2014. március 31., hétfő

Leningrádi naplók tükrében (2)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

AZOKRÓL, AKIK MELLETTÜNK VOLTAK

G. A. Knyazev naplóiban természetesen sok feljegyzés szól azokról az emberekről, akik mellette dolgoztak - a feleségéről, Marija Fjodorovnáról, a levéltár munkatársairól, a ház lakóiról, a Tudományos Akadémia, az egyetem, a Zoológiái Múzeum dolgozóiról. Ezek a feljegyzések részletesek, mindennap íródtak, itt-ott elfogultak (a háború előtti évek szenvedélyei és értékelései szükségképp Knyazevet is befolyásolták), de a hazáját fenyegető halálos veszély láttán, miközben mint ember és történész átélte a világméretű drámát, Georgij Alekszejevics Knyazev fokozatosan megszabadul különféle régi és új tévedéseitől.
Amikor azokról szóló gondolatait közli, „akikkel nem lehet győzni", és „akikkel győzni lehet", amikor sok valóságos emberi típust és sorsot jellemez, lassanként kialakítja a blokád viszonyai között élő ember bonyolult típusát, ahogyan a maga „kis körében" megfigyelte. A sok között - Marija Fjodorovna Knyazevának, ennek a nagyszerű, önfeláldozó asszonynak az alakját. Georgij Alekszejevics és Marija Fjodorovna fiatalon találkozott, mind a ketten tudományos munkára készültek. Aztán ez a két magabiztos, erős akaratú ember lassanként egy lénnyé olvadt össze. A kis zűrjén asszony rendkívüli lelki energiája a szeretett férfira összpontosult, akit a betegség megbénított, de a munka lázában égett. Az a tudat, hogy a tudományos munkást, a tudást eltemette önmagában, ha időnként fel is ébredt az asszonyban, nyomban leküzdötte egy másik érzés, felismerés: az, hogy az ő segítségével Georgij Alekszejevics kettejük helyett dolgozik, nélküle nem végezhetne ennyit.

„M. F. mondta nekem: »Szeretem az életet, a természetet. Gyermekkorom óta szeretem. ..« Kemény akarattal, hősiesen áll helyt a legnagyobb munkában. Kész mindenre, mint jómagam is. Csodálatos, nagyszerű asszony! Csak nem választ szét bennünket a sors, nem kényszerít arra, hogy egymás szerencsétlenségének vagy halálának tanúi legyünk? Ha már meg kell halni, akkor inkább együtt..."

Azokban a napokban jó néhány kósza hír keringett az ismerősökről. Nehéz volt a kitalálást az igazságtól elválasztani. G. A. Knyazev jegyzeteiben igyekszik a lehető legbecsületesebb maradni. Helyreigazítja, megcáfolja önmagát, ha valamilyen új adat derül ki.

„A temérdek ostoba rémhírt nem jegyzem fel. Nem szeretném, ha jegyzeteimben tény gyanánt valami kitalált dolgot közölnék."

Ezért megcáfolja például azt a pletykát, amely egy ismert irodalomtörténészről szólt, aki állítólag elmenekült Leningrádból, ráadásul motorcsónakon! Nem, ez az ember Leningrádban van, Knyazev látta őt, és feljegyzi ezt, miután kiderítette, hogy elutazott valahová, és „ez adott alkalmat az aljas és rágalmazó pletykára."
Megváltoztatja véleményét I. L.-ről, a levéltár munkatársnőjéről, akiről azelőtt nem vélekedett valami hízelgően:
„Amikor elnézem őt ezekben a zord napokban, sok mindent megbocsátok neki. Őszintén szenved, és részt vesz a kollektíva közös munkájában. A hivatalban és a társadalmi munkában egyaránt sokféle teendőt vállal. Most önzetlen érzés vezérli, nem pedig karrierizmus, mint a háború elején véltem, amikor belépett az önkéntes népfelkelők közé. Az igazságosság azt követeli, hogy róla is megemlékezzem aktívánkban. Az ilyennel győzni lehet!"

Feljegyzéseiben Knyazev még sokszor visszatér majd ezeknek és más embereknek a jelleméhez, és objektívabban, sokoldalúbban értékeli őket. Egyelőre azonban igen sok ember gondolatai gyakran nem az elmélyült önvizsgálatból, elgondolkodásból fakadnak, hanem a legelső érzésekből.

„Sz. A. S., az etnográfusnő, bejött hozzánk a levéltárba, hogy átadja tudományos anyagait. Elbeszélgettünk.
— Undorodom az élettől. A XX. század közepén vagyunk — és egyszerre ez a tömeges gyilkosság, rombolás!
Undor az élettől, a kultúrától, amely megdönti önmagát — ez ejti hatalmába lassanként a gondolkodó emberek elméjét. Az emberek rosszabbá, ridegebbé, álnokabbá, aljasabbá váltak... Manapság sokan gondolkodnak így...
Megint odamentem a szomszéd szobában a kitárt ablakhoz. Csöndes, meleg, csillagos éjszaka. A távoli, szenvtelen, a lelket felkavaró csillagok szeszélyes mintaként szóródtak szét a sötét égen. Vajon a ti csillagvilágaitokban, ahol élet van, ugyanez történik? Vajon a háború, a magunkhoz hasonlóknak, testvéreinknek tömeges, kegyetlen gyilkolása — örök, megmásíthatatlan törvény?
Az éjszaka vége felé jár. Virrad. Ügyeletem lejár. Légiriadó nem volt. A németek megint nem bombázták Leningrádot. Ez nagy csodálkozást és temérdek — néha rendkívül primitív — pletykát kelt. Egészen odáig fajul, hogy Hitler lányának állítólag szüksége van arra, hogy a pompás északi főváros épségben maradjon!
Mit hoz a mai nap? Két órát alhatok, mielőtt a levéltárba indulok. A szívemre mintha rátaposott volna valaki, súly nehezedik rá. Majd megszakad. Talán már nincs messze az az idő, amikor... De nem fogok találgatni. Jóságos, tevékeny és munkaképes leszek. Mindvégig.
Három arckép van előttem: Lev Tolsztoj, Turgenyev, Csehov. Oldalt pedig - Dosztojevszkij. Tanítómestereim, akik az ember, az emberiség szeretetére neveltek, a nagy humanisták. Hű maradok tanítómestereimhez!
Az újságokban sok nyilatkozat, részvétnyilvánítás stb. olvasható Amerika, Anglia és más országok részéről. Unom már ezt a szóbeli segítséget olvasni... Hiszen a németeknek mindeddig mégsincs második frontjuk!
1941. VIII. 23. A hatvanharmadik nap. Az augusztus 22-ére virradó éjszakán, azután pedig 23-án Leningrád bombázását vártuk. 22-én volt két hónapja annak, hogy kitört a háború, és egy hónapja a Moszkva ellen intézett első légitámadásnak. Ezt a dátumot egyesek kabalisztikusnak tekintették. Bombázás pedig nem volt. Senki sem érti az okát, miért nem zaklatják a németek Leningrádot."

Igen, „háborúban sokat hazudnak". Például az a kósza hír járta, hogy a Vasziljev-szigetet nem fogják bombázni, minthogy Rosenberg állítólag ott született. Vagy mert ott sok német él, még régi péterváriak, I. Péter idejéből. És egyesek már át is költöznek az ezen a „biztonságos szigeten" lakó hozzátartozóikhoz és ismerőseikhez...

G. A. Knyazev ezt jegyzi fel:
„Az összes kósza hírből valószínűleg következtetéseket is levonna a tömeglélektan tanulmányozója. Csernov történész például egész tanulmányt írt a dekabrista felkelés idejéből származó kósza hírekről. A szóbeszédekben a lakosság bizonyos rétegeinek titkos reményei is észrevehetőek, valamint az ellenség befolyása. Ez a társadalmi hangulat sajátságos »időjárásjelentése«. Ez azonban speciális téma, és naplójegyzeteimben aligha foglalkozom vele. Nem forgok olyan sokat az emberek között, nem hallok újságokat. Én például egyáltalán nem szoktam sort állni, piacra járni stb. Márpedig ez mindenféle kósza hír gócpontja. Mellesleg szólva, a spontánul keletkező, kósza hírek ellensúlyozására ügyes propaganda segítségével talán meg kellene próbálni nekilátni annak, hogy akaraterőt és bizakodást kovácsoló, egészséges híreket keltsünk szárnyra... Most valamennyien abban a reményben élünk, hogy a tengerparthoz szorított németeket sikerül foglyul ejteni, vagy megsemmisíti őket a Balti Hajóhad tengerészeti tüzérsége. Ma az egész napot ennek a reménynek jegyében töltöttük, hogy a németeket visszavetik Leningrádtól. Más remény is éltet — hogy délen Bugyonnij hadseregének sikerült kivágnia magát a bekerítésből!"

Ezek is kósza hírek. Bár mintha pozitívak volnának. Olyasfélék, amelyek felizgatták és meg is nyugtatták a leningrádiakat - például a hír Kulik hadseregéről, amely hamarosan bekeríti a Leningrádot gyűrűbe szorító németeket. Ki tudja, hány ezer ember makacsolta meg magát oktalanul, mivel ilyen kósza hírekkel, illúziókkal áltatta magát!

„1941. VIII. 25. A hatvanötödik nap. A jelenlegi tájékoztatás végképp elégtelen. Valamennyien egyhangúan arra hivatkoznak, hogy a kingiszeppi állások a mi kezünkben vannak, Szmolenszk is... Délen azonban súlyos a helyzet. N. P. T. ma bizalmasan közölte, hogy Leningrád sorsa ezekben a napokban dől el: nyílt városnak nyilvánítják. Ezért nem is bombázzák. Ezért függesztették fel az anyák és gyermekek evakuálását is. A körös-körül 30 versztnyire terjedő övezet is a város területéhez tartozik. Most nagyon nehéz Leningrádból eltávozni... Látogatása után nehéz lett a szívem: hát nem űzzük el a németeket Leningrádtól? Miről van itt szó: hirtelen miért ez a szörnyű nyomás délen és északnyugaton, vagyis nálunk? Honnan van ekkora ereje az ellenségnek? Nyugodtan nézek az események elébe, de szomorú vagyok amiatt, hogy nem vagyunk eléggé szervezettek ahhoz, hogy a háború valamennyi nehézségét leküzdjük..."

1941-ben az emberek millióit töltötték el hasonló érzések. Eleinte a hitetlenség: „A németek benyomulnak a városunkba? Ez lehetetlen!" A megdöbbenés: „Hiszen már közelednek!" És azután - a megszállás szörnyű valósága.   -
Nem minden város volt stratégiai fontosságú, mint Moszkva vagy Leningrád. Persze, az egyes ember sorsában még a faluja is stratégiai helyzetű volt.
Az ország sorsa a milliók képzeletében azonban elsősorban két várossal — Moszkvával és Leningráddal függött össze közvetlenül... A Kijev, Minszk elvesztése miatt érzett bánat, a Szevasztopol okozta büszkeség és fájdalom, még inkább pedig az a feszült figyelem, amellyel a sztálingrádi csatát kísérte mindenki — ezek az események és érzések természetesen mind országos jelentőségűek. De amíg Moszkva állt, amíg Leningrád tartotta magát, sok más veszteség nem látszott jóvátehetetlennek.
Azoknak az embereknek, akik Knyazevhez hasonlóan képesek sok mindent megérteni, önállóan értékelni, mérlegelni, mindenképpen fel kellett ismerniük: az ő személyes sorsukat még az is meghatározza, hogy stratégiai fontosságú városban élnek. Mint G. A. Knyazev naplóiból kitűnik, nem mindenki és nem azonnal érezte meg ezt, helyezkedett erre az álláspontra, hogy mindvégig kitartson mellette. S terjedtek a kósza hírek, szaporodtak az illúziók, amelyek olykor ártottak az ügynek és az emberek kitartásának.
Nem az a meglepő, hogy kósza hírek keringtek és illúziókat szőttek, hanem az, hogy a város lakóinak milliói - a leningrádiak egész, kilencszáz napos helytállása erről tanúskodik —, akik a harc stratégiai fontosságú szakaszára kerültek, úgy viselkedtek, mintha felismerték volna: számunkra a gyengeség tilos, nekünk nincs jogunk ehhez, ránk különleges felelősség hárul! Mert mi leningrádiak, mi pityeriek vagyunk, rajtunk az egész ország szeme. Mindent látnak: a kínjainkat, a bátorságunkat, és azt is, hogy készek vagyunk mindent feláldozni, csak az ország második fővárosát nem!

„16 ÉVES LESZEK"

Jura Rjabinkin pedig ezekben a nyári hetekben állandóan dolgozik, az Úttörőpalotába jár, sakkozik, olvas — mi mást tehetett egy leningrádi iskolás fiú ezen a háborús nyárvégén? Egy barátja kölcsönkérte tőle Mayne-Reidet, Jura pedig egy Lev Tolsztoj kötetet kapott tőle cserébe, meg a Nyivát.

„Dogyával moziban voltam, láttam a Bokszolókat... Az állatkertben voltam, biliárdoztam, sakkoztam... Hogy, hogy nem, nagyon fájni kezdett a mellem. Köhögés vett erőt rajtam. Éjjel-nappal szinte szakad rólam az izzadság... Osztrov város minden jel szerint elesett, mivel a hadijelentésekben megjelent a pszkovi irány. Vorosilov melyik front parancsnoka?... Anyát felszólították, jelenjen meg a Balti-pályaudvaron, ahonnan Kingiszeppbe viszik, lövészárkot ásni. Kikísértem anyát a pályaudvarra."

Jura emészti magát, nem tudja, mit jegyezzen fel. Háború van, de ővele és körülötte mintha semmi lényeges, jelentős dolog nem történne. Nagy gonddal mégis tovább írja a naplóját:
„Este, amikor hazaértünk, váratlanul beállított Tyina Schlüsselburgból. Főorvos lesz egy kórházban. Megbeszélték, ha anyával történne valami, akkor ő magához vesz engem meg Irát... Azt mondják, ezen a télen iskolába fogunk járni (a 8., 9. és 10. osztályosok). Különösebben nem hiszem ezt el. Csak életben maradjunk."

A bejegyzés dátuma 1941. július 19. Jura Rjabinkin semmit sem tudhatott azokról a megpróbáltatásokról, amelyek később osztályrészéül jutnak, mégis valamilyen előérzet arra kényszeríti, hogy naplót írjon. Mintegy készül valamire, érzései megfoghatóbbakká válnak, nem hisz a megnyugtató hírekben:
„Csak életben maradjunk!"
„Igen... ez talán a legnehezebb, a legveszélyesebb háború a mi számunkra. Sokba kerül majd a győzelem."
„Elolvastam a Nemesi fészket."
„Sakkoztam Dáviddal."
„Anya pénzt adott, ezen ettem egy tányér levest (borscsot) és egy tányér vajas grízkását a Munkapalota étkezdéjében."
„A Copperfield Dávidot olvastam."
„Anyával a Luga környéki Tolmacsevóba utaztam, ahol részt veszünk a védővonal építésében."

Jura élvezettel írja le, hogyan ásta a tankcsapdát a felnőttekkel együtt. Ez a két augusztusi hét csupa izgalom volt, Messerschmittek tüzeltek rájuk, de ők ástak, egyfolytában napi nyolc órán keresztül. Eközben a pajtásai sorra elköltöznek Leningrádból, Jura anyja pedig szintén az evakuációra készül. Megtárgyalják, hová költözzenek: az anya Leningrád közelében akar maradni, Jura azonban valamiért Omszkba akar menni. Egyre nagyobb figyelemmel kíséri a front eseményeit, elgondolkodik rajtuk, és bosszankodik a saját passzivitása miatt.

„Augusztus 26., 27. Novgorod már néhány nappal ezelőtt elesett. Leningrád abban a veszélyben forog, hogy elvágják a Szovjetunió területétől. Állandóan amerikai harckocsikat, repülőgépeket (Boeingokat) kapunk. A Boeingokat Vlagyivosztokig hajón szállítják, onnan pedig többszöri leszállással Leningrádba kerülnek. Japán nemrég tiltakozást jelentett be amiatt, hogy Amerikából olajat küldenek nekünk, és arra hivatkozott, hogy ez az érdekeit fenyegeti. Ebben bizonyára a németek keze is benne van. A mieink és az angol csapatok bevonultak Iránba... Az olajtermelés terén Irán világviszonylatban a negyedik helyen áll.
Jómagam kevéssé hasznos dolgokkal foglalkozom. Könyveket olvasok, sakkozom (befejeztem egy versenyt V. N. Nyikityinnel. 17:11 az állás, 6 a javamra), katonai kiképzésen veszek részt, hadijátékot csinálok.
Tyinától több hír nem jött.
Augusztus 30.... Anya a haditengerészeti szakiskolába akar beíratni. De tudom, hogy az orvosi bizottság úgysem vesz fel. Nehéz dolog, hogy le kell mondanom a vágyálmomról - a tengerről -, de hát nem tehetek semmit.
Pesszimista a hangulat.
Szörnyen levert vagyok. Semmiféle távlat nincs előttem, még középszerű sem. Szeptember 1-től anya elbocsátja Nyinát. Sakkozás, hadijáték, katonai kiképzés. Mire való ez nekem most, amikor képtelen vagyok valóra váltani a titkos ábrándomat — hogy haditengerész leszek. Nehéz a szívem. A legteljesebb pesszimizmus fog el.
Augusztus 31. szeptember 1. Ma, szeptember 1-én nem volt tanítás az iskolában. Nem tudni, hogy mikor lesz. IX. 1-től csak jegyre adnak élelmiszert. Még gyufát, sót is csak jegyre. Éhség köszönt be. Lassan, de biztosan.
Leningrádot bekerítették! Az Ivanovszkaja állomás környékén leszállt német deszant-alakulat elvágta városunkat a Szovjetunió többi részétől. . .
A hangulat pocsék. Nem tudom, valaha is lesz-e megint jó kedvem.
Ma, amikor nehéz zsákokat cipeltem anya munkahelyén - segítettem a fontos iratokat elszállítani -, alighanem kificamítottam a nyakamat...
A hadijelentések azt közlik, hogy az egész fronton harcok folynak. Csak ennyit. A messzehordó lövegek a mi lőtereinkről tüzelnek az ellenségre. Az ellenség 50 kilométerre van Leningrádtól!
Naphosszat henyéltem. (Legfeljebb anya munkahelyén segítettem.) Beszéltem Finkelstejnnel. Ha az iskolákban nem lesz tanítás, akkor együtt átvesszük (ha átvesszük?!!) a 9. osztály egész tananyagát. Tankönyveink vannak.
Holnap 16 éves leszek. Én — 16 éves!
Szeptember 2. Hát igen, a születésnapomon semmi rendkívüli esemény nem történt.
Anyától 5 rubelt kaptam, hogy menjek el az étkezdébe. Elhatároztam, hogy örömet szerzek magamnak. Benéztem egy üzletbe, és sakk-könyvet vettem. Azután pedig az étkezdébe mentem — de ott már semmilyen olcsó étel nincs. Anya viszont este, amikor hazajött, két pirogot hozott nekem. Azután még levest főztünk - és levest is ettem. Jóllaktam, elégedett vagyok!"

MIRE TANÍTOTTAK A SZTOIKUSOK?

Ugyanezen a napon, a háború hetvenharmadik napján, 1941. szeptember 2-án G. A. Knyazev ezt jegyezi a naplójába: „Leningrád fronttá vált."
A Vaszilij-szigeten levő díszes ház ablakait már furnérlemezzel és deszkával szegezték be. A Rumjancev parkban esőben gyakorolnak a gránátvetők. Knyazevék megpróbálnak kétszersültet beszerezni, ez az egyetlen ennivaló, amit még kapni lehet. Marija Fjodorovna egyéni sebkötöző csomagokat állított össze, sebesülés, légnyomás esetére. Nyugodtan végzi ezt, a férje elnézi a munkáját, szomorúan mosolyog, és úgy véli, hogy „a mi életünknek mindenesetre vége".
„Ma nem hoztak újságot. Az egyetem mellett, az üveglappal borított hirdetőtáblán, kifüggesztették a legfrissebb híreket. Rövid és sablonos: az egész fronton harcok folynak. Csapataink előrenyomulnak Iránban. A hirdetőtábla előtt mindig négy, öt, tíz ember áll. Megint sajnálom, hogy nem tudom lerajzolni őket. Bezzeg Vasznyecov megörökítette az 1877-ben, a hadszíntérről érkező távirati jelentést olvasó embereket, és milyen tehetségesen! Kár, hogy mai festőktől nem ismerek ilyen vázlatokat. Általában az illusztrációk, az egyszerű képek és más egyéb dolgában igen szűkösen állunk.. ."

Jura Rjabinkin születése napján G. A. Knyazev ezt jegyzi fel:
„Az újságok, a rádió felhívást közöl Leningrád védelmére: »Minden utcát, minden teret megvédünk, minden házat erőddé változtatunk!« A népfelkeléssel megint valami baj van. Körülöttem, az én kis körömben sincsenek egyelőre sem barikádok, sem árkok, sem népfelkelő osztagok."

G. A. Knyazev nem tudhatta, hogy a népfelkelő hadosztályok ezekben a napokban heves harcokat vívtak a városhoz vezető, a várost megközelítő útvonalakon. Jórészt nekik volt köszönhető, hogy sikerült meghiúsítani a város elfoglalására irányuló tervet, a győzedelmes bevonulás tervét. Júliustól kezdve az első, a második és a harmadik népfelkelő hadosztály több ízben megállította a hitlerista seregeket, és jelentős veszteséget okozott nekik. G. A. Knyazevet korlátozott látóköre és a rossz tájékoztatás akadályozta abban, hogy ismerje a népfelkelők valódi helyzetét. Csupán találgathatott — és nem mindig helyesen.

„Tegnap éjjel 12 óra tájban messzehordó lövegek dörögtek, vagy robbanások hallatszottak. Távoli pír lángolt az égen. Hol vannak csapataink vonalai, ezt pontosan nem tudjuk, Leningrádot azonban valóban bekerítették az ellenséges csapatok. Ma csökkentették a kenyérfejadagot, bezárták a szabadáras üzleteket. Ostromlott város lettünk. Nyugodtan farkasszemet nézünk a közelgő megpróbáltatásokkal. Nyilván úgy határoztak, hogy védik a várost, nem adják fel. Akik bennünket vezetnek, azok jobban tudják. Stratégiai szempontból kell eldönteniük ezt a kérdést. Ebben a titáni harcban Leningrád csupán epizód... Mi, leningrádiak azonban élő emberek vagyunk, és számunkra, fegyvertelen emberek, nem katonák számára, a most végbemenő események döntőek. De hogy néhány nap múlva mi lesz, ezt semmiféle fantázia nem tudja elképzelni. Csak sok száz város szétrombolásának és pusztulásának analógiája döbben elém - a hiányos újsághírek alapján, éjszakai lidércnyomásként. De semmiféle analógia nem számít, ha olyan óriási városról van szó, amilyen Leningrád... Hát valóban pusztulásának a tanúja leszek?.. .
A kertből jobbra a szfinxek láthatóak. Változatlanul ott állnak. Egyszerűen megfeledkeztek róluk... Nem érnek rá most ilyesmire!... És ők maguknak valóak, az eseményeken kívül állnak.
A mai nyugtalan éjszaka után hivatalszobámban levettem a falról az akadémikusok üvegkeretes árnyképeit, amelyeket Anting rajzolt (1783-ban), nehogy leessenek és összetörjenek. Az első szovjet porcelánból való vázát, amelyet külön a Tudományos Akadémia megalapításának 200. évfordulójára készítettek, lefektetve a szekrény mélyedésében helyeztem el. Azelőtt nem tettem ezt, nehogy megbontsam a rendet, amely segítségünkre volt abban, hogy akaratunkat, tudatunkat szervezett formába öntsük... Most olyan események következtek be, amelyekről nem gondoltuk, hogy kortársai vagy tanúi leszünk. . . Halálos veszély fenyegeti Leningrádot!. . ."

Az ismeretlen várása különösen nyomasztó a tétlenségre ítélt ember számára (a levéltárban végzett munkáját Knyazev azok között a viszonyok között nem tartotta elsőrendűnek a város védelme szempontjából).
Knyazev aggódott, kétségei voltak: „Vajon sokáig tud védekezni a város?... Ez a nagyszerű város, amelyet egyszer sem gyalázott meg az ellenség?" Ami volt, az volt, enélkül nem lehet megérteni, értékelni azt az utat, amelyet nem csak Knyazev járt végig lélekben.

„1941. IX. 5. A hetvenhatodik nap. Újabban az akadémiai étkezdébe jártunk ebédért, de ott most igen hosszú sorok állnak.
...Hideg idő van, esik... A hivatalba vezető utam mentén a virágok megfakultak, összeráncosodtak, utolsó napjaikat élik. A Néva fölött lebegő könnyű szürke köd eltakarja az Izsák-székesegyház, az Admiralitás, a Téli Palota, a Szenátus, a Fővezérkar boltíve fölött emelkedő lovak pontos körvonalait. Valahol, kilométerekre innen, a Leningrádhoz vezető megközelítő utakon, németek vonulnak... Hihetetlen, mintha valami lázálom, nem pedig valóság volna.
Házunk parancsnoka, aki a kapu előtt ül, közli velem a benyomásait: »Ha ezelőtt is olyan szervezettség lett volna, mint most, akkor nem engedtük volna a németeket ennyire közel Leningrádhoz.«
1941. IX. 7. A hetvennyolcadik nap. A sztoikusok azt tanították, hogy az élet célja: a bölcsesség és az erény. Ez csak úgy érhető el, ha úrrá leszünk szenvedélyeinken és esztelen hajlamainkon, és rendíthetetlen közömbösséget tanúsítunk a sors viszontagságaival szemben. ...Igaz ugyan, a görögöknél egy másik filozófiai iskolának is voltak követői — ez a boldogságot tekintette az élet céljának.
Az élet rendületlen közömbösségre tanít bennünket a sors szeszélyeivel szemben. Néha magam is ilyen filozófus vagyok. De én nem vagyok filozófus, nem vagyok bölcselő, e szó teljes értelmében. Én jól, boldogan akarok élni. Ami engem illet, más görög bölcselők ábrándja — a boldogság — hozzám közelebb áll.
Boldogság most? Milyen gonosz irónia! Az ember örüljön, hogy él. De azért élni, hogy mindenáron éljen, akár földön csúszva, dögrováson — ez még szörnyűbb irónia.
Ma vasárnap van. Nem tudom, mi történik a világban, városom környékén, itt Leningrádban. Mérgező rémhírekkel én nem élek, leveleket nem kapok, csak ülök és elolvasgatok egyes oldalakat minden kor és nép történetéből. És mindegyik oldalon, az emberi gondolat és alkotás lángelméje mellett ott van az ember vére is, vér és kimondhatatlan szenvedés.
Csupán a jelenlegi percért, nem is óráért élek, a napról nem is beszélve. Még egy percet ajándékozott nekem a sors — köszönöm.
Egy kép került a szemem elé: »Nyugodt öregség«. Az illusztráción egy koros ember látható, aki csendben-nyugalomban olvas. Micsoda iróniaként érthető ez a jelenlegi pokolban!...
A mi korunkhoz inkább egy másik kép illik. Arkhimédész, a mértan nagy tudósa, töprengve ül a rajzai előtt. Az ellenség pedig már nemcsak a városba tört be, hanem abba a házba is, ahol a bölcselő lakik. Az öregember nyugodt arca láttán a katonák egy pillanatra csodálkozva torpantak meg. A szép hagyomány szerint, amikor a tudós észrevette, hogy rajzait (nem őt) pusztulás fenyegeti, ezt mondta: »Ne zavarjátok a köreimet (rajzaimat)«. Arkhimédészt i. e. 212-ben, Siracusa ostroma alatt, megölték a rómaiak."

AZ ELSŐ BOMBÁZÁS

Eközben Jura Rjabinkin, aki fiatal kora miatt természetesen agilisabb, energiától duzzadó volt, egyik tervet a másik után kovácsolja Leningrád megvédésére. Pajtásai be akarnak állni a népfelkelők közé. Ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy nem is olyan egyszerű dolog a puskafogások elsajátítása után a harckocsik ellen indulni. De ugyanakkor biztatja magát: „Puskával is harcolunk!" S mindjárt ki is fejti az egyik tervét.

„Így kellene tenni. Egész Leningrádot el kellene aknásítani, a lakosságot pedig kizavarni az erdőbe — általában az a fontos, hogy Leningrád lakatlan legyen. Pánikot kell előidézni a városban stb. A főparancsnok egyik helyettese se tudná, hogy a főparancsnoknak mi a szándéka. A csapatok visszavonulását úgy kellene végrehajtani, hogy ha megfordulnak, akkor a támadáshoz legkitűnőbb állásokat foglalhassák el. És lám, a németek már tudják, hogy Leningrád lakatlan, valamennyi kémük ezt állítja. A németek cselt gyanítanak abban, hogy Leningrádot elaknásították, utászokat küldenek oda stb. A főparancsnok pedig akkor azt teszi, amiről csak ő egyedül tudott. Harckocsialakulataink azonnal, villámgyorsan, váratlanul (még váratlanabbul, mint VI. 22. volt számunkra) nagyszabású támadásra lendülnek, és arra kényszerítik a németeket, hogy szorosan összetömörüljenek. Akkor erre a tömörülésre teljes erővel lecsap a tüzérségünk, amely visszavonulás közben a legelőnyösebb állásokat foglalta el. Félóra múlva az ágyútűz célpontját néhány kilométerrel messzebbre helyezik át, csapataink pedig elfoglalják azt a helyet, amelyet eddig lőttek. A fölöttünk összevont, egész légierő odarepül, és bombázza az ellenséges csapatok maradványait, amelyeket a tűz megkímélt. És mihelyt az ellenség megingott, meghátrált, azonnal üldözni kell a levegőből, a földön, a tengerről. Az élen haladó harckocsikat újak váltják fel, az elsők pihennek, azután újra a többiek helyébe állnak stb. Csak ilyen csapással lehet a németeket megtörni. Aztán még valami: mihelyt harckocsijaink elértek egy bizonyos szakaszt, egy részük az előbbi irányba szögben visszafelé indul.
Igen, de mindez teljesülhetetlen, fantasztikus ábránd. Senki sem tud ilyen támadást végrehajtani. Meg aztán harckocsink is kevés van. Úgy gondolom, Hitlernek bizonyára az a szándéka, hogy a háborút kémekkel nyeri meg, no és persze haditechnikával.
Igaz is, az Ivanovszkaja melletti deszantot megsemmisítették. A Mga környéki még megmaradt. Az újságban mindegyik vezércikk ezt harsogja: nem adjuk fel Leningrádot! De hadseregünk valamiért nem arat győzelmet, valószínűleg fegyver sincs. Az utcán látható rendőrök, sőt még a népfelkelők és egyes vöröskatonák is, ördög tudja, milyen régi Mauser puskával vannak felfegyverkezve. A németek harckocsikkal törnek előre, bennünket pedig arra tanítanak, hogy ne harckocsikkal, hanem kézigránát-kötegekkel, sőt néha benzines palackokkal harcoljunk ellenük. Hát így állunk."

Felnőtt ésszel, méghozzá a békés élet logikája szerint, nem lehet Juráról véleményt mondani. Ez kisfiús ábrándozás, amely nemigen veszi tekintetbe a valóságot.
Egy perc múlva egyébként maga Jura is észreveszi, és szomorúan írja: hogy „mindez teljesülhetetlen, fantasztikus ábránd".
Tizenhat éves, ebben a korban a gyermek és a felnőtt még egymás mellett él az emberben. Igyekszik rájönni, hogy a német csapatok miért jutottak Leningrád elé, és az első dolog, ami eszébe jut - a kémek!
Jura terve a Leningrád előtti német hadseregek szétzúzására, amelyet a főparancsnokkal kettesben tudna megvalósítani — a háború előtti gyermekkornak és a háború előtti gondolkodásmódnak nem az utolsó felvillanása. Előfordulnak még az ugyanolyan felfogásnak, a naiv, sőt néha értelmetlen elképzeléseknek a felvillanásai, a leplezetlenül gyermekes önzés megnyilvánulásairól nem is beszélve — ezzel Jura lelkiismeretének sokat kell kínlódnia.
Leningrádra hamarosan bombák zúdulnak. Azután elkezdődik a brutálisan kegyetlen, rendszeres ágyútűz. És a legszörnyűbb: az éhség. Mindenki közeledett felé, mindenki átesett ezen, mindenkinek megvolt a saját „köre" a leningrádi sorsból. Ez kicsi volt - az egész front szemszögéből; határtalan, végtelen pedig - ha az emberi lélek, az élmények, a remények és a veszteségek mélyébe merülünk.

„Szeptember 5., 6. Nyikityin és Finkelstejn be akart állni a népfelkelők közé, de mégsem állt be. Benéztek az iskolába: ott tetőfestésre akarták fogni őket. De nem álltak kötélnek, azt mondták, el kell menniük valahová, megígérték, hogy másnap eljönnek, de másnap nem mentek el.
Anya megint a tengerészeti iskolába akar beíratni, de nekem nincs kedvem hozzá. Hiszen úgysem vesznek fel, mert rosszul látok, azon kívül pedig a jobb tüdőmben összenövések vannak a mellhártyagyulladástól, meg aztán még valami más is lehet.
A németek messzehordó ágyúkkal lövik Leningrádot. A lövedékek robbanása dörgéssé olvad össze. Tegnap egy lövedék becsapott a Glazovszkaja utca egyik házába, és a ház felét elvitte. Finkelstejn és Nyikityin elment megnézni. Valahol egy parkba talált a lövedék — sok a halott és a sebesült. Ma estefelé megint ágyútűz volt. Csak úgy pufognak a becsapó lövedékek valahol a Moszkvai pályaudvar felé, ott, meg távolabb, azon túl. A sorban álló asszonyok azt beszélik, Hitler megígérte, hogy szeptember 7-ére, vagyis holnapra befejezi a háborút. A közelmúltban ugyanezt híresztelték, csakhogy a dátum akkor augusztus 2-a volt.
Tegnap Stakelbergnél jártam. Nem találtam otthon. Hazajöttem, ő meg betoppant hozzám. Kórházban dolgozik, sebesülteket vesz fel — egészségügyi alkalmazott lett. Elmentem vele a Honvédő Háború Kiállításra. Sok érdekes dolog van ott. Középnehéz francia harckocsi, könnyű csehszlovák harckocsi, azután egy 142 mm-es tarack, meg mindenfelé német felszerelés. Az egyik tárgyon jól mulattunk: egy jegy, amilyen nálunk a kenyérre szól, csak ez a katonák számára van, és ez a felirat áll rajta: »Birodalmi csókügyi osztály«. És a letéphető utalványokon (ezeket valószínűleg a nyilvánosházakban tépték le) ilyen feliratok: »alkalmi csók«, »röpke csók«, »utalvány a (...olvashatatlan...) találkára« stb. Felháborító szemérmetlenség. A falakon plakátok, fényképek stb. sorakoznak. Légiriadóba kerültünk, és három órát töltöttünk a kiállításon. Stakelberg a németek mérges gázairól mesélt. Borzalmas!
Szeptember 7. Anyának szabadnapja van. Déli 12 órától délután 4-ig ügyeletes voltam a kapu előtt.
Tegnap, 6-án este alapos ágyúzás volt. Ma már csendesebb. Légiriadó nem volt, de a légvédelmi ágyúk tüzeltek. Ma van a borogyinói csata 129. évfordulója. Valamikor hatalmas csata zajlott Moszkva környékén az orosz és a francia csapatok között. Ezen a napon több mint 108 000 ember esett el és sebesült meg. Az idegen hódítókat akkor keményen visszaverték.
Szeptember 8. Ezen a napon sok idegesség, izgalom, élmény adódott. Elmondok mindent szép sorjában.
Reggel anya hazaszaladt a munkahelyéről, és elmondta, hogy egy oranienbaumi szovhozba küldik dolgozni. Kénytelen egyedül hagyni engem meg Irát. Elment a kerületi tanácsba — ott másnapig halasztást kapott. Azután megállapodtunk az iskoláról. Anya elment a területi bizottságba, onnan a tengerészeti iskolába, én pedig benéztem Finkelstejnhez. Csuda muri volt náluk az iskolában. A gyerekeknek meghagyták, hogy mésszel vonják be a padlás padlóját. Kiderült azonban, hogy a mész kevés, és ők elhatározták, hogy felhígítják. Mész helyett szuperfoszfátot adtak hozzá. A vegyi reakció következtében klór választódott ki. A gyerekeknek gázálarcban kellett járniuk a padláson. Megjött Varfolomejev, veszekedni kezdett. Azután Dogya elment, hogy a kerékpárját átadja a hadseregnek (három nappal azelőtt értesítést kapott, hogy a kerékpárját »mozgósítják«).
Amikor hazaértem, anya már otthon volt. Elmondta, hogy talán felvesznek. Én azonban nagyon-nagyon kétlem. Azután anya elment valahová.
És akkor kezdődött a legborzalmasabb.
Légiriadót rendeltek el. Én nem is hederítettem rá. De azután hallottam, hogy odakint zaj támad. Kinéztem, előbb lefelé, azután fölfelé néztem, és ... 12 Junkerset láttam. Fülsiketítő robbanások következtek egymás után, az ablaküvegek azonban nem csörömpöltek. Úgy látszik, a bombák messze estek le. Irával együtt lerohantam. A robbanások nem szűntek. Visszaszaladtam a lakásunkba. A mi lépcsőpihenőnkön ott állt Zagoszkin felesége. Ő is megrémült, és leszaladt hozzánk. Beszélgetni kezdtünk. Azután befutott valahonnan anya, sikerült átfurakodnia az utcán. Hamarosan lefújták a riadót. Az ég felét füst borította. A kikötőt, a Kirov gyárat és általában a városnak azt a részét bombázták. Beköszöntött az éjszaka. A Kirov gyár felé lángtenger látszott. A tűz lassanként elcsitul. A füst mindent átjár. Csípős szagát még itt is érezzük.
Igen, ez volt Leningrád első igazi bombázása.
Most leszáll az éjszaka, a IX. 8-ról 9-re virradó éjszaka. Vajon mit hoz?
12 órakor folytatom.
Alighogy Ira lefeküdt, megint légiriadót rendeltek el. Lementünk a földszintre. Gyorsan felöltöztünk. Előbb a légvédelmi ágyúk tüzeltek egy kicsit, azután repülőgépek vijjogtak és zúgtak. Állandóan fényszórók pásztázták az eget. De egyetlen repülőgépet sem lőttek le. Valahol megint bombáztak. Az alsó két emelet összes lakója a földszinti folyosóra tódult. Kínos lassúsággal telt az idő. Azután valahol, a 36. számú ház udvarán, megkongatták a vassínt. Megrémültünk, Maruszka, Lidka meg én felvettük a gázálarcot, és átmentünk az udvarba, hogy megkérdezzük, mi történt. De ott az őrszem azt felelte, hogy semmiféle vegyi riadó nem volt. Így telt el körülbelül két óra. Végül rászántuk magunkat, és hazamentünk. A légiriadó még nem ért véget. Keleten kihunyt az égen a pír, de minduntalan német repülőgépek húztak el szélsebesen a város fölött. Lőttek rájuk, de ők csak rohantak a város fölött. Most nem tudom, mit tegyek. Anya meg Ira ruhástul feküdt le aludni. Talán én is így teszek. Igen, a fasiszták ezt a hetet emlékezetessé akarják tenni számunkra. A szárazföld felől nem sikerült elfoglalni Leningrádot, így hát nyilván úgy határoztak, hogy a levegőből semmisítik meg.
Szeptember 9. Pontosan éjjel 12 órakor írom ezeket a sorokat. Ezen a napon összesen 11 légiriadó volt! De milyen! Egy-két órás. A legborzalmasabb az utolsó volt, az éjszakai. Hevesen bombázták az Októberi kerületet. A Krasznaja utcán, a Tyeatralnaja téren és a Lejtyenant Smidt-hídnál bombák robbantak. Jött onnan egy szemtanú, csupa sár volt — föld csapódott rá —, ő mesélte el.
Nappal a légiriadó idején a házunk fölött lelőttek egy repülőgépet. A pilóta ejtőernyővel kiugrott, közvetlenül a város fölött. Nem tudom, mi lett vele. Bizonyára elfogták. Az egyes légiriadók között 10 — 15 perces szünetek voltak. Holnap, ha minden rendben lesz, anya megparancsolja, hogy menjek el a tengerészeti iskolába. Úgy gondolom, az orvosok nem vesznek fel. Az orvosi vizsgálatot nem úszom meg. A hadijelentés közölte, hogy 8.30-kor Leningrádot légitámadás érte, katonai célpontok azonban nem szenvedtek kárt. Anya pedig elmondta, hogy sok élelmiszerraktár, a vityebszki teherpályaudvar, a vajgyár leégett, és még több lakóház is, hogy hány — azt nem lehet tudni.
Ezeket a Leningrád ellen intézett légitámadásokat mindenki azzal magyarázza, hogy Hitlernek nem sikerült az a hadművelete, hogy szárazföldi csapatokkal foglalja el Leningrádot. Megdühödött, és parancsot adott a bombázásra.
A frontokon változatlan a helyzet. Valamilyen Jelno [valójában: Jelnya] várost visszafoglaltunk... Ez is valami.
Lakásunkba be akarják költöztetni valamilyen trösztfőmérnök családját. Ügyes fickók! Anya határozottan vissza akarja utasítani.
Felzúg a sziréna. Egy óráig tart a légiriadó. Szünet — tíz percig. Megint riadó. Így teljesen elcsigázhatják a lakosságot. A mi házunkban pedig még óvóhely sincs.
Talán beállók az iskolai tűzoltócsapatba. A tengerészeti iskolába úgysem jutok be. Lefekszem, amíg csend van."

G. A. Knyazev másképp élte át az első bombázásnak ugyanazt a napját:
„1941. IX. 8. Amikor a hivatalból hazafelé tartottam, kis köröm — a Néva-rakpart — szakaszán a város életének szabálytalan lüktetés érződött. A Miklós-híd szét volt nyitva. A forgalom csupán a Palota-hídon keresztül bonyolódott le. Ezért a máskor kihalt Unyiverszityetszkaja-rakpart főútvonallá változott. A szép híd felvont, a szétnyitható részei között hamarosan feltűnt egy hajó — két messzehordó ágyúval felszerelt ágyúnaszád. A folyón élénk forgalom volt. Őrnaszádok szelték a Néva ólomszürke, szeptemberi habjait... A Palota-hídtól nem messze a hadihajó megállt, és hosszasan sípolt, hogy mielőbb engedjék át.
A rakparton matrózcsapat vonult, menetöltözetben, a tábori táskákon sisak lógott. Elhaladt egy autó, csupa sár volt, ablakja törött. A Rumjancev-parkban megint munkaszolgálatra induló leningrádiak csoportjai várakoztak. Fegyveres és fegyvertelen munkások mentek valahová autóbuszokon...
Így telt meg egyszerre élettel, akár a folyó árvíz idején, az én néptelen utam, amely virágágyak és bokrok mellett vezetett el...
Mellesleg szólva, a napokban megnyírták a bokrokat. Valaki még ezekben a szörnyű napokban is óvja őket! Ez valahogy erőt, bátorságot öntött belém.
A Szjezdovszakaja soron, a laktanya kapuja előtt, tömeg tolong. Várják, hogy találkozhassanak az ott elhelyezett sebesültekkel. Egyesek benézegetnek az ablakokon, onnan pedig bepólyált fejű vagy kezű vöröskatonák és matrózok hajolnak ki...
Este 7 óra 30 perckor, amikor éppen pihentem, hirtelen az egész házunk megrázkódott. Légvédelmi ágyú- és géppuskatűz hallatszott. Az első pillanat félelmetes volt. De nyomban erőt vettem magamon, miután leküzdöttem azt az első vágyamat, hogy elmenjek, elmeneküljek a veszély elől... Odakint sokan tolonganak az óvóhely előtt. Kraus lehozta a beteg gyermekét. Mindenki az égre nézett. Átjöttek a szomszédok és elmondták, hogy az ő délre néző ablakaikból óriási pirosság látszik, meg sűrű füstoszlopok, amelyek az egész eget elborítják. Amikor elmentem megnézni — a Néván túl valóban óriási tűzvész lángolt. Visszfénye még a vízben is látszott. Egyesek azt feltételezték, hogy a város fölé áttört német bombázóknak valahol Volkovónál sikerült felgyújtaniuk az olajtartályokat.
10 óra 30 perc. Megint légiriadó. Kimentem a lépcsőházba. Fényszórók kutatják az eget. Visszamentem a dolgozószobámba, és felöltőben, ellenzős sapkában és sárcipőben ülök a zöld burás lámpám előtt, és írok... M. F. tréfálkozva mondja: »Szakasztott olyan vagy, mint Arkhimédész«. A ház remeg, de másként, mint nemrég. A légiriadó előtt sikerült telefonálnom a hivatalomba. Ott valamennyi ügyeletes készenlétben van.
12 óra 30 perc. A légiriadó tovább tart. A Néván levő hajókról olykor lövések hallatszanak. Lakótársaink még nem jöttek vissza, odalent ülnek a lépcsőn. Úgy látszik, ma egész Leningrád ébren lesz.
Tehát a 79. napon elkezdődött Leningrád bombázása. Talán még sok ilyen nyugtalan nappal és éjszaka vár ránk. A megpróbáltatások keserű poharát fenékig kell üríteni."

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

2014. március 29., szombat

Leningrádi naplók tükrében (1)

ALESZ ADAMOVICS, DANYIIL GRANYIN
Fejezetek a blokád könyvéből (II)

/A terjedelmes dokumentumregény első részéből korábban néhány fejezetet válogattunk a blogba - itt olvashatók/

HÁRMAN

A háború első napjaiban még senki sem láthatta előre, hogyan alakul Leningrád sorsa, és mi vár a leningrádiakra.
A „blokád" szó, amely megtestesített minden elképzelhető és elképzelhetetlen nehézséget, gyötrelmet, bajt, nem mindjárt született meg és honosodott meg a város lakóinak zaklatott életében. Valami fenyegető dolog történt, egyre közeledett, és a leningrádiak mohón keresték, hol van szükség személyes erőfeszítésre, önfeláldozásra, arra, hogy harcoljanak és, ha kell, meg is haljanak. Csak ne tartson sokáig ez a tehetetlen várakozás a legrosszabbra! Valamilyen feladatban, közös és fontos feladatban kell levezetni a haragot és a nyugtalanságot...
Népfelkelés! Általános népfelkelés!... Ez reménytkeltően, magabiztosan hangzott, mintha a nép történelmi múltjából, a forradalmár város hősi múltjából idézték volna fel.
A szót megtalálták, a feladatot meglelték — ezrek és ezrek számára, akik készen állottak arra, hogy mindent odaadjanak, mindent vállaljanak.. .
A háború első napjától, 1941. június 22-től kezdve hosszú sor állt a Kirov Művek pártbizottságának ajtaja előtt. És lent, a földszinten, a Komszomol-bizottság ajtaja előtt is az egész folyosón végighúzódott a várakozók sora. Néhány napig egyik sor sem fogyatkozott meg. Idős munkások és fiatal gyerekek álltak itt, még lányok és asszonyok is, Komszomol-szervezők, pártszervezők, aktivisták és egyáltalán nem aktiv, hanem mind az ideig egészen passzívnak tartott emberek, párton- és Komszomolon kívüliek.
A folyosón, a lépcsőn, az ablakpárkányon írták kérvényüket. Igyekeztek minél meggyőzőbben kifejteni, miért kell őket a frontra küldeni. Mégpedig elsőként. Katonai képességeket tulajdonítottak saját maguknak, azt bizonygatták, hogy ők tüzérek, mivel a műhelyükben ágyúkat gyártottak. Kiderült, még azt is igazolni kell, hogy a gyár nélkülözheti az illetőt, engedélyt kellett szerezni a műhelyfőnöktől. Mert a gyár a honvédelem céljára dolgozott, harckocsikat készített, és minden emberre szükség volt, mindenki mentességet kapott. A pártbizottságon az önként jelentkezőknek még nehezebb volt a dolguk, ide a művezetők, a tervezők, a mérnökök fordultak — a gyár színe-java, a régi Putyilov Művekben dolgozó gárda. Ha mindenkit elengednek, aki a legelső vonalba, a rohamzászlóaljakba törekszik, akkor a gyárat le kellett volna állítani.
A népfelkelést még nem hirdették ki (ezt a háború nyolcadik napján határozták el), de valamennyi gyárban, a kerületi kiegészítő parancsnokságokon ugyanilyen sorok álltak. Ó, ezek a szenvedélyes, felháborodott, könyörgő, ékesszóló panaszok és kérvények! Azzal a megható és naiv meggyőződéssel fogalmazták őket, hogy ha bennünket elengednek, akkor mi azonnal szétzúzzuk, megsemmisítjük az ellenséget. Tiszta sor, hogy nekünk — Kirov-Putyilov gyáriaknak — jogunk van ahhoz, hogy elsőnek vonuljunk be a népfelkelőkhöz. És csakugyan ez kapta az egyes számot, a Kirov gyári népfelkelő hadosztály - az 1. NH!
A Narvai kapun túl az első népfelkelő szakaszok, századok meneteltek. A parkokban képezték ki őket kúszásra, kézigránát-dobásra. Buzgón verték a lépést — még félcipőt, kamáslit, övvel leszorított esőköpenyt viseltek. A forradalmár háza nevét viselő klubban háltak. Minduntalan kiderült, hogy a tervosztálynak ez és ez a dolgozója, meg az és az az idomkészítő részt vett a polgárháborúban, hogy utász vagy lovaskatona volt, hogy ők harcoltak, parancsnokok voltak...
A fiatalokra mindez még csak ezután várt. A szomorú júliusi hadijelentések sem tudták elrontani a lelkes hangulatot. Gimnasztyorkát, köpenyt, kék katonanadrágot osztottak ki, az önkéntes népfelkelők büszkén jártak benne a gyárban, búcsúzkodtak, és mindenki irigyelte őket. Sorra indultak a szerelvények, és zúgott az ének: „A messzi Narvai kapun túl, fiatal legény harcba indul..."
A háború hétköznapjai mindjárt Lugán túl rázúdultak a népfelkelőkre az első bombázásokkal, a zuhanóbombázók vijjogásával, az első harcokkal, az első sírokkal.
A népfelkelők serege természetesen sajátságos hadsereg volt. Sebtében kiképzett, a tűzkeresztségen még át nem esett, szegényesen felfegyverzett had, a fegyelme egyáltalán nem katonai, hanem inkább üzemi. Körös-körül ismerősök. A századparancsnok a művezető, a szakaszparancsnok pedig egy műszerész és egy brigádvezető. A parancsnokokat kereszt- és apai nevükön szólították. Harcra, sok harcra volt szükség ahhoz, hogy az üzemi tekintélyt katonai tekintély váltsa fel.
Ennek a hadseregnek azonban bizonyos előnyei is voltak - gyorsan alkalmazkodott a hivatásos katonák számára szokatlan háborús körülményekhez, ismerte mindegyik löveg, harckocsi értékét; itt sajátos, munkában kialakult összeforrottság uralkodott...
A frissen megalakított hadosztályokra igen nehéz megpróbáltatások zúdultak. Még az eseményekben részt vevők is alig képesek megmagyarázni, miként tudtak ezek a népi ezredek, ütegek helytállni - sőt, fel is tartóztatták a légi támogatással előnyomuló fasiszták nehézharckocsi-oszlopait, hivatásos katonákból álló, gépesített hadosztályait, amelyek egész Európán áthaladtak már. Csoda volt ez — minek a csodája? Nem, nem a kétségbeesésé. A bombázástól megsüketült harcosok — a Narvai kapu környéki munkások, hajóépítők, Kirov gyáriak, kikötőmunkások, tanárok, szedők, történészek —, akik nagyon jól tudták, hogy most minden tőlük függ, szilárdan megvetve lábukat a földön, az utolsó csepp vérükig kitartottak...
Égett a rozs, égtek a falvak, hőség volt; csípős füst, robbanóanyag savanyú bűze terjengett, és mindenütt német géppisztolyok ropogtak. A mieink - kézigránátokkal és robbanó keverékkel teli palackokkal felfegyverkezve rejtekhelyükön meglapulva feküdtek, hogy közelebb engedjék a harckocsikat.
A város egyre újabb hadosztályokat szervezett — a Moszkvai, a Frunze, a Kalinyin, az Októberi kerület hadosztályát, s ezek rangra és tudományos fokozatra való tekintet nélkül mindenkit zászlaik alá gyűjtöttek. A népfelkelők közé beállt Nyikolaj Cserkaszov, a nagyszerű színművész, Leonyid Popov tanár, Alekszandr Jermolajev pártmunkás, Kirill Ogorodnyikov egyetemi tanár, Iszaak Jampolszkij irodalomtörténész. Senki sem gondolt arra, hogyan kamatoztathatná jobban az ismereteit. Ez talán nem volt gazdaságos, de hogy az ember katona legyen - fontosabbnak látszott a saját szakma hasznára vonatkozó indokoknál. Ez volt e napok hazafiságának lényege, ezt tartották a legszükségesebbnek.
A város legjobb fiait adta oda a hadseregnek. A népfelkelés a bátorság nagyszerű iskolájává vált. A népfelkelők - például Dmitrij Podzerov, a Kirov-hadosztály politikai osztályának főnöke, vagy Feodoszij Szmoljacskov, a front híres mesterlövésze - legendás hősiességről tettek tanúbizonyságot.
A leningrádi népfelkelés átformálta a várost. A népfelkelők révén mindegyik üzem közvetlen kapcsolatba került a hadsereggel és a háborúval. A szeptemberi harcok után a népfelkelők serege beleolvadt a Vörös Hadsereg tényleges hadosztályaiba. A várost megközelítő utak távoli szakaszain vívott harcok során a népfelkelők katonákká edződtek.
Amikor 1941—42 telén Susarin túl, a fagyos lövészárkokban gunnyasztottunk, egyikünknek önkéntelenül eszébe jutott a gyár, a kedves utcák, a Narvai kapu, az a vendéglő, ahol rövid búcsúösszejövetelt, tartottak a gyári Komszomol-bizottság tagjai. Az egyik repülőalakulathoz vonult be, a másik tüzérosztályhoz; könnyű szívvel és magabiztosan búcsúztunk el, nem gondoltunk arra, hogy sokan közülünk nem térnek vissza.
A gyárból érkező hírek tartották bennünk a lelket. A dérrel borított, elárvult műhelyekben tovább folyt a munka. Már egy másik Kirov gyár is működött, az, amelyet Cseljabinszkba, az ottani traktorgyárba evakuáltak, de onnan ritkán érkeztek hírek. A volt népfelkelők közvetlenül a műhelyükbe, a gyárukba írtak, mert sokak számára ez volt az egyetlen, ami a békés életből megmaradt. Családjuk elpusztult, barátaik a frontokon harcoltak, csak a gyáruk maradt. S bár a valahová az Urálon túlra áthelyezett gyárban is sok minden megváltozott, mégis ez volt az utolsó rokonság számukra. A munkatársak valóban megbízható rokonoknak bizonyultak, gondoskodtak a gyermekekről, az anyákról, emlékeztek és vártak.
Az, ami a blokád alatt Leningrádban történt, közismert. A hősiességet, az állhatatosságot, a bátorságot megörökítették; sok száz olyan példát gyűjtöttek egybe, amely bámulatba ejtette a világot.
Minszkben egyszer elbeszélgettünk Konsztantyin Szimonovval. Arról esett szó, hogyan gyűjtötte össze a Dicsőség-renddel kitüntetett katonák történeteit, jegyezte fel a marsallok visszaemlékezéseit. Zsukov, Rokosszovszkij, Konyev és majdnem valamennyi marsall közölte memoárjait, és e kiadványok után Szimonov mégis mindegyiküktől több száz oldalra való feljegyzést gyűjtött össze el nem mondott, könyveikbe be nem került dolgokból. Így felbecsülhetetlen értékű anyag állt össze.
Fel kell jegyeznünk mindazt, amit lehet — mondta Szimonov. Ez nemcsak a történészek számára anyag, hanem a jövő írói számára is, akik meg tudják majd formálni a Nagy Háború eposzát.
Igaza volt. Energiájának köszönhető, hogy sikerült összegyűjteni a katonák és a legkiválóbb hadvezérek tanúbizonyságait, filmkockákat, filmtörténeteket. Konsztantyin Szimonov óriási történelem tudományi munkát végzett. Az ő részéről ez a munka önfeláldozás volt - saját magát mint írót áldozta fel benne. Ahelyett, hogy regényeket és kisregényeket írt volna, mások tanúbizonyságait szedte össze, s e munkában ő csupán krónikásként, gyűjtőként szerepelt.. .
Bár Konsztantyin Szimonov tettét kellőképp értékeltük, mégsem tudtunk teljesen megszabadulni a kételyeinktől: mi értelme annak, hogy könyvünkön dolgozunk? Minek kell napvilágra hoznunk, felelevenítenünk az akkori mérhetetlen emberi szenvedéseket és élményeket? A történelem Leningrád blokádjából már kiválasztotta azt, ami szükséges volt, emléket állított hősiességének és bátorságának - mit keresünk hát mi?
Bennünket a források érdekeltek, az, hogyan született meg egyes emberekben az a tudat, hogy a győzelem nevében mindenféle nélkülözést el kell tűrni, miként alakult ki az állhatatosság, az ellenállás szelleme. Nekünk a valódi folyamat kellett, amelyet nem igazított ki az utána beteljesült győzelem ismerete. Az egyetlen lehetőség arra, hogy megtudjuk, feltárjuk mindazt, ami az emberek lelkében végbemehet - az volt, ha a korabeli dokumentumokat vesszük igénybe. És ezek közül a legjobbaknak a naplók bizonyultak. Lehetővé tették, hogy az emberek lelki életét mindenféle, a jövő eseményeinek ismeretében történt módosítás nélkül lássuk. Hőseink nem tudtak a győzelemről. Nem tudták, életben maradnak-e, nem tudták, mi lesz Leningráddal, az országgal. Időnként kétség, sőt kétségbeesés fogta el őket, de még ezekben a napokban is észrevesszük: élt bennük az igazság diadalába vetett hit. Mi több, ez a hit testet is öltött, hisz meg voltak győződve arról, hogy Leningrád helytáll. És végül, ami a legfontosabb: láthatjuk, amint ez a hit fokozatosan erősödik, bár a helyzet napról napra nehezebb, súlyosbodik az éhínség, és halálos sötétség borul a reményekre.
... Gyerzsavin két nappal halála előtt vesszővel rótta palatáblára utolsó költeményét. Még sohasem írt ilyen egyszerűen. Gyengülő kézzel rajzolta sorait, és mondanivalójával leélt élete, a kor, a hatalmas Katalin-korszak fölébe emelkedett:

Idők folyója elsodorja 
az ember porszem tetteit, 
nemzetek, cárok, birodalmak 
sziklatömbje is szétesik: 
ha megmarad, mi halkan búgva 
a lant húrjain elpihen — 
vulkán idő torkába hull majd, 
a törvényt nem kerüli el. /Simor András fordítása/

Jókora bátorság kell ahhoz, hogy valaki távozóban feledésre ítélje mindazt, amiért lelkesedett, aminek kedvéért élt és alkotott. De a versnél még lenyűgözőbb az a gondolat, hogy ha ideig-óráig meg is marad valami, akkor ez az, amit a lant megénekelt, vagyis a költő, a zeneszerző, a festőművész alkotása.
A kortársaknak nem adatott meg az, hogy megtudják: abból, amit ők átéltek, mit választ ki a történelem örök időre, mi porlad el majd az összefűzött újságcsomóban, és mi változik legendává. Az ember persze azt szeretné gondolni, hogy a leningrádi blokád sokáig megmarad a népek emlékezetében. De milyenné válik majd az utódok számára? Hogyan szabja át az idő, mit művel a tragédiák ezreivel, milyen mítoszt alkot az állhatatosságból és a rémségekből, a fagyoskodásból és az éhezésből? Mi nem tudjuk meg ezt, ahogyan az ostromlott Trója lakói sem tudták meg, hogy városuk kilenc évi ostromából az emberiség megőrzi a szép Helénáról, a trójai falóról, a viszályt okozó aranyalmáról szóló mítoszokat. Hány jelentősebb és borzalmasabb háború zajlott abban az időben, az emberiség élő emlékezetében mégis ez maradt meg, amely a kis Trója városával függött össze. Ez természetesen az Iliász és az Odüsszeia szerzőjének is az érdeme, a történelemnek azonban megvannak a maga szeszélyei: olykor eltűri az önkényességet, az igazságtalanságot, és gyakran a feledésnek adja át a hősöket és a népek hozta áldozatokat. Leningrád azonban... Honnan ered a jövő legendának, a maradandóságnak ez az érzése? Ennek nem szabad elsikkadnia... Nem azért, mert mi így szeretnénk, hanem azért, mert a leningrádiak hősi tettében az emberi szellem olyan magaslatai rejteznek, amelyek nem veszhetnek el.
... Ők hárman könyvünk főhősei. Sohasem találkoztak egymással, nem tudtak egymásról. Két férfi és egy nő. Az egyik Georgij Alekszejevics Knyazev történész, a másik Jura Rjabinkin tizenöt éves fiú, a harmadik pedig Ligyija Georgijevna Ohapkina.
A blokád idején többen vezettek naplót. Sokan azon melegében feljegyezték élményeiket. Elküldték, elhozták nekünk ezeket a füzeteket, régi üzleti könyveket, amelyekbe az emberek ceruzával, halvány tintával, gondos írással vagy sebtében, röviden vagy részletesen, néha már megdermedő kézzel feljegyezték élményeiket. Mi ezt a három, számunkra leginkább megdöbbentő történetet, ezt a három különböző sorsot választottuk ki.
Valamennyi eredeti, s lehetővé teszi, hogy minden részletében nyomon kövessük hőseink lelkivilágának alakulását a blokád napjaiban. Egyetlen szót sem toldottunk hozzá, nem változtattunk meg, csak annyit engedtünk meg magunknak, hogy itt-ott rövidítsünk, elhagyjuk az ismétléseket vagy az olyan feljegyzéseket, amelyeknek nem volt közük az eseményekhez.

Leningrádban ritkán állítanak emléktáblát. Túlságosan sok olyan hely, ház van, amely méltó lenne arra, hogy megemlékezzenek róla, hogy megjelöljék. Ezért az a ház ott a Vaszilij-szigeten mindig figyelmet kelt.
Ha valaki a Néva-parton az egyetem felől a gránit szfinxek felé halad, amelyek a volt Képzőművészeti Akadémia, a jelenlegi Repin Intézet előtt magasodnak a Néva vize fölött, akkor a szfinxek mögött azonnal szemébe ötlik egy kétemeletes ház, amelynek oszlopcsarnokát négy dór oszlop támasztja alá. Kedves, szerény, pétervári stílusú ház; 1806 - 1808-ban alakította át Zaharov, a híres építész. Falait mindenütt öntöttvas emléktáblák borítják. Nincs még egy lakóház Leningrádban, de Moszkvában, sőt talán az egész világon sem, amelyen ennyi - huszonhét - emléktábla volna. A ház a Tudományos Akadémiáé. Itt lakott Jakov Karlovics Grot, az orosz helyesírás megújítója, szótárkészítő, Fjodor Ivanovics Uszpenszkij, bizantinológus, Alekszandr Szergejevics Orlov, az orosz irodalom kutatója, Borisz Szemjonovics Jakobi fizikus, a modern galvanotechnika feltalálója, Alekszandr Jevgenyevics Ferszman, a kiváló orosz és szovjet mineralógus, Alekszandr Mihajlovics Ljapunov, az égitestek alakjára vonatkozó elmélet megalkotója, Vaszilij Vlagyimirovics Petrov, az első orosz elektrotechnikus, Nyikolaj Jakovlevics Marr nyelvtudós, Vlagyimir Ivanovics Vernadszkij geológus, geokémikus, a bioszféra, a nooszféra modern elméletének megalkotója; itt élt és halt meg 1936-ban Iván Petrovics Pavlov. Ahány név, annyi tudományág. Másfél évszázadnál valamivel hosszabb idő alatt a történelem ezt a huszonhét leghíresebb nevet választotta ki, pedig még mennyi nagyszerű orosz és szovjet tudós lakott itt!
Ebben a házban, amely bizonyos értelemben az orosz tudomány jelképévé vált, lakott a háború elején Georgij Alekszejevics Knyazev, a Szovjet Tudományos Akadémia Levéltárának igazgatója.
Másutt is lakhatott volna, s akkor ott fejezi be életpályáját, írja a Tudományos Akadémia történetéről, a levéltár ügyéről szóló munkáit, de az, hogy az egész blokád alatt ebben a házban élt és itt írta Egy átlag orosz értelmiségi életének fél évszázada című naplóját, különös jelentőségű.
Gyakran úgy véljük, hogy ha valaki más házban lakott volna, ahonnan más kilátás nyílik az ablakból, akkor kissé más ember vált volna belőle és talán az élete is másként alakul.
Georgij Alekszejevics Knyazev lába félig megbénult, nehezére esett a járás, hazulról a munkahelyére és onnan vissza rokkantkocsin közlekedett. Hosszabb utakat ritkán tett. A Tudományos Akadémia levéltára ugyanitt helyezkedett el a rakparton, az egyetem mögött, a Tudományos Akadémia épületében, amely a háztól vagy nyolcszáz méterre lehetett. Lényegében ez az útszakasz volt Knyazev fő útvonala az egész blokád alatt, a városnak az a darabja, darabkája, amelyet láthatott, az a parányi sugár, amelyen belül számára a háború — a blokád, a belövések, a bombázások, az éhség, az evakuálás — lejátszódott.
Első pillantásra ez igen kicsi terület, de vajon mit láttunk ugyanezekben a hónapokban mi, akik a leningrádi front lövészárkaiban gunnyasztottunk, Pulkovo, Puskin környékén, Szinyavinónál? A saját lövészárkunkat, a saját, ugyancsak másfél kilométer hosszú szakaszunkat, a „saját" fritzeinket, az elaknásított mezőt, egy talpalatnyi térséget, meg magunk mögött a zászlóaljtörzs földfedezékét, két saját kiserődünket és valahol hátul a város sziluettjét. A magunk parányi sugarát, ahol a mi Nagy Honvédő Háborúnk folyt.

Knyazev ezt írja naplójába:
„1941. VI. 23. A háború második napja. Így hát nem értesültem Timur sírboltja feltárásának részleteiről. A háborús események háttérbe szorították a szamarkandi régészeti ásatásokról szóló híreket.
Hogyan ismétlődik minden a világon! Timur, más néven Tamerlán a XIV. században meghódította Indiát az Industól a Gangeszig, Perzsiát, Szíriát, Törökországot, Dél-Oroszországot.
És most — de ő a »Nagy Sántán« alaposan túltesz — itt van ez az arcátlan Hitler, aki annyi szenvedést okozott saját népének és az összes többi népnek, mind a leigázott és megalázott, mind pedig az ördögi rendszere ellen harcoló népeknek.
Az első sebesülteket Leningrádba szállították. A Viborg mögött húzódó új Mannerheim-vonalat csapataink több helyen áttörték, mint Csernyikov mondja. Egy több ezer főnyi német légideszantot is megsemmisítettek.
A nagy honvédő háború második napja véget ért. [G. A. Knyazev megsejtette, hogy ez a háború Nagy Honvédő Háború néven vonul be a történelembe.] Napközben elfáradtam. Fejemben lüktet a vér, és mintha állandóan légcsavarok zúgnának a fülemben."
Ez a légcsavarzúgás, mely még csupán képzet, sokáig üldözi még G. A. Knyazevet - amíg szeptember elején be nem következik az első nagy légitámadás Leningrád ellen. Akkor ez az ideges zúgás megszűnik, és repülőgépek meg robbanások valódi robaja váltja fel.

„1941. VI. 25. A negyedik nap... Ma reggel, amikor minden ablakot fehér csíkokkal ragasztottunk be, beállított egy asszony és közölte: hivatalukban azt az utasítást kapták, hogy ne fehér, hanem fekete csíkokkal ragasszanak... Az egész város, a házak valamennyi ablaka pedig fehér papírcsíkoktól tarkállik.
A térképen tanulmányozzuk a front helyzetét. Szörnyű harcok folynak. Leginkább az izgat bennünket, vajon sikerül-e a németeknek áttörniük a kirovi (murmanszki) vasútvonalat. Kandalaksa környékén különösen hevesek a harcok.
A hivatalban tárgyaltam a speciális levéltárak képviselőivel. Úgy határoztunk, hogy több esetben a legértékesebb anyagokat nem szállítjuk át nyirkos pincékbe, amelyeket eláraszthat a víz. .."

Mi van az önök ablaka előtt, a munkahelyükre vezető úton: nyírfák, hársfák, folyó? Faházak, kőházak? Georgij Alekszejevics Knyazev ablaka előtt szfinxek emelkedtek. Szinte kimondottan azért, mert ő történész. És még azért is, mert ő az emberi nem fejlődéséről vagy visszafejlődéséről szóló tényeket gyűjti, jegyzi fel. Az ősi szfinxek mindig a szeme előtt vannak. És útközben a levéltárba vagy hazafelé menet van kivel elbeszélgetnie az emberiség véres történelmének évszázadairól, évezredeiről...
Ott állnak a gránitrakpart színéhez illő, rózsaszín szfinxek, emberi arcukkal és állati lábukkal, egymás felé fordulva, az ódon betűs cirill írás pedig ezt közli: „Eme szfinx a régi egyiptomi Thébából az 1832. évben szállíttatott Szentpétervár városába." Itt éppen jó helyen vannak — azon végtelen „szárnyalások és hanyatlások, melyek az emberiség haladásának az útján" előfordultak, mint Knyazev írja, hosszú történetének tanúi.
Knyazev jegyzetei kora ifjúságától fogva egyetlen kérdéssel foglalkoztak: merre tart az ember, az emberiség? Ezek pedig olyan leningrádi naplójegyzetei, aki még nem tudja, mi vár a városra és lakóira a legközelebbi hónapokban, de már a háború első hónapjaiban felismerte: „Sok mindent át kell élnünk - ez világos."

„.. .a szfinxek mellett álló két nagy bronzlámpát szétszedték és elvitték. A szfinkszek még ott vannak... Ma mélységes izgalommal néztem őket...
Ezeket a jegyzeteket mégis írom. Miért? Mert írnom kell. Ám a végtelent nem hajszolom.
»Az én kis sugaramon belül« — ez naplójegyzeteim tartalma. Kinek írom? Neked, távoli barátom, aki a jövő kommunista társadalmának tagja vagy, aki számára idegen és eredendően ellenséges lesz a háború, ahogyan nekünk az antropofágia — az emberevés — undorító, természetellenes... Márpedig az emberek, a mi őseink, élvezettel falták fel egymást!... Hiszem — és ebben javíthatatlan ábrándozó vagyok —, hogy eljön az az idő, amikor nem lesz háború a földön.
Éppen ezért írom mégis ezeket a jegyzeteket. És nem félek attól a gondolattól, hogy talán elpusztulnak, elhamvadnak városunk bombázásának valamelyik szörnyű pillanatában. Ahogyan attól sem félek, hogy magam is elpusztulhatok.
És, távoli barátom, ha talán töredékesen, megpörkölődve jutnak el hozzád ezek a lapok, akkor te is átéled velem azt, amiért élt és ami miatt nyugtalan volt szerencsétlen elődöd, akinek a »történelem előtti korban«, de az emberiség igazi történelmének hajnalán kellett élnie. A rád maradt hivatalos iratokban anyagokat találsz majd a tudományos történelem számára, az én naplójegyzeteimben pedig megérzed egy kis ember életének szívverését, aki a maga kis sugarán belül egy nagy, mérhetetlen, bonyolult-tragikus és ellentmondásos életet élt...
Az udvaron, a kis kertben a ház lakói gyűlést tartanak. A feleségem is ott van. Mindjárt feljön és elmondja, mi történt.
10 óra 30 perc. A rádió a legújabb híreket közli. Törökország bejelentette semlegességét. A népi lelkesedés óriási hulláma zúdul végig az országon, azzal kapcsolatban, hogy elkezdődött a nagy honvédő háború.
Európa népeinek talpra kell állniuk!
1941. VI. 26. Az ötödik nap. Az éjszakát nyugodtan aludtuk át. Riadó nem volt. Tehát csak a fülem zúgott.
A hivatalban rendes munkanap van. Főiskolásokat kalauzoltam a levéltárban, és nagy lelkesedéssel előadást tartottam nekik.
Este a légiriadó idején való viselkedés szabályait és az ilyenkor szükséges intézkedéseket olvastuk. M. F. [Marija Fjodorovha Knyazeva, G. A. Knyazev felesége, aki ezt a naplót rendelkezésünkre bocsátotta, és sokat segített, hogy megértsük szerzőjének személyiségét és munkáit] elment az orvosi segélyhelyre. Én a gyógyszerkészleteket rendeztem."

Azok az évszázadok, sőt évezredek, amelyeket Knyazev, a művelt történész elméje és képzelőereje megelevenít, nem akadályozzák őt abban, hogy „korának átlag orosz értelmiségije" maradjon. Később meggyőződünk róla (naplójegyzetei is tanúsítják ezt), hogy a blokád gyűrűjébe zárt Leningrád viszonyai közötti élet napjai, hetei, hónapjai sok évtizeddel érnek fel az ember életében. Annyi mindent gondol végig, érez át, ért meg, hogy egész megelőző élete csupán előkészítő osztálynak bizonyul.

„1941. VI. 28. Szombat. A hetedik nap. Ideges, nagyon ideges nap. L. L. [Sok családnevet nem közlünk teljes alakban, mivel az emberekkel kapcsolatos értékelések véletlenek lehetnek. A homályos helyzet vagy a pillanatnyi hangulat diktálhatta őket.]fölösleges idegességet keltett a hivatalban. A fenyegetett helyzetre vonatkozó bejelentés és a gyermekek evakuálása hírének hatására nyilvánvalóan komor következtetést vont le a fronton azzal kapcsolatban kialakult helyzetről, hogy a minszki irányban és más irányokban az ellenség harckocsizó alakulatai beszivárogtak csapataink állásaiba. Ez a hangulat nyomban másokra is átragadt, különösen azokra, akik fáradtan érkeztek meg a Tudományos Akadémia főépületében teljesített, céltalan éjszakai ügyeletes szolgálatból. Mindent megtettem a hangulat javítása érdekében. Felhívtam L. L. figyelmét arra, hogy előző nap megszegte az utasításomat azzal, hogy este Szvikult leváltotta a levéltári ügyeleti szolgálatból és a főépületbe küldte. Az ott ügyelő munkatársak kifejezése szerint, »a székekre vigyáztak az elnök hivatali szobájában«, miközben a levéltár őrizetlenül maradt. Délelőtt valamennyi munkatárs homokot hordott a padlásra."

Az azokban a hónapokban és napokban írott naplójegyzetek különböznek a harminc év távlatából való visszaemlékezésektől. Elsősorban abban, hogy a naplót író ember nem tudja, mi lesz. Ő itt elmondja a reménységeit, amelyek nem váltak be és azután feledésbe merültek, a feltevéseit, amelyekről kiderült, hogy illúziók... így például Knyazevnak az a meggyőződése, hogy Európa népei felkelnek, hogy a vezetés felkészült minden eshetőségre...
Ma a blokádra úgy emlékeznek, mint a győzelmes háború egyik tragikus lapjára. Az akkori élet sok részlete kihullott az emlékezetből, vagy pedig a maga módján kiéleződött benne, de miközben az emlékezet a tényeket és az élményeket válogatja, megnagyítja és kiélezi őket, olykor elveszít egynéhány színt, indulatot, árnyalatot.
A leningrádiak elbeszélései alapján jól észrevehető a blokád ideji emlékezet következő sajátossága: az ember egyidejűleg van ott (a blokádban) és itt (a mi korunkban). A semmit el nem rejtő, kegyetlen emlékezet mintegy elmossa az idő határait.

Jevgenyija Alekszandrovna Ravgyel, ez a pontos elméjű és jó megfigyelőképességű asszony nagyon plasztikusan fogalmazta meg számunkra ezt a kettős (vagy megkettőzött) látást - a blokádemlékezet jellemző sajátosságát:
„Amikor innen odanézek, olyan érzésem van, hogy állandóan nyitott sírok előtt állok, amikor azonban gondolatban ott termek, akkor jól emlékszem, hogy kíváncsi is voltam mindarra, ami vár bennünket..."

Vagy például T. V. Rjabinyina naplójegyzeteiben, amelyek ugyanolyan csodálkozást árulnak az emberi érzések és magatartás váratlan fordulatai, bonyolultsága miatt, ezt olvassuk:
„Éppen akkor tudtuk meg, hogy a városból nem lehet kijutni, hogy szoros gyűrű vesz körül bennünket. De nem volt pánik, sem kitörési vágy. Ami engem illet, azonkívül még ostoba gyermeki kíváncsiság is fűtött. Mindent látni és tapasztalni akartam. A sors azután teljes mértékben kielégítette a kívánságomat. Eleget láttam és tapasztaltam."

Igen, a naplóanyag különbözik és különböznie kell azoktól a — harminc évvel később papírra vetett — blokádvisszaemlékezésektől, amelyekből dokumentumregényünk első része állt.
De mi e különbség lényege? Amikor a könyv naplórészét közöljük, újra meg újra mintegy ellenőrizzük azt az első részt. Vajon a visszaemlékezések igazsága kiállja-e a naplódokumentum próbáját?
Kétségek voltak, és ezeket közölték is velünk: mégiscsak harminc év telt el! Mennyire lehet bízni az ilyen visszaemlékezésekben?
A Fejezetek a blokád könyvéből első részében szereplő visszaemlékezések azonban már átestek egy sajátságos ellenőrzésen. Ezt a blokád egykori résztvevőinek, azoknak a reagálásai, levelei rögzítik, akikkel nem tudtunk találkozni, beszélgetni. És majdnem minden levélben ez áll: igen, nálunk is pontosan így volt!... És ugyanakkor közlik a maguk eseteit, részleteit, igazolásait.
A naplók szintén igazolják - nem cáfolják, nem tagadják - a blokádot átélők visszaemlékezéseinek igaz voltát. Ez különleges memória, az idő természetesen hatással van rá, miként a kőzetekre is hat: a puhák elmállanak, elporladnak, a kemények viszont kibukkannak a felszínre, feltárulnak. A legerősebb észrevehetőbbé válik. Most azonban, a naplókat olvasva, a kontinentális kőzetekhez, az akkori élet háborítatlan eredetiségébe ereszkedünk alá...


Jura Rjabinkin naplójában rövid önéletrajzzal mutatkozott be:
„Önéletrajz
1925. szeptember 2-án születtem Leningrádban. Anyámmal, kishúgommal és a nagynénémmel lakom együtt.
Anyám az ipari építési központ területi bizottságában dolgozik, a könyvtár könyvállományának a vezetője, 1927 óta a SzK(b)P tagja. Nagynéném orvosnő, jelenleg a fronton van. Kishúgom 8 éves. Apám 1933 áprilisában elhagyta a családot, azután újra megnősült, és Karéliába költözött; később, azt mondják, 1937-ben, Ufába száműzték.
Én hétéves koromig nagynénémnél nevelkedtem, a város környékén.
1933-ban iskolába kerültem, most végeztem el a nyolcadik osztályt, és a kilencedikbe léptem.
1938-39-ben még a Kujbisevi kerület tengerészeti szakkörében is tanultam, nyári gyakorlaton Sztrelnyában voltam és megkaptam az Ifjú tengerész jelvényt. Harmadik éve az Úttörőpalota történelemszakkörébe is járok. Beszámolókat tartottam a következő témákról: Bagratyion, Szuvorov stb. Bizonyítványom jó rendű.
J. Rjabinkin"

Tehát még tizenhat éves sincs, a belvárosban lakik, a Július 3-a utcában (a hajdani és most megint Szadovaja utcában). Akárcsak mások, ő is sok részlettel írja le a háború kitörésének napját. Nemcsak azt, ami az után történt, hogy a háború kitörésének hírét vették, hanem a megelőző órákat is megragadta, és a legapróbb részletekig megvilágította az emlékezet.

„1941. június 22. Egész éjjel nem hagyott aludni valamilyen süvítés az ablak előtt. Amikor végre kissé elcsitult, már virradt. Leningrádban mostanában holdfényes, világos, rövid éjszakák vannak. Amikor azonban kinéztem az ablakon, észrevettem, hogy fényszórók pásztázzák az eget. Mégis elaludtam. Tíz óra után ébredtem. Sebtében felöltöztem, megmosakodtam, ettem valamit, és az Úttörőpalota kertjébe mentem. Ezen a nyáron elhatároztam, hogy sakkból minősítést szerzek.
Amikor kiléptem az utcára, valami különöset vettem észre. Házunk kapuja előtt megpillantottam a házmestert: gázálarctáska volt nála és vörös karszalag. Ugyanezt láttam minden kapualj előtt. A rendőrök gázálarcos táskát viseltek, sőt valamennyi utcakereszteződésnél szólt a rádió. Valami azt sugallotta, hogy veszélyhelyzet van az egész városban.
Amikor az Úttörőpalotába értem, csak két sakkozót találtam ott. Valamivel később beállítottak még néhányan.
Miközben szétrakosgattam a sakkfigurákat a táblán, valami újat hallottam; amikor hátrafordultam, észrevettem, hogy egy kis csoport gyerek verődik egy apró termetű legényke köré. Odafigyeltem, és... kővé dermedtem...
—  .. .Tegnap hajnali négy órakor német bombázók támadást intéztek Kijev, Zsitomir, Szevasztopol és még valamilyen város ellen — magyarázta szenvedélyesen a legényke. — Molotov beszédet mondott a rádióban. Háborúban állunk Németországgal!
A meglepetéstől le kellett ülnöm. Ez aztán az újság! Én ezt még csak nem is sejtettem. Németország! Németország háborút indított ellenünk! Hát ezért visel mindenki gázálarcos táskát!
A fejem forgott. Semmit sem értettem. Játszottam három partit. Amilyen csodabogár vagyok, mindhármat megnyertem, és azután hazaballagtam.
Az utcán megálltam egy hangszóró előtt, végighallgattam Molotov beszédét.
Amikor hazaértem, csak anya volt otthon. Már tudta, hogy mi történt.
Megebédeltem, majd sétálni indultam. Az utcákat jártam; mindenütt valami feszültség érződött, a város fülledt, poros levegőjét egészen eltöltötte. Amikor visszafelé jövet a házunkhoz értem, beálltam az újságra várók sorába. Újság még nem volt, de a sor már óriási. A várakozók érdekes dolgokról beszélgettek:
—  Mi lesz, ha Németország békét köt Angliával, és együtt indulnak ellenünk?
—  Most mindent bombázni fogunk, nem úgy, mint Finnországban, a lakónegyedeket is, hadd hallassa a szavát a proletariátus, értse meg, mire vállalkozik.
—  Hallottátok, Olgino környékén lelőttek egy német repülőgépet!
—  No, lám, hová merészkedett!
—  Bizony, felkészülhetünk a bombázásra. Mihelyt lecsap Leningrádra vagy háromszáz gép...
—  Enélkül nem ússzuk meg. Minden a maga rendjén.
Miután vagy két órát álldogáltam, már-már úgy döntöttem, hogy elmegyek, akkor azonban hirtelen közölték, hogy újság nem lesz ugyan, viszont megjelenik valamilyen hivatalos közlemény. Álltam még jó félórát, aztán mégis hazaindultam. Háztartási alkalmazottunk, Nyina ment el az újságért.
A nap vége felé jár. Az óra fél tizenkettőt mutat. Megkezdődött a döntő, komoly harc, összeütközött egymással a két antagonisztikus rendszer: a szocializmus és a fasizmus! Ennek a nagy történelmi harcnak a sorsától függ az egész emberiség jóléte."

Jura naplójának részletei 1970-ben jelentek meg a leningrádi Szmenában. A napló másolatát Alla Beljakova, ennek az újságnak a volt szerkesztője adta ide nekünk. A naplót R. I. Trifonova ápolónő mentette és őrizte meg.
Aki csak megismerkedett Rjabinkin naplójával, megérezte ennek a dokumentumnak az erejét és a belőle sugárzó tehetséget. Bár az eleje eléggé mindennapi. Akár G. A. Knyazev, Jura is a kötelességét teljesíti, igyekszik valamiképp segíteni a felnőtteknek, a városnak. A háború, a blokád még nem tűz elébe komoly problémákat, neki még nem kell küzdenie...
Ezt a mindennapiságot érdemes szemügyre venni. Jura feljegyzéseinek gyermekessége ellenére sem érződik a naplóban félelem, ellenkezőleg, tárgyszerű, nyugodt viselkedést mtükröz. Észrevehető azonban, és a későbbiekben egyre világosabbá válik, hogy Jura milyen gyorsan felnőtté serdül.

„Június 26. Ma, ahogy felkeltem, az Úttörőpalotába indultam. Onnan a gyerekekkel együtt a Kazanyi székesegyház melletti építkezésre mentem. Délelőtt tizenegy órától este kilencig dolgoztam, egy óra ebédszünettel. Mindkét kezemet hólyagok borították el, szálkák fúródtak belé. Deszkát cipeltem, földet ástam, fűrészeltem, fát döntöttem - mindenfélét kellett csinálni.
A munka vége felé annyira megfájdult a kezem, hogy nem tudtam fűrészelni. Az ebédszünetben otthon olvasni kezdtem Turgenyevtől a Töretlen földet. Este otthon voltam. Anya korán visszajött az ügyeletből — felváltották.
Június 28. Ma megint az Úttörőpalotában dolgoztam, az óvóhely építkezésén. Pokoli munka volt. Ma kőművesek lettünk. Folyton ráütöttem a kezemre a kalapáccsal — most csupa karcolás. De korán leváltottak minket — 3 órakor. Következésképp 4 és fél órát dolgoztunk, de hogyan!!!
Innen anyához mentem. Anya nyugtalan, folyton csüggedten jár-kel... Felmerült a vegyi háború lehetősége, most elkezdődik az evakuálás. Magamhoz vettem 5 rubelt, és elmentem az étkezdébe. Azután hazajöttem. Beállított valamilyen asszony, összeírta a 13 évesnél fiatalabb gyermekeket. Irkát is felírta. A parancsnok meghagyta Nyinának, hogy fél tíztől három óráig őrködjön a kapu előtt. Azt is közölte, hogy légiriadó esetén Hamadulinhoz kell szaladnunk a földszintre. De ott mégsem biztonságos. A robbanó-bomba elől nem lehet elmenekülni, a légnyomás elől sem: a légnyomás lerombolja a házat, a romjai pedig eltemetnek bennünket a pincében; a vegyi háborútól még kevésbé lehet megmenekülni.
Június 29. A Palotában dolgoztam az óvóhely építkezésén. Ezelőtt a Lassalle téren homokot rakodtam. A gyerekek homokból megmintázták Hitler pofáját, és ásókkal csépelni kezdték. Én is csatlakoztam hozzájuk. Hatkor jöttem el. Hazaérve váratlan meglepetésben volt részem.
Még az ajtóban álltam, amikor elém szaladt Ira, s ezt kiabálta:
— Ide nézz, mit kaptam anyától! Te pedig nem kaptál! Nem kaptál!
Bementem az ebédlőbe. A díványon ott feküdt a matrózblúz és a baba, amelyet Ira kapott. Az asztalon meg ott állt Ira új csizmája.
Anya egy cédulát nyomott a kezembe. Gépiesen kibontottam. A kiegészítő parancsnokságnak szóló kérvény volt arról, hogy anya és én önként bevonulunk a Vörös Hadseregbe.
Kiderült, anyáéknál délelőtt a pártszervezet gyűlést tartott, és valamennyi párttag elhatározta, hogy bevonul a Vörös Hadseregbe. Senki nem mondott nemet. Előbb valami büszkeséget éreztem, aztán némi félelmet, végül pedig az első leküzdötte a másikat.
Este én meg anya elmentünk az egyik sziverszkajai ház tulajdonosnőjéhez. Anya elhatározta, hogy odaküldi Nyinát és Irát, ha mi a frontra megyünk.
Június 30. Amikor a Palotába értem, ott találtam néhány fiút, aki biliárdozott. Játszottam velük vagy fél órát; azután az óvóhelyre mentünk dolgozni. Megint homokot cipeltem. Hét óra felé a könyvtárba mentem. Ott egy másik hír fogadott - engem valószínűleg nem vesznek be a hadseregbe: kicsi vagyok, és azonfelül még mellhártyagyulladásom is van. Mivel a mellhártyagyulladás hatása érződik rajtam, bizonyára felmentenek a Palotában végzendő munka alól, és táborba küldenek.
Tyinával [Valentyina Ivanovna, Jura nagynénje, anyjának nővére] megszakadt a kapcsolat. Nem jöhet ide, mert Schlüsselburgban van bejelentve, odautazni pedig veszélyes. Este kilenc órakor átmentem Dogya Finkelstejnhez.
Ő sehol sem dolgozik — fel van mentve. A kisöccsét holnapután Malája Viserába küldik. Meséltem neki a Palotáról. Elhatározta, hogy ő is odamegy dolgozni. Körülbelül tizenegy órakor jöttem el tőle."


És ennek a könyvnek a harmadik szereplője: Ligyija Georgijevna 
Ohapkina. Akkor huszonnyolc esztendős volt. 1941. június 22-én reggel vissza akart menni a nyaralóba, ahol gyermekeivel együtt lakott. Férje, Vaszilij Ivanovics, kiküldetésben volt, így egyik rokona, Sura Szamszonov jött el, hogy kikísérje az asszonyt a pályaudvarra.
„Már mindent összecsomagoltam, és öthónapos kislányomat szoptattam. Egyszerre csak megszólalt a rádió: »Figyelem, figyelem!« És Molotov kezdett beszélni. Én azt mondtam, hogy nem utazunk a nyaralóba. Meg kell várni a férjemet. Egyáltalán nem ijedtem meg, mert a finn háború jutott eszembe, amely egyáltalán nem volt félelmetes. Olját, a férjem nővérét és az unokaöcsémet elküldtem az üzletbe, hogy élelmiszert vásároljanak ebédre. Miután megszoptattam a kislányomat, a karomba vettem, és Surával együtt kimentem az utcára. Sura megnyugtatott, azt mondta, hogy a háború nem tart sokáig, neki és Vászjának azonban be kell vonulnia."

A pontosság kedvéért: Ligyija Ohapkina jegyzete abban különbözött Juráétól és Knyazevétől, hogy ez nem napló, hanem feljegyzések, amelyek valamivel később készültek.

„Éppen a győzelem napján kezdtem írni. Mindenki vidám, engem pedig megrohantak az emlékek, és nekifogtam az írásnak. Kimondottan a férjem, a fiam számára írtam — a férjem a »gyűrűn« kívül harcolt, a fiam pedig semmire sem emlékszik. És megesküdtem, hogy csak az igazat írom. Egy hónap alatt mindent papírra vetettem. De akkor, a blokád idején, nem értem rá erre, egyáltalán nem értem rá... 
1941. június 26-án megérkezett a férjem, Leningrádból megkezdődött egyes gyári berendezések és az emberek evakuálása. Vasútjegyet szerezni már nehéz volt. Az óvodás és iskolás korú gyermekeket más városokba akarták átszállítani, mivelhogy Leningrád veszélybe kerül majd."

Ezután a feljegyzések nem dátum szerint következnek.

„Én meg a férjem úgy döntöttünk, hogy csak a fiunkat küldjük el az óvodával... Én pedig a kislányommal maradok; légiriadó esetén nekem is könnyebb lesz az óvóhelyre futnom. A férjem is azon a véleményen van, hogy a háború a nyáron át tart, és télre véget ér."
„Június 28-án útnak indítottuk a fiunkat. Kikészítettem a ruháját, mindent megjelöltem, fonállal belevarrtam a vezeték- és keresztnevét.
Amikor azon a reggelen a kisfiámat öltöztettem, arra gondoltam, mikor lesz megint módom erre. És hirtelen aggodalom és nyugtalanság fogott el, vajon egyáltalán mikor látom viszont, hátha elvész a gyerek. Nagyon elbúsultam, izgatott lettem és amikor a férjemre néztem, láttam, hogy könny csorog az arcán.
... Június 30-án Vászja elutazott. Indulás előtt azt mondta, hogy különleges katonai munkára küldik (mérnök volt), de nem a frontra, ahol harcok folynak. Ez igaz is volt, meg nem is. Valahová Szmolenszk környékére küldték és a németek gyűrűjébe került. Sokáig bolyongtak és bujkáltak az erdőben, azután mégiscsak kijutottak. De ezt akkor még sem ő nem tudta, sem én.
...A bombázások 20-30 percig tartottak, néha pedig egy-két óráig is. A félelemtől minden porcikám reszketett, és egyre sápadtabb lettem. Valami csengett a fülemben, és szinte megpattant. A lábam rogyadozott, és néha képtelen voltam mozogni. Márpedig a karomra kellett vennem a kislányomat, és az óvóhelyre kellett szaladnom."

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)