2014. február 23., vasárnap

Hrihir Tyutyunnik novelláiból

„Mondd meg néki, kakukkmadár...


A mindenható szerelemnek ajánlom


Emléktábla a szerző egykori  lakóházán
Ahogy kiérek az utcára a falusi klub mögül, vadonatúj, olcsóbbfajta öltönyömben (három vagon téglát rakodtunk ki évfolyam-
társaimmal, így hát meg-
vehettem), kezemben kis bőrönddel, elsőnek Karpo Jarkovij házát pillantom meg. Előtte fiatal fenyőfák sorakoznak a sárga, homokos földben. A tornácon Marfa Jarkova néném áll, és engem néz. Hajadonfőtt áll ott, nem takarva szép, ősz haját, amely egykor aranyfényben tündökölt a napon; most persze már nem csillog. Úgy látszik, az ember haja hamarabb hal meg, mint maga az ember, gondolom magamban. Közelebb érve biccentek felé, és köszöntöm:
- Adjon Isten, nénémasszony.
Marfa rebeg valamit, és szemével kísér, amíg el nem tűnök a „nagy" fenyvesben (anyám így mondja: „amelyiket apád ültette").
Otthon anyám fogad, sír örömében, és megcsókol kékes színű ajkával.
- Miért néz rám olyan furcsán Marfa Jarkova néném? — kérdem tőle, miután röviden előadtam, mi újság az egyetemen (mindenből levizsgáztam, és vettem ezt az öltönyt).
Anyám sokáig hallgat, majd felsóhajt, és így szól:
- Szerette apádat. S te nagyon hasonlítasz édesapádra...
Marfa, akit kis termete miatt „kis Marfának" hívtak a faluban, tudta, mikor jön apámtól - egyszer egy hónapban - levél. A távolból is megérezte, mikor adták fel, és várt. Aztán elment a postára, leült a lépcsőre - vékony, törékeny alakja van, agyonmosott, hímzett blúzt, bő szoknyát visel -, és ahogy ott ül mezítlábasan, csillog a fekete kendő alól kibúvó göndör szőke haja: az aratásból szaladhatott ide, ahol talán kévét kötött, de az is lehet, hogy szénát gyűjtött a réten.
Ül a lépcsőn, a székfűvirág szirmait tépi, s közben suttogja: „Van levél - nincs levél; van - nincs, van..."
Amikor kijön a postáról Levko bácsi, a levélhordó postásunk - hórihorgas ember, maga a megtestesült soványság -, magasra fölhúzott vállán vitorlavászon táskájával, Marfa odaszalad hozzá, és csöndesen megkérdezi, jól a szemébe nézve:
- Levko bácsi, lelkem, ugye jött levél Miskától?
- Nem jött - feleli kurtán Levko bácsi, s tekintete elsiklik Marfa aranyhaja fölött.
- Ne mondjon már ilyeneket. Tudom, hogy jött.
- Hát ha tudod... Csak hát nem neked, hanem Szofijának.
- Levko bácsi, hadd érintsem már meg...
- Nem szabad. A levél csak a címzettnek adható oda, idegennek tilos.
- Csak megérintem, és már adom is vissza.
Könnyben úszik Marfa kék szeme, Levko bácsira csillog, most még kékebbnek látszik.
Levko körülnéz, felsóhajt, és ujjával int Marfának, jöjjön a posta mögé. Táskájából előkeresi a levelet, és odaadja:
- Nesze. Csak aztán el ne járjon a szád, mert akkor engem kidobnak innen!
- Isten ments, bácsikám! - mondja a meghatottságtól fuldokolva Marfa. - Áldja meg az Isten érte!
Kikapja a levelet Levko kezéből, sűrűn peregnek a könnyei, a levelet a kebléhez szorítja, csókolgatja ott, ahol a feladó neve áll.
- Szét ne kend a tintát - mondja Levko, és elfordulva vár.
Ha senki sincs a közelben, Marfa nem egyhamar adja vissza a levelet, epekedve szorítja magához, és közben suttog hozzá.
- Látja, semmi baja sincsen. Most már viheti Szofijának. Nem lett semmi baja. Köszönöm, Levko bácsi, kedves. Ez a magáé, igyon az ő egészségére.
Gyűrött rubelest szed elő, Levko markába nyomja.
- Jól van, iszom az egészségére. Máskülönben, tudod, nem fogadnám el - mormogja Levko távozóban, és beballag a faluba, felhúzott vállán a majdnem üres táskával (akkoriban ritkán írtak egymásnak az emberek).
Marfa pedig rohan vissza a mezőre, röpül, mint a kismadár, hogy estig meglegyen a maga kévéivel, a szél pedig szárítja, de sosem szárítja fel egészen a könnyeket a szemében.
- Édesanyám, kitől tudja mindezt? Levko bácsitól?
- Nem. Ő sohasem beszélt erről. Magam láttam s hallottam. Mert a nyomában titokban én is megszöktem a munkából. Egyenest a postára. Nézem, hát ő már megelőzött, ott ül a lépcsőn, és vár. Mindig megérezte, mikor jön levél apádtól.
- Anyám nem haragudott rá?
- Ha nagy a bánatunk, nem tartunk haragot. Elég a magunk baja.
- Hogy lehet, hogy ő megérezte, maga meg nem?
- Ki tudja, fiam. Nem vagyunk egyformák. Neki olyan szíve volt, nekem meg ilyen. Sokkal fiatalabb volt apádnál. Apád harminchárom éves volt, ő meg tizenkilenc. Két évig élt az urával, Karpóval, de az száz évet is kitett. Apád meg... ő valahogy nem öregedett, ugyanolyan maradt harmincéves korában, mint amikor húsz volt. Igazi sólyom, délceg, napbarnította, csak úgy perzselt az a fekete szeme. Rám nézett, én meg érzem, jaj, végem van, mindjárt eláll a szívverésem. Lehet, hogy azért, mert ritkán emelte föl a tekintetét. Gyakran a tenyerébe hajtotta a fejét, és töprengett valamin. Amikor aztán utoljára láttam (Romniba vittem neki élelmiszercsomagot, oda vitték őket), akkor már nem perzselt, csak simogatott az a szomorú szeme. Mintha ködfátyolon át nézett volna rám szegény.
Karpo és Marfa esténként mindig átjöttek hozzánk. Minden este. Beszélgetünk hárman, vagy halkan éneklünk. Apád a baritonján, én a második szólammal neki segítek, a vezérszólamot pedig Marfa énekli. Akkoriban olyan hangja volt, mint ő maga, vékony, hajlékony. Karpóval semmire se mentünk. Csak ül, és a mennyezetet bámulja. Vagy a bajszát fújja, hol az egyik felét, hol a másikat fújja unalmában. Akkor én egy tál forró haluskát teszek elébe (szörnyen szerette a hasát), kanalat nyomok a kezébe - egyél, Karpo! Mohón nekilát, szinte lapátolja magába az ételt. Mi éneklünk, ő meg az étel gőzébe temeti a bajszát, és úgy szuszog hozzá, hogy kis híján elfújja a mécsest az asztalon. „A krumplis haluskát szeretem - mondja. - Több krumpli kell a haluskába." Széles képű, vastag lábú ember volt. A haja meg fakó veres, uram-egek, akár az ócska szalma. Marfa őmellette akár egy nádirigó. Néha ránéz az urára, ahogy az a haluskával birkózik, felsóhajt ének közben, és elfordul, a szeme telve könnyel, két halovány gyertyaláng. Apádra néz. Látom. Ő meg a tenyerébe hajtja a fejét és úgy énekel. Vagy megnéz téged a bölcsőben, rád mosolyog, s elringat egy kicsit. Mondom neki egyszer:
- Te, Mihajlo, miért nem vagy kedvesebb hozzá? Nem látod, hogy ég a szeme? Mire ő:
- Minek gyötörni, gyötrődik ő anélkül is.
Anyám szeme száraz, hangja nem remeg, és én érzem, hogy már nem sajognak benne az emlékek - megkövesedtek.
Apám utolsó levele:
„Szofija! Szonya!
Tegnap egy tükördarabot szerzett a társam, és én két év óta először tükörbe néztem. Nem ismertem magamra. Nemcsak a hajam csupa ősz, hanem a szemöldököm is. Először arra gondoltam, talán zúzmarás (odakint voltunk, nem a barakkban), megdörzsöltem, de látom, hogy ez nem zúzmara.
Többé nem nézek tükörbe.
Ugyanaz a munkám, mint otthon: ablakot (de nem házakba valót), ajtót (de nem betétest), asztalt, lócát készítek, meg titokban kanalat faragok a fiúknak, ha van egy kis szabad időnk.
Sehogy se mutatnak, a szívem fáj, ha belegondolok, hogy ez az én kezem munkája. A faanyag jó, mifelénk palotát emelnének belőle. Csak hát nedves a fa. Meg a szerszám sem olyan, mint az enyém volt. Megvan-e még, nem adtad-e el? Ha megszorultok, add el, ne sajnáld. Én már nem sok hasznát veszem. Nem idefelé nagy az út, hanem visszafelé.
Kérded, mit adnak enni, meg milyen ruhát kapunk télire. Hát enni azt kapunk, olyan jóízű levest mindennap, hogy még Karpo Jarkovij is bevágna belőle vagy tizenöt tányérral, s még ráadást is kérne! A ruha a szokásos, parasztembernek nehéz megszokni.
Az elmúlt éjjel a fenyőfámról álmodtam. Szépen megnőhetett, amióta nem láttam, térdig ér, vagy még nagyobb. Látom a fenyőt, és mögötte a kék vizű folyót... Se te, se a kisfiam, az én kis palántám, nem vagytok sehol, valahogy rég nem álmodok veletek, csak néha ábrándozom.
A priccsszomszédom álmában imádkozik, de Isten nevét sohasem emlegeti. Hát akkor kihez imádkozik?
Szonya!
Ne ítélj meg engem keserűséggel. Soha életemben senkinek sem hazudtam, s ezúttal sem fogok: folyton úgy érzem, hogy valahol itt, a közelemben jár a boldogtalan Marfa lelke. Szonya, menj el hozzá, s azt üzenem, amit a zinykovi vásáron a vak bandolás énekelt: »Mondd meg néki, kakukkmadár...«; csak hát nem tudom, átrepüli-e az én madaram a határtalan Szibériát, vagy röptében fagy meg.
(A »határtalan Szibériát« bizonytalan, fekete tintás tollvonással áthúzták, de fölébe ugyanaz a kéz még egyszer odaírta: »határtalan Szibériát«.)
Menj el hozzá, Szonya, egyetlenem e világon! Hátha megnyugszik a lelke, s akkor nekem is enyhülést ad - ha csak egy percre is - a feledés.
Ölellek, karomba zárlak kisfiammal együtt, amíg csak élek..."
De régen volt... S ma is foglalkoztat a gondolat:
„Hogyan lehetséges, hogy ők ketten, Marfa és az apám megérezték egymást? Hogyan?"
Még ez is eszembe jut:
„Miért nem házasodtak össze?"
„Hol lennél te akkor..." - zúgja a nagy fenyőfa, amelyiket apám ültetett.


Látóhatár


A csapáson menj...

Az elhagyott kikötőből fölfelé kaptatok a látóhatár felé, amely bizonyára már egészen közel van, itt, akár egy óriási kapuban, a Dnyeper-menti szakadékok között, ünnepélyes áhítattal az est beállta előtt, az újhold lilás, keskeny sarlóját és egy lilás fényű csillagot hordozva.
Sötétedik.
Odalent, a harmattól ezüstös színű fűben lovak legelnek. Egy fehér meg egy világos pejkó. Az erdész lovai. A háza is idelátszik a horhos felől, meg a tágas udvar és egy szénával megrakott szekér a fészer mellett. Az udvar közepén pattog a tűz, fölötte kondér - vacsorát főznek.
Hallom, ahogy a lovak jóízűen ropogtatják a zsenge füvet, lassan, elégedetten.
- Jó estét, lovacskák! - köszöntöm őket félhangosan.
Fölemelik fejüket, hosszan néznek rám holdfényes szemükkel, amely jóságos, mint minden igásállaté.
Hosszú út áll előttem, de sebaj, legalább kedvemre szétnézhetek és fülelhetek az éjszakában.
Látom majd az ösvényeket és a tavaszi csapásokat, amelyek, mint faág a törzstől, mindenfelé elágaznak az útról: a falvakhoz, a tanyákhoz vezetnek, a Dnyeperhez és a folyó menti laposokhoz, ahol az emberek horgászbotot faragnak maguknak mogyoróvesszőből, a gyerekek juhsóskát szednek a borscsba; a nagyobbak gyöngyvirágot vagy orgonát keresnek, amely a meredek parton a legpompásabb.
S a dalokat is meghallom biztosan, mert ma vasárnap van, valaki majd csak elkezdi, egymagában, és lehet, hogy többen is bekapcsolódnak. Ahogy átmegyek Sepelivkán, az út menti kis falun, a kertekből, a kerítések mögül kihallatszik a fiatalok suttogása, még gyerekek, iskolába járnak, de azért sugdolóznak. Hangosan nem beszélnek, nem! Már nagyok szeretnének lenni, ezért hát suttognak. Mert az esti suttogás a közeli nagykorúság hangja. A suttogás titok. A suttogás a visszatartott öröm, amely a bensőnkből fakad.
Aztán kálmossal benőtt, kisebb-nagyobb tavak következnek. Váratlanul találok rájuk a tejszerű, kékes ködben; kikerülöm őket. A tavacskák már akkor elárulják magukat, amikor még nem is látom őket: szárnycsapásokat hallok, hápog egy felriasztott vadkacsa, egyenest a holdra, a fénybe.
Ahogy tovább megyek, eltévedek. Balra vagy jobbra kellene mennem. Ha nem örülök is, nem is nagyon bosszankodom. Körülöttem minden szendereg vagy már mélyen alszik, nekem pedig ki kell jutnom innen valahogy; hasra fekszem a még nappali meleget árasztó fűbe, s onnan nézem a messzeséget. Amikor megélesedik a látásom, és a szemem megszokja a késő éjszakai ködpárákat a lapályok fölött, akkor újra meglátom a látóhatár szélét a partszakadékok között, s útnak indulhatok.
Rátalálok a sövényre és Jihor bácsi vert falú őrházára. Meleg árad felém a sövény mögül, tejszagot érzek, álmukban felnyögnek a tehenek a sövény tövében. Jihor bácsi bent ül a házban, és kosarat fon fűzfavesszőből. Vagy éppen zöldre meg pirosra festi a kész kosarakat. Zöld a szegélyük, alatta piros. Vagy fordítva. Hogy vidámabb legyen. Kedvtelésből fon kosarat, de valami kis pénzt azért keres rajta.
- Mint a harmonikás a lakodalomban: kedvére kijátssza magát, és még meg is vendégelik. Az őrködés pedig, hogy úgy mondjam, a törvényes munkám, mint bárki másnak. - így mondja.
Szeretem Jihor bácsit, pedig nem ismerem. Még a nevét sem tudom. Magam adtam neki a Jihor nevet. Mert eddig még minden Jihort egytől-egyig okos, kedves embernek ismertem. Meg lehetne persze kérdezni tőle, milyen élete volt, de nem akar az ember zaklatni egy szűkszavú, dolgos embert, az ilyesmi éppúgy nem való, mint vizet húzni a kútból a házigazda megkérdezése nélkül, vagy megállni a kerítésnél és hallgatózni, mit suttognak odabent a kertben a fiatalok.
Csak egyetlen szót ismerek, amit Jihor bácsitól kaptam ajándékba, neki persze fogalma sem volt róla, hogy megajándékoz vele. Ebből a szóból megéreztem, hogy derék, jóravaló emberrel hozott össze a véletlen. S ezért már tisztelhetem őt.
Akkor olyan sűrű köd ereszkedett le, hogy teljesen beborított mindent. Fogalmam se volt, hol vagyok, alig láttam valamit, csak mentem az orrom után. Egyszer csak előbukkant a ködből egy ősz szemöldökű ember, összekötözött, új kosarakat vitt a hátán, ócska, sildes posztósapkát viselt, pörölyre emlékeztető keze volt, és kisfiús, eleven kék szeme.
- Hogy lehet kijutni innen az útra? - kérdeztem tőle, miután köszöntöttem.
Az öreg a földre tette a pirosra meg zöldre festett kosarakat, és sapkáját levéve megtörölgette verejtékező homlokát meg ritkás, ősz haját, majd ismét feltette a sapkáját, és csak ezután válaszolt:
- Mennyire sietős az utad, he?
- Meglehetősen - feleltem.
- Hát ösvényt nem találsz, ami odavezetne, de csapást, ha kinyitod a szemed, igen.
- A piacon vette a kosarakat?
- Minek nekem ennyi kosár? Megfontam, befestettem őket, aztán „vedd meg, ha kell, eladom". Most hazaviszem őket, mert idekint a kunyhóban már nem férek tőlük. Ott lakom abban a kis házban, a sövény mellett.
- Hát akkor köszönöm - mondtam neki.
- Add fel elébb a kosarakat, aztán hálálkodj - felelte, majd amikor már a hátán volt a rakomány, elmosolyodott. - Valamikor úgy mondták: segíts meg, Istenem. Manapság is ezt kell mondani, de nem árt, ha magad is segítesz. No, minden jót!
És vagy tíz lépésre eltávolodva (közben meg-megroppantak a kosarak a hátán) visszanézett. Őszinte, okos szemmel nézett utánam.
- Ne felejtsd el: a csapáson menj. 
Igen, bácsikám, máig se felejtettem el.



Körték a kútból

Az öreg Marfa néninek két egyidős húga van: a körtefa meg az ásott kút. Még Ulasz, az első férje - elesett az első háborúban - ásta a kutat, s ültette a körtefát.
„Ez maradt meg tőle, az én fiatal uramtól, szép ajándék, életem végéig kitart. A körtefa még ma is terem, a kútnak sem apad el a vize, kampóval elérem."
Amikor először tértem be szomjasán Marfa néni portájára, ezzel a „kampóval" húztam vizet magamnak - akácrúd végén vaskampó, mint a pödört bajusz, hogy a vizesvödör le ne essen róla.
Augusztus volt és olyan rekkenő hőség, hogy az ember eltikkad az úton.
„Szabad-e innom egyet?" - kérdeztem a nénitől, aki a körtefa alatt üldögélt, és blúzt hímzett.
„Mért ne volna szabad, azért vagyok itt!"
Azzal felpattant, a fűbe tette kézimunkáját, és valósággal begurult a házba a bögréért. („Mindjárt hozom a bögrét.") Nagyon görnyedt volt, mintha egyszer lehajolt volna, hogy kihúzzon egy hagymát, és többé nem tudott volna fölegyenesedni.
Amikor vizet húztam, a kis vödör először tompán nekiütődött a víz színén úszó körtéknek, azután telemerült. Mialatt ittam, a néni kedvesen szólt hozzám, szinte önkéntelenül ejtve a szavakat:
„Igyál csak, váljék egészségedre! De ilyenkor vétek elindulni, könnyen elfárad az ember, hisz csak úgy szúr a nap, olyan forró"- és rám emelte a szemét; olyan bölcsen mosolygott, ahogy csak az öregek meg a gyerekek tudnak.
A vízzel együtt két kis körtét is felhúztam a kútból.
„Elég sok hull bele" - mondtam neki.
„Van, amelyik magától belepottyan, de én is beledobok néhányat, hogy jó hűvös legyen. Aztán amikor délben jönnek a gyerekek az iskolából, kiszedik onnan az utolsó szemig, a kis torkosok! Vigyél magaddal az útra. A vízből szedjél, nem jó, ha meleg."
Visszaült a körtefa alá, és tovább kézimunkázott. Szemüveg nélkül. Meg is kérdeztem tőle, hogyhogy ilyen jó a szeme.
„Ugyanúgy látok, mint lánykoromban - válaszolta, fel sem egyenesedve a munkából. - Pedig amikor betöltöttem a hetvenötöt, oly rosszul láttam, hogy megkértem Tereskót, a megboldogult szomszédomat, nyugodjék békében, vegyen egy szemüveget, ha Kijevben jár. Most meg úgy látok, mint lánykoromban!" Marfa néni csöndesen fölnevetett, és bólogatott hozzá a piros keresztszemes hímzés fölé hajolva.
„Hány éves most, nénémasszony?"
„Egy híján száz, ha jól számolom. De ha valami okos ember utánaszámolna, lehet, hogy több is lennék. Már magam se tudom, mióta vagyok a világon. Úgy bizony! Túléltem mind a három kedves uramat. De most már nemsokára én is megyek utánuk. Megyek, szétnézek arrafelé, s mind a hármat meglátogatom."
„És a legjobban melyiket szeretné látni?"
„Mindegyiket, fiam. De az utolsó mellett maradok. Megyek az elsőhöz, meg sem ismer, olyan fiatal! Még majd azt mondja nekem, eredj innen, te vénasszony, kellesz a csudának! - Marfa néni jót nevetett, szinte súrolta a hímzést a homloka. - A másodiknak a lába elé borulok... Ő itt nyugszik nem messze, Hrebenyiben. Agyonlőtték. Itt a parton találták meg szegényt. Ez a második háborúban volt. Magam temettem el... A harmadik már illik hozzám, igaz, azóta ő is fiatalabb lett nálam. Kovács volt a mestersége. Ha kijöttem az udvarra, idehallatszott, ahogy veri a vasat. Már nem nagyon bírta a munkát, de azért még eljárt dolgozni. Aztán egyszer rosszul lett, nagyon rosszul. Beszóltak értem az emberek, szaladok oda, hát már hozzák is kifelé... Szóval, őmelléje fekszem. Megismer engem, és helyet ad nekem."
„Ezt a blúzt saját magának varrja?"
„Nekem már semmi sem kell, mindenem megvan, fiam. Ez az embereknek lesz. Hadd viseljék, s jussak majd az eszükbe..."
Potyognak a fáról a kis sárga körték Marfa néni köré, puhán hullanak a fűbe. Melegek. Félreteszi a hímzést, összeszed néhányat, és a kútba dobja; csillognak a blúzon a sűrű, apró piros keresztszemek, s ránevetnek a napra.
Amikor kifelé indultam az udvarból, Marfa néni a kapuig kísért, és telegyömöszölte a zsebemet meleg, sárga körtével („Jól jön, ha megszomjazol az úton."), a veresnadrágos kakas pedig mögöttünk lépdelt, és mondogatta a magáét.
...Csillagfényben virágzik Marfa néni körtefája, sötétlik a mohos zsúptető az alacsony házikón, és az ablakban sötét van. A megdőlt kapu előtt állok, és nézem az udvart, lélegzet-visszafojtva hallgatózom, hogy még a szívem verését is meghallom. Hát valóban elment volna Marfa néni?...
Hirtelen harsányan, hosszan elnyújtva megszólal a kakas a körtefa mögötti fészerben.



Az embereknek is jó...

Most már nem lesz több falu a földút mentén. Csak a Dnyeper-menti meredek part, és mögötte a hullámok meg a part csöndes zsivaja. Csahol a róka a vízmosásban, iszapszagúan futnak a vizek földalatti birodalmukból a Dnyeperbe, ki a napra, a tengerbe.
„Minden folyó a tengerbe folyik, és ő mégsem telik meg soha."
Ezeket a szavakat gyakorta mondogatta magában a szűkszavú, zárkózott Teresko, ugyanaz az ember, aki életében először utazván Kijevbe, szemüveget vett Marfa néninek; ő volt az a híres szomszéd. Híres volt a kertjében fakadó kútforrásról és ősi mesterségéről.
Teresko jól ismerte a fákat. Ismerte erezetüket, rostjaikat, ismerte őket súlyra, szagra, gyökértől a koronáig, mintha ő maga is a fából hajtott volna ki, s mint belőle eredő, rokonának érezte mindazt, ami itt nőtt fel körülötte. Teresko fafaragással foglalkozott. Nem dísztárgyakat faragott, hanem az emberek napi szükségletére juharfából kanalat, ivóedényt - ez utóbbit kupának nevezte.
Soha senki sem látta, hogy az öreg piacra vitte volna, amit kifaragott. Amikor elkészült a fakupa, a lehető legfinomabb anyagból, két kis fonott abronccsal, különleges füllel, amely olyan, akár a sikló - a feje a kupába néz, mintha szomjas volna -, meg néhány tucat kanál (kiskanál a gyerekeknek, nagyobb a szüleiknek, merőkanál a háziasszonyoknak), Teresko kirakta a portékáját a kút melletti kispadra, és már ment is vissza a fészerbe, hogy újabbakat faragjon, vagy kiment a Dnyeperre uszadékfáért.
A falvakat járó vagy a kisvárosba igyekvő szomjas vándor pedig megáll, s iszik a kútnál, kifújja magát a kispadon, majd kiválaszt magának egy szép kupát vagy egy kanalat a tucatból, amilyen éppen kell neki, és kis kupac aprópénzt tesz le a padra, rézkopekot vagy amolyant, vagy vegyesen, ezt is, azt is, és folytatja az útját.
Amikor Teresko látja, hogy a kút melletti padról már elfogytak keze munkájának gyümölcsei, újabbakat hoz ki, az aprópénzt pedig számlálatlanul a tenyerébe söpri, nem úgy, ahogy a piacon szokták.
„Az embereknek is jó, engem is kisegít" - mondta egyszer Teresko Marfa néninek. Már galambősz ember volt akkoriban. Egyszer s mindenkorra megmondta. Biztosan ez volt a végakarata. Elég egyszer elmondani.
Éjjel az öreg Teresko ki-kijárt a meredek partszegélyre, egészen a víz közelébe, hogy lássa, miként ver a hold hosszú, vörös hidat a Dnyeper vizén át, sötétvörös, szilárd hidat a csöndes, sima víztükrű éjszakában; erre a hídra csak rá kell lépnünk, és máris mehetünk rajta végig, életünk végéig...
Régen átment már Teresko ezen a hídon. A kútforrást pedig fiatal, selymes fű nőtte körül, és együtt lélegzik a vízzel, amely kicsiny halomként hol megemelkedik, hol lesüllyed, alig hallhatóan suttogva a csillagos éjszakához, az illatos fiatal sáshoz és a cickafarkhoz, amelynek tavaly óta megmaradt a fojtó szaga.
Már régen elment Teresko, és most kiszáradt szilfaként áll a meredek parton, a holdas, csillagos látóhatáron. Ott áll galambőszen - már régen kérgét hullatta -, kezében az emlékezet fehér kupájával.



Hinta

Orgonaillata volt a ködnek. Amikor pedig már oszladozott, a vékony, kékes ködpárán át kirajzolódtak feljebb az orgonabokrok hullámai és az öreg almafák, amelyeket a vad dnyeperi szelek még fiatal korukban kissé megdöntötték, meg a fiatal hajtásból lett meggyfa bozótok; a vörös agyagos partszegély fölött kökény virágzott.
A kerekded, dús orgonabokrok között állt a katonaszobor; a katona harmatos sátorlap köpenyben, kezében géppisztoly, és a Dnyepert nézte, amely mellett életében utoljára, nehéz harcban, az utolsó leheletéig megküzdött.
A szobortól lefelé, a vízig, itt-ott ködfoszlányokkal szegélyezve, kis ösvény vezetett. Ezen bandukolt lassan egy horgász, fél kézzel mogyorófa horgászbotjára támaszkodva, míg a másik kezével egy deszkát tartott a vállán, meg a nedves tarisznyáját, legfelül a horgászzsákmánnyal.
Találkoztunk, és ő méltóságteljesen üdvözölt, ahogy ez mifelénk a régi öregeknél még szokás: „Jó egészséget!" - nem sokkal lehetett felül a harmincon -, egy pálcával tisztogatta tarka agyaggal összekent csizmáját, és a Dnyeper felé fordulva leült, hogy kifújja magát.
- Fogott valamit? - kérdeztem.
- Majdnem semmit - felelte. - Két dévérkeszeget meg ezt a deszkát. Elmosolyodott, és ismét a vizet nézte.
- Messzire kell még cipekednie? - érdeklődtem.
- Nem. Tán egy kilométert, vagy még annyit se.
- Miért nem a faluban áll ez a szobor? — kérdeztem, és a katona felé biccentettem. A horgász felsóhajtott.
- Ez itt a falu. Csak már nincsenek itt házak. A háborúban a magas partról rommá lőtték ezt a területet, úgyhogy aztán már senki sem jött vissza ide. Itt minden oldalról szem előtt vagyunk. Hátrább húzódtunk, mélyen be a horhosba... Én nem nagyon emlékszem rá, édesanyám mesélte el, amikor ideszállították őket. - A katonára nézett. - Egy álló napig hordták őket szekéren, idősebb férfiak. S estefelé tartották meg a gyászünnepélyt, meg a halotti tort. Először a háború után. Itt, ahol most vagyunk, itt ültek hosszú sorokban az emberek, egymással szemben... A tanácselnök mondott beszédet - akkor még fából készült emlékmű állt itt, nem ez -, egy-egy pirogot, egy tál borscsot meg kását kapott mindenki... Esznek az emberek, és sírnak a tányér fölött... Mi meg, az aprónép, csöndben voltunk, csak szürcsöltük az ételt, nem értettük, miért sír ez a sok ember. így volt...
Már feljött a nap, megérintette a vizet, először itt, a part alatt, majd az alsó szakasznál is, és a Dnyeper rózsaszínben játszott mindkét irányban a sodra mentén. Az egész folyó.
- Mi mindent hozott a víz! - kiáltott fel gyermeki lelkesedéssel a horgász. - Mindenfélét, tessék választani! Az a fatönk rókára hasonlít, az a husáng fél lábon álló gémre, az a sokgyökerű tuskó pedig a százfejű ördögre! Minden egyes fején van szarva, dülledt szeme, csapzott haja - furcsa látvány!
Fölnevetett. Azután megnézte a sárga színű deszkát, végigsimította:
- Látja, milyen simára csiszolták a hullámok meg a homok - gyalulni se kell. Csak teleszítta magát vízzel, attól ilyen nehéz, jól ki kell szárítani.
- Mire kell ez magának, hogy annyit cipekedik vele?
- Hinta lesz belőle a gyerekeknek. Négyen vannak, mind hintázni akar. Egyet már felszereltem az almafára, de civakodnak, lökdösik egymást, mind egyszerre akar felülni. Hát tégy igazságot köztük! Most majd lesz egy nagy, közös hintájuk, erre mind a négyen felférnek.
Felkelt, könnyedén a vállára vette a deszkát, rajta a tarisznyával, fogta a horgászbotját, akár egy vándorbotot, és miután elbúcsúzott - „Sietnem kell a munkába!" -, átvágott a keskeny ösvényen a líciumbozót közt, vállán a leendő hintával.
A katona pedig a napfényben csillogó, rózsaszínű harmatban nézett a Dnyeperre és a folyón túlra, a homokos földnyelvek és fenyvesek világára, miközben csöndesen, kedvesen ragyogott fölötte az ő látóhatára.
Nekem pedig meg kell találnom a magamét, amely talán már itt van a közelben, a szakadékok közti óriási kapuban, holdasan, csillagosan, ég és föld találkozásánál.


MISLEY PÁL fordításai


Olesz Honcsar - Hrihir Tyutyunnikról:

Hrihir Tyutyunnikot kitűnő elbeszélések és kisregények szerzőjeként tartják számon olvasói. A mai ukrán szépprózát nehéz lenne elképzelni az ó nem nagy terjedelmű, de értékes irodalmi hagyatéka nélkül.
Nagyon korán és tragikusan távozott közülünk. Életútja - az irodalmi lexikon alapján — így íoglalható össze: 1931. december 5-én született a Poltava-vidéki zinykovi járás Silovka nevű falujában, parasztcsalád gyermekeként. A hétosztályos iskola befejezése után lakatosmesterséget tanult a zinykovi ipariskolában, majd gyárban, kolhozban, építkezésen dolgozott. 1951-től 1955-ig katonai szolgálatot teljesített. Leszerelése után fűtőházban dolgozott, és közben esti iskolában tanult. Idővel a harkovi egyetem hallgatója lett, ahol 1962-ben fejezte be tanulmányait. 1980-ban halt meg.
Hrihir Tyutyunnik az ukrán irodalomban nagy hagyománnyal bíró elbeszélés és kisregény műfaját művelte. Választását, szerintem, írói karaktere is meghatározta: „hagyományos" akart lenni, vezérelvnek tekintette, hogy ne siessen az írással, hogy a lehető legnagyobb igényességgel írjon, semmilyen művészi engedményt nem téve önmagának.
Hátrahagyott műveit, főként elbeszélésköteteit olvasva újra meg újra megbizonyosodhatunk arról, hogy egy mégoly rövid novellában is mennyi mindent elmondhatunk az életről és korunkról, ha az a novella művészi céltudatossággal, tömörséggel, csak a lényegesre figyelve van megírva, ha az írótoll alól kikerülő sorok életre kelnek az írói igazságtól és a gazdag képvilágtól, ha az író szava őszinteséget és magas érzelmi hőfokot sugároz. Akkor az úgynevezett „kisprózából" nagy próza lesz, és hősei a regényhősökkel egy sorban állhatnak.

Lásd még a szerzőtől: Művirágos fenyőkoszorúk

Forrás: Szovjet Irodalom, 1986/7. szám, 75-86. oldalak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése