2014. február 11., kedd

Amikor kitört a háború

Otia Joszeliani:
Ketten a szigeten

1

A hajnali derengés felébresztette Mamukát. Alig aludt vagy két órát, úgy rezzent fel, mintha az öregharang kondult volna meg a templomtoronyban. Az ágy, amely mintha üvegszilánkokkal lett volna teleszórva, amikor elaludt, virradóra olyan meleg és puha lett, hogy fejét képtelen volt felemelni.
Egyévi távollét után ridegnek érezte a hazai ágyat, mikor belebújt, de reggelre már nem volt drágább nála a föld hátán, mint kisdednek az anyamell, amelytől megfosztották és amely után semminél nem vágyakozik jobban e világon.
Hasmánt fekve boldogan szívta a levegőt, nem tudott betelni vele, akár a tárt ablakon beáramló, szelíd-lila hívességgel. Gondolatai nem voltak, vagy nyomtalanul tovasuhantak, mielőtt nyomot hagytak volna tudatában, de teste, melyet melengető-puhán ölelt körül az otthoni ágy, pihegése s halántéka zsongása a csecsemő-sóvárgásra emlékezett. Lustán heverészve, szomjasán itta magába mindazt, ami után minden porcikája áhítozott az egész elmúlt esztendőben. És ki tudja, meddig tartott volna ez az anyasóvárgó, boldog csecsemőrévület, ha egyszerre fel nem sejlik benne annak lehelete, aki még nem hajthatta fejét e párnára. Ekkor meghallotta halántékában a vér dobolását. 
Tekla...
Mamuka hanyatt feküdt az ágyban. Hirtelenjében azt hitte, hogy már dél van, ám a szobában most is lila homály tanyázott.
Inge, nadrágja hideg, idegen volt az ágy után. Kezébe fogta vásott kérgű cipőjét, és lábujjhegyen, mezítláb indult kifelé. Csak most döbbent rá, hányan szuszognak, horkolnak a ház falain belül és csodálkozott, miért érezte eddig úgy, mintha egyedül lenne itt, s hogy miért nem hallotta anyja súlyos zihálását. Mamuka bátrabban haladt tovább, az ajtó felé.
Az elkoptatott tölgyfalépcső hideg és nyirkos volt, de mikor Mamuka félig lefutott rajta s teli talppal lépett a fokokra, megérezte bennük a meleget, mintha a fa magában tárolta volna a tegnapi napfény hevét, és csak a felszínét vonta volna be a hajnali harmat és hideg. És ez a belső melegség a talpán keresztül szétáramlott a testében.
Az alsó erkély sarkában összegömbölyödve feküdt a kutya. A földpadló dörcös felületén olyan volt, mint egy fekete pötty a kéregpapíron. A kutya felállt, hátát hangtalanul felpúpozta, megrázta magát, majd Mamuka felé indult. Megszagolgatta kezében a cipőt, és a fiúra emelte szemét, mintegy várva valamit, amitől már elszokott, de amire még emlékezett.
— Bahula! — szólította Mamuka némán, csak a szája mozgásával, egy fejbiccentéssel és egy szemhuyorítással csittre intve az ebet.
Bahula megérintette mancsával a fiú nadrágját, és csóválta a farkát.
A gazda elébe dobta a cipőit és tovább ment, a házőrző pedig szaglászni kezdte az elé dobott jószágot, abban a reményben, hogy megtalálja azt a tovatűnt valamit, ami felrémlett benne.
Mamuka eltolta a reteszt és félig kinyitotta a csikorgó konyhaajtót. Oldalazva bújt be és lábujjhegyen futott végig a konyhán, mintha itt is aludnának s a padló netán megnyikkanna. A sarokban, kampósszegen függött a rokolyaháló az ólomgolyókkal. Hátára vetette s ugyancsak lábujjhegyen kiosont a konyhából. A hálót is a kutya elé dobta és óvatos léptekkel visszament a házba. Benézett a kormos kis ablakon, majd két kézzel fogva az ajtókilincset, vigyázva megnyitotta az ajtót, és most is oldalazva bement a szobába. Megállt az ágy fejénél. Anyja mély hajnali álomba merülve aludt.
A tahti terítőjére dobott csíkos matracon aludt Ruszudan, egy kockás vállkendővel és férje vattabélésű lélekmelegítőjével takarózva. Olyan hangosan zihált, hogy Mamuka csodálkozott, miért nem hallotta fenn, az emeleten. Bizonyosan ezért aludt apja mindig a saját fertályán, anyja pedig a maga szobájában, amelyet tegnap átengedett legidősebb fiának és menyének.
A vállkendő és a viharvert lélekmelegítő alatt egy ember aludt, aki mások számára valóban csak egy ember volt, semmiben sem különbözött a többiektől és közömbösen egybemosódott a többi ezer meg ezer idegennel. Mert az emberek általában arctalanok és idegenek egymás számára. Mamuka számára azonban ez az emberi lény mintegy kútforrása volt azoknak az érzéseknek, amelyek az imént serkentek fel benne ébredés után az ágyában, mielőtt még felkelt volna.
S mint amikor mezítláb ment lefelé és a hideg lépcsőfokokból testébe szökött a tegnap melege, úgy sugárzott feléje az anyai szeretet melege a göncökön keresztül.
Ezen a reggelen sajnálta meg először anyját, amiért felébreszti, talán mert eddig sohasem gondolt arra, hogy milyen magányos, és mert anyja sohasem ejtett zokszót miatta.
Meglehet, hogy Ruszudan nem volt a gazdasszonyok gyöngye, bár szégyenének sem nevezhette senki. Ám legelső sorban anya volt, és ez a vele született adomány alázattal és állhatatosán betöltötte egész életét. Természetesen ő is különbséget tett jó és rossz között, mint mindenki más, de csak akkor, ha nem a gyermekeiről volt szó. Vatuti viselt dolgaira már mindenkor talált magyarázatot, jobban mondva meg se látta bennük a kivetnivalót. Ha netán kiderült a turpisság, nem átallotta másra hárítani a vétkét, mert képtelen volt tudomásul venni bármit, ami foltot ejthetett magzata makulátlanságán. Még ha napnál világosabban bebizonyult volna, hogy vétkes, lelkében akkor is szentül hitte volna, hogy ez csak tévedés lehet. Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, hogy a fiához bármi méltatlan tapadjon, és az anyaszív sugallatán kívül nem hallgatott semmi másra.
Talán valami különös erő rejlik abban az érzésben, amely összeköti anyát és gyermekét, és ezért áll az anyai szeretet mindenek fölött e földön. Nem korlátozza se rend, se törvény, és az anyai könyőrület talán az isteni irgalom paránya, amely egyedül az anyáknak adatik meg, nekik is csak gyermekeik iránt. Minden másban az anya ugyanolyan, mint a többi ember, aki nem ismeri az anyaságot...
Ha azt mondod neki, hogy fiacskája — aki talán hétpróbás gazfickó — kedves, derék gyermek, talán nem ért veled egyet. De ne higgy neki! Szabódása nem a lényéből, nem a lelkéből fakad, hiszen ő jóságra, tisztaságra, boldogságra szülte gyermekét, és mindétig olyannak látja, ami végett a világra hozta. Nem hordozhatott a szíve alatt kilenc hónapon át egy banditát, nem azért vállalta a vajúdás kínját, hogy a rosszat szaporítsa e világon, nem azért tett éjt nappallá, hogy felcseperedjen egy szörnyeteg. A szándékát látja hát benne, hogy milyennek szülte és nevelte. Mi a rosszat rossznak, a jót jónak látjuk s aszerint nevezzük, amilyennek látjuk. És egyetlen gondunk, hogy ne tévedjünk ítéletünkben. Csakhhogy az, akiről megállapítjuk, hogy jó vagy rossz, az édesanyja szemében így is, úgy is mindenkinél drágább, különb, érdemesebb.
A gyermek az anya szemében - a tökély mértéke, bármilyen mértékkel latolják is mások. Ha pajkos, hát csak pajkoskodjon, törjön-zúzzon kedvire, hiszen elevennek született, a mozgás az eleme, nem százéves, hogy a sarokban gubbasszon és azon törje a fejét, hogyan hízelkedjen az embereknek. Fejbe kólintott valakit, aki egy ujjal se bántotta? Csak használt vele az illetőnek, ne aludjon jártában-keltében, ésszel éljen, mint más — erősebb lesz, egészségesebb. Nyammogó és lusta? Ez megint jó — jámbor lélekre vall. Magának veszi a legkövérebb falatot? Deli legény lesz, vasgyúró.
Amikor az anya nevelni kezdi kicsinyét, teljességgel megváltozik az elképzelése az emberi jóságról és rosszaságról, és bármit magyaráznak a többiek, talán meghallgatja őket, mivelhogy ő csak egy, amazok pedig sokezren vannak — de megmarad a magáénál.
-  Anya!... — Mamuka szinte érintette ajkával anyja fülét, és mióta az eszét tudta, először szólította halkabban a kelleténél, hogy felébressze, és talán csak most döbbent rá, milyen kevés kell ahhoz, hogy kinyissa a szemét.
Újra szólítani akarta, de Ruszudannak ez a suttogás is elég volt. A fia valami okból a szokottnál halkabban szólította, és ez az óvatosság máris visszhangra lelt benne.
-  Mamuka! Mi történt? Miért nem alszol? Már reggel van?
-  Virrad...
-  De hát hova sietsz?                                                       
-  Apának ne szólj...
-  Mi történt? Bolonddá akarod tenni apádat?
-  Bolonddá? Ugyan mivel?
-  Hova készülsz ilyen korán? És miért hoztad magaddal ezt a lányt?
-  De hiszen megírtam neked!                                          
-  Megírtad, megírtad, de apád...
-  Minek most erről...    
-  Eredj aludni. Egész éjjel fent voltál. 
-  Anya, elmegyek halászni.       
-  Nojszen, a legjobbkor...   
-  Miért, mi van most?
-  Verd ki a fejedből, ne merd megtenni...
-  Egész évben nem halásztam. Mi kifogásod ellene, anya?
-  Mit mondok apádnak?
-  Teklának biztosan érdekes lenne...
-  Eszedbe ne jusson hajnalok hajnalán az apádhoz szaladni.
-  Tekla a városban nőtt fel, még sose látott halászatot.
-  Azt mondtam, hogy...
-  Psz-sz-szt! — Mamuka ajkára tette ujját és a mennyezetre nézett.
-  Most aztán mi lesz? - mondta Ruszudan immár hangosabban, és felült a tahtin.

2

A kutya elkísérte a kerítésig, és ahol alacsonyabb volt, könnyedén átugrotta. Bahula leült a földre, hátsó lábával a füle tövét vakargatta és sérelmében, hogy újra nincs szükség rá, félénken és kurtán felvinnyogott.
—  Nyughass! — szólt rá Mamuka, hátra se nézve.
Amíg Mamuka apja otahija [hajléka] felé tartott, amely szinte súlytalanul lebegett a cölöpökön, lába bokáig vizes lett a harmatos fűben. Az ágy melegét és saját tunyaságát olyan friss könnyedség váltotta fel, hogy ha nem lett volna ennyire közel az otahi, nekiiramodott volna a határnak s futott, futott volna végestelen síkján.
Mamuka bebújt az otahinál terebélyesedő eperfa alá, egy pillanatig mozdulatlanul várt, majd lábával alig érintve a földet, a házhoz futott. Ám a cölöpök olyan hosszúak voltak és a bükkfa-otahi olyan magasan állt, hogy lehetetlen volt belátni a nyitott ablakon. Csak most jutott eszébe, hogy a hálót ledobja a fa alá. Felugrott és elkapta a párkányt, lábát megtámasztotta az alsó gerendán és lassan felhúzta magát. Szíve olyan hevesen vert, mintha nem is az atyai hajlék bükkfa deszkáin csüngene, hanem egy meredek sziklára épült, felhőkbe nyúló torony falán, s az őrök már-már kopjavégre kapnák odalentről. Ahogy felkapaszkodott a párkányhoz, tekintete egy álomtól és boldogságtól ittas, nagy leányszempárral találkozott.
—  Tek... — szakadt ki Mamukából, amikor a lány kócos haja a homlokához ért. A szobában sötét volt, kívülről semmit sem lehetett látni. Mamuka feljebb húzódott, hogy Tekla feje fölött bepillantson a szobába, s úgy meglegyintette a leányágy és a leánytest semmihez sem hasonlítható melege, hogy nedves talpa lecsúszott a gerendáról és csak kapaszkodó ujjain csüngött.
—  Mam... - szökött ki a lányból, és olyan riadtan dugta ki fejét az ablakon, mintha szerelmese holmi eget támasztó toronyból zuhant volna alá. De látva, hogy a falhoz lapuló Mamukát alig egy hüvelyk választja el a földtől, álmosan elmosolyodott, és a fiú párkányba csimpaszkodó ujjait szinte duzzadtan tüzelő tenyerébe szorította.
—  Tiko alszik? — kérdezte Mamuka inkább csak a szája mozgásával, és nyakát nyújtogatta.
A lány arrafelé fordult, ahol nyilván Tiko aludt összekuporodva és ugyanazzal az álmos mosollyal bólintott.
—  A többiek is alusznak?
Most a lány pásztázta végig pillantásával a szobát - miféle többiek?
—  Rajtatok kívül nincs ott senki?
A lány megrázta fejét, melyet lehúzott kócos haja-boglya.
—  No jó... — Csak most gondolt rá, hogy leugorjon a földre. „Miért csüngtem a falon?" — mosolygott önmagán.
A lány elkapta szemevillanását, mosolyát, és csaknem elnevette magát: „És én miért tartottalak, meg tudnád mondani?"
A fiú lebújt az eperfa ágai alá és felvette a kötéllel összehúzott hálót.
„Mi az?" - nyílt szét csodálkozva a lány duzzadt ajka. A fiú keze felröppent, mintha bedobná a hálót, majd markolászni kezdte a semmit, mintha kifelé húzná a hálót a vízből. A lány hunyorgott az elragadtatástól és megrázta haját, mintha el akarná hessenteni az álmosságot. „Most mit tegyek?"
„Hogy mit? Kapd magad és gyerünk" — sugallta Mamuka szeme.
Tekla ismét megfordult — nem ébredt-e fel a tahti lábánál alvó Tiko?
—  Hadd aludjon, neki édesmindegy - nyugtatta Teklát a fiú, s vállat vont.
—  Teszerinted. De nekem nem mindegy.
—  Akkor figyelj - és fellendítette kezét. - Dobd le a ruhádat, aztán mássz le. - Úgy megörült az ötletének, hogy a lány beleegyezésére sem várva, táncra perdült álltó helyében.
—  Csodás gondolat! - sugárzott fel a lány, és tétován nézett Mamukára: - De hát hogy képzeled? Csak úgy másszak ki az ablakon?
—  Igen! Igen! — Mamukának még a hangja is megjött. Csak meg ne gondolná Tekla, csak füstbe ne menne ez a gyönyörű terv! S elébevágva a válasznak, ismét fürgén kapaszkodni kezdett felfelé: - A ruhát! Dobd a ruhát!
Teklát elragadta a történések furcsa, izgalmas sodra. Kihajolt, és a zöld, fehér margarétás ruha fennakadt a falon. Mamuka máris lehúzta, keblére szorította s cipőjére mutatott. - Dobd a topánt is!
A hajrengeteg eltűnt, és két fehér, magas sarkú cipellő jelent meg a párkányon.
—  És most te következel...
Tekla fellépett az ablakba, de hirtelen rádöbbent, hogy csak egy szál hálóing van rajta. Ugrásról szó sem lehet. Csak átteheti meztelen lábát a párkányon és lecsúszhat — egyenesen Mamuka karjába.
Tekla már le is ült. Nagy szeme zavartan és szégyenkezve csillogott.
„Mire vársz? Ereszkedj, amíg nincs itt senki! - Majd szétvetette a türelmetlenség. -Gyorsabban! Megszöktek már várakból is..."
Tekla csak nézett. Képtelen volt engedelmeskedni a biztatásnak, de jobb megoldás nem jutott eszébe.
—  Megvan! - Mamuka halkan összecsapta tenyerét. - Mindent értek!
S örvendezve ötletének, eltartott hüvelykujjai kinyújtotta mind a két kézfejét és befogta szemét.
—  Rád se nézek. — A lány felé nyújtotta kezét, szemét behunyta és a falhoz lapult. Sokáig állt így, de senki sem ereszkedett le, vagy ha igen, hát nem ide. Felvetette fejét és arca, mint egy szegény világtalané, türelmetlenül várt és esdekelt, már-már a türelem és az esdeklés határán, kérlelve az ég angyalát, hogy szálljon alá és oldozza fel vakságából. És Tekla, mivel semmi jobbat nem tudott kitalálni, lekúszott a falon és fehér selyemgomolyként hullt Mamuka karjába.

3.


Tekla épp hogy bedugta lábát a cipellőbe, mikor az erkélyen felhangzott Luka rekedt köhécselése. Tüsszentés harsant, egy, kettő... három és az apa papucs-csoszogással, álmosan botorkálva elindult a lépcső felé.
Tekla Mamukára meredt. Rémülten hátrált és lehajolt, hogy a cölöpök között az otahi alá rejtőzzék, de Mamuka megfogta a kezét és mutatta, hogy bárki, hacsak kicsit lehajtja a fejét, belát és rögtön észreveszi.
Fél kezével vállára dobta a hálót, a másikkal Teklát kapta karon és az udvar legvégébe futott. Az ébenfa és az alacsony babérbokor mögötti utacska azonban egyenesen az árnyékszékhez vezetett. Luka tüsszögve és torkát köszörülve, szemmel láthatóan éppen arra a helyre igyekezett. Mamuka balra fordult, a karámhoz, leemelte a fonott gyűrűt, és kinyitotta a kiskaput. Teklát engedte előre, majd ő is követte. Rozzant karókerítés mellett mentek tovább egy keskeny ösvényen.
Esőzések idején a jószág úgy feldúlta ezt az ösvényt, hogy térdig ért rajta a sár. Képtelenség volt belelépni.
Köveket dobtak hát a kerítés aljába, hogy el lehessen járni. Mamuka olyan vígan ment rajtuk, hogy nem is nézett a lába elé, de Tekla, aki csak ahhoz értett, hogy a flaszteron kopogjon tűsarkú kis cipőjében, egyik kőről a másikra szökdécselt, a karókba kapaszkodva.
Luka felbukkant az udvaron, és Mamuka integetett Teklának - hajoljon le, ne csüngjön a karókon, mert meglátják. A lány gyorsan lehajolt, de támaszát veszítve megcsúszott egy kis kövön, és fél lábbal bokáig belesüppedt a gyönge kéreggel borított, kövér, trágyával jócskán keveredett sárba. Még benne bujkált az otthagyott ágy melege, egy pillanatra tétován torpant meg, majd a leguggoló Mamukához hajolt és kitört belőle a nevetés.
Mamukát meglepte ez a nevetés. Foga közé kapta a háló kötelét és kezét felszabadítva megfogta Teklát s maga felé húzta. A lány kiemelte lábát a sárból, lépett egyet, de megint elcsúszott és fél lábbal ismét elmerült. A másik lába szilárdan állt a kövön, és Tekla bicegni kezdett: egy lépés a kőre, egy a latyakba. Mikor elhagyták Luka portáját és kiértek a mezőre, Mamuka hahotára fakadt: Tekla egyik lába teljesen tiszta volt, a másik — fekete.
A lány is csatlakozott a fiú mulatságához, úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult. A hajnali ragyogás, a végtelen határ és a gyöngyöző leánykacagás mámorossá tette Mamukát. Szorosan kézen fogta Teklát és futásnak eredt... A hátán átdobott háló ólomgolyóbisai csapkodták oldalát, harmattól megdagadt nadrágszára súlyosan paskolta vádliját, s mellette kacagva futott Tekla, mintha repülne, vagy mintha űzné, sodorná őket a körben elterülő mező, mely zöldesen csillámlott, mint az igazgyöngy.
Semmi sem állta útját a szemnek e messzi térben, ahol csak a törpebokrú homoktövis burjánzott, és a lanka végén, ahol a mező síkságba olvadt, egy fa állott ezen az óriás zöld szőnyegen, egyetlenegy és olyan hatalmas, hogy törzsét, e vén vadkörtefa-törzset ketten is alig tudták átérni. Kétoldalt messzi erdő felé futott a mező, de a falu leányai, legényei tudomást se vettek erről az erdőről, és így volt ez már vagy száz esztendővel Mamuka születése előtt is. Ez az öreg vadkörtefa volt a gyülekezés helye, ez volt az árnyék, a fedél és minden egyéb. És a fa, mint egy ősanyó, dajkálta falunyi unokáit, dédunokáit. Kúsztak-másztak rajta, tördelték gallyait fanyar vackoráért, és az évszázados fa egyszer se láthatta beérve gyümölcseit. Fúrták-faragták, ha mostoha időjárásban nem fért be mindenki az odvába, tüzet gyújtottak a lábánál és szegény fának mindig megpörkölődött a törzse azon az oldalon, ahová a szél és a zivatar elől behúzódtak. A meggyötört, megcsonkított fa - vajon mi tartotta benne a lelket? - minden tavasszal kibontotta rügyeit és újra kizöldellt az egész falu, aggok és gyermekek örömére.
Ehhez a fához futott most kacagva Mamuka Teklával.
Futottak, vagy talán a harmatos fű smaragd áramlata sodorta őket, mint árvíz a forgácsot, mintha az lett volna a sorsuk, hogy együtt fussanak, el nem engedve egymás kezét, s ne hagyják elapadni a kacagást. A harmatos fűben hosszú, zöld sáv maradt utánuk, de a fű újra felegyenesedett, lábra állott, akárha élő ösvény volna.
És mint ahogy a dübörgő zuhogónál néhány síkos testű pisztráng a lehajló fűzfa ágaira csapódik, akként kötöttek ki ők ketten, összekapaszkodva, az üreges, vén körtefán egyik innen, másik amonnan. És — semmi több! Ujjaik nem váltak szét, és az évszázados fa közöttük állt. A háló leesett Mamuka válláról és másik keze, átölelve a fát, elérte a lány ujjait. Belülről fakadó kacagásuk olyan volt, mint a lélegzet, és kétfelől hozzásimulva az öreg törzshöz mintegy ébredésre szólították a fát. Kacagtak és a fa is kacagással válaszolt, nyögdécselve kacarászott, míg csak fejük fölött teljesen meg nem világosodott és a nappal ocsúdásra nem késztetett fát, embert egyaránt.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)




4

Feljött a nap.
A mező szélén álltak, a vízgyűjtőnél. Mamuka bal kezét most is a hálón tartotta, mely a hátán csüngött, jobbja pedig Tekla vállán nyugodott. Mozdulatlanul álltak a mocsokzöld békalencsével borított tó mellett. A szittyó meg gyékény közül hol egy dülledt szemű varangy, hol egy teknőc kandikált ki. A mocsáron túl kéken csillogott a kukoricaföld.
Tekla nem értette, mi öröm lehet itt állni, e nagy pocsolya szélén, de azért csak állt, mert akinek keze a vállán nyugodott, nem szándékozott mozdulni. Az ember gyakran nem tudja megfejteni tettei okát, habár bizonyos benne, hogy helyesen cselekszik. A lány is bizonyos volt most abban, hogy a fiú mellett a helye, bár fogalma se volt, miért kell ilyen hosszan álldogálniuk e mocsár mellett, ahol még egy valamirevaló fűzfa sem nőtt. A honvágy a szülőfalu vagy város után nem csak az anya, a szőlővessző, a fák, a folyó, a fű utáni sóvárgást jelenti. Ugyanúgy lehet sóvárogni egy mocsár és a mocsári békák után is.
Mamuka ezt most fedezte fel, ezen a reggelen. Mintha az elkóborolt tehén után futkosva a mezőn aranyrögbe botlott volna. Futott a harmatos mezőn, mögötte lábra állt a fű, tűnődve bámulta a mocsarat és hirtelen, megrendülve az örömtől, ráeszmélt, hogy ugyanazt a mámoros boldogságot érzi ma a vadkörtefa és a mocsár láttán, mint tegnap, amikor az édesanyját viszontlátta.
Legszívesebben megölelte-megcsókolta volna ezt a pocsolyát, amelyikre egy álló évig egyszer sem gondolt, de ma, miközben a mezőn bolyongott, már szüntelenül előtte lebegett és szeretett volna hozzásimulni, mint tegnap a mamához vagy az imént a roskatag körtefa törzséhez. Soha egyetlen versben sem olvasott hasonlóról, mint ami most vele történt, és az elmúlt esztendőben egyetlen tanulótársától sem hallott olyan vallomást, hogy honvágy epesztené egy bűzös mocsár és a zsombékok után.
Ebből a poshadt vízből még a szomjúságtól végsőkig csigázott jószág sem ivott volna. Rekkenő melegben a víz kiszáradt, a békanyál megerjedt — olyan förtelmes bűz támadt, hogy még a békák és a teknőcök sem bírtak ittmaradni, s a szerencsétlen ebihalak, mivel semmi lehetőségük nem volt, hogy eljussanak innen, halomra pusztultak. Hányszor vitte őket Mamuka az inge aljában távolabbra, valami dagonyába, vagy cipelte őket a forráshoz...
Most is orrfacsaró bűz terjengett a környéken, fakók voltak a színek, kopárak a partok, csak egy vihar facsarta fűz meredezett magányosan, rajta kívül sehol semmi.
S mindazt, amit kisfiú korában észre sem vett és amire később sem gondolt, most egyszerre látta, érzékelte. Az övé volt, sorsának része, semmivel se csekélyebb vagy jelentéktelenebb, mint bármi más, ami az életéhez tartozott. Csak azt furcsállotta: miért nem vette eddig észre s miért nem ködlött fel soha emlékezetében, se ébren, se álmában. Megkerülték a mocsarat, már a kukoricaföldön jártak, de Mamuka még vissza-vissza-nézett, mint akit kiűztek a Paradicsomból és nincs ereje elszakítani tekintetét az édes Édentől.
A kukorica ember magasságú volt. Vadászkésként meredő leveleiről pergett a felgyülemlett harmat, mint ritka eső, simogatva a sorok közt andalgókat, akik, mire mögöttük maradt a mező, csuromvizesek voltak.
A fehér margarétás, zöld ruha Tekla testéhez tapadt, látszott alatta a melltartója és a vállpántja.
Mikor kiértek a szekérútra, mely a teaültetvények felé vitt, Tekla karcsú ujjaival igazgatni kezdte kócos, vizes haját. Ahogy felemelte kezét, a vállpánt húsába vágott és Mamuka végighúzta mutatóujját ezen a barázdán. Tekla hátralibbentett a homlokából egy hajtincset a fejebúbjára, a fiú elkapta ezt a tincset és efféle műveletekben járatlan ujjaival a lány vállára simította.
Az utóbbi napok perzselő verőfénye úgy kiszárította az utat, hogy már nem süppedt be a léptek alatt, de a szekerek után maradt keréknyomokban még sárgállott a víz.
Ezen a szekér-, jószág- és emberdagasztotta úton Tekla lába biztosan kibicsaklott volna az átnedvesedett, magas sarkú cipellőben, ha Mamuka jó erősen vállához nem szorítja.
Teklának igazság szerint bosszankodnia kellett volna e kátyúk és kerékvágások miatt, de minden viszonylagos ezen a világon — öröm, bánat, gyönyör, balszerencse. Mennyit rótta a sima, egyenes utcákat, tereket, különösen, amióta Mamukával összemelegedtek, de kérdenék csak meg tőle, volt-e valaha is szebb, boldogabb útja - bizony, hiába kutatna emlékezetében.
Siető léptek közeledtek. Tekla hátrafordult - ugyan, ki jár ilyen könnyedén ezen a göcsörtös talajon? De hát honnan tudná, ki ez a szikkadt, idős ember? Bezzeg Mamuka rögtön megismerte. Aprózva szedte lábát a kiszáradt kátyúkban, már-már elhúzott mellettük, hogy siessen a dolga után, de megakadt a szeme Mamukán, eldobta rövid szivarcsonkját és oly gondosan törölte tenyerét a nadrágjába, mintha isten tudja, milyen piszkos volna. Mamukának még arra se maradt ideje, hogy levegye kezét Tekla válláról.
-  Üdvözöllek, fiú! Nem Mamuka vagy, Párna fia? - kérdezte meg annak rendjemódja szerint, habár kétség fel sem merülhetett.
-  Jó napot, Ladi bátya! Én vagyok az, Mamuka!
-  Szóval Mamuka vagy, na és ő kicsoda? — Ladi hátralépett, majd újra előre, s megszorította Tekla kezét. - Akárki légyen is - gyönyörű! Isten éltesse a szüleit erőben, egészségben, és óvja meg leánykájukat a szem verésemtől!
-  Ő... hozzám tartozik. Vagyis hát velem van... Együtt megyünk...  - mondta zavartan Mamuka, mert nem tudta eldönteni, füllentsen-e, vagy igazat szóljon.
-  Ezek szerint vendégetek?
-  Az.
-  Én is úgy gondoltam. Hát igen, Párnához vendég jön... Énhozzám meg... az se néz be, aki mellettem megyen el.
-  Ugyan miért?
-  Reggel, ahogy felébredek, rebegni kezd a szemem, ugrabugrál, rángatózik. Na, gondolom, ma történik valami: vagy öröm ér, vagy bánat. Sírni fogok-e ma, vagy örülni?... Nocsak, már megint rákezdte! Tartson meg az isten egészségben, ládd, a jó már bekövetkezett, ez rendjén is lenne. Hanem ami jónak nem éppen mondható, talán hallottál is róla: elvesztek az ökreim. Kettő... Meglehet, betévedtek a kukoricásba, akkor pedig a fél mező odavan, úgy tudd meg. Minden vagyonom kevés, hogy megtérítsem a kárt... A vendéged biztosan azt gondolja, mit untat ez a vén tuskó az ökreivel?... Kit érdekel, megkerülnek-e vagy sem? Igazságod van, leányom!... Ha vendég érkezik - mosolyogj! De hát mire való neki, akit az isten is dédelget, a mi utainkon botorkálni?... Mit mond majd rólunk, Mamuka? Szégyen ez miránk, nagy szégyen...
-  Szégyen? Miért?
-  Ámbátor, ha már eljött látogatóba a falunkba, hadd tapasztalja meg, miféle falu ez. Az elmúlt esztendőben színedet se láttam, fiú...
-  Hiszen tanulok, Ladi bátya...
— Mintha nem tudnám! Tanulok, tanulok... Ha már apád-anyád után nem kívánkozol, ránk miért haragszol? Ó, uram-istenem... Mit mond ez a szépség?... Mert hogy te nem jössz, csak hagyján, de ha ő sem jön el hozzánk, meg nem bocsájtjuk neki.
-  Elmegy, hogyne menne.
-  Jó erősen tartsd azt a leánykát, sose restelld. Magad is láthatod... magos az a cipősarok... No de másfelől nézve, nem is lenne hozzá illő, hogy e csizmában tapossa a sarat. Így majd jobban az eszébe vési, az ilyet nem egykönnyen feledi az ember... Lám, tegnap is... Ülök a tűzhelynél, szárítom a zoknim, hát egyszer csak eszembe jut valami. Majd megfulladtam a nevetéstől... Arcára üt az anyjukom, gondolja, tisztára elment az esze a semmirekellőnek. Hát tehetek én róla, hogy eszembe jutott? Magától fészkelt a fejembe és csak nem akar kimenni belőle, ha százszor megfulladok is! Nem nyúlhatok be a kezemmel a koponyámba, hogy kitépjem az agyamból azt az emléket... Ide lépjetek, ni! Itt mintha szárazabb lenne...
-  Nincs semmi baj, Ladi bátya... Minek csinál magának gondot?
-  Még kérded?... Az a szerencse, hogy ez a leány nem fecsegő fajta. Tán csak nem fogja rossz hírünket kelteni!
-  Ejnye-bejnye! — mondta évődve Tekla. Nagy szemével nézte-nézte ezt az embert, és olyan közelinek érezte, hogy átsuhant rajta: hátha rokona.
-  Figyeled a hangját? Egy szirénnek se lehetne különb. A jó mester megesztergálja a csongurit és édesen fog szólni, nem járja meg, ahogy én megjártam. Fogtam egy eperfatönköt, egyszer-kétszer odavágtam a fejszével, selyemszálat húztam ki rajta és várom, hogy megszólaljon mennyei hangon. A gyermekcséim - ekkorkák voltak, e! - összeszaladtak egy kupacba. De amikor megpengettem ama húrokat, nemhogy a gyerekek, de még az ebek is elfutottak.
Tekla úgy nevetett, hogy egy lépést sem tudott tenni a hepe-hupán, és ott csüngött Mamuka vállán.
-  Úgy kacag, ahogy a jó bor csergedez a korsóból, hogy áldjon meg benneteket az isten. Úgy látszik, mégis örömöt jósolt a szemem, mikor ugrabugrált. Így van ez, fiam... Mikor az emberfiának rendben a szénája, egyként öröme telik barátban, rokonban, vendégben. No de bocsássatok meg nekem, futok tovább — kapta el az izgalom Ladit, és búcsúzkodáshoz készülve, ismét jól megtörölgette tenyerét a nadrágjában.
-  Majd mi is gyorsabban megyünk, ha úgyis egyféle visz az utunk. - Tekla kérlelően nézett Mamukára. Úgy sajnálta, hogy máris el kell válni ettől a kedves öregtől.
-  Csak kitikkasztanálak benneteket. Olyan az én nyelvem, mint a kemenceseprű - nem tud veszteg maradni. Mert hogy is van ez? Tudja a bűnét az emberfia, de szabadulni nem tud tőle. Hiába mondja magának: „Hej, cimborám, nem jól van ez így, változtatni kéne a dolgok során!" Mondani mondja, de minden marad a régiben, ha nem akarja is. Mit tudom én, minek hívják ezt a kórságot, de hogy van ilyen, az biztos.
-  Van ám, batono [udvarias férfi megszólítás] - mondta Tekla, inkább csak azért, mert a derék öreg csakugyan attól félt, hogy terhükre van.
-  Okos leányka, de meg is látszik rajta — dicsérte az öreg, Mamukára pillantva. — Nézd csak meg a gyerekeket, amelyik életrevaló, már csepp korában csupa élet, amelyik meg tökéletlennek született, az olyan is marad. Ott van példának okáért a mi Zoszjánk, hisz ismered, Mamuka, Zoszja Szepiszkveradzét. Ma is olyan suttyó legénykének nézném, amilyennek most téged látlak. Nem ismeri meg a házunk, a kukoricásban hiába állítod magad mellé, ha nem tartod rajta a szemed, tövestől kinyű mindent. Más sem jár a fejében, csak hogy minden fűszálat kiirtson a mezőről. Már a te korodban is ilyen volt, és ilyen is marad. Tartsa meg az isten egészségben, nem mondok rá egy rossz szót sem, miért, talán pálcát törhetek fölötte? Olyan, amilyen.
-  És az idősebb fia, Ladi bátya?... Halványan emlékszem rá...
-  Szulhan?
-  Az.
—  Arra aligha emlékezhetsz. Honnan is emlékeznél, mikor szép, ha egyszer egy évben hazajött szabadságidőben... Márpedig hol láthattad volna máshol?
—  Minden kis kölyök futott utána a faluban.
—  Futhatott is! Hisz olyan abban a mundérban, mintha skatulából húzták volna ki, meg fegyvere is van... Az igen, az gyerek!... Belorosszijában szolgál Szulhan, a lengyel határon. De lehet, hogy még annál is messzebb. Mire megyek én egy katona fiúval? De hát neki ehhez kerekedett kedve. Vele fekszem, vele kelek, minden gondolatom csak ő. Miért olvastam a fejedre, mikor elsőbben megláttalak? Mert elmentek és megszűntök számunkra. Legalább felénk néznétek néhanap. De azt se... Mit hallani különben? Azt beszélik, a német teljesen megveszett.
—  Igen, sok országot bekebelezett.
—  És miért olyanok a népek, mint az anyja csöcsiről leszakított bárány? Egyszerűen a kezibe adják magukat? Legalább valami kis csetepaté lenne, de én ilyenről se hallottam. Talán nem írják meg nálunk, vagy tán nem akarjuk beleártani magunkat a más dolgába?
—  Miért? Ott vannak a lengyelek...
—  Olyan ez, mintha mind egyes-egyedül volnának. Ne is mondj semmit, sehogy se tetszik ez nekem... Tudod, mikor a farkas a szomszéd ökrét marcangolja... Hű, csak nem festem az ördögöt a falra, megint ugrál a szemhéjam, nehogy a végén az én ökreimnek is baja essen... Én amondó vagyok, hogy mikor a farkas a szomszéd ökrét ropogtatja, töltsd meg a puskádat, ha tetszik, ha nem, nincs értelme várni, míg a te ökrödből is csak a csontok maradnak meg.
—  Azt gondolja, velünk is háborúzni akar?
—  Biztosan a többi ország is kétlette, hogy akar. Külön-külön mindegyik... És ládd, külön-külön mind a német kezére jutott, sorjában.
—  Aztán miért fordulna ellenünk, Ladi bátya? Mi baja lenne velünk?
—  És amazokkal mi baja volt?
—  Nem tudom. Nem fér a fejembe, mi szükség van egyáltalán a háborúra? Nincs elég hely a földön, hogy mindenki megférjen rajta?
—  Ha engem kérdezel — ugyanezt mondom. De valami lóg a levegőben, csak nem tudom, hogy mi... Rossz álmaim vannak, az az igazság... Legalább közelebb helyeznék Szulhant. Meglátogathatnám... De így? Ha álmot látok éjjel és reggel levelet írok neki, várhatok egy hónapig is, mire megjön a válasz... Nem, nem örömöt jósol a szemem rángása.
—  Gondolja, hogy háború lesz? — Tekla Ladi szemébe nézett és szorosabban Mamukához simult.
—  Nem tudom, mit feleljek neked, leányom... Mire való engem a háború felől kérdezni! Mit tudok én arról... Lám, a kolhoz csak két ökröt bízott rám, és meg tudom mondani, hova tűntek? - Ladi csak most, búcsúzkodás közben vette észre Mamuka vállán a hálót. - Mi a kő, a vendéged tán arra kíváncsi, sós hal úszik-e a folyóban, vagy sem?
—  Kíváncsi vagyok, bizony! — válaszolt gyorsan Tekla, csak hogy valameddig húzza még a beszélgetést ezzel az emberrel, akit egyre jobban a szívébe zárt.
—  Akkor csak igyekezzetek! Ha elhagyjátok Magalasit, vegyétek az utatokat egyenest arra, ahol a fekete folyó találkozik a fehérrel. No menjetek! Szívbéli gyönyörűség barangolni azon a tájon, ám az olyan halász, aki arrafelé fog is valamit, ritkább, mint a fehér holló... Párnát üdvözlöm... halljátok... mondjátok meg neki...

5

— Tessék, itt egy igazi folyó! — Mamuka ledobta a hálót a lejtős partra, és belógatta lábát a vízbe.
-  Mitől igazi? Én egyedül a Kurát láttam életemben.
-  Méghogy a Kurát? Amelyik Tbiliszin folyik keresztül?
-  Akárhogy is, azért folyó.
-  Folyónak folyó. Legalább láttad pitymallatkor, amikor kél a nap?
-  Lehet, hogy láttam... nem nagyon emlékszem... De az biztos, hogy ez itt csudaszép folyó!
Mamuka elmosolyodott és hallgatott. Valahogy visszatetszőnek érezte dicsérni a folyóját. Tekla először jár vidéken, még azt hiszi, szándékosan hozta ide, ahol legszebb a folyó. Itt még nem zúdul lefelé, a Kolhida völgyébe, hömpölyögve, szabadon rohan, szélesen elnyúlva terül el a part menti zátony, és a júniusi nap perzselő sugara harsányan, izzón törik meg a számtalan, csillogó vízfodron, miriád apró napot szórva szét a két part között, és a folyó zúgva görgeti az olvadt aranyat.
Mamuka ledobta cipőjét, amely már teljesen kiszáradt, sőt megkérgesedett a reggeli harmat és az ösvény latyakja után, zokniját bedugta a cipő orrába, s átkötötte a cipőt a fűzőzsinórral. Aztán levette ingét, és rádobta a cipőre. Nadrágját térd fölé tűrte, és nekilátott kibontani a hálót.
-  Most halászni fogsz? — Tekla elgyönyörködött Mamuka hosszú, formás lábában, amint a fiú szétterítette a hálót a lejtős parton. Párna mindig ezzel kezdte a halászatot. Ha új a háló, tüzetesen szemügyre kell venni, ép-e, messzire be lehet-e vetni, elég erősek-e a szemek, a pirinyók, a nagyobbak és végül amelyek szélesen és laposan szétterülnek. Ha a háló már használatban volt, csak egyszer is, még gondosabban meg kell vizsgálni: hátha beakadt valami ágcsonkba, víz alá merült fatönkbe vagy egy kő éles szegletébe, és megbomlott a szem. Lehet, hogy javításra szorul, lehet, hogy több ólomgolyót kell bele tenni, vagy átcsoportosítani a nehezékeket.
-  Nem tudom, mire jutok, mindenesetre megpróbálom... — Mamuka megmarkolta a szorosan tenyerére tekert kötelet és elindult a hálóval, amelynek közepe kifordult, mint egy napernyő. Mikor a háló tartókötelei sugarasan megfeszültek, ismét összefogta őket, és óvatosan - elszokott a mezítláb járástól - lépegetett a víz felé.
-  Nem, nem megy - csóválta fejét.
-  Miért nem? — A lány szeretett volna segíteni. De hogyan?
-  Nem megy és kész... Esetleg ha te...
-  Csak mondd...
-  Elszegődnél hozzám fegyverhordozónak?
-  Mint Sancho Panza?
-  Egyelőre az ingemet és a cipőmet hoznád utánam, később pedig, feltéve, ha szerencsénk lesz, a zsákmányt!
-  Hol a szamár? - Tekla körülnézett, mintha a füles az imént még itt csipkedte volna a füvet és hirtelen eltűnt volna.
Tekla - szamárháton! Mamuka felkacagott.
-  Tudod, a szamarat és Rosinantét felfalták a farkasok.
-  Sebaj! Egy ilyen lovag után mezítláb talpal a csatlósa. Én vállalkozom rá! - A lány tekintete végigsiklott a fiú fekete pihés vádliján, mintha tilosba lesne. Gyorsan lehajolt, felkapta Mamuka zsinórral összekötözött cipőit, karjára dobta az inget és futott le a folyóhoz. Mamuka a part mentén bandukolt. Nem talált alkalmas helyet, megállt, elengedte a háló egyik szélét, a másikat pedig az ólomgolyókkal háta mögé dobta.
Pontosan annyit hagyott a hálóból, amennyi elegendő, hogy kézben tarthassa, a hurkot foga közé vette és a megmaradt hálót három részre osztotta. Az egyiket jobb karjára vette, a két másikat ujjai közé csípte. Térdig begázolt a folyóba és bevetette a hálót. A hosszú kötél kifordult, még egyet perdült, majd lassan elmerült.
A halász fejét csóválta - csak nem akar sikerülni. A sziklás partig hátrált, ügyesen meghúzta a kötelet, és mikor a háló napernyőként felbukkant a vízből, erősen megrántotta, hogy áthajtsa a zsákmányt a hálóerszénybe, felemelte, ismét megrántotta, majd amikor a víz színén pörögni kezdtek az ólomgolyók, eldobta a hálót.
-  Semmi se volt benne? - Tekla leguggolt.
-  Semmi, de semmi.
-  Miért?  
-  Rosszul terült szét.
-  Talán nincs is itt hal? 
-  Még ha volna is... Ha valaki így veti be - semmit se foghat.
-  Akárhogy bevetheted, ha nincs mit kifogni - és a lány apró kagylókat kezdett szedegetni.
A második bevetés még rosszabbul sikerült. A nehezékek belegabalyodtak a hálószemekbe, és a háló formátlan gubancként csapódott a vízbe.
Mamuka az ár ellenében haladt és szinte lépésről lépésre ügyesebb lett. Mind szabályosabban osztotta el az ólomgolyókat, és néha már egész szépen sikerült a bevetés. De hal nem került a hálóba.
Tekla hirtelen felfigyelt valamire a túloldalon... Úgy látta, mintha... Vagy csak képzelődött? Ledobta a fiú holmiját és felszökkent a part lejtőjén, hogy fentről is megnézze... Nem, nem tévedett.
-  Mamuka! Mamuka! Ide! Ide! Csak egy percre!
-  Megyek!
A fiú gyorsan kihúzta a hálót, vállára kapta — a kizúduló víz elöntötte —, átvágott a homokzátonyon és felrohant a lejtőn Teklához.
-  Ott messze, nézd... valóban fekete a folyó, vagy a szemem káprázik?
-  Már azt hittem, történt valami!
-  Csakugyan fekete?
-  Persze, hogy fekete. Hát aztán?
-  Hogy lehet ez?
-  Úgy, ahogy látod.
-  A folyó egyik fele fehér, a másik fekete?
-  Miért lenne fehér? Fele halványkék, fele fekete.
-  Hát létezhet ilyen?
-  Ha nem létezhetne, nem is lenne.
-  Várj, várj, én komolyan kérdem. Még kék és rózsaszín, nem mondom, az lehet. Olyan is van, hogy eső után zavaros a folyó. De ez nem látszik zavarosnak.
-  Nem is az. Egyszerűen fekete.
-  És emitt... ez az oldala világos?
-  Amint látod.
Mamuka csendes elégedettséget érzett, hogy az ő kedves folyója ilyen különös, így elbűvölte Teklát, és nem akarta tovább részletezni ezt a csodát.
-  Bár Ladi bácsi mondta... - A lány maga is csodálkozott rajta, úgy ejtette ki száján azt, hogy „Ladi bácsi", mintha valóban a bácsikája volna. - Igen azt mondta: menjetek oda, ahol a fekete folyó összeomlik a fehérrel. Nem is kérdeztem tőled semmit, azt hittem, két folyóról van szó. Hiszen ott a Fehér és a Fekete Aragvi, a Fekete folyó meg
a Vörös folyam. De hát a vizük se nem fekete, se nem vörös. Itt pedig a víz félig fekete, félig halványkék.
-  Így is van.
-  Gyere, menjünk oda!
-  Menjünk.
-  Dobd le a hálót és siessünk.
-  Nézz csak oda!
-  Nézek.
-  Mit látsz?
-  Mit kellene látnom?
-  Hogy egy füzes van a folyó közepén...
-  És?
-  Az ott egy icipici sziget. 
-  Igen, igen, látok valami szigetet.
-  Amonnan fekete víz folyja körül, eminnen pedig halványkék.
-  Mindig?
-  Mindig.
-  Akár esik, akár süt a nap?
-  Akár esik, akár süt a nap.
Tekla lefutott a lejtőn, és hű csatlósként összeszedte lovag ura „fegyverzetét", a cipőt átvetette vállán, az inget nyakába akasztotta és sietett a folyóhoz.
Már cipőstül bent járt a vízben, szemben a szigettel, mikor észbe kapott: le kellett volna húzni a cipőjét, síkosak a kövek.
-  Most már mindegy - vonta meg fejét Mamuka.
A lány ment elöl, de mikor a víz már térdéig ért, megvárta Mamukát, egyik kezével a szoknyáját fogta fel, másikkal a fiúba kapaszkodott.
A sziget hosszúkás volt és keskeny, alig tíz lépés széles, és homok meg kavics borította. Egyik végétől a másikig, mintegy kettéosztva a kis szigetet, a füzes zöld sávja húzódott.
-  Valóban fekete! - mondta Tekla, amikor megállt a túlsó parton és a fiúnak úgy rémlett, félelem bujkál álmélkodásában.
-  Fekete, nagyon fekete...
-  Mint a fortyogó szurok... Én ugyan még sose láttam szurkot, de biztosan ilyen lehet...
-  Majd, ha hazamegyünk, emlékeztess, megmutatom neked a borostömlőt, szurokkal van belülről kikenve.
-  Mi a manó, hát szurkosan isszák a bort?
-  A szurkot nem oldja sem a bor, sem a víz.
-  És ez a folyó?...
-  Vasércen folyik keresztül, attól fekete.
-  Na jó, a feketét már láttuk, most nézzük a másikat... Halványkék, egészen halványkék! - A lány benyomult az ezüst-zöld füzes bozontjába, hogy jól megnézze a világos vizet.
Mamuka mellette állt. Mintha most látná először a parányi szigetet. A folyó erőteljes és rejtelmes zúgással folyta körül s vitte kék és fekete vizét. S ők egy bennszülött lélekvesztőben állnak Teklával az óceán kellős közepén, távol szülőföldjüktől, hazájuktól és az áramlások - egyik fekete, másik halványkék - egyesülnek lélekvesztőjük alatt. Elég lenne egy szélroham - elsodorná a csónakot, mint egy forgácsot, oda, ahonnan nincs visszatérés.
Vagy ha szurokcápák ugranának fel a szurokörvényből, egyetlen farkcsapással kettétörnék a csónakot és elválasztanák Teklát Mamukától... S nem az lenne a legszörnyűbb, hogy meg kell halnia, hanem az, hogy Tekla nélkül kell meghalnia. Nem az lenne a legnagyobb kín, hogy szétmarcangolják a cápák, hanem az, hogy nem láthatja többé Teklát, és ehhez képest minden semmiség.
„Micsoda látomások - gondolta Mamuka csodálkozás nélkül. - És miért hiszek jobban a káprázatnak, mint a valóságnak?"
Még jó, hogy Tekla itt van mellette, egy karnyújtásra, de ha lehajol, a füzes elfedi, és Mamuka kiáltásától megremeg a világ. És úgy elfogta a vágyakozás, hogy a lány közelebb legyen hozzá, ne karnyújtásnyi messze, hogy önmaga számára is váratlanul elkapta Teklát és megölelte, mintha törékeny lélekvesztőjük kisiklott volna a lábuk alól. Magához szorította a lányt, aki úgy érezte, azért jött a világra, hogy szeressék és dédelgessék, és a fiú csókolni kezdte, olyan őszinte hévvel, olyan mohón és türelmetlenül, mintha valóban elvesztette volna az óceán végtelenjében, már el is siratta volna, amikor hirtelen rátalált ezen a smaragdzöld kis földdarabkán.

6

A kék folyóból az ismét hebehurgyán bevetett hálóba néhány kölönte tévedt be. Olyan kétujjnyiak lehettek, és ez a jelentéktelen zsákmány, amellyel más nem is igen bíbelődött volna, olyan ujjongást, lelkendezést, sürgést-forgást váltott ki, mintha legalább egy pudos ponty vagy könyöknyi pisztráng tévedt volna a hálóba.
Kiderült, hogy az élő kölöntéket nincs hova tenniük, nem hoztak magukkal se vödröt, se befőttesüveget - és Tekla valósággal kétségbeesett.
-  Mitévők legyünk? - Arcához emelte a kölöntéket, amelyek felfújt kopoltyúikkal olyanok voltak, mint az ebihalak, és verdestek a lány rózsaszínű tenyerében.
Mamuka kis gödröt vájt a homokban. A zavaros víz gyorsan elszivárgóit, és mikor a gödröcske megtelt, a fiú töltést tapasztott a nedves homokból, majd beletette a halacskákat a mélyedésbe.
Mamuka újra elindult a folyónak felfelé. Amíg eljutottak a kis sziget végéhez, jó párszor bevetette a hálót, és kifogott még négy nagy fejű kölöntét. Tekla egyenként szedegette ki őket a hálóból és futva vitte a gödörhöz.
Ott, ahol a folyások ismét találkoztak, Mamuka különös gonddal igazgatta el a hálót, és mélyebben bement a vízbe, hogy jól bevethesse. Nem is lett volna semmi baj, ha a háló széle ki nem csúszik a kezéből. A nehezékek ismét belegabalyodtak a szemekbe, és a hálónak csak egyik széle került víz alá. Mamuka elkapta a hálót, nem hagyta lemerülni a fenékre. Ki akarta húzni, hogy újra bevesse, ezúttal ügyesebben.
Alig vette ki az ólomgolyóbisokat, mikor a hálóban csapkodni kezdett két dupla arasznyi fehér hal. De kisiklottak a szét nem terült hálóból, vakítóan megcsillantak a tűző nap sugarában és eltűntek.
-  Mamuka! — Tekla mezítláb, bokáig állt a vízben. Szoknyája alja már teljesen vizes volt.
-  Itt mindig akad hal.
-  Miért nem húztad ki a partra?
-  Nem feszült ki a háló, nem is gondoltam, hogy...
-  Akkor is húzd a partra, ha nem feszül ki.
Mamuka újra bedobta a hálót, az ár hátára kapta és a fiú ment a háló után, míg csak teljesen le nem ereszkedett a folyó fenekére, azután maga felé rántotta és húzni kezdte. Ha zsákmány került bele, már úgyis az erszényben van. Óvatosan vonta a hálót a part felé. A sekély vízen keresztül látni lehetett, hogy hal kéklik és verdes a hálóban. De mikor partra húzták a hálót, kiderült, hogy nem valami fényes fogás: mindössze három, arasznyi márna.
Tekla most is egyenként szedegette ki őket és szaladt velük a vizesgödörhöz. A harmadik márna így is a hátára fordult, és még a tiszta víz sem segített rajta, amit Tekla a tenyerében szállított a gödörhöz. A legnagyobb márna, mely elsőnek került a tavacskába, minden újabb marék víznél verdesett farkával és nekiütődött a gödör falának.
- Mit csinálunk velük, Mamuka? - kérdezte tanácstalanul Tekla.
Mamuka, amióta csak az eszét tudta, sose látta, hogy bárki így halászott volna s így bánt volna a halakkal. Kölyök korában kapart ilyen gödröcskéket az ebihalaknak, amikor az árterek fenékig szikkadtak és a kis vízilények szárazon maradtak. A kifogott halat, ha a halásszal nem volt zsák vagy tarisznya, rendszerint fűzfavesszőre fűzték fel, a kopoltyúján keresztül, és a halásznép apraja-nagyja mással se törődött, csakhogy minél több halat fogjon, hogy degeszre tömhessék a zsákot, vagy minél sűrűbben felfűzzék a vesszőt.
Lekuporodott és kimélyítette a gödröt.
A folyások találkozásánál, ahol a két szín egybeolvadt, a folyó zavaros volt, a megszédült halak elvesztették tájékozódásukat és vakon úsztak be a hálóba, persze, ha annak rendje módja szerint vetették be a hálót.
Mikor a nap az ég magasába hágott, ismét tágítani kellett a gödrön, de néhány ezüstös márna így is hassal felfelé feküdt a vízen, az ónos jász pedig, amelyiknek úgy csillogott a két oldala, mint a tükör, már meg se moccant. Öt cigányhal meg egy pirosuszonyú ide-oda úszkált a gödörben; néha nekiütköztek a falnak, sőt kiugráltak a homokra.
Minél mélyebben gázoltak ár ellen a vízbe, annál nehezebben sikerült bevetniük a hálót, vagy talán errefelé több volt a hal és egyre nagyobbak kerültek fogságba. Mamuka már nem futkosott a partra, hanem ügyesen dobálta a halat Tekla felfogott, vizes szoknyaaljába.
Az élő halak fickándoztak a szoknyaaljban, verdesve bökdösték a lány feszes combját, és Teklában eddig ismeretlen gyönyörűség ébredezett. Zavart mosoly suhant át arcán. De nem mosolygásba kívánkozott a gyönyörűsége. De még kacagásba se csordulhatott volna. Mert abban az ajzottságban, amely már kora reggel úrrá lett rajta, volt valami, ami nem lel oldódásra se mosolyban, se kacagásban.
Tekla futott kifelé a vízből, és a vizes köveken csúszkálva, meztelen térdét épp hogy megvillantva szaladt a gödörhöz, hogy szabaduljon a fickándozástól... Beleengedte a halakat a gödörbe, nézte, amint táncolnak és csapkodnak farkukkal a vízben, szinte öntudatlan mozdulattal lerázva ruhájáról az odatapadt, sikamlós pikkelyeket, de máris arra vágyott, hogy újra tele legyen hallal a szoknyája. E zavarba ejtő kívánsággal eltelve futott vissza a folyóhoz, és egyre mélyebben belegázolt, hogy a víz hűse elsodorja azt az ismeretlen, megfoghatatlan érzést, amely egész lényében eláradt s felitta türelmetlen sóvárgása miatti szégyenkezését.
Ott, ahol a fekete folyó kanyart vett, hogy találkozzék a kék folyóval, kissé lelassította iramát, hogy aztán balra fordulva ismét nekiszabadultan inaljon tovább. Mamuka derékig lábalt a vízbe. Fel akarta venni a megfeszült hálót, amelybe tudj' isten honnan, betévedt egy ponty. Akkorának látszott, mint egy szopós malac. Az ólomgolyók a mélyben még valószínűleg nem ereszkedtek le a fenékre, mikor a ponty csodálkozva tapasztalta, hogy fejjel belebonyolódik valamibe, ami olyan, mint a fűzfa gyökere, és farkával nagyot csapva felszökött. Ha a ponty lemerül, természetesen nem kerül az erszénybe, hiszen a háló még nem feküdt ki a fenéken — és könnyűszerrel kiszabadult volna. De ő felfelé törekedett, és a fenti, keskeny hálószemeken már nem tudott keresztülhatolni, uszonyai beleakadtak a finom fonadékba. - Tekla! Segíts! — Mamuka ahelyett, hogy kihúzta volna a hánykolódó hálót, egy pillanatra kiengedte kezéből és egyenesen ráesett a halra. A ponty persze kicsúszott alóla, de a háló teljesen összekuszálódott. Mamuka végképp megzavarodva lemerült, kitapogatta a nehezékeket és gyorsan összegyűjtötte azokat.
Tekla hanyatt-homlok rohant a segélyhívásra és amikor Mamuka eltűnt a víz alatt, a lány máris elfeledte, milyen borzongó érzést keltett benne ez a fekete áradat, és milyen nagy, síkos kövek vannak a meder alján. Rohant a fiúhoz, de hanyatt esett és a felcsapó víz a felbukkanó Mamuka elé dobta, bele a hálóba. Mamuka Teklához ugrott, megragadta és kihúzta, de a lány annyi vizet nyelt, hogy nem győzte kiköhögni. A fiú kezéhez kötözött háló himbálózva úszott utánuk, és a benne vergődő ponty a part menti kövekhez verdeste fejét.
A félelem elmúlt és ők önfeledten, boldogan nevettek. Nagy nehezen kivontatták a hálót a partra, de még sokáig nem került rá sor, hogy kiszedjék belőle a zsákmányt. E pillanatban játékból éppen fel akarták egymást borítani. Ezen kacagtak-e, vagy oka se volt a vidámságuknak, avagy igencsak nagy oka volt, sőt nem is egy, hanem ezer is - bizonyos, hogy a végén mindketten erőtlenül roskadtak le a forró homokra, zihálva bámulták az eget, majd újra egymás felé űzte őket valami rejtélyes erő.
A nap izzó parazsakra hullt szét, és a Teklából bugyborékoló, csengő nevetés hirtelen megszakadt, amikor Mamuka összerezzent és felé fordult. A fiú felkönyökölve nézte a lányt.
Tekla ott feküdt, testére tapadó, vizes ruhában, szétvetett karja mélyen belesüppedt a forró, kék homokba, mint két fagyökér. Szembogara merev volt, ajka duzzadt, mint a rizikegomba, s a melle már nem fért el ruhájában.
A ponty vergődött a hálóban... Tekla kivette kezét a homokból, lehúzta szoknyáját, arcát elfutotta a szégyenkezés rózsapírja. Ott találta magát valahol a forró homok és a kék ég között, Mamuka mellett felnézett az izzó boltozatra, s az ég ringatózni kezdett a szemébe toluló könnyeken keresztül.
—  Csókolj meg! — szólt parancsolóan. A fiú döbbenetében meg se moccant.
—  Mire vársz? Csókolj meg!
A fiú lehajolt, és teljesítette a lány parancsát.
—  Csókolj... — mondta újra a lány. Naptól elvakult szeme a semmibe nyílott a fiú arca mellett, és Mamuka rémülten kiáltotta:
—  Én?!
—  Csókolj! Mire vársz?
A fiú Tekla arcába nézett és látta, hogy könnyei taván két olyan óriásnap szikrázik, amilyen semmiképp sem férhet el egy szempárban. Nem tudta elszakítani tekintetét e két hatalmas égitesttől. Előrenyúló ajakkal lehajolt. Forró, mámoros lehelet csapta meg, mintha kondérban bugyborékoló serital fölé hajolt volna. Mamuka fel akart emelkedni, de két forró, vizes kar átfonta nyakát, és a vágy, hogy összeforrjon Teklával, olyan elemi erővel rohanta meg, hogy remegő karja magától zárult össze a lány teste körül. Amikor ismét leroskadt a forró homokra, a lány keble úgy perzselte, mint két fehéren izzó, folyami kavics.
A folyó vize zavarosan és tajtékozva kilépett medréből, elöntötte a napot, a füzest, a homokot. Már nem is lehetett lélegzetet venni ebben a sustorgó örvényben, amelynek nem volt többé partja, medre, kezdete, vége...
A ponty fuldoklott a hálóban, és verdesve próbált menekülni.

7

Egyszerre minden megváltozott. A szürke homok, amelyben ott maradt Tekla testének körvonala, mikor a lány felállt és eltűnt a füzes sűrűjében, már nem homok volt, nem föld, amelyről el lehetne törölni Tekla nyomát. Mértékké vált, amelyhez ezentúl minden viszonyul: az út a szülői házhoz, a folyó sodra a forrástól idáig, és a napok, amelyek során a tengerhez ér, a nap és a hold keltének ideje.
A lány a fiú ingében — a ruha a karján lógott — fásult, nehézkes, fáradt léptekkel, mintha senki sem látná, a kék vízhez ment és kiöblítette ruháját.
Mamuka két könyökét a forró homokba fúrva, merően nézte. Egészen másnak érezte kettejük közelségét, mint azelőtt, olyan oszthatatlannak, mint amikor az ember az asztalra támaszkodva nem gondol arra, melyik a jobb keze és melyik a bal.
A lány ugyanolyan vontatottan jött vissza a partról. Útközben bágyadtan kicsavarta a ruhát, hanyagul egy bokorra dobta, és ismét eltűnt a füzesben.
Nem nézett a fiúra sem oda, sem visszafelé. Egy álló esztendeje minden áldott nap olyan közelről és oly tisztán látták egymás szemében a szerelmet, hogy most a lány szinte észre se vette Mamukát. Úgyis csak őt látta, akármerre nézett, bár egyáltalán nem olyannak, amilyennek eddig ismerte. Annyira várta ezt a találkozást, annyit álmodozott róla - de csak vele, senki mással -, és félt, hogy elveszítheti a fiút, mert csodának érezte, hogy az élet egymás útjába vezette őket. Most azonban minden, ami eddig volt, semmivé vált, vagy megváltozott, jobb lett-e, rosszabb-e, nem ez a lényeg, hanem az, hogy minden más lett. Az álmodozó, gyöngéd, leleményes és vállalkozó kedvű Mamuka, aki talán jobb, talán rosszabb, mint a többi férfi - számára most már az egyetlen e földön. Ő a minden, a többiek valamennyien semmivé enyésztek.
Fájdalom, szeretet, nyugalom és szánalom, mind, mind megváltozott.
És ő — mintha egy más csillagzaton született és növekedett volna a mai napig. Szerettei körében élt, a szemük fénye volt s vigyáztak rá. Most mindezt olyan távolinak érezte, mintha előző életében történt volna. Itt jött a világra, itt nőtt fel, itt a szülőföldje, az otthona, ahol ma asszonnyá lett. Így lesz ez már az idők végezetéig, mától fogva, míg csak le nem zárja a szemét, egy szigeten fog élni, két folyó között. Egész eddigi élete, lélegzetének ritmusa — minden megváltozott. Mától fogva, bármeddig él és bárhogy éljen, minden ugyanolyan lesz, mint ebben a percben.
Ezelőtt másképpen szerette, becézte a fiút, másképpen vonzódott hozzá. A fiú is másképp feszélyezte vagy nem feszélyezte, s az ő szégyenkezése is más volt. Egy más Mamuka lépett a régi helyére, aki benne élt. Tekla is másképp fogja őt csókolni holnap, másképpen fog pironkodni, hiszen az a halvány rózsapír, amely mostanig arcába szökött, belemállott a forró, szürke homokba, és ezután más pírnak kell fellángolni arcán.
-  Tekla!
A fiú jött felé. Hangja nyugodtabban, öblösebben csengett, nem volt benne se makacsság, se zaklatottság, mint találkozásuk percétől mostanig. Tegnap még a lány felugrott volna, hogy elébe fusson. De most úgy szólították, ahogyan azt szólítjuk, aki a miénk, és Tekla nem mozdult - mint aki tudja a sorsát és várja, hogy beteljesedjék.
Találkozásukig mindketten éppen annyi utat tettek meg, mint a másik, de mától fogva minden útjukon együtt mennek, vagy az egyikük megy kettejük helyett, és bárki legyen, aki kettejük nevében nekivág, rajta múlik, célhoz érnek-e, vagy eltévednek.
-  Tek... — szólalt meg Mamuka. Tekintete végigsiklott a fekete és a kék folyón. Nyugtalanul és mégis nyugodtan, mindkettejük előtt ismeretlen komolysággal kérdezte: - Mit tegyünk most, Tek?...
Ez volt a megváltozott, az új élet kezdete.

8

Már esteledett, amikor Magalasiba értek. Egymáshoz simulva bandukoltak, fáradt, elernyedt és mégis biztos léptekkel, mintha eddig lábujjhegyen jártak volna és ma léptek volna le először a földre.
-  Inni szeretnék... Megfulladok... - tört ki Teklából, ahogy az első házhoz értek. Észre se vette az égnek meredő gémeskutat.
-  Megfulladsz?... Hát olyan szomjas vagy?
-  Szörnyen.
-  Miért nem szóltál?
-  Minek szóltam volna?
-  Gondolod, hogy nem tudtunk volna vizet szerezni? Hát nem ittál a folyóból?
-  Ott nagyon meleg volt a víz... Különben is, már elindultunk, mikor megszomjaztam. Csak nem fordultunk volna vissza?
-  Miért kellett volna visszafordulni? Találtunk volna forrást az úton.
-  Én nem tudtam.
-  Ha szólsz, én találtam volna... Vagy kieszeltem volna valamit...
-  Te nem vagy szomjas?
-  Én? Dehogynem, egészen száraz a szám.
-  És te miért nem szóltál?
-  Tudod, valahogy nem is gondoltam arra, hogy szomjas vagyok.
„Rám gondolt, kettőnk sorsára. — Tekla a fiú arcába nézett. — Persze, hogy kieszelt volna valamit, ha szólok. — Hirtelen megsajnálta Mamukát. - Hiába, nagy nyűgöt vett velem a vállára..."
-  Ne tépelődj, Mamuka, én olyan boldog vagyok!
-  Igazán?! - fordította felé arcát a fiú szinte gyermeki örömmel. Eddig is érezte, hogy a lány boldog, de arra mégsem számított, amit most látott: Tekla fáradt, pirosas, de tágra nyílt szemében a lemenő nap bíbora tükröződött. Ekkor teljesen megbizonyosodott...
-  Van itthon valaki?!
A háziak nyilván nem hallották a kiáltását, de Mamuka nem is várta meg, hogy kijöjjenek. Bátran kinyitotta a kiskaput, és egyenesen a kúthoz ment. A hálót a halakkal együtt a fűre dobta, és leengedte a kútostort a vederrel. Mikor a terebélyes diófa alatt megnyikordult a gém az ágason átfúrt csapszegen, valahonnan előbújt egy lompos, szalmasárga korcs kutya, csenevész hangon, kelletlenül vakkantott, oda akart futni Mamukához, de félúton megállt jobbra-balra nézelődött. A melléképületből kinézett egy komor ábrázat. Mamuka odamosolygott, de kárba veszett a mosolya: a jelek szerint a gazda azt se bánta volna, ha a betérő kővel dobálná a házat. A kutya is ezért hunyászkodott meg, csak vinnyogott és behúzta a farkát.
Mamuka indult volna a teli vederrel a kiskapuhoz, de az ostor nem engedte. Vissza kellett fordulni, s letenni a vedret a kávára. „Az én Mamukám teljesen elvesztette a fejét - örvendezett Tekla. - Gyorsan vizet akart nekem hozni és elfelejtette, hogy a veder meg van kötve. Jaj, de boldog vagyok!"
Mamuka kinyitotta a kaput, és bekísérte Teklát az udvarra.
Az ostor himbálózott, és a víz a lány mellére loccsant a vederből. Mamukának csak akkor jutott eszébe, hogy megfogja a kötelet, amikor Tekla visszaadta neki a vedret.
„Javíthatatlan" - mosolygott magában a lány, attól tartva, hogy az ablakból nézik őket.
- Ezek rokonaid?
-  Valaki kinézett, de azt se tudtam megállapítani, férfi-e vagy nő... Olyan fura figura volt... Nem látszott ismerősnek.
Reggel még zokon vette volna a háziaktól és restellte volna Tekla előtt, hogy nem tessékelik be s még az illendőség kedvéért se jön ki senki. Most azonban csöppet se zavarta, egyszerűen nem tetszett neki - és kész.
Hátára dobta a hálót, és Teklával együtt elhagyta az udvart. Amikor kiléptek az utcára, a komor arc ismét előbukkant a melléképületből, bizonyára azért, hogy megnézze, becsukták-e maguk után a kaput, azzal ismét eltűnt.
Satnya disznó futott ki az útra, kölönccel a nyakában, és orrával dühösen nekiesett a második ház sövénykerítésének. A fonadék úgy csikorgott, hogy Mamukának hirtelen olyan érzése támadt, mintha vesszővel futnának utána. De mikor megfordult, senkit se látott. A disznó pedig sorra dugdosta pofáját a fonadék minden hézagába, ide-oda szaladgált és szívettépően visított.
-  Mi baja van? — kérdezte Tekla.
-  Biztosan elagyabugyálták.
-  Miért?
-  Talán letaposta a kukoricát, talán becsörtetett a veteményesbe vagy a gyümölcsösbe.
-  És vajon tudja, miért ütik?
-  Honnan tudná?
-  Akkor miért teszik? Nem sajnálják?
-  Az is lehet, hogy senki se bántotta. - Mamuka is szánni kezdte az oktalan állatot. - Talán csak ehetnékje támadt, vagy mit tudom én. A gazdája meg nincs otthon.
Az út porát felverte a hazatérő jószág. Tehénbőgéstől, nyerítéstől, bégetéstől harsogott a levegő, de nem volt sehol a pásztor, nem futott a nyáj elé gyerekhad, a házak lakói sem siettek a kapukba.
Horpadt oldalú disznók rohangáltak összevissza, mintha közibük suhintottak volna, az udvarokon bágyatagon vakogtak a kutyák.
-  Hát a falvak ilyen különbözőek? Vagy csak én hiszem úgy? — Teklának nemigen volt kedve ma ilyesmiken töprengeni, fontosabb dolgai voltak, saját magára kellett gondolni és az ő Mamukájára, de azért mégis felébredt benne a kíváncsiság.
-  Nem tudom... talán más időkben mások... nem emlékszem...
-  Például mikor tegnap megérkeztünk a faluba...
-  Mintha minden olyan lett volna, mint máskor. Mint általában lenni szokott.
-  És itt miért nem olyan? Én nem tudom, de valami nincs rendjén.
-  Csakugyan. Valami történhetett.
-  Lehet, hogy meghalt valaki? — kérdezte rémülten Tekla. Számára az a gondolat, hogy valahol, bármilyen messze, valaki meghalhatott, még ha idegen is, és hogy egyáltalán az ember halandó - egyszerűen felfoghatatlan volt.
-  Mi jut eszedbe!
-  Miért?
-  Ezer oka lehet... Hisz annyi minden történhet az életben, hát nem?
-  Ezer vagy se... Én sose éltem falun, nem tudhatom, hogy itt mi hogy van.
-  Valami nincs rendjén, az biztos.
-  De mi?
-  Nagyon fáradt vagy?
-  Nem, nem nagyon.
- Akkor menjünk egy kicsit gyorsabban.
Szinte futva siettek végig a falun és ijedten lestek be az udvarokba.
Ma, amikor olyan közel kerültek egymáshoz és az élet teljéhez, vágyva-vágytak a szeretetre, nyájasságra, melegségre, s mintha szándékosan történne így, hogy az emberek mogorván és gondterhelten fogadják őket, bezárulnak előttük a szívek és az ajkak, és nemhogy mosollyal találkoznának, de még a szemét se veti fel senki. Ami a felnőtteket illeti, még érthető, épp elég a gondjuk-bajuk. De egyetlen gyereket se látni sehol. Legföljebb kiugrik valaki az udvarból és behajtja a barmot, könnyeit kenegetve arcán, vagy körül se nézve, átfut az úttesten...

9

Hanyatt-homlok menekültek, mintha rajtakapták volna őket valamin és iszkolniuk kellene.
Még akkor se lassítottak, amikor a falu messze elmaradt mögöttük, és lakói akkor sem érték volna utol őket, ha netán akarták volna. Az űzöttség riadalma dobolt bennük, noha maguk se tudták, mit vétettek, még egymásnak se volt mit bevallaniuk, bár ettől a naptól fogva semmit sem akartak eltitkolni a másik előtt.
A sűrű erdőből, amely valamikor Magalasit elválasztotta Gulzodától, már semmi se maradt: amerre a szem ellát, teaültetvények zöldelltek a helyén, rajtuk vágott át a járási székhelyre vezető vasútvonal és a vasúti híd alatt átfutó Saleula folyó.
Műút is vitt a járási székhelyre, de toronyiránt, felfelé haladva, míg a vonat megkerülve a hegyet, a folyó innenső partján közlekedett, Gulzodához közel.
A vasúti töltés felé kanyarodtak. Reggel nem érintették, balra tértek és a kukoricaföldön át mentek a fekete-kék folyóhoz.
Mamuka állhatatosan nézte a talpfákat, és életében először gondolta végig az elmúlt napot. Csak egyet nem tudott megfejteni: ha reggel ezen a falun át mentek volna a folyó felé, akkor is olyan komoran fogadták volna őket, vagy eddig annyira el volt telve önmagával, hogy csak most figyelt fel erre? Mi történhetett? Ő nézi más szemmel a világot, vagy a világ változott meg reggel óta?
Mikor átmentek a Daleula túlsó partjára, ahol Golzodi kolhozbirtoka kezdődött, a fiú megkönnyebbült, mintha elhagyták volna az ellenséges területet. Most már elengedheti Tekla kezét és a hálót átdobhatja a másik vállára.
—  Tekla!
—  Mondd...
—  Már nem félsz?
—  Féltem volna?... Nem emlékszem...
—  Micsoda? - A fiú átölelte vállát. - Semmi ilyesmi nem volt!
—  Nem tudom. Mintha nem lett volna...
—  Ugye, nagyon fáradt vagy?
—  Igen, biztosan a fáradtság az oka mindennek.
—  Most már közel vagyunk, mindjárt letérünk a töltésről, lefutunk a lejtőn és az öreg malomnál átmegyünk a hídon... ott, ahol Laditól elváltunk.
—  Milyen kedves ember volt...
—  Az volt és most is az. Lehet, hogy nem találta meg az ökreit, és most hazafelé igyekszik.
Tekla hallgatott. Nem tudta elhinni, hogy az az ember, akivel találkoztak, este ugyanolyan lenne, mint reggel volt. Ha ezentúl örökre itt élne, többé akkor sem látná őt olyannak, mint ma reggel.
Mikor lefelé futottak a murvával felhintett töltésről, Tekla megbotlott és vizes, sáros cipellője lerepült lábáról.
-  Megütötted magad? — Mamuka leguggolt és megtapogatta a lány bokáját, mintha az érintésétől minden jóra fordulna.
-  Azt hiszem, igen...
-  Semmi baj, mindjárt elmúlik! — A fiú megsimogatta a lábikráját, majd lehajolt, és megcsókolta a térdét.
-  Ne... már sötétedik.
-  Persze... — A fiú bűntudatosan matatott a földön, megtalálta a cipellőt, felhúzta Tekla lábára, és a lány vállára támaszkodva felállt. - Tek, gondolod, hogy történt valami? Ott történhetett, vagy nálunk? Most már egészen közel vagyunk.
-  És mi lesz otthon? — A lány bizonytalanul tett néhány lépést.
-  Minden jó lesz... Minden...
-  Jó? - A lány szinte elfeledkezett fájdalmáról. Pedig nem a fájdalom múlt el, csak ő feledkezett meg róla.
-  De mi történhetett?
-  Itt valami titok lappang.
-   De mi?  
-  Nem tudom.
-  Én se tudom, Tekla.                                     -
-  Annál rosszabb - állt meg a lány. - Annál rosszabb!
-  Miért?... Nehezedre esik a járás? Azért álltál meg?
-  Igen, nehezemre esik. — Kimentek az útra. — Persze, hogy nehezemre esik. Ahhoz a helyhez értek, ahonnan az út leereszkedik a faluba. Innen már látszik is...
De most — nem látszott. Mamuka csak sejtette a sötétben, de nem látta. Nem látta, amit látni szokott.
-  Nincs villany a falutokban?
-  Miket beszélsz, Tekla?
-  Persze, persze, már emlékszem... Tegnap este egy muslinca keringett a villanylámpa körül, és az asztalra esett.
-  Csak azért...
-  Talán még korán van.
-  Ne mondj ilyet... Néhány házban már világosság van, csak a lomboktól nem látszik. Annyi dolga van itt mindenkinek, hogy kevés hozzá a nap. Errefelé nem úgy van, mint a városban, ahol alig sötétedik, máris villanyt gyújtanak, és az emberek könyv vagy újság mellett üldögélnek.
-  Azon a napon, mikor apám nem jött vissza, este nem gyújtottunk villanyt.
-  Hányszor kértelek már, hogy ne gondolj erre.
-  Jól van, hallgatok.
-  Apád hamarosan visszajön, és anyád jobban lesz.
-  Jó, jó. Nem felejtetted el az utat? Nem tévedtél el?
-  Én nem tévedtem el, de te emlékszel-e rá?
-  Nekem minden összezavarodott a fejemben.
-  A kis hidat sem ismered fel?
-  A híd mintha az lenne, de mégse, nem, nem az... És miért megyünk a másik oldalon?
-  Reggel a mezőn mentünk, a kukoricáson keresztül, most pedig a szekérúton. Nem fáj a lábad?
-  Magam se tudom. Reggel mintha nehezebben esett volna a járás.
-  Ezek szerint elmúlt.
-  Egyszerűen nem gondolok a lábamra, ez minden.
—  Ne gondolj semmi rosszra, akkor minden jó lesz. Itt van már a mező, Tekla. Balra a vízgyűjtő. Hallod, hogy kiabálnak a békák? Mit művelnek!
—  Hallom.
—  Megpihenünk a körtefa alatt?  
—  Késő van!   
—  Jól van, hazamegyünk és akkor... Tekla-a-a!                           •
—  Miért ordítsz?
—  Tudod-e, hogy ma egész nap...
—  Na?... Na?...
—  Egész nap egy harapást sem ettünk!
—  Hogy jutott hirtelen eszedbe?
—  Nem vagy éhes?
—  Nem.
—  Hogyhogy nem? Egy falat se volt a szádban. Jaj, de bolondok voltunk, hogy semmit sem hoztunk magunkkal.
—  Jól tettük, hogy nem hoztunk... Ha hazaérünk, mit mondasz?
—  Hogy mit mondok?
—  Igen.
—  Megmondom, hogy...
—  Apádnak mondod meg?
—  Nem, anyámnak.                                                                   .
—  És megint Tikónál kell aludnom?                                    -
—  Most már semmi keresnivalód Tikónál.             :
—  Semmi?
—  Nem tudom... majd meglátjuk. Igen, előbb érjünk haza.
A tehén a kapu előtt lődörgött, és a földön húzkodta maga után a kötelet. Arcukba bődült, majd hangos sóhajtással a borjúhoz fordult, amely kijött hozzá a kerítés túloldaláról. Elősompolygott Bahula is, de nem kezdett ugatásba.
—  Hát az emberek hol vannak? - kérdezte Mamuka a tehéntől, a borjútól és a kutyától. A tehén nekirugaszkodott és beugrott a kapun, odaszorítva Teklát a gránátalma vesszejéből font kerítéshez.
Tekla feljajdult, mert a tüskék a hátába szúródtak, de nyomban elhallgatott.
—  Mi az, megbolondultál? — mondta Mamuka a tehénnek. A kötél után kapott, amely a tehén nyakában himbálózott, de a tehén vonszolni kezdte a fiút az udvarba. Mamuka eldobta a kötelet, és megölelte Teklát. - Nem tett benned kárt?
—  Nem történt semmi baj...
—  Gyorsan, gyorsan, el kell vinni a borjút, mert kiszív minden tejet. Uramfia, miért van ilyen sötétség?
Éppen be akartak fordulni a ház sarkán, mikor észrevették, hogy az apa, az anya és a fiútestvérek hallgatagon ülnek az udvaron, a kenderroston.
Tekla ijedten hátraugrott és Mamuka mögé bújt. Egy lépésnyire hátratántorodott, elkapott valami oszlopot és ráhajtotta homlokát, mintha ütést várna. De miért? Talán megtudták? Mindenki megtudta és mindenki vicsorog? Miért?! Azért, mert szeretik egymást és nem tudnak egymás nélkül élni? Miféle falu ez? Vagy talán az apja miatt van minden? De mi rosszat követett el az apja? Talán még azért is őt kárhoztatják, mert anyját megtámadta a tüdőbaj?
—  Mi történt? - Mamuka hangja remegett, a háló lecsúszott hátáról. Körülnézett az udvaron és ő is hátralépett, megcsúszott a halakon, s hátát az oszlopnak támasztva, eltakarta Teklát.
—  Látszik, hogy egész nap elvoltál - pökte oda foghegyről Vatuti bátyja.
-  Mamuka! Kisfiam! — szaladt oda hozzá sírva Ruszudan.
-  Anya! Mi történt?
-  Ne őrjítsd meg a gyereket! — mondta Párna.
-  Mit vétettünk? - Mamuka hátranyúlt és megölelte Teklát, aki szinte belepréselődött az oszlopba.
-  Ugyan, mit vétettél volna, drágaságom? - törölgette a könnyeit Ruszudan.
-  De hisz semmit se tud!  -  Bakuri az öccse felé indult, aztán megállt, nehogy megijessze.
-  Mit mondtam? Nem nyelhette el őket csak úgy a föld?
-  Anya, mi történt? - Mamuka hangjában sírás bujkált. Úgy szorította Tekla karját, mintha apja, anyja, még a testvérei is, el akarnák tőle venni.
-  Rosszabb már nem is lehet, fiacskám. Az egész életünk odavan! - Ruszudan nem tudta türtőztetni magát és felzokogott.
-  M-m-mondják már meg neki, essen meg a szívük a kölykön - nyögte ki a dadogó León. Mintha ráparancsoltak volna, hogy egy mukkot se ejtsen arról, ami történt.
-  Ne félj, majd megmondják! - És Nóra könyökével oldalba bökte férjét, gondolva, a sötétben nem veszik észre.
-  Hát akkor nyisd ki a szemed, fiú! Kitört a háború! - pökte ki Vatuti.
-  A háború?...
-  A háború. — Az apa felállt és odament a tehénhez. A borjú már biztosan az utolsó cseppig kiszopta a tejét.

GRIGÁSSY ÉVA fordítása

Néhány szó Otia Joszelianiról:

Sz.1930. Íróvá válásának hivatalos éve: 1960 (ekkor végzi el a Szovjet Írószövetség írótanfolyamát). Első elbeszéléskötete 1957-ben jelent meg. Színdarabokat, filmforgatókönyveket is írt. Műveiből, a Szovjet Irodalmon kívül, a Nagyvilág is többször közölt magyar nyelven.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1984 / 6. szám, 59-85. oldalak






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése