2013. november 30., szombat

Alekszej Zajcev interjúja Az Arbat gyermekei-ről

ANATOLIJ RIBAKOV: 
Önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség

Az Arbat gyermekei című regény, amelyet 1987. 4-5-6. számában közölt a Druzsba Narodov című folyóirat, megjelenése pillanatától óriási társadalmi érdeklődést váltott ki, hatalmas olvasóközönséget hódított meg. A harmincas évek legfontosabb politikai eseményeinek, Sztálin személyiségének, a korabeli szovjet fiatalok sorsának valóban művészi értelmezése a szovjet irodalmi élet fontos eseményévé avatta a mű megjelenését.



Ribakov és a regény a Szovjet Irodalomban
- Kérem, beszéljen regényének alapkoncepciójáról, megírásának történetéről.
- Az alapkoncepcióról általában akkor szoktunk beszélni, amikor egy mű még csak formálódik, még nem készült el. Ha már készen van, a kritikusok ítélik meg, milyen is volt az alapelgondolás, az alapötlet. Az író megírja, amit tud, amit látott, amit átélt. Az ember arra emlékszik a legelevenebben, ami sebet üt a szívén. Ilyen mély nyomokat, sebhelyeket hagytak a szovjet nép szívén a harmincas évek...
Regényem sok tekintetben önéletrajzi jellegű. Moszkvában nőttem fel, ott éltem az Arbat 51. számú házában. A hétemeletes nagy épület még ma is áll. Ezt a házat írtam le A tör című regényemben és más műveimben is. Itt töltöttem a gyerekkoromat egy jónevű mérnök fiaként. 1919-ben kerültem iskolába. Egyébként Szása Pankratov (Az Arbat gyermekei főhőse - A. Z.) a börtönben felidézi diákéveit. Nehéz esztendők voltak ezek (sorbaállás élelmiszerekért, sok hiánycikk), de mégis úgy éreztük, csodálatos korban élünk. Mi, gyerekek pénzt gyűjtöttünk a légi és a haditengerészeti flotta építésére, színielőadásokat rendeztünk munkásoknak és a patronált falvaknak. Az iskolát áthatotta a közösségi szellem, a „komszomolizmus". Kortársaim többsége sajnos, fiatalon elpusztult. Nagyszerű fiúk voltak: 15—16 évesen már a Vörös Hadsereg harcosai lettek. Olyan is akadt köztük, aki 16 éves fejjel egy ezredet irányított. Ezt a kort akartam ábrázolni valamennyi ellentmondásával egyetemben.

- A párt 1956-ban megtartott, XX. kongresszusa után több kísérlet történt a sztálinizmus művészi ábrázolására. Hol látja saját regényének helyét e művek sorában?
- Az megint csak a kritikusok feladata, hogy a megfelelő helyre besorolják, értékeljék a munkámat. Ők ítélik meg, méltó-e a regényem arra, hogy bekerüljön ebbe a sorba, vagy sem. Az író arról ír, amit feltétlenül ki kell mondania. Egy irodalmi témát sosem lehet kimeríteni. Talán a Rómeó és Júlia után már nem írtak a szerelemről? A harmincas évek mint téma pedig végképp kimeríthetetlen.
Azonkívül én nem tanulmányozom a sztálinizmust. Én Sztálint írtam le, akit így még senki nem írt meg. Ezért nem tudom összehasonlítani regényemet más művekkel. Nem azért, mert jobb a többinél, hanem mert egyszerűen másról szól. Nemcsak bizonyos jelenségekről, amelyeket az a kor és az az ember váltott ki, hanem róla magáról is. Megpróbáltam beszélni Sztálinról, és belülről feltárni őt. Azt akartam megmutatni, milyen volt önmaga és a környezete szemében. Ezért nem látok analóg művet irodalmunkban.

- Hogyan gyűjtött anyagot a könyvhöz? Archívumokban is dolgozott?
- Nem, nem jártam archívumokba. Nem tudom, milyen archívumokban fordult meg Shakespeare, amikor III. Richárdról akart írni, vagy kutatott-e levéltárakban Walter Scott és Alexandre Dumas. Nem hiszem, hogy ezt tették volna. Nem levéltári anyagokat forgattam, hanem Lenin és Sztálin összegyűjtött műveit, hivatalosan publikált történelmi dokumentumokat. Emberekkel beszélgettem, nagyon sok emberrel, akik ismerték Sztálint is, a kort is, akik átélték mindezt. Rengeteg embert faggattam ki. És magam gyűjtöttem össze az anyagot. Ismétlem, a hivatalosan hozzáférhető dokumentumokat és saját képzeletemet használtam fel. Ön hitelesnek érzi az én Sztálinomat?

-  Tulajdonképpen igen.                                                          .             .
- Nos, ha sikerült valamiről meggyőznöm önt, helyesem jártam el; ha nem, akkor helytelen a módszerem. Az irodalomban csak így lehet feltenni ezt a kérdést. Nézzünk egy példát. Biztos benne, hogy Borisz Godunov ezt mondta: „Szememben vérrel borított fiúcskák"?  De Puskin ezt írta, és mi hiszünk neki. Biztos abban, hogy Grinyov Pugacsovnak adta a bundáját? Pugacsovot olyannak ismerjük, amilyennek Puskin A kapitány lányában leírta. Első Péter is olyan számunkra, amilyennek Alekszej Tolsztoj ábrázolta, Kutuzov meg olyan a szemünkben, amilyennek Lev Tolsztoj a Háború és békében megírta. Ez a művészet mágiája, varázslata. Igen, a művészetnek megvannak a maga törvényei, megvannak annak a szabályai, hogyan ölthet művészi alakot maga a szerző saját hősében. Ha bele tud bújni a hőse bőrébe, ha képes azonosulni vele, minden rendben.

- Úgy véli, Sztálin hatalomra jutása a történelem tragikus hibája?
- Ismeretes, hogy Lenin igyekezett Sztálint távol tartani a hatalomtól. Ha Lenin még egy fél évvel tovább él, minden másként alakult volna. El tudta volna távolítani Sztálint a pártapparátus vezetéséből, és a történelem másként alakul... Sztálin úgy vélte, hogy a szocializmust fel lehet építeni adminisztratív eszközökkel, az erőszak eszközeivel, érti? Ennek érdekében létrehozott egy bürokratikus gépezetet, amely az ő irányítása alatt végrehajtotta az ország rekonstrukcióját. Ehhez járult még mérhetetlen hiúsága, gyanakvása, a maga kialakította kultusz, a törvénytelenségek.

- A kultuszt mások alakították ki körülötte.
-  De ő maga óriási erőfeszítéseket tett ennek érdekében, át akarta írni a történelmet stb. Sztálin maga alakította ki a kultuszát még életében. De hadd fejezzem be elkezdett gondolatomat. A harmincas években Sztálinnak valóban sikerült az ország iparosítása, de a gazdasági élet hibásan, egyoldalúan fejlődött, nem úgy, ahogyan kellett volna. Ezt mind a mai napig érezzük a mezőgazdaságban. A sztálini terror milliós áldozatokat követelt tőlünk. A legiszonyúbb azonban a társadalom pszichológiai légkörének eltorzulása volt. És mindaz, ami történt, Sztálin kezdeményezésére ment végbe, bármelyik intézkedést nézzük is...
Most önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség, az embernek vállalnia kell a felelősséget. A pszichológiai légkör átalakításában hatalmas szerepet játszik a kultúra, az irodalom, a filmművészet, a tömegtájékoztatás. Ezek határozzák meg az ország szellemi életét. A gazdasági eredmények csak ezután következnek, lassú, hosszadalmas folyamat lesz ez.

- Mi a véleménye, megnyertük volna a háborút Sztálin nélkül?
- Ami a háborút illeti, hát én végigjártam az elejétől a végéig. 1941 júniusában kezdtem, és 1945-ben fejeztem be Berlinben. Csapattiszt, csapatparancsnok voltam. Részt vettem Berlin ostromában. És meggyőződéssel állíthatom: nem Sztálin nyerte meg a háborút. A háborút a nép nyerte meg, húszmillió fiatal, olyanok, mint maga, sőt fiatalabbak. Ők nyerték meg a háborút.
Meg azok a férfiak, asszonyok és gyerekek, akik fázva és éhezve dolgoztak, ők nyerték meg a háborút. És ha nem lett volna Sztálin, aki 1937-ben kiirtotta parancsnoki állományunk színe-virágát, aki 1941-ben súlyos hibákat követett el a háború kitörésének időpontját illetően és így tovább, a németek nem jutottak volna el a Volgáig, nem nyomulhattak volna Moszkváig. De életünk legször-nyűbb időszaka - a háború, amikor az ország sorsa egyetlen hajszálon függött -, majd a győzelem, amely megerősítette a szovjet népnek önnön erejébe, méltóságába vetett hitét: ez a korszak Sztálin nevéhez fűződik. A nép tudatában összefonódott Sztálin neve és a győzelem. És ahogyan múlt az idő, egyre több mítosz és legenda szövődött Sztálin köré, aki maga is igyekezett minden eszközzel azt bizonygatni, hogy ez az ő győzelme volt. Nos, én azt gondolom, nélküle is győztünk volna, sőt sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vele. így válaszolok a kérdésére.
Következő regényemben Németországról, a fokozódó háborús veszélyről is írok, akkor majd beszélgethetünk Hitlerről és egyebekről is...  

- Már dolgozik a következő regényén?
Jelenet a regényből készült tvsorozatból
- Már be is jelentették a közlését. Ideiglenes címe: A 35-ös év és a többi. Így hirdette meg 1987/ 6. számának borítóján a Druzsba Narodov című folyóirat, amely Az Arbat gyermekeit is közölte.
Tudja, visszagondolva azokra az időkre úgy érzem, minden forradalom a Nagy Forradalom, egy jobb jövő reményét ébreszti a népben. A forradalmat a nép a jövő nevében hajtja végre. Az októberi forradalmat a szocializmus felépítéséért vívták meg, és ha a nép látja, hogy az ő jövője van születőben, az hatalmas lelkesedést vált ki belőle. E nélkül a lelkesedés nélkül nem tudtuk volna megvédeni hazánkat a polgárháború és az intervenció idején. Nélküle nem tudtuk volna a húszas években helyreállítani gazdasági életünket, amelyet teljesen tönkretett az imperialista és a polgárháború. A népben hatalmas lelkesedés élt. Megvolt ez a harmincas években is, amikor azt mondták a népnek: létrehozzuk iparunkat, a szocializmus alapját. És ez Sztálin érdeme, mert képes volt a nép lelkesedését az építkezések felé fordítani. Megmozdult az egész nép, az egész ifjúság. Az egész népet Magnyitogorszk, a Kuznyecksztroj, a sztálingrádi traktorgyár, a gorkiji autógyár építése éltette, mindenki segíteni igyekezett, mindenki a haza javát szolgálta, senki sem akart renegát lenni.

- Ma sokan teszik fel a kérdést, s engedje meg, hogy önt is megkérdezzem: mi a véleménye a "Vezeklés" című filmről.
- Nagyra értékelem ezt a filmet, mint minden haladó művészeti jelenséget. Ezenkívül a Vezeklés filmművészeti szempontból is rendkívül színvonalas és jó munka. Ezért mint társadalmi jelenséget igen nagyra értékelem. Az más kérdés, hogy az én írói stílusomtól idegen az allegória. Ha olvasta többi könyvemet - a Nehéz homokot, A tőrt, a Kros különös vakációját -, meggyőződhetett róla, hogy én egyszerűen fogalmazok. Bonyolultan írni könnyű. Nézze itt ezeket a kéziratkötegeket: változatok Az Arbat gyermekeihez. Nézze... Egész fejezetek, egyes részek, a teljes regény változatai. El sem tudja képzelni, mennyi munkám fekszik abban, hogy mindent abszolút egyszerűvé tegyek, mert ha valamit bonyolultan írnak meg, akkor az olvasónak rébuszokat kell megfejtenie. Én arra törekszem, hogy ne legyen az írásomban semmiféle rébusz, semmiféle rejtvény, hogy ne kelljen egy mondatot kétszer elolvasni azon tűnődve, mit is akartam mondani... Csak a munkám végeredménye jut el az olvasóhoz, aki kettesben marad hőseimmel. Figyelemmel kíséri sorsukat, együttérez velük. Ha így történik, elértem a célomat. Ismétlem: az én alkotói módszeremtől egyszerűeri idegen minden allegória. A Vezeklés című filmet ezért nagyra értékelem mint társadalmi jelenséget, mint kiemelkedő filmművészeti teljesítményt, ugyanakkor ez nem felel meg az én stílusomnak. Ennyi az egész.

- Hogyan viszonyul a szovjet ifjúság körében is megjelent punkokhoz, a heavy metalosokhoz?
- Hallottam és éppen írtam is róluk: egy új televíziós filmet forgatnak a közreműködésemmel. Több tévéfilm készült már Krosról: Kros kalandjai, Kros különös vakációja. Az új film címe: Egyetem, fél négy. Kros rövidesen befejezi az egyetemet, jogász lesz. A szakmai gyakorlaton mai 15—16 éves kamaszokkal találja magát szembe. Ezért foglalkoztam kamaszokkal, és róluk szól majd a forgatókönyvem alapján készült film. Tudja, ezek a punkok meg heavy metalosok jelentéktelen, érdektelen figurák. Találkoztam ilyen fiatalokkal. Filmem azt mutatja meg, hogyan fokozódik a fiatalok érdeklődése a társadalmi, erkölcsi problémák iránt. Korábban nem adtunk a fiataloknak szellemi táplálékot, nem mondtuk meg nekik a teljes igazságot. Az igazságon fölnövekedett ember morális lény lesz, aki keresi az erkölcsi eszményeket, az erkölcsi kritériumokat. Aki hazugságokon és féligazságokon nőtt föl, abból erkölcstelen ember válik, akit a morális eszmények csak zavarnak az életben.
Az új pszichológia a tudatnak, a gondolkodásnak, az emberek szellemi arculatának átalakítását jelenti. Ahhoz, hogy igazat mondjunk, az igazságon kell fölnőnünk. Ehhez nyilvánosságra van szükség, mert a nyilvánosság, a glasznoszty az igazságra nevel. Minél több lesz az igazság, annál inkább keresik majd a kamaszok az erkölcsi ideálokat. Ez a kamaszok jellemző sajátossága. Hiszen kik is ezek a punkok és társaik? Sokszor jártam külföldön, nemrégiben másfél hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Az Arbat gyermekei megjelenése kapcsán előadásokat tartok különböző egyetemeken. Figyelemmel kísérem az ifjúsági mozgalmakat, amelyek külföldön gyakran öltenek politikai, filozófiai, vallásos vagy egyéb jelleget. És mit hirdetnek a mi saját nevelésű punkjaink, heavy metalosaink? Magamra raktam egy nyakörvet, tehát én metalos vagyok; kopaszra nyírtam a fejemet, én punk vagyok. Mindez ostobaság. A filmemben egészen másfajta kamaszokról akarok beszélni, olyanokról, akik keresik az erkölcsi eszményeket. Sokan vannak, és ők a valóban mai felnövekvő nemzedék. Keresik az eszményeket, az igazságot. Azt, hogy miként lehet az igazságnak megfelelően élni. Ez lesz most a legfontosabb kérdés a kamaszok számára.
A húszas években ifjúságunk eleven politikai életet élt. A Komszomol politikai szervezet volt. Én 1925-ben léptem be. Aktívan részt vettünk a politikai kérdések megvitatásában, elemeztük a Lenin életében és a halála után folyó vitákat. Volt iskolai önkormányzatunk, ami tényleg önálló volt, erkölcsi, politikai kérdéseket vitattunk meg; mindez jellemző a kamaszokra. Keresik a helyüket a társadalomban.
Ön most felkeresett engem. Ön fiatal ember, a saját feje szerint, önállóan gondolkodik. Ilyen a mi ifjúságunk. Nem igaz, hogy nem gondolkodik.

- Sok külföldi tudósító is megkeresi önt. Mi érdekli őket?
- Most az egész világot érdekli az, ami országunkban végbemegy. Tudni akarják, komoly-e a dolog, tartós lesz-e.

- Még két szokatlan kérdés. Mi az, ami az életben leginkább segítette önt?
- Az életben? Erre egy eredeti, aforisztikus választ kellene adnom. A leginkább én magam akadályoztam és segítettem önmagamat. 

- Érdekes válasz. Az ön korai művei immár a gyerekirodalom klasszikusai. Mai szemmel hogyan vélekedik ezekről az írásairól?
- Jónak tartom őket. A tőr, a Bronzmadár, A lövés a húszas éveket idézi. Ez is a gyerekkorom ideje. Egyébként A lövésben (1975) már szerepel Szása Pankratov. Sőt A tőr című trilógia utolsó részében (1948) is. A folytonosságot akarom ábrázolni. A tőr volt az első könyvem. Belé vetettem minden reményemet, hogy író lesz belőlem. 37 éves voltam, amikor megírtam és megjelent. Látja, milyen későn kezdtem? Miért tartom értékesnek ezeket a könyveket? Mindenekelőtt azért, mert morális töltésű írások. De ennek megítélése ismét a kritikusok dolga. A szereplőim morális töltésű emberek. Kros, bár kissé infantilis, magában hordozza a morális töltés kezdeményeit. Ugyanúgy, ahogy A tőr gyerekhősei is, egy másik nemzedék, a forradalom fiai. Önzetlenek voltak, semmire nem tartottak igényt, voltak eszményeik, s ha talán türelmetlenek voltak is mások véleményével szemben, becsületesek voltak. Gyűlölték a karrieristákat, a harácsolókat, a nyerészkedőket. A forradalom vonásait viselték magukon. Az eszméik voltak morális töltésűek. Ilyen az én Szása Pankratovom is. Ő nem azonos velem. Azt hiszem, én rosszabb voltam, mint ő. De ő veszi át A tőr hőseitől a stafétabotot. Kros már egy másik generációt, a hatvanas-hetvenes évek nemzedékét képviseli, és ez a nemzedék már másmilyen erkölcsi eszményt keresett, az emberi igazságét, a lelkiismeretét.
Örülök, hogy könyveimen több nemzedék nőtt föl, hogy máig olvassák, kiadják őket. Nemrég jelent meg újra A tőr. Ezek készítették elő Az Arbat gyermekeit.
Az én időmben az ifjúság véleménykülönbségei megmaradtak egy közös eszmei platformon, a szocializmus iránti odaadás keretei között. Majd kialakult az egységes gondolkodás: csak Sztálin, csak ő, csak amit ő mondott, az igaz. Minden Sztálinhoz igazodott. Még A leninizmus kérdései című könyv is, amely annak a kornak alapműve volt. Az emberek már hallgattak. De amikor kitört a háború, és szembenéztek a halállal, a veszéllyel, megváltoztak. Szinte megszabadultak a nyomástól, a gyanakvástól, a bizalmatlanságtól. Ha rohamra indultunk, és a társunk megsebesült, a hátunkon cipeltük ki a tűzvonalból. A háború hirtelen a felszínre hozta az emberek valódi tulajdonságait. Beszélnünk kell a történelmünkről. Úgy kell a néppel beszélni, hogy mindenki megérezze, mindez rá is tartozik.
Az Arbat gyermekeit húsz évig nem adták ki. Alekszandr Tvardovszkij minden tőle telhetőt megtett azért, hogy közölhesse regényemet a Novij Mirben. 1978-ban, amikor megjelent a Nehéz homok, úgy éreztem, annak a sikere nyomán sikerül valamit kiharcolni. És meg is jelent egy előzetes, miszerint lehozzák Az Arbat gyermekeit. De a dologból megint nem lett semmi. Akkor írtam meg az utolsó, a harmadik részt. Azt ajánlották, jelentessem meg a könyvet külföldön, de ezt nem akartam.
A világ legnagyobb újságjaiban, a Timesban és a New York Herald Tribune-ban az első oldalon közölték a válaszomat: „Erre a regényre az én népemnek, az én hazámnak van szüksége, és elsőként itthon kell megjelennie." És kivártam ezt az időt. Én ebben látom az író kötelességét. A saját népe számára kell dolgoznia, és a néppel kell tartania jóban-rosszban. Ennek a regénynek előbb-utóbb meg kellett jelennie. (...)


 WEISZ GYÖRGYI fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 3. sz. 162-168. oldalak

Antonov, Bek, Dugyincev, Granyin, Prisztavkin és Ribakov műveiről

PAVEL ULJASOV: 
Hat új regény és a harmincas évek

Lapok a moszkvai metró "albumából"
Szembetűnő a témáknak, jellemeknek és élethelyzeteknek megannyi egybeesése a szovjet folyóiratok hasábjain 1986 végén - 1987 első hónapjaiban megjelent művekben. Az a tény pedig, hogy e művek vagy a harmincas évek eseményeit örökítik meg, vagy a harmincas években gyökereznek, a korszak iránti felfokozott érdeklődésről tanúskodik, valamint azt a törekvést tükrözi, hogy a legteljesebb valóságában tárják fel az adott kort.

A sztálini személyi kultusz visszaéléseiről, igazságtalan megtorló intézkedéseiről már sokat beszéltek a hatvanas évek szovjet irodalmában. De ez a folyamat aztán megszakadt. Bebizonyosodott azonban, hogy a szovjet történelem legtragikusabb eseményeinek elhallgatása vagy az irodalmi térképünkön mesterségesen létrehozott „fehér foltok" kialakítása egyáltalán nem szolgálja sem a szocializmus, sem pedig társadalmunk ügyét. Ismét beigazolódott az a történelmi tény, hogy az igazság előbb-utóbb utat tör magának az emberi értelemhez.

Vlagyimir Dugyincev Fehér ruhások című regényében is (Nyeva 1987.1-4.; magyarul előkészületben a Magvető Könyvkiadónál, Soproni András fordítása) ez az eszme testesül meg a főhősnek, Fjodor Cyezskin biológusnak az úgynevezett weismannista-morganista-mendelistákkal (Poszoskov akadémikussal, a „Trolibusz" gúnynevet viselő Sztrigaljovval, Szvesnyikov állambiztonsági ezredessel és másokkal) folytatott hosszadalmas vitáiban és beszélgetéseiben. Ezeken a beszélgetéseken a tudomány fejlődésének lehetséges útjairól, a jóról és a rosszról folyik a szó, s nemcsak a megismerés súlyos történelmi tapasztalata tárul fel, de a megismerés távlata is. Cyezskin felállít egy sajátos elméletet, mely a gyakorlatban egyrészt saját cselekedeteivel, másrészt a tudomány kufárainak (Rjadno akadémikusnak, a csatlósának, Szaulnak, Varicsevnek, az intézet rektorának, a besúgó Krasznovnak és másoknak) gyanús üzelmeivel be is igazolódik. „A jó — állítja Gyezskin — meg akar szabadítani valakit a szenvedéseitől, a rossz, épp ellenkezőleg, szenvedést akar okozni másoknak... A jó örül mások boldogságának, a gonosz — mások szenvedéseinek... A jó is szégyel/i indítékait, a gonosz is. Emiatt van az, hogy a jó kis gonosznak álcázza magát, a gonosz pedig önmagát határtalanul jónak..."

A gonoszság vírusát Dugyincev regényében mindenekelőtt Kasszian Rjadno akadémikus, Cyezskin pártfogója és Liszenko hű követője, a tudományhoz mit sem értő Szaul Bruzzsak, „az imperialisták ügynökeinek" és Sztrigaljov csoportjának ügyét felgöngyölítő Asszikritov tábornok, a weismannista-morganisták ellen hajtóvadászatot szervező Samkova aktivista s még néhány szereplő hordozza. A regény alapkonfliktusát Rjadno akadémikusnak és környezetének, a tudományos igazságokhoz ragaszkodó igazi tudósoknak és a demagóg jelszavakhoz igazított, vulgáris tényekhez ragaszkodó áltudósoknak a szembeállása szolgáltatja.

Lényegében ugyanerre a konfliktusra épül Danyiil Granyin Bölény című regénye is (Novij Mir 1987.1—2.; magyarul előkészületben folyóiratunkban és a Magvető Könyvkiadónál, A. Fodor Ágnes fordítása), csak ezt még bonyolítja a kiváló orosz biológusnak, Tyimofejev-Reszovszkijnak kivételes sorsa: a tudós barátai körében a Bölény gúnynevet kapta, s életének nagy részét külföldön élte le.

Szergej Antonov Vaszka című kisregénye (Junoszty 1987. 3-4.) a moszkvai metróépítőkről szól, arról a soha nem látott lelkesedésről, ami ezt a munkát jellemezte, valamint a gazdasági átalakulás során hozott hiábavaló áldozatokról.
Ugyanez a témája Alekszandr Bek Új megbízatás című regényének is (Znamja 1986. 10—11.; magyarul az első rész: Szovjet Irodalom 1987. 12., Katona Erzsébet fordítása, a teljes mű az Európa Kiadónál jelenik meg), de ez a mű már a hatalom felső köreit is érinti, melynek cselekedetei közvetlenül hatással vannak Onyiszimovnak, a nagy iparszervezőnek, Pjotr Golovnya mérnöknek, az idős Cselisev akadémikusnak és több száz meg ezer egyszerű szovjet embernek a sorsára, akik az ország iparosításának aktív résztvevői voltak. 

Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében (Druzsba Narodov 1987. 4-6.; magyarul előkészületben folyóiratunkban és a Magvető Könyvkiadónál, Nikodémusz Elli fordítása) pedig már Sztálinnak és környezete tevékenységének közvetlen szociális, pszichológiai és művészi elemzéskísérlete figyelhető meg. Ribakov tolla nyomán széles és átfogó képet kapunk a korszakról, lehetőség nyílik a társadalmi folyamatok kutatásának értékelésére, különböző jellemek szembeállítására, a művészi eszközök kidomborítására.

Minden témabeli egyezés és az egyes élethelyzetek azonossága ellenére ezek az alkotások egészében véve mégis különböznek egymástól, hiszen mindegyik magán viseli az alkotói egyénítés, a szerző tehetségének jegyeit. Koncepciójukban és műfaji sajátosságaikban is eltérnek ezek a művek, valamint abban, ahogyan szerzőjük felidézi az adott korszakot, az idők szellemét. Természetes az is, hogy ezeken a hatvanas-hetvenes években született alkotásokon érződik a sztálini személyi kultuszt elítélő XX. pártkongresszus hatása, s tükröződik bennük a harmincas-negyvenes évek mai megítélése is. Szergej Antonov is ezt a történelmi tapasztalatot figyelembe véve írta meg kisregényét a metróépítésről. A mű olyan benyomást kelt, mintha magunk is ott élnénk az elbeszélés szereplői között: az egyszerű, naiv brigádvezető, Mitya Platonov, védence, Margarita Csugujeva és a harmincas évek sosem látott méretű építkezésének más résztvevői között, szinte érezzük az idők ritmusát, lélegzetét. S nem csupán arról van szó, hogy Antonov átfogóan ábrázol (hiszen nemcsak a napos oldalt, a korszak ünnepi arculatát mutatja meg), hanem arról is, hogy sikerül megidéznie az idők drámaiságát, mely tükröződik az emberek sorsában. A kisregény a Vaszka címet viseli, mivel hősnője, Margarita Csugujeva állandóan nadrágban járt. „Vaszka" Csugujeva a metróépítés egyik legjobb munkásnője, aki egy isten háta mögötti szibériai faluból szökött meg, „kulákbérenc", „jogaitól megfosztott nő". Ezért azon az ünnepségen, melyet az első metrószerelvény elindításakor rendeznek, s amelyen jelen van Sztálin, Kalinyin, Molotov és Vorosilov is — nem lehet ott az építkezés legjobb munkásnője.

A kisregény szerzője állandóan két ellentétes nézőpontot ütköztet, arra késztetve bennünket, hogy dialektikusan gondolkodjunk a korszak eseményeiről. Az egyik oldalt a tömegek őszinte lelkesedése jelenti, a másik oldalon pedig ott sorakoznak azok a negatív jelenségek, amelyek súlyos teherként nehezednek az emberek vállára: a népgazdaság eredményeinek puszta adminisztratív eszközökkel való emelése, a személyi kultusz, annak első áldozatai, a félelem, a gyanakvás légköre, a porhintés stb.

Hasonló kép bontakozik ki Alekszandr Bek Új megbízatás című regényében, de itt a tömegek lelkesedését már adminisztratív módszerekkel vagy olyan ellentmondást nem tűrő parancsokkal is irányítják, mint amilyet a hazai fémkohászat egyik vezetője, Onyiszimov kap: a lehető legrövidebb időn belül építsen fel egy olyan üzemet, amely nagyolvasztó nélkül termel acélt. Onyiszimov fel is építi, habár meg van győződve a munka értelmetlenségéről, s azt is tudja, hogy ez tudománytalan, kalandor terv. Onyiszimov tragikus eltévelyedése abban áll, hogy - habár a párt hű katonájának tartja magát - már régóta nem a pártot szolgálja, hanem a Gazdát, aki bitorolja a párt eszméjét.

Természetesen az Onyiszimovok, Platonovok és a milliók odaadó munkáját figyelmen kívül hagyni nagy tévedés lenne, hisz az ország mégiscsak épült, kilábalt az elmaradottságból. A korszak építőinek lelkesedése pedig valóban szembetűnő volt, megvolt a jelentősége, bár később lelohasztották az értelmetlen, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyó intézkedések, az igazságtalan megtorlások. Sokat-mondóak ebben az értelemben az idős mérnöknek, Bibikovnak a szavai Szergej Antonov kisregényében: „Jegyezd meg, komszomolszervező, hogy a lelkesedés csak akkor hoz hasznot, ha jól átgondolt, megszervezett munka áll mögötte. És ha te az építési területet harci cselekmények színházává változtatod, és hajszolod a tempót a tempó miatt, az csak a halottak és a nyomorékok számát növeli..."

De mindezeket csak egy művelt, komoly, analitikus gondolkodásra képes ember tudja megérteni, mint amilyen Bibikov mérnök is. Mitya, a komszomolszervező, több ezer metrőépítő társához hasonlóan, erre még nem képes. A még tiszta és naiv Mitya Platonov kétségbeesetten könyörög közbenjárásért Vaszka ügyében az építkezés vezetőinél, s levelet ír még a Kremlbe is, „minden nép szeretett, nagy vezérének".

Érdekes, hogy ilyen kérvényeket más regényhősök is írnak Sztálinhoz mint közbenjáróhoz: például az igazságtalanul Szibériába száműzött Szása Pankratov anyja, Szofja Alekszandrovna Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében, de Vlagyimir Dugyincev regényében Fjodor Ivanovics Gyezskin is ilyen levelet szándékozik írni nemegyszer. Amikor azonban ezt a javaslatát megemlíti az öreg és bölcs Poszoskov akadémikusnak, az válaszképpen csak mosolyog. S később, mikor weismannista-morganistaként kiüldözik a tanszékről, Poszoskov a következőket mondja: „Mit tegyünk?... írjunk Sztálin elvtársnak? Már írtunk, de az sem segített, majdnem elrontotta a dolgot..." Ezeket a mondatokat fölösleges kockáztatásnak is tarthatnánk, amelyek nem felelnek meg a korszak légkörének, de inkább arról van szó, hogy Poszoskov tényleg nem hisz Sztálinnak, nem bízik Sztálin atyai védelmében, s abban sem, hogy Sztálin képes jót cselekedni. Poszoskov már mindent megértett. Sok mindent megértett Sztrigaljov is, aki inkább a szökést vállalja, mint a börtönt, habár ezzel úgyszólván beismeri bűnösségét. Később ugyanezt az utat teszi meg Gyezskin is, akinek meg kellene mentenie Sztrigaljov „örökségét": egy újonnan ki kísérletezett burgonyafajtát.
Anatolij Ribakov regényében pedig a következőket mondja Szása Pankratov magas beosztású nagybátyja: „...a mi időnkben ez semmiség. Három év száműzetés. Hiszen embereket ki is végeznek..." Szása anyja haraggal teli, de prófétai szavakkal válaszol: „Hát így... Nem végezték ki... A faliújságra kitett versekért nem végezték ki, a faliújságbeli versekért mindössze három évre száműzték Szibériába... Köszönjük szépen! Három év, mi az nekünk, semmiség! De hiszen Joszif Visszarionovics Sztálin sem kapott három év száműzetésnél többet, pedig ő fegyveres felkelést, sztrájkokat, felvonulásokat szervezett, illegális újságot bocsájtott ki, illegálisan külföldre utazott, és akkor is csak három évet kapott, megszökött a száműzetésből, visszatelepítették ugyanerre a három esztendőre. De ha most szökne meg Szása, ő ezért a legjobb esetben tíz évet kapna lágerben. [...] És ha majd elérkezik a te órád, Mark, akkor majd eszedbe jut Szása, elgondolkozol mindezen, de már késő lesz. Nem védtél meg egy ártatlan. Téged se lesz senki, aki megvédjen."

Állíthatom, hogy ennyire érett gondolkodás, a törvénytelenségek igazi indítékainak ilyen világos megértése elképzelhetetlen volt 1934-ben, s mindez nem más, mint a történelmi tények mai magyarázata. A tények hasonló modernizációjával találkozhatunk még Dugyincev regényében Poszoskov akadémikus bizonyos nézeteiben és közbevetéseiben is, valamint a húszas évek bolsevikjának, Szvesnyikov állambiztonsági ezredesnek a szavaiban, aki figyelmezteti „a nép ellenségeit" az elkövetkezendőkre. Gyezskinnek a cselekedeteiben is feltűnnek hasonló elemek, aki ahelyett, hogy elmenne a 62-es számú házba (az állambiztonság parancsnokságára) - s miért is ne jelenhetne meg ott, hisz nem követett el semmit —, éjszaka a hóesésben megszökik: mint Sztrigaljovnak, neki sincs joga börtönbe mennie, hiszen meg kell mentenie a nagyértékű szaporítóanyagot. Gyezskin cselekedetének „nem szokványos" voltáról majd később, 1954-ben emlékeznek meg ugyanennek az intézetnek a munkatársai, akik lezárják az ügyét, „vétség elkövetésének hiánya" miatt.

Azt gondolom, hogy a Fehér ruhások és Az Arbat gyermekei című művek „nem szokványos" problémafelvetésének az az oka, hogy sem Dugyincev, sem Ribakov nem elégednek meg azoknak az embereknek a gondolkodásmódjával, akik feltétlen hűséggel szolgálják a szovjethatalmat, de nem értik, miért üldözi vagy mészárolja le őket ugyanez a hatalom. Ez már volt, írtak is már róla, s a művészi elemzés ilyen színvonala már nem kielégítő. Vlagyimir Dugyincev épp ezért a tudósok életének, a biológia, a genetika problémáinak igazi szakértelemmel való ábrázolásán túl igazi filozófiai regényt írt a jóról és a rosszról, ami minden társadalmi formációban, társadalmi korszakban jelen van.

Anatolij Ribakov műve politikai regény, amelyben mélyrehatóan elemzi Sztálin személyiségét, tevékenységének motívumait abból a szempontból, hogy mennyiben felelnek meg az igazi szocialista ideáloknak, a lenini hagyatéknak, melyre oly gyakran hivatkozik „örököse", de melyet már régen elárult, elferdített. Sztálin párbeszédszerű monológjában, amikor önmagával társalog (hisz már régóta úgy gondolkodik magáról, mint egy isten, egyes szám harmadik személyben), a politikai vezető hírhedt, bonyolult, ellentmondásos egyénisége idéződik fel, aki gyakran saját bajtársai, saját honfitársai ellen fordult.

A Sztálin dolgozószobájában játszódó jelenetek „az Arbat gyermekeiről" (Szása Pankratovról, Makszim Kosztyinról, Nyina és Vera Ivanovról, Léna Bugyagináról, Vagyim és Vika Maraszevicsről, Jurij Sarokról) szóló elbeszélésekkel váltakoznak. Olyan „gyerekekről" van szó, akiket az élet szétszórt, akik akár a barikád két oldalán tűnnek fel, s sorsuk a moszkvai életen túl Szibéria széles panorámáját is felidézi. Bebizonyosodik az is, hogy minden szoros kölcsönhatásban van egymással, a Kreml hatalmas emberének egy jelentéktelen gesztusa, szava vagy pillantása a legtragikusabb következményekkel járhat nemcsak azoknak az embereknek a sorsára nézve, akik a közvetlen közelében élnek, hanem még a tőle több ezer versztára, a távoli szibériai tajgábari élők számára is.

Gyezskin nem tud eléggé csodálkozni, hogy egy kisebb területen, a biológiában is van ilyen hatalmasság, Rjadno akadémikus, akinek a tulajdonságai hasonlóak, sehogy sem tudja elképzelni, hogyan válthat ki messzemenő következményeket egy olyan egyszerű, csaknem rokonszenves figura, mint Kasszian, „ujjának egyetlen jelentéktelen" mozdulatával. Miért ilyen rettenetes ez az öregember? Sztálin iránta való jóindulatát felhasználva, akivel gyakran együtt teázik, az akadémikus könnyen „ideológiai síkra" fordítja a vele egyet nem értő tudósok cselekedeteit. Ez a besúgó a „nemzeti akadémikus" köntösét ölti magára, az ifjúság demokratikus, jóindulatú pártfogójának adja ki magát, aki együgyű tréfáival, jól kiszámított fogásaival sok kollégája tiszteletét és szeretetét elnyeri. Rjadno ügyessége és ravaszsága még legádázabb ellenségének, Sztrigaljovnak az elismerését is kivívja: „Húsz éve Marx- és Engels-idézetekkel és ígéretekkel tartja fenn magát." Dugyincev lesújtó erejű figurát teremtett meg művében. A regényben még egész sor rendkívül kifejező erejű jellem található, ami Dugyincev regényét kiemeli a hasonló alkotások sorából.

Különösen paradoxnak tűnik, hogy Rjadno egyénisége bizonyos elemeiben hasonlóságot mutat Granyin Bölényével, habár ezeknek az embereknek az egyénisége és törekvései épp ellentétesek: egyikük a jóság és az önzetlenség megtestesítője, a másik pedig báránybőrbe bújt farkas. Itt már alighanem Gyezskin elmélete működik: a gonosz jónak adja ki magát.

Bölény egyéniségén (akinek valós előképe a jeles biológus, Tyimofejev-Reszovszkij volt) még a szerző is elcsodálkozik: milyen módon alakul ki egy ilyen eredeti jellem? Hogyan tudta távol tartani magát a rossztól, megőrizni önmagát olyan körülmények között, amelyek kizárják a személyiség függetlenségét és ösztönös önkifejezését? Bölény megőrizte önmagát. Túlélt mindent, annak ellenére, hogy sohasem alkalmazkodott, nem hajbókolt, nem cselekedett aljasul. Van még egy nagyon érdekes tény. - Onyiszimov és még sok hasonló rangú vezető a szovjethatalom legbecsületesebb forradalmáraiból váltak fokozatosan személy szerint a vezér, Sztálin legodaadóbb híveivé - annak minden következményével. Bölény viszont nem „fejlődik", legalábbis így beszél magáról: „Tizennyolc éves korom óta én már semmit sem változtam." Ez a körülmény, valljuk be, nem kedvező egy írónak. Kicsoda is akkor ez a Bölény tulajdonképpen? Maradi, fejlődésre képtelen ember? Hiszen ha valaki nem fejlődik, akkor a dialektika törvényei alapján feltétlenül szembekerül az állandóan változó idővel. Vagy talán arról van szó, hogy Bölény korán kialakult, erős jellem? Szavajárása - „tizennyolc éves korom óta" - fontos és jellemző egy olyan embertípusra, amely fokozatosan érlelődik, amely egész életére szerez magának elveket, s elveit semmilyen nehéz helyzetben sem váltja aprópénzre. Én ez utóbbi felé hajlok. A szerző ezt a kivételes jellemet vizsgálva, nemegyszer felteszi a kérdést, amelyben kíváncsiság, csodálkozás és büszkeség is rejlik: „Érthetetlen, miképpen tudta megőrizni önmagát." Hiszen Bölény (Tyimofejev-Reszovszkij) semmiféle hőstettet nem hajtott végre, csupán „megengedte magának, hogy önmaga legyen". De bizonyos körülmények között (s ilyen körülmények hőseink szinte minden lépésénél adódnak) az a legnehezebb dolog, hogy „önmagunk maradjunk".

Bölény természetesen kivételes egyéniség, valóban óriási jellem. Gyezskinnek és Sztrigaljovnak ahhoz, hogy megőrizzék önmagukat az ellenségeikkel folytatott könyörtelen harcban (s ellenségeik nem válogatnak az eszközökben), ravaszsághoz kellett folyamodniuk, szerepjátszáshoz, és ebben az értelemben sebezhetőek... De cselekedeteik igazolására elmondható, hogy nem saját érdekeiket tartották szem előtt, hanem a tudományos kutatók kötelességét teljesítették, „nem azt a fajta kötelességet, amelyekről az újságokban írnak, amelyet a tribünökről harsognak, hanem azt az igazi kötelességet, amelyről mindig hallgatnak". Tetteiket értékelve, Dugyincev nem felejti el megjegyezni, hogy mindketten a harmincas évek gyermekei voltak, keresztülmentek az orosz sors útvesztőin, s mindketten szívesen elmélkedtek a forradalom igazságáról és sorsáról.

Anatolij Prisztavkin Elszunnyadt egy arany fellegecske... (Znamja 1987. 3-4.) című kisregényének cselekménye 1944-ben játszódik, de eseményei ugyanennek a láncnak a szemei, a harmincas évekre nyúlnak vissza, arra az időszakra, mikor egy valaki véglegesen meg volt győződve saját bölcsességéről, tévedhetetlenségéről, s arról a jogáról, hogy önkényesen megbüntethet embereket. Ez a megrázó és felkavaró kisregény megint csak egy olyan dologról számol be, amiről ez ideig nem illett beszélni. A mű erős érzelmi töltését az adja, hogy gyerekekről szól, de nem egyszerűen csak gyerekekről, hanem a háború áldozatairól: olyan árvákról, akiket azokra a helyekre költöztettek, ahol előttük árulással és az ellenséggel való együttműködéssel vádolt, erőszakkal kitelepített csecsencek laktak. A főszereplő ikertestvérpár egyik tagjának, Szaska Kuzmenisnek a tragikus sorsa (a hegyekben rejtőzködő csecsencek ölték meg) annak a gonoszságnak a következménye, melyet a felnőttek követtek el, de amelyért a gyerekeknek kell felelniök. S ebben rejlik - a szerzőt idézve - „az igazság nevében" íródott kisregény kivételes drámaisága.

Az igazság nevében íródott minden mű, amiről itt beszéltünk. Némelyik közülük napjainkban keletkezett, míg mások egy évtizeddel ezelőtt. De még napjainkban is izgalommal olvassuk őket, érzelmeket, új kérdéseket ébresztenek bennünk, újragondolásra késztetnek bennünket. Nem avultak el. Ez csak az eredeti, csak az őszinte irodalom sajátja. Az említett művek történelmünk nehéz időszakát, javarészt olyan emberek életét örökítették meg, akik már nincsenek közöttünk. De mégis elevenek a számunkra: beszélgetnek, vitatkoznak velünk, segítenek a megértésben, arra intenek bennünket, nehogy hasonló hibákat kövessünk el, tehát fontos szerepük van mindennapjaink szellemi újjászületésében.

HADIKNÉ VÉGH KATALIN fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 2. sz., 155-161. oldalak

2013. november 19., kedd

A Hamlet tizenhárom fordításban

Borisz Paszternak:
HAMLET


A költő apja, Leonyid Paszternak rajza
Borisz Paszternak Hamlet című verse a Zsivago doktor című regény XVII., záró s, fejezetét alkotó Jurij Zsivago versei című ciklus első darabja. Magyarul először 1963-ban jelent meg Illyés Gyula fordításában. Ezt Gömöri György és Franyó Zoltán fordítása követte 1965-ben, illetve 1967-ben. A további fordítások a Szovjet Irodalom felkérésére készültek.

БОРИС ПАСТЕРНАК
Гамлет

Гул затих. Я вышел на подмостки. 
Прислонясь к дверному косяку, 
Я ловлю в далеком отголоске 
Что случится на моем веку.

На меня наставлен сумрак ночи 
Тысячью биноклей на оси. 
Если только можно, авва отче. 
Чашу эту мимо пронеси.

Я люблю твой замысел упрямый 
И играть согласен эту роль. 
Но сейчас идет другая драма, 
И на этот раз меня уволь.

Но продуман распорядок действий,
И неотвратим конец пути.
Я, один, всё тонет в фарисействе. 
Жизнь прожить - не поле перейти.

És a fordítások:

BORISZ PASZTERNAK
Hamlet

Szűnt morajban halkan színre léptem. 
Ajtófélnek vetve vállamat 
Visszatérő messzi hangban mérem 
Azt, amit e század tartogat.

Ezt a szürkült éjet rámszegezték, 
Látcső-optikájuk rámlövell. 
Vedd le, ó uram, a sors keresztjét,
add, e pohár múljék tőlem el.

Konok szándékod, tudd, nékem drága, 
Szerepem is játsznám szívesen. 
Ám ez, hidd el, most egy másik dráma, 
Egyszer légy meg, kérlek, nélkülem.

Ám magam vagyok a színre lökve, 
S minden farizeus-lápba fúl, 
És az útnak végét kijelölte 
Ím, a rendezés - hibátlanul.


BALLA D. KÁROLY (Ungvár) fordítása


Hamlet

Csönd lett. Ismét a színpadon vagyok.
Ajtófélfához dőlve hosszan 
csak gyér visszhangokból gyaníthatom,
mi is történik századomban.

Az éjjel félhomálya rám mered, 
ezer távcsővel néz merően. 
Atyám, vidd el, kérlek, hacsak lehet, 
vidd el ezt a kupát előlem.

Megkedveltem makacs szeszélyeid, 
s e szerepet is elfogadnám. 
De most egy másik dráma zajlik itt,
jó lenne, hogyha most kihagynál.

A felvonások nem rendezve még, 
viszont a vég: vég kezdet óta. 
Nincs senkim, a föld az álszenteké. 
Más élni - s más egy réti séta.


CSORBA GYŐZŐ fordítása


Hamlet

Némul a zsivaj. A színre léptem. 
Ajtószárfának dőlve lesem, 
mi rejlik a visszhang-zizegésben, 
milyen is a korszak körülem.

Ezer látcső tengelyében állok, 
rám összpontosul a vakhomály. 
Uram atyám, esélyét ha látod, 
múljék el tőlem ez a pohár.

Elfogadom konok rendelésed, 
hogy én játsszam ezt a szerepet, 
de itt másik dráma zajlik, kérlek, 
most az egyszer ments föl engemet.

Ám a felvonásrend nem újulhat, 
véges útról nincs visszajutás. 
Sorsunk farizeusságba fullad. 
Az élet - nem sétakocsizás.


FODOR ANDRÁS fordítása


Hamlet

Elcsitult a táj. A színre léptem. 
Ajtószélhez támasztom fejem, 
s messzi szavak visszhangját fürkészem: 
éltem során mi lesz még velem?

Most az éjjel mélysötét üregje 
rám ezernyi látcsövet emel. 
Apám, Abba, hogyha még lehetne, 
add, e pohár múljék tőlem el.

Nekem tetszik csalhatatlan terved, 
kész vagyok mint társad játszani. 
Ámde itt ma más nagy dráma erjed, 
és ezúttal hagyj belőle ki.

Képre kép tör, végzet sző e drámán, 
nincs, ki gátat rak a vég elé. 
Farizeusok közt élek árván 
sorsom nem visz szabad föld felé.


FRANYÓ ZOLTÁN (Temesvár) fordítása


Hamlet

A zaj elült. A színpadra kiléptem 
Az ajtó szögletének vetve hátamat. 
Messzi visszhangokat halászva tán megértem, 
A kor, amelyben élek, merre tart.

Rámnehezedett az éj homálya, 
Ezernyi látcső csillan róla rám -
Atyám, ha lehet, tekints e fohászra: 
Múljék el ez a keserű pohár.

Szeretem szívós, szép szándékaid, 
S a szerepet játszani kész vagyok. 
De már egy újabb dráma készül itt 
Amelyből kimaradnom volna jobb.

Ám a cselekmény eleve kitervelt, 
S az út végét elhagyni nem lehet. 
Magam állom a farizeus-tengert. 
Élni - nem leélni kell az életet.


GÖMÖRI GYÖRGY (Cambridge) fordítása


Hamlet

Hang se több alant. Enyém a színpad. 
Vállam egy kulissza-gyámra dől, 
s kémlem én, az éj echója mint ad 
hű fogalmat életem felől.

Mintha látcsövek kereszttüzének 
fókuszába fogna a homály.
Úr-Atyám, ha módja van, kímélj meg,
túl keserves nékem e pohár.

Kedvelem konok határozásod 
s nincsen ellenemre a szerep. 
Ám belásd, e mai dráma - másik, 
hát ez egyszer oldj föl engemet.

Jó, tudom, szabott az út, bemérted 
fölvonása végkifejletét. 
Egy vagyok - farizeus temérdek.
Nem vasárnapos vihánc a lét.


HÁRS GYÖRGY fordítása


Hamlet

Elcsitult a lárma. Színre léptem, 
ajtófának döntve vállamat 
füleltem: a zajló messzeségben 
mi történik életem alatt.

Rám irányul a komor, vak éjnek 
ezer és ezer látcsöve már. 
Múljon el, óh, atyám, arra kérlek, 
tőlem ez a keserű pohár.

Tetszik terved céltudatossága, 
játszanám ezt a szerepet is. 
Ámde zajlik most másféle dráma. 
Ments ez egyszer föl, ne kényszeríts.

Ámde futja minden itt az útját. 
Magam vagyok, jó, rossz egyre jut. 
Elúrhodott a farizeusság. 
Az élet nem lakodalmas út.


ILLYÉS GYULA fordítása


Hamlet

Néma csend. A pódiumra léptem. 
Hátam ajtófélfának vetem. 
Visszhangok hömpölygetik felébem 
Mai arcodat, történelem.

Rám irányul az éj vak homálya 
Ezer látcső tengelye mögül. 
Atyám, e keserű pohárt ne muszájjon 
Kiinnom, ez egyszer könyörülj.

Makacs szándékod előttem drága, 
És vállalom is a szerepet.
De ez itt most egy másféle dráma, 
És ez alól mentsd fel hívedet.

De megszabva a cselekvés rendje, 
És a vég el nem téríthető. 
Magam vagyok, álorcák öveznek. 
Az élet nem virágos mező.


KÁNTOR PÉTER fordítása


Hamlet

Elült a zaj. A színpadra lépek. 
Az ajtónak dőlve hallgatom,
miképp jelzik visszhangtöredékek, 
hogy mit mivel az én századom.

Szívemet az éjjel célba vette, 
ezer látcső némán rám mutat. 
Távoztasd el tőlem, ha lehetne, 
atyám, a keserű poharat.

Megbékéltem ezzel a szereppel, 
szeretem makacs játékodat. 
De ezúttal mégiscsak eressz el, 
mert most más darabot játszanak:

De nem változhat a végkifejlet, 
a cselekmény rendje megszabott. 
Minden farizeusságba dermed. 
Végig kell élnem. Magam vagyok.


PÓR JUDIT fordítása


Hamlet

Elnémult a zsongás. Színre lépek. 
Az ajtóban megtámaszkodom. 
Visszhangjában távoli zenének 
korom történését hallgatom.

Körülöttem éjféli sötét lesz, 
látcsövek fókusza rámtalál. 
Tőlem, Atyám, hogyha lehetséges, 
múljék el e keserű pohár.

Kedves a szívemnek makacs eszméd, 
eljátszanám ezt a szerepet. 
De más dráma zajlik most. Szeretnék 
távozni. Bocsáss el, ha lehet.

Ám kimérve már a felvonások, 
és az út kijelölt ponthoz ér. 
Farizeusok közt magam állok. 
Nem mezőn sétál át, aki él.


RAB ZSUZSA fordítása


Hamlet

Néma csend. Kiléptem a deszkákra. 
Vállam ajtófélfának vetem, 
S elmúlt idők messzi visszhangjában 
Fülelem a történő jelent.

Úgy mered rám most az éj homálya, 
Mint ezer távcső egymáson át. 
Miatyánk, ki vagy, módodban állhat -
Hát kérlek, ne mérd e sorsot rám.

Konok szándékod nincs ellenemre, 
S a szerepet eljátszom, ha kell. 
De az már egy másik dráma lenne, 
Hát ezúttal ments alóla fel.

Ám kész a tettek egymásutánja, 
Véget ér az út. Magam vagyok. 
Körös-körül farizeusság van. 
Életed át nem ugorhatod.


SZILÁGYI ÁKOS fordítása


Hamlet

Zaj, csitul. A színpadra kilépek. 
Az ajtófát megtámaszthatom, 
Messzi visszhangok jönnek, elérnek: 
Hallom, ahogy zajlik századom.

Éj, homály... nem rezdül, rám meresztve 
Ezer távcsőtengely-sugarat. 
Ave, atyám, vedd el, ha lehetne,
Tőlem e keserű poharat.

Makacs ötleteid kedvelem, tudd, 
S vállalom, hogy szerepedbe-láss. 
De: más dráma, ameddig ez eljut, 
Most az egyszer, kérlek, elbocsáss.

Felvonások? Sorrend? Nincs ily eszme, 
Van az út a biztos vég előtt. 
Magam. S minden: álnokságba veszve. 
Élni: a réten átérni? Több.


TANDORI DEZSŐ fordítása


Hamlet

A zaj elült. A színpadra léptem. 
Az ajtóhoz dőlök s titokban 
A távoli visszhangból igyekszem 
Kiszűrni, mi zajlik koromban.

Rám szegezi tengelyére szerelt 
Ezer látcsövét az éj-homály. 
Ha csak lehet, ne kínálj meg véle, 
Atyám, nekem nem kell e pohár.

Tetszik persze a te konok terved, 
Hát eljátszom ezt a szerepet. 
De most másik dráma van műsoron, 
Ez egyszer még adj szabad kezet!

Bár, igaz, az események rendje 
Alaposan átgondolt dolog. 
Az út véget ér és álszent minden. 
Élni nehéz. S én magam vagyok.


VARGA ERZSÉBET (Pozsony) fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/2, 113-124. oldalak

2013. november 6., szerda

A dublőr kutyaszorítója



JURIJ SZOLOVJOV
Még egyszer Suksinról


A hazáért harcoltak c. film plakátja
Jobboldalt: Suksin
Aznap a Lenfilm egy új játékfilmjének utószinkronjával voltam elfoglalva. Egy viharos tömeggyűlés epizódját vettük fel. A stúdió szűk volt és zajos, sötétjében csak a vetítőgép villódzó fénye világított, a vásznon izgatott, felindult arcok villantak fel, mi, színészek pedig a mikrofon köré zsúfolódva egyszerre kiabáltunk — ki-ki a maga szövegét. A mondatok összekeveredtek, egybefolyó, érthetetlen lármává mosódtak össze. Valami sehogy sem akart sikerülni, újra meg újra elpróbáltuk, amíg a táblán ki nem gyulladt a „felvétel" jelzés. Ebben a pillanatban hirtelen kinyílt az ajtó, bejött valaki a stúdióba. Nem értettem meg, mit mondott, de a zaj alábbhagyott és a beállt csöndben meghallottam:
— Meghalt Suksin.

A stúdióban fény gyulladt. A műszak leállt. Csak a világosságtól elhalványult képen kiabáltak tovább a hangtalan szereplők. Valaki hitetlenkedve kérdezte:
— Ki mondta? Nem tévedés?
— A Moszfilmből telefonáltak a diszpécser irodába. Biztosan senki nem tud semmit. Azt beszélik, tragikus körülmények között meghalt.
— Hogyhogy?...
— Nem tudni. Nagyon valószínű, hogy forgatás közben.

A doni sztyeppén, a Melologovszkij tanyánál egy kétrészes film, A hazáért harcoltak forgatásának befejezésén dolgoztak. Kíváncsiak voltunk erre a filmre - különösen azért, mert a főszerepet, Lopahin szerepét Suksin alakította. Új vállalkozása iránti érdeklődésünk túlságosan korai vitákat, előzetes feltételezéseket váltott ki a stúdióban - egyszóval vártuk a nagy eseményt. Ám a valóban filmvászonra került nagy esemény előtt - s erre bizony igazán senki sem számított! - megtudtuk a váratlan halálhírt, Makaricsét, ahogyan gyakorta neveztük.

Sokszor szerepeltem már háborús filmekben; robbanások, tankdübörgés, ágyúdörgés, tűzvészek tolulnak emlékezetembe... Nem veszélytelen dolog, persze, hogy nem, de végzetes hibára vagy mulasztásra mégsem lehet gondolni. A forgatást tapasztalt rendező, Szergej Bondarcsuk vezeti, rendkívül gondos és alapos ember, katonai, biztonságtechnikai szakemberek veszik körül, minden felvételt aprólékosan átgondoltak, kidolgoztak, biztosítottak...
Vászja... lehetetlen... Hogy ő, az a mosolygós, vidám, szenvedő, töprengő, lobbanékony, kedves ember...

A hír mindenkit megrendített — végképp nem fért össze senki tudatában a halál Vaszilij Suksinnal. Hátha mégsem igaz? Elrohantam a Kettes Alkotóközösség szerkesztőségébe, s ott megerősítették, hogy igen, sajnos, így van. Épp most telefonáltak Moszkvából a stúdióba, és közölték, hogy Suksin szívroham következtében halt meg.

A film forgatása még nem fejeződött be — dublőrt keresett a forgatócsoport azokhoz a részletekhez, amelyekben Suksinnal nem tudták befejezni a felvételt. Nem könnyű dolog. A dublőrt csak valahol a háttérben lehet szerepeltetni — ott is minden bizonnyal csak oldalt vagy háttal állva. De ha odaállítottak is valakit, úgysem képes Suksin helyett megfelelni. Suksin lendületes ember volt, természetével nem fért össze a mozdulatlanság, megjelenése, járása, taglejtése pedig annyira egyéni, ismételhetetlen volt, hogy a dublőr jobb, ha meg sem moccan, mert azon nyomban lelepleződik a „csalás". Hogy hogyan próbált a forgatócsoport kijutni ebből az igen kényes helyzetből? Mindenekelőtt úgy, hogy Bondarcsuk átalakítja, lerövidíti azokat az epizódokat, amelyekben Lopahin szerepel, hogy ne kockáztasson, és amennyire lehet, elkerülje a helyettesítést.

Váratlanul hívnak a Moszfilmbe, hogy fejezzem be Suksin helyett Lopahin szerepét. Nem sikerült lerövidíteni egyetlen epizódot, egyetlen jelenetet, egyetlen szót sem — az maradt az egyedüli lehetőség, hogy valaki befejezi a szerepet. Ez pedig annyit jelent, hogy — teljes erővel neki kell látni! Úgy, mintha Suksin játszana. Nem tudtam, mitévő legyek...
A színész, természetesen, azért színész, hogy ne önmagát, hanem mást játsszék el, esetleg valaki olyant, aki egyáltalán nem hasonlít rá. De... hogyan folytassa és fejezze be azt, amit egy nagy művész kezdett el? Hogy férek meg Vaszilij Suksinnal egy szalagon, az ő ruhájában és sminkjében? Honnan vegyem a bátorságot ahhoz, hogy a lelkébe bújjak, hogy elkövessem ezt a cserét, ezt a csalást? Nem hitszegés ez? Micsoda felelősséget veszek magamra! Vajon nem sértem-e a mindenki által szeretett művész, író és rendező emlékét?...

Rámzúdultak ezek a kérdések, én meg vergődtem a kiút keresésével, de - bár beláttam, hogy feltétlenül be kell fejezni, végig kell csinálni ezt a filmet — mégsem tudtam rászánni magam erre a helyettesítésre. Kereken elutasítottam. Megint hívtak a forgatócsoportból és udvariasan, de határozottan igyekeztek rábeszélni, hogy legalább próbafelvételre menjek el Moszkvába. A Lenfilmben pedig győzködtek, hogy ez nemes ügy, hogy senki más nem vállalhatja ezt a feladatot, csak én, aki közelről ismertem Suksint, és hogy össze kell szednem minden erőm és bátorságom — bele kell egyeznem.
Én meg beleegyeztem. A „próbába".

Sohasem volt ilyen bizarr munkám, és remélem, nem is lesz.

Mialatt a belépési engedélyemet írták, már a portán, de később is, amikor a forgatócsoportot keresve az udvaron haladtam át, majd a lépcsőn mentem föl, és a folyosón baktattam végig, úgy éreztem, hogy az arra járók mind, egytől-egyig tudják, miért jöttem, hogy lélekben elítélnek, és csak udvariasságból hallgatják ezt el. Magam is elítéltem e cselekedetem, de késő volt már, így csak azt kívántam, hogy elfuthassak, elrejtőzhessem valahová. Ám a folyosón kinyílt az egyik ajtó, valaki kijött a szobából, a közelben felgyulladt a csoport nevét mutató tábla: „A hazáért harcoltak".
— Tessék, Jurij Vasziljevics. Már várjuk.
A férfinak, aki fogadott, még az arcát sem tudtam megnézni, miközben a dolgozószobába léptem. Az asztaltól egy ismeretlen nő állt föl, éles tekintettel mért végig, aztán észbe kapott, zavartan pislogott, majd barátságosan megszorította a kezem, izgatott lett, lesegítette a kabátom, és én valami okból megengedtem neki — nagyon nyomasztottak a szokatlan körülmények és a helyzet természetellenes volta. A nő bemutatkozott és hellyel kínált. Ki lehet? A rendezőasszisztens? A felvételvezető? Szégyenszemre még a nevét sem jegyeztem meg... Miután visszaült az asztalhoz, átvette a munkalapomat, a vonatjegyemet, a kiküldetési rendelvényemet, és beszélt, beszélt megállás nélkül — izgatottan, de tapintatosan. Sejtettem, hogy miközben velem beszélget, vonásaim mögött Suksinéit igyekszik felfedezni, és egyik arcot a másikra vetíti. Akkor éreztem először a forgatócsoport mélységes tiszteletét Suksin iránt, s hogy ezt most akaratlanul és érdemtelenül rám is kiterjesztik.
— Tudja, ő a filmünkben... egyszerűen remek! Majd megnézi. Ó, de van nálam egy fénykép...
— Megnézhetem?
— Hogyne. Tessék.
Igen, ez ő. Él. A mosolya, a ráncok a szeme körül. Ő az— Bondarcsukkal, Fedoszejevával, Zsora Burkovval. Elmaradhatatlan szopókás cigarettájával... Itt pedig teljes alakjával hátat fordítva a gépnek, egy emelkedőn, egy lankás dombon, még valaki van mellette, a mélyben pedig a csapatok fejlődnek fel a harchoz, por- és füstfelleg kavarog. Suksinon kopott katonaruha, de parancsnoki térképtáska csüng a válláról, a harci előkészületeket szemléli. Katona-hadvezér...

— Mégis szívrohamban halt meg?
— Szívelégtelenség következtében. Olyan váratlanul ért mindenkit... Hisz oly vidám és fáradhatatlan volt... Úgy szerettük mindnyájan...
— És nem lehetett semmit sem tenni?
— Éjszaka halt meg. Senki nem tudott róla... Csak reggel találtunk rá. Ó, mi volt ott! — Csüggedten legyintett és az ablak felé fordult. Az ablakon túl pedig havas eső esett, és az utolsó elsárgult levelek hullottak. A szoba komor és barátságtalan volt.

Nyáron a forgatócsoport egy gőzhajóra telepedett, ami a forgatás egész időtartamára kikötött. A kabinokban laktak. Suksin nappal forgatott, éjszakánként pedig, amikor mindenki pihent, írt. Egy Rázinról szóló film rendezésére készült. A gőzhajó legénységének egyik őrszolgálatos matróza mondta el, hogy hajnal felé lejött hozzá Vaszilij Makarics, és azt kérdezte, nincs-e valamilyen szívgyógyszer a hajópatikában. Validol volt. „Rajtam a validol már nem segít" — mondta neki szomorúan Suksin, de elvitte, visszament a fülkébe, lefeküdt — pihenni.
— El tudja képzelni? Ki gondolta volna, hogy ilyen komoly a baj? Titkolta. Kávét is rengeteget ivott — hajszolta gyenge szívét. És sokat dohányzott... Azonnal meghalt, a tabletta még szét sem olvadt a nyelve alatt.
— Panfilov filmjében sem tudta eljátszani a szerepét...
— Igen, tudom. A mi forgatásunkkal párhuzamosan maguknál, Leningrádban is dolgozott. Röpködött oda-vissza. Ez sem volt kis fáradság... És mekkora tömeg gyűlt össze a koporsójánál! Még most is elborítja az egész sírhalmot a kányafa. Bárhonnan érkeztek is Moszkvába, vörös kányafaágat hoztak neki...

Csak egy hónap telt el azóta, hogy meghalt, a szellemét még érezni lehetett ebben a szobában, a moszfilmesek még hatása alatt voltak, gyakran látták - élőnek, energikusnak — Suksint a képanyagon, a nyers filmrészeken, engem meg igen nyomasztott, hogy ahányszor csak megjelentem itt helyette, mindenkinek azt juttattam az eszébe, hogy ő már nem térhet vissza.
Bejött a rendezőasszisztens — az, aki a folyosón fogadott. Bemutatkozott.
— Viktor vagyok. Jöjjön, Jurij Vasziljevics.
Kimentünk. A jelmeztárba tartottunk. Ott már várt bennünket a jelmeztárosnő, egy hetven év körüli öregasszony. Egy szekrény mellett ült, ami rangjelzések és váll-lapok kötegeivel, filmtároló dobozokkal volt tele: a dobozokban katonai csillagokat, fonalakat, tűket, megkülönböztető jeleket, érdemérmeket tartottak. Az öregasszony sötét teát ivott egy nagy fehér bögréből.
— Suksin dublőre — mutatott be a rendezőasszisztens.

Köszöntem. Az öregasszony a dobozokat hátratolva letette a bögrét a szekrényre, és szemüvegén át valamiféle féltékeny, kötekedő tekintettel mért végig. Felsóhajtott és szó nélkül elindult a jelmeztár belsejébe. Valahogy megint rossz lett a közérzetem. Viktor vállon fogott, és én bűntudatosan kullogtam az öregasszony után a fogasra akasztott köpenyek és gimnasztyorkák sorai, meg a padlón lévő elnyűtt katonabakancsok között. A bakancsokba összegöngyölt lábszártekercsek voltak dugva. Por-, rongy-, bőr és naftalinszag terjengett.
Suksin-Lopahin jelmeze külön volt téve a falon. Egy szögön ott lógott a katonasapka és egy vállfán a gimnasztyorka: alattuk pedig a nehéz csizma. A csizmaszárból a kapca állt ki. Az ő gimnasztyorkája, az ő csizmája...
— Öltözzön fel - szólt bánatosan az öregasszony, és óvatosan levette a szögről a gimnasztyorkát, úgy tartotta, mintha frakk lett volna, várta, míg levetkőzöm.
— Tegye le, majd magam ...
Az öregasszony állt mozdulatlanul, mintha nem is hallotta volna.

A jelmezt nem porolták ki, nem mosták ki, gondosan őrizték olyan „natúr" állapotában, amilyen a forgatás utolsó napján volt. Felvettem a poros nadrágot, fölhúztam a csizmát, belebújtam a gimnasztyorkába. Még most is áradt belőle Suksin verejtékszaga - a kolosszális munka emléke, amit megérteni és egészében értékelni csak az a színész tud, aki maga is átküzdötte magát a háborús film poklán. A csizmába is beleette magát a finom fehér por. Mennyit barangolt ebben a csizmában a Donkanyar forró, fehér útjain!
Izgalom vett erőt rajtam. Még „élt" a jelmez, még meghitten az övé volt, szinte még őrizte annak a testmelegét, aki kerek öt hónapig nem vált meg tőle. Suksin mintha épp csak átöltözött volna, én pedig valamilyen jogcímen belebújok a csizmájába, remegő kézzel gombolom be a gimnasztyorka gombjait...
Miután magamra próbáltam a ruhát, úgy találtam, hogy nagy rám. Suksin egy kicsit magasabb volt nálam és vállban valamivel erősebb.
— Nem lehetne kiválasztani egy méretemnek megfelelő jelmezt? — kérdeztem titkon azt remélve, hogy megszabadulok az indokolatlan bűntudat szorongató érzésétől.
De a jelmeztárosnő újra csak hallgatott.
— Nem. Semmi baj. Minden rendben — felelte Viktor, miután végignézett. Hozzátette: — Szergej Fjodorovics kérte, hogy maradjunk ennél a jelmeznél.
De hát mi lett volna a különbség? A gimnasztyorka mind egyforma... Úgy látszik, mégis van köztük valami különbség.
Két szempár méregetett, miközben gondolatban ismét Makarics alakját állította a helyembe.
— Kérem, forduljon háttal felém — mondta az asszisztens.
Megfordultam. Azonnal megéreztem, hogy megdermedtek. Hátulról bizonyára nagyon hasonlítottam rá. S kívánságaikban, nyilván, túltették magukat a valóság korlátain. Mintha Vaszilij Suksin kísértete állt volna ott a jelmeztárban...

Előttem volt a tükör. Életnagyságban látszottam benne. A fény a hátam mögül vetődött rám, az arcom árnyékban volt — valami elképesztően ismerős, ahhoz a fényképhez hasonló, amit épp az imént láttam.
De a jelmeztárosnő jött már, kezembe adogatta a katonasapkát, a térképtáskát, a galléromon kigombolta a felső gombot, a mellemen megigazította a Bátorságért érdemérmet, kissé meglazította rajtam a derékszíjat.
— Így hordta...
S hirtelen észrevettem, hogy a szigorú öregasszony keze is reszket a felindultságtól. Számára idegen és szükségtelen voltam, nem velem törődött, hanem a jelmezzel, ahogyan eddig is azzal törődött, amikor Makaricsot készítette elő a felvételre. Az arcomra nem nézett, félt, hogy lerombolja az illúzióját.
— A nadrág lötyög egy kicsit — fordultam újra az asszisztenshez.
—  Nem, így van ez jól. Vaszilij Makarics ilyen hanyagul hordta az egyenruhát. Azaz könnyedén. A jellemének megfelelően... — Még egyszer végigmért és hívott: — Menjünk a sminkelőbe.

A folyosón mellettem jött Viktor, kicsit előreszaladt, majd gyorsan odasúgta:
— A járása valamicskével könnyedebb volt... A csizma orrát kifelé tartotta, kicsit szétterpesztett lábbal járt...
Igen, tudom, már húsz éve ismerem ezt a járást, még a főiskoláról! De Viktornak sietős volt, sürgette Makaricshoz való hasonulásomat, mintha életre akarta volna kelteni általam. Sürgetett, de én az egész utat szerettem volna bemutatni, amit ezzel a járással tett meg Makarics...

A sminkszobában minden készen várt. Leültettek egy kényelmes karosszékbe, fölkapcsolták a tükör feletti lámpákat és nekiálltak szőkíteni a hajam. (Suksin a filmben szőke volt.) Elsőre azonban nem hagyta magát a hajam. Meg kellett ismételni az eljárást. A hátam mögött pedig suttogás hallatszott:
— Suksinnak is ilyen szöghaja volt. Emlékszik, az övét is kétszer kellett festeni...
Mindannyian a hasonulásomat erőltették, nagy igyekezettel keresték őt, és úgy hiszem, nemcsak a film miatt. Szerettem volna odakiáltani nekik: „Nem vagyok a hasonmása! Nem! És nem is leszek!"
Bejöttek valakik, távolról megnéztek és elmentek, aztán mások jelentek meg. Rosszul éreztem magam Suksin ruhájában, a sminkasztalon álló fénykép előtt, ismeretlen emberek tekintetének néma ostromában. A művészet sok mindenre alkalmas. És sok mindent el lehet játszani. Csak nem Suksin képében, és nem most, amikor még oly nehéz beletörődni a halálába...

Miután minden lehetségest elkövettek velem, a forgatócsoport szobájába vittek. Ott a másodrendező, Csemodurov fogadott.
— Na hát... Jó. Jó.
S a kíváncsiskodók újra bekukucskáltak az ajtón. Hátat fordítottam, cigarettára gyújtottam, egyik után a másikra, és hallottam, hogy izgatottan suttogják:
— Suksin is sokat dohányzott...
Csemodurov pedig, azt hiszem megérezte, hogy most feltétlenül félre kell húzódnom valahová. Meghívott a rendezői irodába, a szentélyeknek ebbe a szentélyébe, ahová idegenek be sem pillanthatnak, aztán elnézést kért és azt mondta, hogy itt várjam meg Bondarcsukot, aki az alkotóközösség dolgaival volt elfoglalva. Odatolt nekem egy széket és turkálni kezdett az asztalfiókban, keresett valamit. Körülnéztem az irodában. A szoba tágas volt, csendes és sivár, padlóján élénk színű szőnyeg. A fal mellett néhány szék, egy papírokkal teli asztal.
— Nézze csak... — A másodrendező odanyújtott nekem valami fényképet. — Ráismer?
A fényképen Suksint lehetett látni profilból.
— Nem, nem ő az. Egy mérnök. — És Csemodurov megmondta a mérnök nevét és a vállalatát, amelynél dolgozik. — Hasonlít, nem?
— A hasonmása!
— És ezeket a leveleket egy hónap alatt kaptuk. Mindenfelől özönlenek. Az emberek a Suksinra hasonlító ismerőseiket ajánlgatják, javasolják bennük. De színészre van szükségünk.

Csemodurovot kihívták. Végre egyedül maradtam. Feltétlenül össze kellett szednem gondolataimat és érzéseimet, valahogy rendbe kellett tennem őket és meg kellett nyugodnom. Fölálltam, járkáltam a szőnyegen, fölidéztem Makarics járását. De sehogy sem jött a megnyugvás. Megint rágyújtottam, hamutartót keresve körülnéztem és mivel nem találtam, a folyosóra is kinéztem. Üres volt. Kimentem.
A lépcsőfordulóban álltam, félhomályban, cigarettáztam, igyekeztem csillapítani az egész testemet rázó remegést. Lépteket hallottam. Klaffogó papucsban, elfúló lélegzettel jött valaki felém. Megmozdultam — és elfojtott, mély sóhaj hallatszott. Egy telt alakú nő állt a lépcsőn, a korlátba kapaszkodott, tágra meresztette a szemét.
— Mi van magával? — Hozzáugrottam, fölfogtam a karommal, de elfeledkeztem róla, hogy Suksin jelmezébe vagyok öltözve és ki vagyok sminkelve.
Az asszony szótlanul meredt rám, hátrált, majd bágyadtán legyintve körülnézett, és papucsa talpával óvatosan tapogatva a lépcsőfokokat elindult visszafelé. Csak akkor ért el a tudatomig, hogy a külsőmmel tévesztem meg az embereket. Nem, néni szabad itt Suksin ruhájában sétálgatnom. Eloltottam a cigarettám, s ebben a pillanatban szólított éppen az irodába Csemodurov.
—  Tessék, Szergej Fjodorovics várja.

A folyosótól a nyitott ajtón át megláttam Bondarcsukot. Mozdulatlanul állt dolgozószobája közepén és idegenül nézte a halom felbontott levelet, ami az íróasztalán hevert. Az egykor kissé testes, jól megtermett, hullámos, dús hajú, impozáns külsejű férfi most szokatlanul sovány, mondhatnám elgyötört volt, rövidre nyírt haja teljesen ősz, arca komor. Látszott rajta, hogy sokkal jobban megviselte ez a haláleset, mint másokat.
Elgyávultam. Féltem bemenni a dolgozószobájába. Fülemben visszhangzott még az asszony sóhajtása. Inkább utasítanának el, találnák alkalmatlannak a járásomat, a termetemet, az arcomat!
De milyen is ez az átkozott színésztermészet: amint beléptem a dolgozószobába, átrendeződött bennem valami. Valami felfoghatatlan, az értelemnek, akaratnak nem engedelmeskedő titkos ösztön bekapcsolta viselkedési mechanizmusom — kihúztam magam, a kezem a zsebembe csúszott, a térdem ruganyos lett, a szemem hunyorított.
Így álltam meg Bondarcsuk előtt, bátran néztem, nem éreztem semmiféle izgalmat, valahogy elmúlt magától, és szemem sarkából úgy láttam, hogy Csemodurov meg van elégedve. A siker öröme csillogott a rendező szemében, mintha újrateremtette volna Suksint.
Bondarcsuk kezét nyújtva üdvözölt, szórakozottan nézett valahová a szemem fölé, megigazította a katonasapkám és nem szólt.

— Menj előre — kért meg Csemodurov. Elindultam a túlsó sarokba.
— Most fordulj meg! Megfordultam.
— Nos... — szólt halkan és szelíden Bondarcsuk, de nem folytatta.
— Félek, hogy nem sikerül — préseltem ki a számon, mert úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt kimerültem.
— Sikerül... — biztatott ugyanolyan fáradtan, aztán fölemelte a telefonkagylót, lelassulva, mintha álmában tenné, feltárcsázta valakinek a számát. De a vonal nyilván foglalt volt.
— Felkészülünk a forgatásra.
— De az anyagot megmutatják majd? Hisz azt sem tudom, hogyan játszott ő.
— Nem is kell. — Aztán  Bondarcsuk elnézést kért és visszament a művészeti tanácskozásra.
— Na jó, minden rendben — mondta Csemodurov. — Egy hét múlva forgatunk. Menj be az asszisztensekhez, odaadják neked a szöveget.

Visszatértem Leningrádba. Egyetlen kiutam maradt — készülni a forgatásra. De hogyan? Ideges kapkodás lett úrrá rajtam. A munka megkezdéséig megtanultam a szöveget — nagyon sok volt. Két epizód. Pontosabban, egy teljes epizód — Lopahinnak és Popriscsenko törzsőrmesternek a front menti kolhoz elnökénél tett látogatása: a másik rész betoldás egy „külsőben" készült jelenetbe... a naiv Pjotr Lopahin próbálkozása, hogy elcsábítsa a fiatal gazdasszonyt, és hogy az asszony kegyeit és bajtársai ebédjét is megszerezze. Hogy kell ezt eljátszani? Nem tudom... És mit játsszam? Lopahin szerepét? Vagy Suksinét? Vagy Lopahinét Suksin előadásában? (Eszembe jutott: „A filmünkben ő egyszerűen remek!") De miért döntött úgy Bondarcsuk, hogy nem mutatja meg a Lopahinnal forgatott filmszalagot? Jól van. Végül is lehet, hogy nem is fontos, hogyan játszotta Suksin a szerepét. Más a fontos: hogyan játszotta volna el a hátralévő jeleneteket? Ezt pedig senki sem tudhatja.

A szerep magában is eléggé bonyolult, de úgy eljátszani, hogy ne különbözzék Suksintól, az ő csodálatos, ismételhetetlen színészi technikájától, amit minden néző kitűnően ismer... Itt ezt kell megérteni: nem a szerep eljátszásáról van tulajdonképpen szó, hanem Suksin művészi alakításáról. A feladat több fokozatból áll: először bele kell bújnom Suksin egyéniségébe, vagy legalábbis megközelítőleg ezt kell elérnem, azután pedig — az ő közvetítésével — el kell találnom az általa alakított embernek a figuráját...

Volt mitől kétségbeesnem. Hogy fogjak neki ennek a feladatnak? Mindenekelőtt meg kell nyugodnom. Hiszen biztos, hogy a rendező tudja, mit csinál. Azt mondta: sikerülni fog. Tehát biztos benne. Feltétlenül azt kell először számításba vennem, mi a közös Suksinban és bennem. Ő szibériai, én is az vagyok. Még a külsőnkben is van valami hasonlóság: ugyanolyan kiálló például a pofacsontunk. Igaz, hogy Suksin sovány arcú volt, én pedig elég telt ábrázatot látok a tükörben. Talán le kellene fogynom. Tegyük fel, hogy ez tökéletesen sikerül. De hát valóban ez a legfontosabb?
El kell jutnom, közel kell férkőznöm Suksinhoz. Össze kell szednem magam és fel kell idéznem mindent, amit csak tudok róla. Kár, hogy olyan ritkán találkoztunk. Nem kellett szerepelnem egyetlen filmjében sem. Nem közös munkából, hanem a főiskoláról ismerem. Mint fiatal és egészséges emberre emlékszem rá. Suksin négy évvel volt idősebb nálam, de két évfolyammal lejjebb járt: amikor megismerkedtünk, ő az első évfolyamon, rendezői szakon tanult Mihail Rommnál, én pedig már harmadéves voltam a színész szakon Julij Rajzmannál. Vászja nem az iskolapadból jött a főiskolára, már túl volt a katonaságon, dolgozott is, és ahogy mondani szokás, jócskán volt már élettapasztalata és idősebbnek látszott főiskolai társainál.

Azokban a már távolba vesző esztendőkben, az ötvenes évek elején még sok mindenben hiányt szenvedtünk, álmainkban még fel-felbukkant a háború, még elevenen élt közöttünk emléke, voltak a fiatal fiúk között sebhelyesek: Misa Jersov (ma a Lenfilm rendezője) részt vett Berlin ostromában, Miljukovnak, a főiskolai Komszomol-szervezőnek a mellén, a zakóján ott fénylett az Arany csillag. A diákok közül kevesen öltöztek „divatosan" — azokat pedig, akik új, szűk nadrágban és vastag talpú cipőben feszítettek, mi, a szerényebben öltözöttek „divatmajomnak" csúfoltuk. A többiek mind olcsó, innen-onnan szerzett ruhát hordtak, sokan a főiskola elvégzéséig foltozott katonacsizmában és gimnasztyorkában jártak, és Vászja Suksin sem volt kivétel. Már akkor is szilárd, megingathatatlan nézetei voltak, amelyeket a leghatározottabban megvédett. Néha egy kicsit gorombán.

Egy biztos, emlékezetem szerint Vászja fáradhatatlan volt azokban az években. Még esténként, az előadások után sem kapcsolódott ki: amikor már mindenki pihent és szórakozott, ahogy tudott, ő folyton olvasott, és kollégiumi ágya alatt egy újságlapon mindig ott voltak a könyvek. Előfordult, hogy előbb aludt el, mint a szobában lakó többi diák, a kezében tartotta a könyvet, de a fáradtság lebírta, mi pedig jót mulattunk, miközben figyeltük. Álmában hol mosolygott, hol elkomorodott, hol érthetetlenül motyogott, lehet, hogy vitatkozott, nem értett egyet, bizonygatott valamit...
Valamelyikünk megjegyezte:
— Vászja magol.
— Nem, szónokol.
— Dehogyis, srácok, forgatókönyvet ír. Óriási tehetség!

A mi közegünkben akkortájt a tehetség mértéke határozta meg az illető iránti érzéseinket. A tehetség, a képesség, a tehetségtelenség leggyakoribb kifejezéseink közé tartoztak, a főiskola levegője a hebehurgya, féltékeny megjegyzésektől volt terhes: ki kinél tehetségesebb a hallgatók közül; az előadótermekben, a folyosókon, a büfében, a lépcsőn számtalan vita zsivajában lépten-nyomon hallatszott: „tehetség", „tehetség", „tehetség", és a „zsenialitás" szóval is könnyedén dobálóztunk. (Láttad, öregem, hogy törte össze a nem létező tányért? Zseniális, öregem!) Büszkén járt fel s alá a főiskolán néhány zseni. Aligha érdemes megneveznem őket: semmit nem mondana a nevük. Húsz éve tartó filmes munkám során soha, egyetlenegyszer sem találkoztam sem ezekkel a nevekkel, sem pedig viselőikkel.
De Vászja Suksin zseni sem volt, és a sorból sem lógott ki semmivel. Mindössze egyszer terelte magára az általános érdeklődést. Színészi ismeretekből vizsgáztak a rendezői szakon. Valamelyik Solohov-művet játszották. Vászja keményen kimondott egy olyan kifejezést, amit el szokás hallgatni, és amit még a szókimondó író, Mihail Alakszandrovics Solohov is kipontozott, hogy ki ne kelljen mondania. A nézők elképedve hördültek föl és elnevették magukat. Mihail Iljics Romm hahotázott a leghangosabban. A folyosón pedig szájról szájra adták egymásnak a hallgatók: „Hallottad, öregem? Jó fej ez a fiú! Jól benyögte! Hallottad? Zseniális, öregem!" Csak Vászja nem értette, mi volt zseniális abban, amit csinált. Egyáltalán, aligha vette észre, mi szaladt ki a száján — annyira közvetlen és önfeledt volt munka közben.
A mi hallgatói „közvéleményünk" ennek ellenére nem sorolta őt a zseniálisak, sőt még a tehetségesek közé sem. A tehetséget tanára, Mihail Iljics Romm fedezte fel benne. Hányszor emlegette őt hálásan Suksin! (És csak ő talán?) De a főiskola nem termelőüzem. Itt minden másképpen van.

Suksinnak megbocsáthatatlanul sokáig kellett bizonyítania az alkotáshoz való jogát. Egy alkalommal, amikor forgatni jöttem Moszkvába, meglátogattam emlékezetes diákszállónkat. Hirtelen nosztalgikus vágy fogott el, hogy bemenjek egykori szobámba és megismerkedjem azokkal, akik most laknak a helyünkön: hogy újra belemerüljek a diákkörnyezetbe, megnézzem, milyenek ők, ezek a mostaniak, s miben különböznek, mondjuk, a mi évfolyamunktól. Jó előre tudtam, hogy senki ismerőssel nem fogok találkozni, bátortalanul fordultam be a folyosóra — és az első, akivel találkoztam, Vászja Suksin volt! Jött velem szembe a folyosón melegítőben és papucsban, jobb kezében teáskannát vitt.
— Aggyisten! — köszönt csodálkozva, jellegzetes hanghordozásával Vaszilij, átvette a teáskannát a bal kezébe és megszorította a kezem. — Hogy kerülsz ide?
— Én nagyon egyszerűen. Betértem, mert erre jártam. De te mit csinálsz itt?
— Hogyhogy mit? Lakom!

Behívott a szobájába, erősebbre csinálta a teát, a teáskannát pedig egy füzetcsomóra tette, az egyik füzetet — amiben befejezetlen írása volt — összecsukta, miután ceruzáját beletette és az ágyára dobta.
Míg teázunk, elmesélte, hogy ideiglenesen a diákszállóban kénytelen lakni, s egyébként is olyan, mint a vándormadár: mindig költözködik. Szakmai működését tekintve nemigen boldogul: önálló rendezést nem bíznak rá.
Tekintete magába fordult, merengő és bánatos volt, összeszorított erős öklének bütykei kifehéredtek a szorítástól. (Sok év múltán a Lityeraturnaja Gazeta tudósítójának adott interjújában csak úgy mellékesen megjegyzi: „A kezdeti időszakot a művészi tevékenység jogának kiharcolásával töltöttem" - ilyen is volt!)
- S ez mi, amit írsz?
- Semmi különös.
Nem tudtam még akkor, hogy már főiskolai hallgató korában komolyan nekilátott az írásnak. Mivelhogy az írás nem filmrendezés, ehhez nem kell pénz, semmivel sem kell, hogy bárkinek is elkötelezze magát az ember: elég hozzá egy füzet, egy ceruza.
Üldögéltünk, azt hiszem, úgy félóráig, de hogy még miről beszélgettünk, arra nem emlékszem. Legvalószínűbb, hogy mindenről, ahogyan az ilyen találkozások alkalmával többnyire lenni szokott: közös ismerőseinkről, hogy ki hol dolgozik, ki hogyan helyezkedett el, ki házasodott meg, ki nem...

Nem emlékszem pontosan. Suksin szomorú, elgondolkodó tekintete, görcsösen összeszorított ökle, kifehéredett ujjai, olcsó melegítője és teáskannája vésődött emlékezetembe. Az alumínium teáskanna.

Aztán megtudtam, hogy forgat. Marlen Hucijevtől kapta a „belépőt" a művészet világába. Akkor rendezte A két Fedor című filmjét és Suksint kérte fel a főszerepre, mert fölfedezte benne a színészi tehetséget. Amikor megnéztem a filmet, elcsodálkoztam rajta, milyen közvetlenséggel él Vászja Suksin a filmszalagon.
Aztán kiadták az elbeszéléseit. Velük már nem lepett meg. Egyszerűségét, amellyel filmszerepében lenyűgözött, írásaiban valahogy kezdetlegesnek éreztem. Prózája nem volt rám „komoly" hatással. De jólesett, hogy kinyomtatják a barátom írásait. Kezdtem büszke lenni rá, hogy ismerem.

De igazi hivatása, a rendezés — még mindig messze volt...

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)