A jövevény úgy nézett a házigazdára, hogy csak úgy sugárzott, barátja fiatal feleségére viszont még csak rá se hederített. Nyina egy cseppet se sértődött meg: ez az egy tömbből faragott, ormótlan ember, aki hamarosan örökre eltűnt a szemük elől, jobban tetszett Pavel Alekszejevics moszkvai barátainál. Ezeket nemigen kedvelte. Különös véletlen folytán valamennyien pályát tévesztett emberek voltak. Az orvosok muzsikáltak és énekeltek, a biológus paródiákat írt, a szerkesztő agyagszobrokat mintázott, a gyengeáramú mérnök egy amatőrszínházban játszott, az egyetlen profi festőművész pedig vadászati szakíró volt a Mescsorai tavak vidékén.
Nyina úgy érezte: ezeknek a dilettánsoknak a közelsége, akik oly eredménytelenül, mégis oly kitartóan pályáznak mások mesterségének babérjaira, lealacsonyítja Pavel Alekszejevicset, mintha ő is afféle hasztalanul erőlködő, satnya tehetségű amatőr lenne, nem pedig komoly mester, akit a céhbeliek is tisztelnek. Miért kerüli valódi pályatársait? Vagy talán amazok kerülik őt? Valahogy túlságosan elkülönülten élt Pavel Alekszejevics, túlságosan félrevonult, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt. Otthonuk negyvenöt kilométerre volt Moszkvától, és rendkívüli ok kellett ahhoz, hogy kimozduljon a városba. Mondjuk egy kiállítás. Pavel Alekszejevics rézkarccal foglalkozott, és a kiállításokon kisméretű tájképekkel jelentkezett. Képei többnyire falusi, ritkábban városi tájat ábrázoltak; különösen jól sikerültek leningrádi városrészletei: az oroszlán a rakparton, egy régi lámpa egy kapuív alatt, díszes kerítésrácson áthajló havas faág. Ezeket a munkákat erős memóriájának köszönhette, melyben minden kép megragadt, mivel Leningrádban csak fiatalkorában, a háború előtt járt. Az évek során Pavel Alekszejevics szakmai tudása egyre gyarapodott, s egyre nagyobb tekintélyre tett szert ebben a cseppet se látványos és csekély hasznot hozó műfajban, de szemhatára nemhogy bővült volna, egyre összébb szorult. Azelőtt virágzó almáskerteket, nyírfaligeteket, felhőbolyhos ég alatt domborodó hegyoldalakat rajzolt, ma már megelégedett egy-egy faágon kucorgó pirókkal, bokor alatt lapuló nyúllal, tócsából ivó barázdabillegetővel, azt viszont önkínzással határos igyekezettel részletezte. Mindez roppant bájos volt, és bizonyára nagy szakértelmet követelt, de Nyinát lehangolta férje apró részletekben tobzódó és egyszersmind elaprózódó művészete. 
"Nahát, egy pirók! -  csapta össze a kezét tettetett ámulattal, - Mitől lettél egyszerre ilyen bőkezű, Pavel? Nem lett volna elég csak a farka, vagy pláne egy tolla?" „De még mennyire - felelte, és persze úgy tett, mintha nem vette volna észre az iróniát. — Nem is kéne semmi több. De egy toll, egyetlen toll olyan nehéz! Nem tudnék megbirkózni vele." „Hát csak bátorság - tanácsolta hidegen az asszony -, van még időd." „Á, erre egy egész élet is kevés" - legyintett reménytelenül Pavel Alekszejevics.
Nyina jobban örült azoknak az állatokról szóló képeskönyveknek, melyeket férje a gyerek-könyvkiadóknak készített. Ezek a jókedvű, tehetségesen illusztrált könyvek nagy népszerűségnek örvendtek a gyerekek körében, és ráadásul megvolt az a vitathatatlan előnyük a rézkarcokkal szemben, hogy meg lehetett belőlük élni, mégpedig nem is rosszul. Nyina Ivanovna szerény fizetését — egy építőipari technikumban tanított — a családi költségvetésben nem vették figyelembe.
Adjuk meg azért a magukét a pirókoknak, barázdabillegetőknek, fakúszóknak, fürtös nyírfáknak, kőoroszlánoknak, cifra leningrádi vaskerítéseknek: amikor megjött az idejük, egyszerre „váratlan örömet" hoztak, ahogy a jósnők szokták mondani, de még mekkorát! A képzőművészeti kiadó albumba gyűjtötte és megjelentette őket. A honoráriumból vidéki lak lett. Egy tüzértábornok özvegyétől vették a telket, rajta garázs, kétszobás toldalékkal, deszka árnyékszék, és egy félbemaradt ház fundamentuma. Erre a fundamentumra Pavel Alekszejevics a saját két kezével felhúzott egy deszkafalú műteremépületet, hatalmas ablakokkal, kandallóval — a nyírfahasábok majd kirepültek a kürtőn a hatalmas huzattól, de volt is ám meleg a temérdek üveg ellenére még a legcsikorgóbb vízkereszti fagyok idején is.
A garázst egy történelem előtti, „Nyina előtti" időkből származó magas „kolhoz"-Pobjeda foglalta el. Pavel Alekszejevics a világért se lett volna hajlandó lecserélni az ósdi, de egyébként jól működő kocsit modernebbre, Zsigulira, méghozzá attól a gyermeki ábrándtól vezérelve, hogy egyszer csak el fog utazni arra az ígéretes vadászatra vagy mesebeli horgászkirándulásra, ahová hasztalan hívták távoli barátai, azokon az utakon pedig az alacsony hasmagasságú kocsival nem lehet boldogulni. Pavel Alekszejevics tempós mozgású, nyugodt, tömzsi férfi volt, akinek —  úgy látszott — egész megfontolt lényétől, szigorú fegyelemben nevelkedett, magába mélyedő jellemétől merőben idegenek a rigolyák, de még a normától való csekély eltérések is, valójában azonban teli volt rigolyákkal. Gyűlölte a színházi előcsarnokok zsibongó tülekedését, nem tudta elviselni a leeresztett redőnyöket, nem tudta végigülni a legrövidebb gyűléseket sem — ezzel egyébként sokat ártott magának —, és soha nem ült vonatra. Az évek során ezek a furcsaságok a mánia kérlelhetetlen erejével eluralkodtak rajta, ezzel egyidejűleg fokozódott benne a viszolygás mindenfajta helyváltoztatással szemben, erősödött a magány és a külső kötelezettségektől való függetlenség iránti vágy. Voltak idők, amikor nagy kajaktúrákat tettek az Okán, elrepültek az Altájba, a Bajkálhoz, a nyarat hol az Isszik-Kulnál, hol Moldovában, hol a Kursoi földnyelven töltötték, de amióta megvették azt a félhektár telket, rajta a garázzsal, a hozzáragasztott két szobával, a házalapzattal meg a deszka árnyékszékkel, életük megdermedt, megcsontosodott, bezárkózott a belátható szűk környezet határai közé. Ott volt persze a környék, az erdő, a patak, a rét, de az erdőt úgy elpiszkították a Moszkvából ideránduló természetbarátok, hogy az ember legszívesebben bőgne keserűségében és tehetetlenségében. Az emberek nem restek negyvenöt kilométert bumlizni a buszon, aztán gyalog caplatni oldalirányban még vagy három kilométert, hogy összeüssenek egy satnya tűzrakást, vodkát vedeljenek, letördeljék a fákat, és teleszórják a fekete tűzhely környékét konzervdobozokkal, tojáshéjjal, üres palackokkal, csíkkekkel, nylonzacskókkal és piszkos újságokkal. A folyót pedig évek óta gyötri egy kotrógép, hogy kimélyítse az iszapos medret. A rétet drótkerítéssel vették körül, és ott most a nemrég létrehozott tejgazdaság tehenei legelnek.
De Pavel Alekszejevicsnek bőven elég volt ez az új élettér. Mesterségbeli tudása annyira kifinomodott, akkora gyakorlatot szerzett, hogy nem volt szüksége új tájakra: elég volt egy ágacska, rajta egy cinke, egy furnérlapocska a lonc szárai között, rajta egy kis madáreledellel odacsalt pirókpár — a hím begye vörös, a tojóé opálszínű —, s már megvolt majd egy hónapra való munkája: amíg parányi rézkarcokba ültette át a mohó, sietős ceruza vázlatokat. Ezenkívül a házikó körüli kicsiny világ is állandó és fáradhatatlan gondoskodást igényelt. Pavel Alekszejevics örökké fúrt-faragott, gyalult, fűrészelt, szegelt valamit. A műterem elé teraszt épített, beüvegezte, fűthetővé tette és amolyan télikert-félét rendezett be benne. Finn szaunát épített, teljes felszereléssel. Lett vízvezetékük és csatornájuk (itt aztán hasznát látták Nyina szakmai tapasztalatának is, aki közműtechnikus mérnök volt), és palackos gázt is szereztek. A madáretetők, melyeket a téli hidegek beálltával seregével látogattak az erdei madarak, szintén épp elég munkát és időt igényeltek. Aztán ott volt a tenyérnyi veteményes, néhány almafa, pár bokor ribiszke, málna, egres, meg a parányi üvegház, melyben egész esztendőben friss hagyma termett, és a legfurcsább az volt, hogy a tennivalók nemhogy csökkentek volna az esztendők múltával, ellenkezőleg, inkább szaporodtak. Hol új pince kellett, hol szerelőgödör a garázsba, hol egy stelázsi a műterembe, hol egy lámpa a kertbe a kapu mellé, aztán ki kellett cserélni az egész elektromos vezetékhálózatot, le kellett nyesni az öreg nyírfák ágait, melyek zavarták a vezetéket. A tél újabb feladatokat rótt rájuk: lekotorni a havat a tetőről, megtisztítani az ösvényt a kertkapuhoz és a garázshoz, etetni a madarakat. Pavel Alekszejevics virradatkor kelt, de csak vacsora után ülhetett le a tévé elé, vagy hogy olvasson valamit. Végképp nem járt többé Moszkvába, ottani ügyeit teljesen Nyinára bízta.
Nyina hetenként háromszor utazott be Moszkvába. Egy technikumban tanított. Az út a munkahelyéig vagy három órát vett igénybe, de ezt is úgy, hogy férje kivitte kocsin a buszhoz, visszafele pedig elébejött. Útközben olvasott, gondolkodott, hallgatózott, nézegette útitársait, az idő észrevétlenül repült, igaz, télen a fűtetlen busz igen barátságtalan volt. De ő szerette a mozgást, mindegy merre, csak suhanjon a táj az ablakon túl, csak tűnjenek fel egyre újabb emberi arcok, hogy aztán titokzatos fehér fényük nyomban elvillanjon, röpke sajnálkozást fakasztva — egyszóval Változzon a világ körülötte, és támadjon fel lelke mélyén az a titokzatos, névtelen, alaktalan várakozás. De az utóbbi időben egyre gyakrabban fogta el a fáradtság, nem az a fajta fáradtság, amit a hosszú zötykölődés és a fülledtség okoz, hanem az, amelyik a rövid utazást megelőzi. Egyre inkább nehezére esett bárhová is indulni, ami negyven felé nem is csoda. Már semmi sem hullott az ölébe ingyen, minden tett, minden mozdulat erőfeszítést kívánt.
Pavel Nyikolajevics azon volt, hogy hagyja ott a munkahelyét, de Nyina hallani se akart erről. Szeretett tanítani, szívéhez nőttek a gyerekek, akik ezt a szakmát választották, mely a nyárspolgárból csak gunyoros kíváncsiságot vált ki. Nyina nem minden kihívás nélkül „közműves dinasztia sarjának" nevezte magát, szüleinek is ez volt a szakmája. De ami a legfőbb: a munka fenntartotta kapcsolatát Moszkvával, és legalább némi önállóságot biztosított neki. Ebből korántsem következik, hogy Nyinát nyomasztotta volna a városon kívüli élet. Megszerette ő a kertet is, a veteményest is, szerette az évszakokkal ismétlődő ősi tennivalókat: a kapálást, az ültetést, a gyomlálást, a töltögetést, az öntözést, a szedést, az őszi avar édeskés füstjét; jólesett a természet komoly, örök világától: a naptól, esőtől, hótól, széltől függeni. Sok dolgot adtak neki az állatai. Valamennyi nyomorék volt. Nyina mindig szeretett volna kutyát tartani, de nem egy csupaizom, csupa ruganyosság királyi airedale jutott neki, nem is egy szikár szépségű dobermann, melyet mintha fekete papírból vágtak volna ki az olló egyetlen lendületével, nem is egy drótszőrű, aranyszemű vizsla, hanem egy szétlapított farú, vörös kuvasz, melyet kölyökkorában megnyomorított a hóeltakarító gép; az állatnak szemmel látható erőfeszítésbe került a járás, balettszerű mozdulatokkal rakosgatta szorosan egymáshoz lapított hátsó lábait, futtában viszont úgy rugaszkodott el velük, hogy valósággal rakétasebességre tett szert. Aztán a vörös kutyus összeszedett magának egy ugyancsak sánta és ugyancsak vörös, alacsony növésű, hosszú testű, rókaszerű barátnőt. Hamarosan megjelent egy félszemű kandúr is, hajdan tömör, bolyhos, de rég megkopott, vedlett szibériai bundával. Nyinának sose állt szándékában, hogy állat-nyomorékotthont rendezzen be, egy kicsit utálkozott is a beteg és rokkant állatoktól, mindaddig, amíg meg nem jelent az első invalidus. Most már hat nyomorék tartozott az állatsereglethez: négy kutya és két macska. És most már nem lehetett volna egészséges állatot tenni közéjük: túlságosan kiemelte volna a többiek csökkentértékűségét. Az invalidusok békében éltek, sőt gondoskodtak is egymásról. Ha éjszakára bezárták a kertkaput, és valamelyikük kint rekedt az utcán, a többiek nagy lármát csaptak, követelve, hogy eresszék be a csavargót. Egyszer télen a szemétdombon találtak egy töröttszárnyú varjút. Az állatok nem bántották sorstársukat, megengedték, hogy ott étkezzen és melegedjen a meleg, hulladékkal teli ládában.
Ezek a sok szeretetet és figyelmet igénylő beteg állatok még erősebben odakötötték Nyinát a vidéki élethez. Aztán ott voltak a könyvek — sok jó könyv — és az olvasásra szánt csöndes szabad órák. Aztán a férje munkája iránt se lett közömbös, habár újabb műveinek elaprózottsága elszomorította. Üsse kő ezeket a miniatúrákat, ha lett volna mellettük valami átfogóbb, nagyobb szabású munka, ami tágabb marokkal merít az életből. De hát nehéz ellenállni az idegen akaratnak, ha ez a másik határozottan tudja a célját, és tántoríthatatlanul halad felé. És amikor megkezdődött Pavel Alekszandrovics hosszú „veréb-korszaka" — meggyőződött ugyanis róla, hogy Moszkva környékén nincs szokásaiban változatosabb, érdekesebb természetű, elevenebb, szebb madár, mint a veréb, és teljes egészében ráállt a verébportrék készítésére —, Nyina azon kapta magát, hogy tekintetével folyton verebeket keres, és úgy megörül egy-egy szárnyas huligánnak, mint valami paradicsommadárnak.
De Moszkvára továbbra is szüksége volt: a kontraszt a gépkocsik és embertömegek ideges nyüzsgésével, zajaival telezsúfolt város és magányuk csendje között örömmel töltötte el és felüdítette. És bár egyre nagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy leküzdje az életkorral járó nehézkesség visszahúzó erejét, a nyugalom utáni áhítozást, mégis mindig újra meg újra visszavágyott Moszkvába, mint ahogy onnét viszont mindig hazakívánkozott. Még amikor el-elment egy-egy színházba vagy hangversenyre, akkor is rohant vissza, mit se törődve a kései órával, s hogy három kilométert botorkálhat magassarkú cipőben a vaksötétben, de nem bánta, olyan — nevetséges és oktalan — félelem fogta el mindazért, amit otthagyott. Megpróbálta tisztázni, mi ez az ellenállhatatlan vágy, ami hazahúzza, holott nyugodtan megéjszakázhatna a kényelmes, meleg moszkvai lakásban — bár oda bevette magát a dohszag, mint minden lakatlan emberi odúba —, és végül arra a következtetésre jutott, hogy ez a félelem nem más, mint a férje iránti szeretet álruhája. Tudta jól, hogy férje nem bír egyedül maradni, szenvedni fog, minden neszre felkapja majd a fejét, azt remélve, hátha ő az, és nyomorult érzés fogja fojtogatni a hosszú álmatlan éjszakán át, habár soha egy szó szemrehányást nem tesz neki, sőt megdicséri az okos gondolatért.
Úgy látszik, az egymás mellett eltöltött tizenhét esztendő nem ölte el a kettejüket valaha összekapcsoló erős érzést, nem silányitotta megszokássá, azzá a gondoskodásba bugyolált, lenéző szánalommal vegyes baráti kapcsolattá, mely a hosszantartó boldog házasságokat megkoronázza, ellentétben a boldogtalan házasságokkal, melyek egykettőre nyomasztó nyűggé, szakadatlan csalássá vagy összeesküvéssé fajulnak. Nem, náluk az érzés eleven volt, habár nem is igen gondoltak vele az egyhangú tennivalók és megszokott életmód csöndes sodrában.
És ahogy ott zötykölődött a zöldségraktárként bűzlő üres éjszakai autóbuszban, az esőben, hóban, áthatolhatatlan ködben, melynek falán szivárványt vetve kenődött szét a reflektorok fénye, aggodalommal teli türelmetlenségében egyszerre azon a gondolaton kapta magát: de hiszen én boldog vagyok! Ó, fiatal éveiben egyáltalán nem ilyennek képzelte a boldogságot, hanem valami légies, égszínkék, arányló tüneménynek... De lám, kiderült, hogy a boldogság nem más, mint egy korosodó, testes, ősz férfi, aki az élet apró kis részleteit rajzolgatja meg, a garázs toldaléképülete, a kis kert, a veteményes meg a hat bicebóca jószág.
Amikor Pavel Alekszejevics bejelentette a valdaji utazást, Nyina annyira zavarba jött, megriadt, izgatott lett, mintha legalábbis valami más bolygóra készülnének. Persze számára bizonyos értelemben arról is volt szó. Hisz több mint tíz esztendeje nem utaztak sehová. Az a néhány külföldi turistautazás nem számít. Ott az ember nem a maga ura, kezét-lábát gúzsba köti a fegyelem, a kötelező program, a csoporthoz való tartozás, úgy be van programozva, mint valami robotember, nem is él igazán. Most viszont, ha rövid időre is, de igazi élet vár rájuk egy ismeretlen helyen, új emberek között, az ismerős szokások és kötelezettségek nélkül, és hogy milyen lesz ez az élet, még nem tudni, s ez a legnagyszerűbb a dologban. De a hirtelen örömkitörés után egyszerre kegyetlen aggodalom, majdnemhogy iszonyat fogta el, mintha ki tudja miféle súlyos megpróbáltatások várnának rájuk, melyeket képtelenek lesznek elviselni, Furcsa, megmagyarázhatatlan, a lehetetlenségig ostoba érzés volt, mégse tudta lerázni.
Pavel Alekszejevics észrevette izgalmát, de a maga módján értelmezte: arra magyarázta, hogy Nyina fél magára hagyni a házat, a kertet és nyomorult állatseregletét. Kiderült, hogy ő már meg is tette a megfelelő intézkedéseket, és titokzatos múltja mélyéről előkerítette Szergunovékat, akik végtelenségig megbízható emberek, nem hogy ezt a kalyibát, egy egész birodalmat rájuk lehetne bízni, és egy szeg el nem vész. Nyina úgy tett, mintha megnyugodott volna, de Pavel Alekszejevics, akinek gondolatolvasó képessége, ha feleségéről volt szó, nemegyszer késett ugyan, de végül mégiscsak kifogástalanul működött, rájött a tévedésére, és megértette, hogy az asszonyt más aggasztja. Minthogy sose volt képes ajtóstól törni a házba, de még csak arra se, hogy bekopogjon a zárt ajtón, sóhajtva visszavonult.
A Szergunov-házaspár közvetlenül elutazásuk előtt érkezett meg. Nyina soha életében nem látott még ilyen monumentális öregeket. Gránátostermetű, araszosvállú, terebélyes ember volt mindkettő, arcuk rézvörösre barnult, beszédük déliesen dallamos. A férfiak megölelték egymást, sokáig álltak szótlanul, egymáshoz simuló arccal, Szergunova hatalmas termetéből meglepetésszerűen vékony hüppögés tört ki, fakókék szeme sarkában könnycsepp gyöngye buggyant. Aztán Pavel Alekszejevics kijelentette, hogy Szergunov volt a legderekabb törzsőrmester a Nagy Honvédő Háborúban, Szergunovában pedig a derék markotányosnők utódát kell tisztelni (egy kis boltocskát vezetett a csapatuknál), akiben a rettenthetetlen bátorság érző szívvel és önfeláldozó természettel ötvöződött.
Amikor ketten maradtak, Nyina célzást tett rá, hogy az olyan emberek, akik valamivel a frontvonal mögött háborúztak (Pavel Alekszejevics a hadseregújságnál tevékenykedett, linóleummetszeteket készített), roppantul ragaszkodnak harci múltjuk emlékeihez; senki nem tudja úgy leinni magát a Győzelem Napján, mint a törzsírnokok. „Nem mind - ellenkezett nevetve Pavel Alekszejevics —, én, mint tudod, nem szoktam leinni magam." „Csak tréfálok, tréfálok!" — mondta Nyina, és azon kapta magát, hogy férje, hosszú közös életük során először, ingerültséget vált ki benne, habár erre semmi ok sincs. De amióta megjelentek Szergunovék, és amióta nyilvánvalóvá vált, hogy csakugyan utaznak, megmoccant benne valami furcsa acsarkodás a férje ellen, mintha az holmi helytelen, tilalmas dologba akarná belehajszolni, amit aztán később maga is bánni fog.
Igazságszerető és lelkiismeretes ember lévén megpróbálta megérteni ennek a különös érzésnek a természetét, de már maga az „érzés" szó is túl harsánynak látszott, nem volt ez több, mint afféle lelki rezdülés, kilendülés a megszokott irányból. Talán arról volt szó csupán, hogy az utóbbi időben eltespedt, és annyira beleszokott az élet kialakult ritmusába és rendjébe, hogy egyszerűen ijeszti, idegesíti ez a hercehurca, a kizökkenés az évek hosszú során át kidolgozott reflexek világából, a kapcsolatba lépés ismeretlen emberekkel, no meg az, hogy ahová mennek, nem ő lesz a háziasszony, alkalmazkodnia kell a környezetéhez. De úgy érezte, az efféle gondolatok kicsinyesek és méltatlanok az olyan belsőleg szabad emberhez, amilyennek önmagát tartotta.
Annyi bizonyos, mindazért, amit odahaza hagyott, a legcsekélyebb aggodalmat se érezte. A hosszúra nyúló estebéd alatt, mely Tündöklő-Nap Vlagyimir fejedelem lakomáinak ráérős, fenséges szépségét idézte, Szergunovék a legapróbb részletekig megtárgyalták a rájuk váró kötelezettségeket. Nyina úgy gondolta, annyi vár csak rájuk, hogy ne hagyják éhen dögleni a kutyákat meg a macskákat.
Szergunovék azonban sokkal szélesebben fogták fel megbízatásukat: szerintük beletartozott, hogy leszedik és besavanyítják az uborkát, mely már kezd sárgulni, megnyesik az epret, befőzik a málnát és az egrest lekvárnak, a fekete ribiszkéből cukros szörpöt csinálnak, a savanyú, kemény grusovka almából almabort, a soha be nem érő szilvából szilvapálinkát. Ezenkívül ki kell tisztítani az emésztőgödröt (Szergunovék ezt illedelmesen „nyomeltakarításnak" nevezték) — ebben Nyina szakmai hiúságát sértő célzást érzett —, ki kell javítani a kerítést: a tartóoszlopok elkorhadtak, emiatt viszont Pavel Alekszejevicsnek kellett pirulnia.
A búcsúzás gyötrelmes volt. A nyomorult állatseregleten leírhatatlan kétségbeesés vett erőt. Két kutya és a macska valósággal emberi hangon sopánkodott. „Mi jaj, ja-aj" — jajveszékelt a csíkosbundájú félszemű Tigra. „Hah, hah!" — kontrázott Rizsik és Liszicska. Betódultak a garázsba, bemásztak a kocsi alá, és se Pavel Alekszejevics kérlelésére, se Szergunov fenyegető üvöltésére nem voltak hajlandók előjönni. Pavel Alekszejevicsék erre úgy csináltak, mintha letettek volna az indulásról. Az állatok el is hitték, és egymással versengve kitódultak a garázsból, de amint felfogták, hogy becsapták őket, olyan keserves sírásba, vonításba, jajveszékelésbe kezdtek, hogy Nyina elsírta magát.
A hajdani törzsőrmester gyerekméretű sapkája ellenzőjéhez kapta a kezét, a jószívű markotányosnő keresztet vetett a távozókra, az öreg, nehéz kocsi egyet-kettőt rándult, mint a ló, amint elrántja a havon az odafagyott szántalpakat, azzal elindult, lassan nekiiramodott, és bűzös, kék füstfelhőt pöfögve elrobogott.
Nyina a könnyeit dörzsölgette, sorra emlékezetébe indézte az otthonhagyottakat, és gondolatban mindegyiktől külön-külön elbúcsúzott. Szerette volna megosztani férjével is a bánatát, de a motor fülsiketítő zúgása elnyelte a szavakat. Nyina feldühödött: miért nem lehet kicserélni ezt az ócska, berregő tragacsot egy új kocsira — s mivel a bosszúság megkeményítette a szívét, kezdett megnyugodni.
„Pogányul viselkedtünk, és ezért még megfizetünk!" — kínálta tudata készségesen az önmarcangoló mondatot, mielőtt megadta volna magát az útnak, mely makacsul azon erőlködött, hogy Nyinát belerántsa az otthonnal és az otthonmaradottakkal mit se törődő örvényébe.
A Moszkva —Leningrád országút Szolnyecsnogorszkig kész gyötrelem a vezető számára. A települések csaknem összeépültek, és egymást érik a sebességkorlátozást jelző táblák. A szabadabb szakaszokon viszont úgy összeszűkül az út, hogy se kerülni, se előzni nem lehet. Az erős, nagyteljesítményű Zsigulik mégis sorra előzték meg őket, előszökkentek mögülük, és már el is suhantak a bal oldaluk mellett.
— Mondd, tényleg nem izgat, hogy mindenki megelőz? — kérdezte Nyina, amikor a kocsi üresjáratban gurult lefelé egy dombról, és a bivalyerővel bömbölő motor kissé lecsendesedett.
—  Nem — felelte Pavel Alekszejevics. — Ez csupa szabálysértő, én viszont a jelzőtábláknak megfelelően közlekedek.
—  Olyan a kocsid, mint egy ravatal, a magassága is, meg a sebessége is.
—  Lehet. Mégis ezek a kis futóbolondok kerülnek előbb a temetőbe. Én pedig szeretek magasan ülni. Kitűnő a kilátás, és a hely is tágas. Emlékszem, egyszer egy ismerősöm azt mondta: „A Pobjedában lehet társas életet élni."
—  De csak lefelé. Különben túl zajos. Egyébként az új Zsiguli szalonja tágasabb.
Pavel Alekszejevics figyelmes oldalpillantást vetett a feleségére. A „szalon" műszaki szó, de nem tartozott bele Nyina szókincsébe, s most idegenül, kihívóan és kellemetlenül csengett a szájából. Ha az ember, de különösen a nő, hirtelen szokatlan szavakat kezd alkalmazni, ez csaknem mindig bizonyos belső lelki mozgás, áthangolódás következménye. Különben nincs semmi csodálkoznivaló. Ritkamód mozdulatlan, szinte megcsontosodott életmód után indultak útnak — akárcsak Ilja Muromec a balladában —, és az ilyesmi óhatatlanul eltéríti az embert mindennapi énjétől. Persze, ami őt magát illeti, szó se lehet semmiféle belső mozgásról, ötvennégy éves korra kőkeményen megköt már az anyag, amiből az ember öntve van. De hát Nyina tizenöt évvel fiatalabb nála...
Ahogy elhagyták Szolnyecsnogorszkot, már jóval vidámabban ment a dolog, Klin után pedig a korlátlan szabadság birodalmába kerültek. A sebességmérő mutatója a kilencven felé közeledett, a kocsi zúgott, remegett, attól kellett tartani, hogy a következő pillanatban szétesik, de Pavel Alekszejevics bízott a jó öreg járgányban, és bátran elhúzott néhány ócska kocsi mellett.
Elhagyták Zavidovót, és beértek a Kalinyini területre. A Sosa tóvá szélesedő víztükrén túl az út mentén ültetett jegenyék világos törzsei iramlottak velük szemben, és úgy tetszett, se vége, se hossza ennek az égbe fúródó, egyenletes, nyílegyenes fasornak. Az új országút megkerülte Kalinyint, és csak a Volga hídjánál vágott át a város egy nyúlványán, egy villamosvonalon, a kereszteződésben jelzőlámpával és üvegezett rendőrfülkével. De az országút egy-egy kanyarjában előbukkant a város: földhözragadt régi házikók, abból az időből, amikor a várost még Tvernek hívták, új toronyházak, üzemek, fűtőházak, kikötődaruk. Torzsok viszont teljesen beleveszett az erőrekapó nap tüzétől gőzölgő síkság mélyébe, de a benzinkútnál mégis jelt adott magáról, ahol a benzinbűzön át hirtelen forró fasírt ínycsiklandozó, csábító illata csapta meg az orrukat. Az illat egy étkezde nyitott ajtajából áradt, és Nyinának meg Pavel Alekszejevicsnek egyből eszébe jutott Puskin jótanácsa: „Hogyha arra jársz, ebédelj Pozsarszkijnál Torzsokban..."
Az étkezde előtti parkolóban sűrűn álltak egymás mellett a maszek kocsik. A vendégek közt egy feketére barnult, félmeztelen, magabiztos emberekből álló harsány társaság vitte a prímet, akik még nem vetették le üdülői hetykeségüket és jellegzetes diadalmas fesztelenségüket. A dél felé tartó sápadtarcú testvérek irigykedve pislogtak rájuk. Túlnyomórészt fiatalok voltak, de akadtak köztük vagány kis öregek is, akik úgy feszítettek sortjukban, mint akik kópéságban túltesznek az ördögön is — volt valami sajnálatraméltó ebben az erőltetett fiatalosságban. Nyina sose tulajdonított semmiféle jelentőséget férje életkorának, de egyszerre beléhasított a gondolat: vajon nem látják-e mások Pavel Alekszejevicset is ilyen hetyke öregúrnak? Nem, hiába mocorgott Nyinában az az érthetetlen ellenérzés férje iránt, mely az utazás előtt fészkelt belé, s amely nemhogy elmúlt volna, inkább egyre mélyebben gyökeret eresztett, beleivódott a vérébe, mégse volt képes férjében semmiféle megjátszást vagy tettetést felfedezni. Pavel Alekszejevics egyszerűen, természetesen és frissen viselte életkorát, mellyel összhangban volt zömök, erős teste, tiszta sűrű ősz haja, markáns arca, mély ráncokkal szántott homloka, mozdulatai magabiztos nyugalma; nem volt benne se fáradtság, se hazug élénkség, se kapkodás, se kimódolt szolidság.
Az utasok látványa felajzotta Nyinát. Látszott rajtuk, hogy az ilyesfajta hosszú utazások nekik nem mennek újdonságszámba. A felszerelésük se akármilyen: a kocsi mögött utánfutón csónak, a tetőn élénkszínű degesz zsákok, bennük nyilván sátor, felfújható csónak, a nyitott csomagtartóban búvárfelszerelés, vízipuska. Nyina már el is felejtette, mikor járt utoljára a tengernél, pedig szerette a tengert, és jól úszott, bőrén gyönyörűen festett a csokoládébarna délvidéki szín. Ügyesen mozgott, volt érzéke a sporthoz, és bizonyára egykettőre megtanulta volna, hogyan kell víz alatt vadászni, vízisín cikázni, vagy a hullámok taraján siklani egy kis deszkaszálon, és mind a többi újmódi csodát. Mennyi modern gyönyörűség suhant el mellette, ő meg elevenen eltemette magát, begubózott, mint egy öregasszony, holott az öregség még most is messze van...
A sértettség érzése, mely a Torzsok környéki útmenti fogadóban fogta el, ahol az emberek mohón falták a fél cipóba dugott forró, illatos, hagymás fasírtot és elképesztően édes teát ittak rá — a szép, de durvaarcú büfésnő dühödten szórta a cukrot a teába, minden pohárba négy kanállal —, egyre nőtt a lelkében, mely — ahogy távolodtak Moszkvától — egyre jobban megszabadult a visszahúzó kötelékektől. Ezt az érzést szította mindaz, amit az út elébük vetett: a falvak ősi neve (Vidropuzsszk és hasonlók!), mely arra engedett következtetni, hogy errefelé valami csupa vidámság, csupa dínomdánom élet folyik; a kis tűzrakások az út két szélén, a folyókon túl, s a körülöttük ülő emberek, a tűz nappalias fényével az ingükön és arcukon, mint Szurikov sztrelecein a kivégzés előtt; a szembejövő és velük egyirányba tartó kocsik, bennük vidám utasokkal, akik millió olyasmit ismertek az életből, amit Nyina nem ismert, s akik fel voltak szerelve napjaink minden rekvizítumával: diafilmmel töltött fényképezőgéppel, filmfelvevővel, bömbölő táskarádióval, törpeméretű kazettás magnóval, tollaslabda-ütőkkel, víz alatti puskákkal, szép, kényelmes tornacipőkkel, viseltesre preparált feszes farmerekkel, hűtőtáskával és spirituszfőzővel, összecsukható kerékpárral és szétszedhető sátrakkal. Persze könnyű legyinteni az ilyesmire: kacatok, ócska cuccok, „tárgyak", a kispolgár olcsó boldogsága. De ezeknek a holmiknak, a maguk anyagi mibenlétén túl sokkal fontosabb tulajdonsága, hogy a kor szimbólumai, jelképei voltak. Abban a tárgyhalmazban, mely a mai ember életét körülveszi, cseppet sincs kevesebb költészet, mint a lantban, kupában, karos gyertyatartóban, csipkegallérban, kardban, vállszalagban, tollas kalapban, hosszúszárú pipában a holland zsánerfestők képein.
Ha leszámítjuk az öreg tv-készüléket, melyet jóformán soha be nem kapcsoltak, meg az öreg kocsit, melyen tíz év óta most először másztak elő a nagyvilágba, életmódjuk ritkamód mentes volt napjaink életének szokványos tartozékaitól: se lemezjátszójuk, se magnójuk, se diaképeik, de még csak villanyborotvájuk se volt. Nyina minden esztendőben elhatározta, hogy vesz magának egy farmert, de ezt se tudta megtenni, nem jutott hozzá. Az ember csak akkor mondhat le valamiről, ha kipróbálta, és tudja, mit ér, ellenkező esetben savanyú a szőlő...
Az elvillanó arcok és tárgyak mögött egy más világ sejlett: másféle zene és más dalok, más festészet és más versek, más beszéd és viták, másfajta érdeklődési kör, más vidámság és más bálványok. Érezni lehetett - s hogy fájt! -, hogy az elsuhanó emberek megvetik azokat, akik lemaradnak, akik megdohosodnak, akikből dől a naftalinszag; hát persze, azokban, akik lépést tartanak az idővel, nyoma sincs holmi ódivatú szentimentalizmusnak, életérzésük felfokozott, magatartásuk agresszív, tudnak ütéseket osztani és kapni. Vonzók és ijesztők egyszerre, mint idegen bolygók lakói, de bármilyen veszedelmek leselkedtek is arra, aki erőterükbe lép, érdemesnek látszott megpróbálni.
Mért épp ő marad ki ebből az életből, ebből a mozgásból? — zakatolt makacsul Nyina fejében; miért van az, hogy most, mikor végre, csodák csodája, befurakodtak ebbe a rohanásba, ilyen teknősbéka sebességgel másznak előre benne, látszólag felülről nézve szét a világon a „kolhoz"-autó alvázának magasából, valójában lentről pislognak fölfelé. Ilyen az egész élete: emelkedetten elmaradott, vontatott, és végtelen távol van mindattól, ami kortársainak lételeme.
Hagyta, hogy egy idegen akarat gúzsba kösse. Pavel Alekszejevics tudta, hogy mi kell saját magának, ő viszont nem tudta. Ezen nincs mit csodálkozni: amikor összetalálkoztak, Pavel Alekszejevics már érett férfi volt, gazdag és meglehetősen keserű lelki tapasztalatokkal a háta mögött, ő viszont kislány volt még, aki épp akkor fejezte be a főiskolát. Vannak, akik arra születtek, hogy szolgáljanak, mindegy mit: a társadalmat, saját lángelméjüket, tehetségüket, hivatásukat, esetleg téveszméiket, és vannak, akik egyszerűen arra születtek csak, hogy éljenek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

2014. szeptember 13., szombat

Mihail Lvov versei

Búcsú

A gőzös gomolygó füstjében 
nem látni már fehér kezed. 
Pár könnycsepp virágzik szememben: 
virágzik, szárad, elpereg.

A dombok már el is fedik
 a márvány-üveg pályaudvart, 
nem mondtam mindent el pedig,
 úgy szívből el sem is búcsúztam.

Nem úgy. S nem azt mondtam. S nem is 
az voltam, szám szádhoz sem úgy ért... 
Ám én ha vissza is fordulnék,
 a vonat mind messzebbre visz.

1939

Kiss Benedek fordítása

Hogy férfi légy

Hogy férfi légy, kevés annak születned. 
Hogy vassá válj. kevés, ha érce vagy. 
Be kell olvadnod. Széjjeltöredezned. 
S akár az érc, feláldoznod magad. 
Mily viharok zúdultak át a lelken! 
Katona vagy - sorsod ekként fogadd. 
asszony-csóktól golyóig a kebelben 
és hőkölés nélkül vívd harcodat. 
Halálra-készenlét — akárha fegyver.
 S egyszer használd is, ha kéri hazád... 
A férfiak bátran halnak meg. ha meg kell, 
s jövő századokban élnek tovább.

1943

Tamás Menyhért fordítása

Magaslat
               M. G. Fomicsevnek

Az osztagparancsnoknak egy napon
szóltak: vegye be a fennsíkot s lője
be a dombokat. A magaslaton
meghalhat, de jusson föl rá előtte.
És mi bevettük a magaslatot,
és mindnyájan tudják, kik megmaradtak,
hogy valahányunk életében ott
vár rá, hogy elfoglaljuk, egy magaslat;
s ha útközben meghalunk, életünk
árán a tűzfészket a levegőbe
röpítve: temessenek a tetőre,
amelyet mindenképpen beveszünk.

1944

Rónay György fordítása

Ázsiai szemünk

Testvéreim, ázsiaiak, 
a szálat ki nem bogozom:
 a tábortüzek füstje miatt 
húztátok így össze vajon
 a szemetek? Vagy a nyeregben, 
ahogy céloztatok a vad 
harcban, feszült meg túl erősen, 
és mindétiglen így maradt?

Mezey Katalin fordítása


Cseljabinszk–Moszkva

Soha nincs nyugtom,
s a dolgozószoba ablaka mellett
sose bírtam elülni,
legyen másé vagy enyém. 
Fut az élet ijesztőn.
Repülőn születik ma a gyermek
S repülőn írunk,
s dalolunk is a kozmosz ölén. 
De hisz emlékszem még
a szánra,
hintaszékre,
szekérre,
kocsisokra,
derék fickókra,
glancos lovakon. 
A menetrendet
nem tudta
a szánok közlekedése.
Apák,
nagyapák,
ükapák
még ráértek nagyon.
Iliászba beillő ősök
hasznos közlekedése...
Meg a csörgők,
csöngők,
s kürtök távoli hangjai...
De azért
Cseljabinszktól
Domogyedovóig
mégse
rossz egyszerre ilyen gigászit ugrani!

1969

Rónay György fordítása


Csalogány-álom

Kimerült, elaludt
a család, az enyémek, 
s az éjre hullt
a súlytalan ének, 
a nyári, nyugalmat
adó csalogánydal,
csalogány-álomban
jött el a hajnal.
De ekkor az erdő
magnetofonja
leállt, a kiömlő
dalt elapasztva,
s a védtelen álmot
összezavarta
a varjak erőszakos,
ostoba hangja.

1969

Mezey Katalin fordítása


Anyám emlékére

Bizony kell hogy az embert, mig gyönge legény,
 önzetlen otthon melege óvja! 
Ha tán él még egy keveset anyám, 
szegény, páratlan költő lehettem volna.

Élet. ó! nyújtottál sok erőt, örömet, 
egyedül anyámat rekesztetted ki! 
Alig ért megszülni, születtem s — odalett. 
Durvábban nem lopott meg soha senki.

Soha én jóságos, szép fejét mellemen 
nem érezhettem, nem simogattam. 
S hozzá nem futhattam egyszer sem,
sohasem, hogy büszke fejemet mellére hajtsam.

És egész életem hiánya: árvaság 
karma a torkomon, mert igazából 
családom nem volt. s e híjon hullt sok barát
és. mama, verseimnek is hiányzol!

1964

Kiss Benedek fordítása


Ismét fénylik minden

Ismét
fenylik minden
a napban, 
delel sorsom
ragyogása — 
apaság joga,
a halhatatlan —.
összhangban egek
s füvek láza... 
Ismét
koronát tart az
égbolt, 
tavaszi folyók
vize árad. 
beláthatatlan
ajándékod, 
ó, élet!
ó. haza!
ó, század!
Bár nincs messze
esteledésem.
tavasztól
vagyok újra gazdag!
Napfényt kortyolok.
hogy késsen
árnyéka
az alkonyatnak.

1974

Kiss Dénes fordítása

*

Néhány szó Mihail Lvovról

Sz. Baskiriában, 1916-ban; tatár származású, orosz költő. 1941-ben végezte el a Gorkij irodalmi iskolát, versei 1940 óta jelennek meg. Nem volt kenyere a költői kísérletezés, hangja egyértelmű, tiszta. Vresei világában fontos helyet foglal el az Ural és vidéke, illetve korán elvesztett szülei utáni vágyakozás. Tevékenyen vette ki részét a második világháborúból is. 

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 1. szám, 114-124. oldalak