Ábrándos utazás
Ahogy kikanyarodtak a horodiscsei útról, fehér ballonos fiatal nő állította meg kocsijukat.
— Fölvegyük? — kérdezte Sztaszjuk bácsi az unokaöccsétől, Valerijtól.
— Persze, hátha valami érdekeset mesél útközben - felelte az unokaöcs, aki tudta, hogy nagybátyja mennyire szeret tereferélni alkalmi útitársakkal.
A nagybácsi lassított, s megállt a szélső sávon, majd hátrafordult, és a kocsihoz futó fiatal nőt nézte. A nyitott ballonkabátból kilibbent a nő piros szoknyája, s lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
— Aranyos kislány - mondta atyáskodva a nagybácsi, s mosolygott széles arca, melyet ezüstösen szikrázó, vörhenyes szakáll borított. Az ülés támláján áthajolva kinyitotta a hátsó ajtót, és odaszólt a fiatal nőnek:
— Üljön be, kérem.
— Maguk merre? - kérdezte bizalmatlanul a nő.
— Magával akár a világ végére is.
— Én Dnyepropetrovszk felé szeretnék...
— Tehát nekünk is útba esik, foglaljon helyet. — És csak miután a nő sietősen helyet szorított magának a hátsó ülésen, ahol egymás hegyén-hátán kiskabát, útitáska, újságok, forró kávéval és teával töltött termoszok zsúfolódtak össze, csak akkor kérdezte meg Sztaszjuk: — Ilyen nagy útra csak így, csomag nélkül?
— Sietnem kellett, nem értem rá csomagolni.
— És Dnyepropetrovszkból merre tovább?
— Donyeckba megyek.
— Ejha! — jegyezte meg vidáman a nagybácsi, s azzal elindultak.
Valerij kissé hátrafordult, úgy tett, mintha a mögöttük maradó, nyári Horodiscsét figyelné; tekintete a fiatal nőre esett, akinek kibontott fekete haja lazán fogta körül friss, napbarnított arcát, és kissé duzzadt ajka jól kirajzolódott. Dióbarna szeme mélységeket rejtett: az árnyas erdei tavak vizének mélységét idézte föl. Üde barna, domború homlokán aprócska folt sötétlett, ami - Valerij legalábbis így látta - a hindu nőkre emlékeztetett.
— Dolgozik valahol? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
— Horodiscsében, az áruházban, az emeleti rövidáruosztályon vagyok eladó. — Majd kisvártatva hozzátette: - Most végzem a kereskedelmi iskolát is.
- Szabad a nevét?
- Háljának hívnak. A családnevem Zsuk. - Kis szünet után: - A férjem után pedig Panyko.
- Zsuk-Panyko! Hű, de előkelően hangzik! Akárcsak régen a hercegek, grófok: Golenyiscsev-Kutuzov, Szuvorov-Zadunajszkij!
Mindenki nevetett.
- Tudja, Hálja - folytatta Sztaszjuk bácsi -, ha én útközben felveszek valakit, mint most magát, sose fogadok el pénzt. Nekem az a fizetség, hogy az utasaim magukról mesélnek, de csakis a színigazat mondhatják el.
- Én igazat mondtam.
- Elhiszem, de nem a teljes igazságot. Igen? Mondja csak, férjnél van?
- Igen... de épp most készülök válni.
- Miért? Panyko nem szereti magát?
- Szeret az, még túlzásba is viszi. Mindenkire féltékeny, aki csak megfordul az áruházban.
- Még a távírópóznára is? — tréfálkozott Sztaszjuk bácsi.
- Arra is - felelte a nő, neheztelve dühöngő urára. - Tegnap is megvert egy fiút, de csak azért, mert együtt jöttünk hazafelé a moziból. Az illető persze feljelentette, úgyhogy most az őrszobán csücsül őkelme. Maradt még egy hét szabadságom, így hát hazamegyek a szüleimhez a szégyen elől.
- Miért nem tetszik magának, ha egy férj féltékeny?
- Nem vagyok a rabszolgája, hogy még pisszennem se lehessen! Szabad ember vagyok!
- Család van?
- Szerencsére nincs. Egy ilyen alaktól...
- Mondja, nem sajnálja a férjét, hogy bíróság elé állítják?
- Nem árt neki, legalább lehiggad egy kicsit. Hátha odabent megjön az esze.
Szép tömött búzatábla húzódott az erdőig, felcsapott halványsárga hulláma, aztán a sűrű fák sötét zöldjében haladtak tovább.
- És maguk kicsodák? - kérdezte kissé bizonytalanul útitársnőjük.
- Mi nagyon fontos emberek vagyunk - nevetett fel Sztaszjuk bácsi, és fürge kis pókszeme megremegett a huncut ráncok hálójában. — De egyezzünk meg: mirólunk senkinek egy szót se, rendben?
- Jól van - ígérte meg a nő, akinek máris felkeltették a kíváncsiságát.
- Itt ez a fiatalember, látja, űrhajósnak készül — folytatta az öreg, és az unokaöccse vállára tette a kezét.
Valerij meglepetésében elvörösödött, lüktetni kezdett a halántéka. A nő hallgatott a hátsó ülésen.
- Nem leszek űrhajós! - tört ki Valerijból.
- Látja, milyen szerény, nem szeret dicsekedni. Meg aztán szentül őrzi a szolgálati titkot.
- És maga? - kérdezte Hálja Zsuk olyan hangon, mintha el is hinné, hogy egy leendő űrhajóssal ül egy kocsiban.
- Az én munkám és beosztásom roppant felelősséggel jár.
- Másoktól elvárja a színtiszta, teljes igazságot!
- Jól van, én is a teljes igazságot mondom el. Ott dolgozom, ahol kiképzik az űrhajósokat. Nem tudom, elég világosan mondom?
- Ó, hogyne.
Ismét beállt a csönd. Valerij ajkát harapdálva nézett ki az ablakon — tölgyfák, fenyőfák, mogyoróbokrok, napsütötte tisztások száguldottak el mellettük száz kilométeres sebességgel. Valóban elhitte új ismerősük mindazt, amit Sztaszjuk bácsi mondott? Most Valerij nem mert hátrafordulni, nehogy találkozzék a tekintetük.
— Tudja, mit mondott nekem egyszer Szergej Koroljov?
— A főkonstruktőr, igen?
— Az az... Azt mondta: „Az emberiség csak azért igyekszik a világűrbe, hogy jobban szeresse a földet, és minden fűszálát."
Valerij valósággal szenvedett.
— Hát nem így van, Hálja? Milyen egyszerű s mégis zseniális megállapítás!
Cukorrépaföldek mellett suhantak el. A távoli vízmosások mögött dombok húzódtak, a kéklő ködfátyolon át falvak fehérlettek.
— Higgye el nekem, Hálja, senki sem szeretheti úgy ezt a jó öreg földet, mint az, aki már járt odafönt.
— És maga? Járt már ott? - érdeklődött Hálja.
— Milyen kíváncsiak maguk, nők! - nevetett fel kissé szemrehányóan Sztaszjuk bácsi. - Hadd ne mondjak most se igent, se nemet, maga pedig gondolja azt, amit akar. Ért engem?
— Persze, persze - értékelte Hálja a bácsi diplomatikus válaszát.
„A szeme sem rebben! Ki látott már ilyet! — álmélkodott a szenvedő Valerij. — A nő meg úgy tesz, mintha hinne neki, bár lehet, hogy valóban el is hiszi, amit mond. Milyen űrhajós vagyok én? Rám van írva, hogy most végeztem az első évfolyamot a könyvtár szakon. A bácsikámról is lesír, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon!"
Így mentek tovább, ekként beszélgetve. Ám egy kis idő múltán Valerij azon kapta magát, hogy mind nyugodtabban fogadja nagybátyja ötleteit, hogy lassanként - még ha passzívan is — belemegy a játékba, az ábrándozásba, érti a ki nem mondott célzásokat. Vagyis elfogadja azt a szerepet, amelyet Sztaszjuk bácsi ráerőltetett, és támogatja nagybátyját a saját szerepe eljátszásában.
— Nem kéne már harapnunk valamit? — kérdezte a nagybácsi olyan hangon, mintha valóban főirányító volna az űrhajós kiképző központban, most viszont mindenekelőtt a földi örömöknek hódol.
Behajtottak az erdőbe, majd a csomagtérből sátorlapot húztak elő, s egy tölgyfa alá, a fűre terítették. Aztán egykettőre előkerült a kávés meg a teás termosz, a szeletelt sajt, a felvágott, a hónapos retek, a hagyma, a só és egy üveg külföldi pezsgő. Sztaszjuk bácsi csak teázott, de a leendő űrhajósnak és bájos útitársnőjüknek pezsgőt is töltött az útipoharakba.
A tisztáson kamilla virágzott, méhek döngtek, tiszta hangon füttyögtek a madarak az erdő malachitzöld hűvösében. Valerij érezte, hogy váratlanul felfrissül, és újra meg újra — ma már ki tudja, hányadszor — örvendezett magában, hogy nem a vonat, hanem a kocsi mellett döntöttek, örült a vidám hangulatú tízórainak az erdőben, meg annak, hogy megismerkedett Háljával, akit most már egyre merészebben nézegetett.
— Csak odafönt, a keringési pályán jövünk rá, kicsoda is valójában az ember! És megtanuljuk máshogy, újszerűen értékelni szenvedélyeinket, érzéseinket, elsősorban a szerelem érzését. Mert ezt az érzést semmi sem feketítheti be, érti, Hálja? Holmi semmiségek, otthoni veszekedés, a szürke hétköznapok nem árthatnak neki.
— Maga volt már szerelmes? Persze csak az igazi, a csupa nagybetűs szerelemre gondolok.
Sztaszjuk bácsi arca egyszeriben elkomorult, szinte elborult a tekintete.
— Az én nagy szerelmem életem legnagyobb drámája.
„Te jó ég! - gondolta Valerij. - Milyen drámája lehet az öregnek? Békében él a feleségével, van három gyermekük. Sose veszekednek. Tán csak nem rejtegetnek valamit a világ elől? Nem, ez képtelenség!"
— Meséljen róla - kérlelte Hálja, illő érdeklődést mutatva a másik ember drámája iránt.
— Fogadalmam tiltja, erről nem szoktam... — És erőt véve magán, elűzte a szomorú emlékeket, majd hozzátette: — Nem a múltnak, hanem a jövőnek kell élnünk, akkor sohasem veszíthetjük el a fiatalság érzését. A boldogság titka a fiatalságban rejlik. Maga hány éves?
— Tizennyolc.
— Látja, ez az a kor, amikor az ember akkor is boldog, ha kudarcok érik, vagy ha mások nem értik meg. Arany tapasztalataink nektárja és virágpora!
— Ha magát hallgatom, el is hiszem, hogy így van - mondta Hálja. - De ha erre a megveszekedett uramra gondolok...
— Talányos dolog a szerelem! Olyan, mint a tűzmadár, ami álmunkban megjelenik. Álmodtatok már róla?
— Valamikor igen — szólalt meg Valerij, akinek időnként fantasztikus álmai voltak.
— Én is — felelte Hálja, egy fűszálat rágcsálva. Barna méhecske zúgott fel hirtelen a közelében, mire ijedten eldobta.
E pillanatban határozottan tetszett Valerijnak, aki elnevette magát. Tekintetük találkozott, és Valerij, a női tekintet mélységébe merülve úgy érezte, mintha közös kívánságukból, Hálja titkos beleegyezésével valami eleddig tilos dologba hatolna, amiről nem is olyan régen még csak nem is álmodhatott.
— Néha azt álmodja az ember, hogy tűzmadarat akar fogni — mesélte Sztaszjuk bácsi a ponyvára heveredve. - Mikor aztán sikerül fognia egyet, egyszer csak felébred. Valameddig még úgy érzi, hogy a keze között tartja, de aztán csalódnia kell. A madár sehol sincs, elröppent, de az ujjain, a tenyerén még sokáig ott érzi, látja tollának ragyogását... Ilyen a szerelem is. Azt hisszük, már a mienk, ám az idő múlásával rá kell jönnünk, hogy volt, nincs, eltűnt a nap kéklő ködében, és csak arányló visszfényei villódznak lelkűnkben.
Valerij nem is sejtette, hogy nagybátyja ilyen költőien is ki tudja fejezni magát. Mindinkább megszokta a gondolatot, hogy — kívülről nézve önmagukat — ők most egészen mások, mint valójában, és nagyon érdekesnek, izgalmasnak tartotta, hogy ő más is lehet, mint ami.
— Nekünk Panykóval minden másképp alakult. Mindenüvé követett, mint az árnyék, senkit sem engedett a közelembe. Anyám aztán a lelkemre beszélt, menj hozzá ehhez a Panykóhoz, mondja, mert nagyon szeret téged. Hozzámentem, és most magam látom kárát.
— A szerelem szabad érzés, nem lehet erőltetni.
— Úgy van, nem lehet erőltetni — mondta utána önkéntelenül Valerij, közel érezve magához a másik ember baját.
— Megvan! - kiáltott fel Sztaszjuk bácsi, és a homlokára csapott. - Nagyszerű ötletem támadt!
— Halljuk! — kiáltottak fel egyszerre.
— Nagyszerű! - és ravaszkásan villant fel a bácsi zöld szeme. - De legfőbb ideje, hogy induljunk!
Elindultak. Az út két oldalán kinyílt előttük a tölgyerdő könyve, és ebben a könyvben mindent látni, hallani, érezni lehetett. Egyik színpompás lap követte a másikat, távolabb, az út két oldalán bozóttal benőtt, mély vízmosások húzódtak, majd újra friss színekben pompázó rétek következtek, fehéren villant fel egy falu kertekkel, gyümölcsösökkel...
Az a hangulat, ami az erdőben uralkodott, most se hagyta el őket, végül Hálja törte meg a csöndet:
- De hát milyen ötlete támadt?
- Mindkettőtökre vonatkozik - felelte szokatlanul ünnepélyesen Sztaszjuk bácsi.
— Rám is? — kérdezte Valerij, váratlan eseményre számítva.
— Csakis kettőtökre tartozik! — hangsúlyozta a bácsi. — Ugye megígéritek, hogy nyugodtan végighallgattok? Nem fogtok aztán neheztelni rám?
- Mi kifogásunk lehetne egy nagyszerű ötlet ellen? - felelte a kíváncsi Valerij, aki ezúttal bármibe belement volna, s máris űrhajósnak, és nem könyvtár szakos hallgatónak érezte magát.
Sztaszjuk bácsi, aki állítólag, ugye, főirányító az űrhajós kiképző központban, megállt a kocsival, és a hirtelen támadt csöndben jelentőségteljesen kijelentette:
— Én tehát a tisztemhez kötött hatalmamnál fogva és a saját akaratomból, valamint érzéseimre hallgatva jegyespárként szeretnélek látni titeket!
A fiatal nő arcát lángoló pír futotta el, Valerijnak megrebbent a szemhéja. Az úton, ahol megálltak, gyermekcsapat haladt el mellettük, mindegyikük benézett a kocsiba, mely úgy hatott, mint egy távoli világ, egy ismeretlen civilizáció megkövült maradványa.
- Nem kérdezem, hogy beleegyeztek-e vagy sem. Máshogy kérdezem: bele tudnátok-e egyezni?
Hálja egész idő alatt Sztaszjuk bácsit figyelte.
- Mondd csak, Valerij, te belemennél?
A leendő űrhajós, félszegségét és gyengeségét legyőzve, rekedten felelte:
- Boldogan!
Alig hitte, hogy ő mondta ezt. S ha már kimondta, úgy érezte, kötelezi is az adott szó.
— És maga, Hálja? — Sztaszjuk bácsi tekintete szinte követelte a választ, amely csakis beleegyezés lehetett. Némi szünet után újra megkérdezte: - Nos, Hálja?
- Én is beleegyeznék - felelte a fiatal nő.
- Tudtam, hogy nem lesz kifogásotok ellene! - kiáltott fel diadalmasan Sztaszjuk bácsi, s azzal tovább mentek. — És higgyétek el, boldogok lennétek!
„Jól mondja az öreg! — gondolta Valerij, akit mindinkább magával ragadott a bácsi viselkedése. - Mindenkivel jól kijön, és érvényt szerez akaratának. Velem is ezt csinálja, s én engedelmeskedem neki, akár a médium a hipnotizőrnek."
— Most pedig válasszatok egy falut magatoknak, ahol élni szeretnétek. Értsétek meg, korlátlan lehetőségek nyílnak előttetek: a legszebb lakóhelyet választhatjátok.
— Mintha társasjátékot játszanánk, ugye? — kérdezte Hálja a leendő űrhajóstól.
— Miért volna játék? — vágott közbe Sztaszjuk bácsi. — Tessék igazából választani! — Palatetős típusházakból álló falun hajtottak keresztül. — Talán itt?
— Nem — felelte Hálja.
És Valerij, aki a nő válaszából arra következtetett, hogy Hálja komolyan veszi a dolgot, hirtelen maga is fontosnak érezte a feladatot: választania kell egy helyet, ahol szívesen élne, amely számára a jövendő, örömteli életet, munkát, reményeket ígéri. S miért ne Háljával? Éppen hogy vele, mert egyre rokonszenvesebbnek látta, s találkozásukat már-már szükségszerűnek, törvényszerűnek érezte.
- És ehhez itt mit szóltok?
Alattuk, a völgyben terült el a falu, kék színű patak folyt rajta keresztül, és a patak két partján, a réten lovak, tehenek legeltek, libák fehérlettek, gyerekek játszottak.
„Miért ne itt? — gondolta Valerij. — Miért ne itt éljem le az életemet, ismerjem meg az ismeretlent — azt, amire oly szomjasan vágyom?"
— Nem sietjük el a dolgot — szólalt meg Hálja, s a szája sarka megremegett a visszatartott nevetéstől.
„Igaza van - gondolta Valerij. - Mennyi váratlan, nem is sejtett dolog van előttünk az életben. Nem szabad elsietni. Örüljünk inkább korlátlan választási lehetőségeinknek."
Játék volna, a helység megválasztásával kapcsolatban? Ha játék, akkor a fiatal nő miért úgy viszonyult hozzá? Hálja figyelmesen nézett ki az ablakon, mintha attól tartana, hogy elszalasztja mindazt, ami elkerülhetetlenül, mindjárt felbukkan előtte, de ami egyelőre még várat magára. És az ő éber figyelmességének hatására Valerij is nagy figyelemmel nézte az autó ablakából a tovatűnő tájat, és ez a szemlélődés felfrissítette, szinte felvillanyozta a tudatát.
- Itt sem? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
Felfelé kapaszkodott az erdei út, balról egy falu széle látszott. Bajuszos kalászokból szőtt abroszként terült el a búzamező, és e nyárünnepi abrosz kellős közepén öreg, bütykös ágú hársfa álldogált büszkén.
Hálja semmit sem válaszolt, Valerij megadóan szintén hallgatott, mintha attól tartana, hogy szavai megbontják azt az egységet és egyezséget, amely a táj szemlélése közben meg a közös cél érzetétől született bennük.
Mennyi ideig tarthatott? Az út tekercse tovább göngyölődött előttük, amint a kolhozföldeken át, a vasúti töltés mentén és a járási kisváros gyárnegyedei mellett, legelők és cukorrépaföldek, vízmosások és völgyhajlatok, kisebb-nagyobb települések mellett haladtak el. Sztaszjuk bácsi hallgatott, figyelmesen vezetett, és ők mindegyre csak a tájat fürkészték, valamit keresve, valamiben válogatva. Egy pillanatra Valerijnak úgy tetszett, mintha Hálja megfeledkezett volna arról, hogy keresse azt a falut, amelyikben együtt élhetnének, és Valerij ettől a gyanútól ha nem is dühös lett, de valami szorongató féltékenységfélét érzett.
Már alkonyodott, a napsugarak izzón, sárgán tűztek a szélvédőre, éppen egy emelkedőre kapaszkodtak fel, majd elhagyva a falu első kertjeit, egy meredélyre értek, amely kétfelé ágazott el, és ezeken a zöld vonulatokon házak fehérlettek, kertek zöldelltek. A bal szárny egyenes volt, a jobb erősen elkanyarodott, csapkodó madárszárnyra hasonlított, és ott, a jobb szárny kanyarulatában teraszosan telepített veteményeskerteket, gyümölcsösöket, s mellettük házakat pillantottak meg. A lenyugvó nap fényében úgy tetszett, mintha a település az áttetsző levegőben függene.
Odalent a jobb szárny a folyó víztükrével érintkezett, azon túl beláthatatlan ártéri rétek, se vége, se hossza erdők, mezők nyíltak.
Innen, a magasból nézve a falu szinte röpült a határtalan térségek felé, röpült, hogy utolérje a napot, és ugyanígy ők is, a kocsiban ülve, részt vettek ebben a végtelen repülésben.
- Ez az a falu - szólalt meg a fiatal nő.
- Végre! — kiáltott fel örömmel Sztaszjuk bácsi.
- Igen, ez az - egyezett bele Valerij.
A gépkocsi jobbra tért az útról, végighajtott az egyik utcán, majd néhány kanyar után megállt a legelőn. Kiszálltak, s álmélkodva néztek körül, tekintetükkel a kéklő folyót, a szénaboglyákkal telerakott mezőt, a szürkés ködbe vesző völgyet és az erdő fekete tömbjét pásztázták.
- Itt minden nagyon szép — mondta Sztaszjuk bácsi. — Nem gondoltátok meg magatokat?
- Nem - sietett a válasszal Valerij.
- És maga, Hálja? Gondolja csak meg, ha tovább megyünk, még szebb helyeket találhatunk.
- Nem, itt jó lesz - mondta a fiatal nő, és Valerij e pillanatban nagyon hálás volt neki, hogy nem gondolta meg magát.
Az egyik ház kapujában feltűrt szoknyás, telt, szőke asszony bámészkodott, lábát összekente friss agyaggal. Biztosan tapasztott, de meghallotta, hogy idegenek érkeznek, így hát csak megnézi, kifélék, mifélék.
— Van-e errefelé eladó ház? — kérdezte Sztaszjuk bácsi.
— Magának kéne? — kérdezte az asszony.
— Nekik, a gyerekeknek — biccentett feléjük a bácsi.
— Nemrég esküdtek?
— Látszik rajtuk?
— Hát már hogyne látszana!... De hogy van-e eladó, nem tudom. Mások helyett bajosan mondanám meg.
— És a maguké esetleg?
— Magunk is építkeztünk, nemrég fejeztük be — felelte az asszony. — Éppen az istállót meszeljük.
— Sajnálom — sóhajtott fel Sztaszjuk bácsi.
— De ha szakemberek a fiatalok, lakást kaphatnak a kolhoztól is.
Még egyszer megnézték a tájat, sajnálták, hogy meg kell válniuk tőle. A nap lemenőben volt, alattuk a folyó egyre mélyebbnek, fenyegetőbbnek hatott.
Amikor már elhagyták a falu határát, Hálja és Valerij egyszerre nézett vissza, hogy minél tovább megőrizzék magukban a felejthetetlenül szép falu látványát, amely arra késztette szívüket, hogy kihajtson, gyökeret eresszen, és hogy ezek a hajtások, gyökerek ebben a földben eredjenek meg, itt növekedjenek.
— Hogy is mondta Szergej Koroljov? — szólalt meg Sztaszjuk bácsi. — Máig sem felejtem el. Azt mondta, hogy nem is az ember marad fenn időben és térben, hanem az érzelmei, mindenekelőtt pedig a szerelem. Mert a szerelem voltaképpen maga az élet. Mit szól hozzá, Hálja?
„Hogy győzi mindezt az öreg? — csodálkozott Valerij. — Ki hinné, hogy könyvelő az épületgépészeti igazgatóságon? Persze lehet, hogy valóban így van, hogy az az élet, amit leél az ember, nem az igazi; a valódit csak szeretné leélni — az olyat, amilyenben most is részünk van. S biztosan nekem is másik életre kellene készülnöm, és másként kellene élnem. De hogyan?"
Elszállt az iménti hév, és Valerij valahogy elszomorodott.
— Igaza van - felelte kis szünet után Hálja, aki bizonyára a saját életére gondolt.
Beesteledett, mire a nagyváros határába értek. Már égtek az utcai lámpák, világítottak az emeletes házak ablakai, csöngettek a villamosok.
— Hol akar kiszállni, Hálja?
— A pályaudvar mellett, vonattal megyek tovább Donyeckba.
A pályaudvar előtti téren megálltak. Hálja a sarokba húzódva, mozdulatlanul ült, és szomorúan nézett ki az ablakon. Valerij nehezen hitte el, hogy a nő mindjárt elköszön, és eltűnik az esti tömegben, eltűnik örökre. Mostani élményét olyan igazságnak érezte, amit többé nem tagadhat meg.
— Akkor most elbúcsúzunk - mondta Sztaszjuk bácsi.
Különös bénaság lett úrrá a leendő űrhajóson: mintha nem önmaga, hanem valaki más miatt kellene azt tennie, amibe önnön jószántából sohasem egyezne bele.
— Hát akkor búcsúzzunk el — ismételte meg Sztaszjuk bácsi szárazon, kissé elváltozott hangon.
— Örökre? — kérdezte Hálja színlelt könnyedséggel.
— A címünket azért megadhatnánk egymásnak — javasolta bizonytalanul Valerij.
— Nem kell - mondta keményen Sztaszjuk bácsi.
— Úgyis tudom, hol találom meg — kiáltott fel Valerij. — Horodiscse, áruház, első emelet, rövidáru osztály!
— Értse meg, Hálja, az élet bonyolult, tele van megpróbáltatásokkal, és fegyelemre kötelez minket, arra, hogy tegyünk eleget kötelezettségeinknek - mondta szigorúan Sztaszjuk bácsi.
— Értem — felelte kurtán a fiatal nő. — És köszönöm...
E pillanatban Valerij forró csókot érzett az arcán, érezte a nő ajkának erdei virág illatát. Hálja már ki is ugrott a kocsiból, fehér ballonos alakja még egyszer megvillant a tömegben, lüktetett, lendült futás közben csinos, erős lába.
Mindez gyorsan, váratlanul történt.
Sztaszjuk bácsi és unokaöccse egy darabig szótlanul néztek utána, mintha a nő visszatérésében reménykednének, a pezsgő utcai áradat azonban idegen és közönyös maradt. Amikor kijutottak a városból, Sztaszjuk bácsi azt mondta:
— Többé nem találkozhattok!
— Miért? - kérdezte Valerij méltatlankodva.
— Annak az érzésnek a nevében, amelyet ma mindketten megismertetek, érted? Hadd maradjon ez az ő számára örökre ragyogó, szép emlék. És hogy te is örökre a szívedbe vésd a mai napot, ezt a találkozást. Hiszen belehabarodtál, ugye?
— De miért ne láthatnám? - ismételte elkeseredetten Valerij.
Sztaszjuk bácsi nem válaszolt. A nyárfák csúcsa fölött, a sztyepp fölött a meleg déli éjszaka csillagai remegtek. Részvét, sérelem, fájdalom szorongatta a fiú szívét. Lehetséges, hogy ő, Valerij, az imént nem a saját életét élte, hogy olyan érzést ismert meg, amely mást illet meg? Lehetséges volna, hogy most nem is a nagybátyjáékhoz igyekeznek, vendégségbe, hanem valami más úticéljuk van, olyan, ami kivételezett helyzetükből következik, de nem felel meg valóságos helyzetüknek?
Sztaszjuk bácsi rejtélyesen hallgatott, akár a szfinx.
Ürömillat áradt be az ablakon, az üröm kesernyés illata.
MISLEY PÁL fordítása
Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 39-46. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése