Tréfa
I
Odafutott Illja apóhoz egy szőke fejű, szurtos kisfiú. Arca teledestele szeplővel.
- Öregapó!
- Mit mondasz?
- Rihorko apó halálán van.
- Hogy?
- Rihorko apó halálán van, már egészen fehér és a kezét is összekulcsolta a mellén.
- Rihorko?
- Igen, összekulcsolta a mellén a kezét, és mindenki elment hozzá, hogy búcsút vegyen tőle. Szolomka anyó meghagyta, hogy Illja apó is menjen el hozzá elbúcsúzni.
A kisfiú egy szuszra mindent elmondott. Ott állt a fűben, meztelen lábát szétvetve, és kerekre nyílt szemét Illja apóra függesztette. Az öregapó szakállába beleakadt egy dühös méh, szárnyacskájával ide-oda csapkodott, de sehogyan sem tudott kiszabadulni. A kisfiú megsajnálta, ki akarta szabadítani az ezüstös szőrbozótból, de nem merte. Az öregapó hatalmas volt és hallgatag, félt hozzányúlni a szakállához.
A méh nem adta fel a küzdelmet, szemtelenül zümmögött, és gyenge szárnyacskáin, mint sárga cseppek, meg-megcsillantak a nap sugarai. A kisfiú nem állhatta meg, hogy meg ne szólaljon.
- Öregapó!
- Mit mondsz?
- Öregapó, bocsássa szabadon a méhet!
- Mit mondasz?
A kisfiú egészen közel hajolt az öreg porcos, szőrös füléhez, és elkiáltotta magát:
- Beleakadt a szakállába egy méh, bocsássa szabadon!
Illja vaksi szemével aggodalmasan sandított beesett mellén szétterülő szakállára, s a nyugtalanul izgő-mozgó apró teremtmény felé nyúlt. A méh egy szempillantás alatt eltűnt a levegőben, és csak a fűzfa irányából lehetett sejteni útját: egyre halkuló zümmögését, amely végül teljesen elhalt.
— Fekszik Rihorko? — kérdezte Ulja, és hogy jobban hallja a feleletet, füléhez tapasztotta lángosszerűen lapos, nagy tenyerét.
– Fekszik és összekulcsolta a kezét!
Illja fura módon megcsóválta a fejét, mintha nem hitte volna el a hallottakat, és ahogy bozontos fejét csóválta, nyakán kidagadtak az összeaszott erek.
— No, hát csak feküdjék még egy darabig és várjon — mondta tréfás hangon Ulja, mivel faluszerte mókás ember hírében állott.
Ravaszkás fény csillant meg szemében, de pillanatok alatt ki is aludt. A kisfiú közben elfutott. Az öregapó kezébe vette a szekercét, amelynek éle szürkén fénylett a fűben, és egy kis cölöpöt kezdett a sövénybe verni. A sövényt azért kellett megjavítani, mert meglazult, szétesett, és a tehén a legelőről hazatérve, de reggelente is, amikor kihajtották legelni, minduntalan be akart ugrani a kertbe. Ezért öreganyó mindig őrt állt bottal a kezében a sövény mellett, a tehenet ijesztgette és szörnyen szitkozódott... És ha már Illja ma hozzáfogott a sövény javításához, akkor be is kell fejeznie, Rihorko pedig várni fog egy kicsit, nem kell úgy sietnie. És persze nem is akar addig meghalni, amíg nem látja Illját. Egész életüket együtt töltötték. Együtt futkároztak pendelyben, együtt voltak legények és együtt is öregedtek meg. Nos, hát e pillanatban is együtt kell lenniük, és Rihorko akár akarja, akár nem, meg kell, hogy várja. Már nem sok munka maradt hátra, nem hagyhatja félbe, mert öreganyó úgy kinyitná a száját, hogy a falu másik végén is hallanák szidalmait.
Május volt, virágoztak a kerti fák. A fák ágait fehér-rózsaszín köd borította, amely hullámokban gördült udvarról udvarra, kertről kertre. És e ködben, amelyet nem oszlathatott szét sem a meleg idő, sem a lágyan simogató napsugár, muslicák zümmögtek, méhek döngicséltek fáradhatatlanul és buzgón. A földet zöld fűtakaró borította, szinte sajnált az ember végigmenni rajta...
Illja faragni kezdte a fűzfacölöp alsó részét, megszagolta a nyirkos, frissen faragott fát, aztán hozzáfogott, hogy beverje a fülledt talajba. Felülre fiatal, hajlékony vesszőt helyezett, amelyet az erdei tavak fölött vágott, aztán még barkás mogyoróvesszőt is.
- És most megyek - mondta Illja fennhangon. Abban a korban volt, amikor az emberek szeretnek magukban beszélni, a környezetük azonban nem csodálkozik ezen, mert megérti: sokat átéltek ezek az emberek, emlékezetük meggyöngült, már magukban is szeretnek beszélgetni és ha szükséges, magukat is hallgatni.
A szekercét bevitte a hűvös, homályos fészerbe és a sarokba tette. Benézett a házba - az öregasszony nem volt ott. Még reggel elment a boltba sót venni, s azóta bizonyára még mindig ott van. Csak áll ott és fecseg, úgy látszik, egész eddigi élete kevés volt, hogy kibeszélje magát.
Az utat sűrű, szürke por borította, ezért a kemény, fűvel benőtt padkán haladt, ahol alig-alig tűnt elő az ösvény. Csizmájával nagyokat dobbantott, fejét feszesen tartotta, nem nézett se jobbra, se balra. Rihorkóra gondolt. Már régen megbékélt azzal a gondolattal, hogy egyszer meg kell halni. Lehet, hogy elsőként neki, de az is lehet, hogy Rihorkónak. És lám, itt van, ni!
Az út mentén nyírfák fehérlettek. Fényes, tiszta kérgük fehérlett, és apró leveleik is fényesek voltak és tiszták. Az árokban sűrű bodza tenyészett, nagy, sötétzöld csomókban alacsony növésű durva csalán kandikált elő. A falubeliek már régen csomókba rakták a szalmakötegeket, amelyekkel a hideg ellen védték a házakat, s a házak már nem látszottak olyan testeseknek, mint télen. A tetőkön levő zöld moha élénk színe lángolt, a tisztára mosott ablaküvegek mélyeknek látszottak, és e mélységben visszatükröződtek a fák és az ég. Csaknem minden tetőn nyugtalan gólyák álltak, vagy fészkükben ülve izegtek-mozogtak.
Öregapónak mozgott a szája. Magában beszélt.
II
A falu legmagasabb pontján ház áll. Tetején a szarufák meglazultak, zsúpfedelét a szél megtépázta. Újra kellene fedni, de nincs kinek. A víz pedig beszivárog, a falak tele vannak a beázás fekete foltjaival. Az ablakok félreferdültek, és az ég is ferdén tükröződik bennük. Az udvart nem fű nőtte be, gaz verte fel. Csak egy kis ösvény látszik a kerítésen levő átjárótól a ház küszöbéig. Keskeny és elárvult ez az ösvény, mert Szekletán kívül senki sem jár rajta. Szekleta jár rajta immár nyolcvan éve, mert e házban lakik. Dereka már hajlott, ezért mindig csak a földre néz. Botra támaszkodva jár, nehogy feje a földet verdesse. Kertje van Szekletának, az látja el élelemmel, s van aki tejet ad neki, vagy néhány kanál meleg borsccsal kínálja meg. Ha-ha-ha! Hiszen valamikor mi is fiatalok voltunk. Rihorko is és Szekleta is és én is. Mi ágrólszakadt, szegény legények voltunk, Szekleta pedig vagyonos ember lánya. Jómódban élt, volt mit a tejbe aprítania és volt miből öltözködnie. És szerette Rihorkót, mert szép szál, derék legény volt. Velejárt, amíg csak nem született gyereke. Rihorko ekkor azt mondta neki: házasodjunk össze, neveljük fel együtt a fiunkat, csak nem fogsz vele szajha módjára a világban bolyongani. Szekleta azonban megmakacsolta magát és kijelentette: nem megyek hozzád!... Nem akart zsellér felesége lenni. Nyáron a bokrok alatt, a pajtákban, kinn a mezőn a kazlak alatt hált vele, de feleségül nem ment hozzá, jóllehet zsírosparaszt szülei kényszerítgették rá, mert féltek a szégyentől az emberek előtt. És mi lett Rihorkóval? Nem lévén egyebe, mint a sapkája, a fejébe vágta és odábbállt... Emberi módon akart eljárni, de mivel ez az ostoba nő megkötötte magát, nem borult térdre előtte, faképnél hagyta. Szekleta aztán maga futott utána, gonosz lett, emberkerülő, soha egy jó szót nem ejtett ki a száján, csak kiabált. És a kiabálástól kihullottak az elülső fogai, úgyhogy rossz volt ránézni. Emiatt senki sem állt szívesen szembe vele, igyekezett mindig félrefordulni, vagy otthagyta... Szekleta most ebben a düledező viskóban él, amelyet a szél és a rossz idő tépáz, az emberektől kéreget egy darab kenyeret, bögre tejet, és egyre mélyebben görnyed a föld felé... Nem, nem megyek be hozzá, nem mondom meg neki, hogy Rihorko haldoklik, nem mondom neki, hogy menjen elbúcsúzni tőle. És nem is azért, mert visszautasítana. Nem utasítana vissza Szekleta, fogná a botját, és elmenne. De ha meglátná, hogy fekszik Rihorko, mellén összekulcsolt kézzel, szemében nem bánat, hanem öröm lenne. És nem bánatos szavakat mondana, hanem örömmel és rosszindulattal vegyes szavak röpködnének fogatlan szájából. És Szolomka nem türtőztetné magát, megragadná az edényfogó vasat és kikergetné Szekletát a házból... Nem, lehet, hogy nem kergetné ki ilyen alkalommal, de nem kell, hogy ott legyen ez a fogatlan vénasszony. Üljön csak ott az ő magányos házában és merengesse fénytelen szemét az útra... Ruzjához se térek be. Ruzja se tudjon semmiről. Nem, Ruzja nem szalad majd Szolomka házába, nem kér bocsánatot. Csak kiáll a kapuba, és az egész falu hallatára kiabálni fog, hogy az isten végre könyörületes volt és magához szólította Rihorkót.
Ruzja elátkozott asszony. Férje volt, aztán egy másik, majd egy harmadik, míg csak sírba nem vitte, és azután már senki sem akarta feleségül venni. Akkor Rihorko után kezdett futni. Ha Rihorko kiment a rétre kaszálni - máris ott termett. Ha takarmányt szállított a tehénistállóba - megleste az úton: hátha szerencséje lesz... És sok kellemetlenséget okozott Szolomka anyónak, aki akkor még nem volt anyóka, hanem egészséges, szép menyecske! Szolomka nemegyszer futott Ruzja után történetesen azzal, ami a kezeügyébe esett! Hohó, volt is aztán haddelhadd! Rihorko pedig a markába nevetett és mindkettőjüket békítgette... Akkor már Illja sem állhatta meg, hogy ne avatkozzék a dologba. Természetesen nem egyedül, hanem férfitársaival. Egyik éjszaka leakasztották a helyéről Ruzja kapuját és feltették a ház tetejére, egészen a kéményre. És ott álltak reggelig, amíg csak ki nem jött Ruzja a teheneket megfejni. Nézi — nincs sehol a kapu. Erre nagy lármát csapott, hogy ellopták! Összecsődültek a szomszédok, valaki közülük a háztetőre pillantott, és nevettében az oldalát fogta. A nevetéstől valamennyien a fűben hemperegtek. Ruzja pedig elkékült a dühtől, amikor a háztetőre nézett, és kilelte a hideg... A kaput aztán valahogy levették a tetőről s visszatették a helyére, Ruzja azonban ettől fogva kutyát tartott, hogy a kaput őrizze... De vajon nem tudta meg, kinek a keze volt a dologban? Gyanította, hogy Illja műve volt, de a férfiak sem állták meg, elmondták neki... Micsoda szitkokat szórt rá ezért, micsoda szó-nyilakat küldött felé! Hohó, ha ezek a nyilak belefúródtak volna Illja mellébe!... Nem, nem megy most be Ruzjához, egy árva szót se szól neki arról, hogy a falubeliek összegyűltek búcsút venni Rihorkótól... Ne tudjon róla... Azért, mert miután felhúzták a kaput a háztetőre, még sok kellemetlenséget okozott Szolomkának, aki aztán még sokszor nekiesett körmeivel az ő dülledt szemének, még sokszor megcibálta sűrű fekete hajfonatát... Csak Oniszjához megyek. Bemegyek hozzá, és azt mondom: „Jó napot, Oniszja!" Ő felkel a kemencéről vagy a priccsről, köszön, száraz ronggyal letörli a lócát — s azt mondja, ülj le. Maga pedig a kemencepadkára telepszik. Haja hófehér, beszéde igen halk. És kérdezgetni kezd majd, milyen az idő, hogyan érik a gabona a földeken. En pedig azt válaszolom neki: „Rihorko haldoklik, már összekulcsolta a mellén a kezét." Ekkor egy pillanatra elnémul, arckifejezése megváltozik. És reszketni kezd az ajka, a keze és a kiszikkadt teste. És némán felzokog, könnyek szöknek a szemébe és végiggördülnek arcán. És őszintén fog bánkódni, mert egész életében nagyon szerette Rihorkót. Nagyon szerette. Miatta nem ment férjhez. De nem zaklatta Rihorkót, nem futott utána. És Szolomija nem fente rá a fogát, nem esett neki a körmével, hogy világoskék szemét kikaparja. Oniszja azonban egész éjszakákon át sírdogált. Nem bírta ki, hogy ne sírjon, mert nem felejthette el, hogy egyszer, még fiatal korában, kint állt Rihorkóval a kapuban, hogy másnap este Rihorko találkozott vele az ártéri erdőben, de legkevésbé felejthette el a harmadik estét... Hiszen akadnak ilyenek az ilyesféle asszonyok között! Ha valakit a szívükbe zárnak, akkor emléküket egész életükön át megőrzik. Mások kacarászva váltogatják a férfiakat, az egyikkel járnak, de a másikra gondolnak, és még egy harmadik is ott van a láthatáron — az számukra a legkedvesebb, a leginkább kedvükre való... Igaz, hogy köztünk, férfiak között is akadnak ilyenek. Hogy mást ne mondjunk, hát itt van Rihorko... De ez egészen más. A férfi az férfi!
III
Rihorko udvarán gyerekek játszottak. Az után a szőke fejű, erősen szeplős kisfiú után hangosan kiáltozva ketten is szaladtak, de nem tudták utolérni. Olykor mind a hárman olyan vadul futásnak iramodtak, hogy fekete talpuk alól csomókban csapódott fel a kitaposott fű... Egy nádszál karcsú, hajlékony derekú kislány állt a küszöbön, fejét a szűk pitvarajtón bedugta, belépni azonban nem mert, csak fürkészve nézett, csak feszült figyelemmel hallgatózott.
Illja Oniszjával belépett a nyitott kapun át az udvarba. Amikor a gyerekek megpillantották őket, elcsendesedtek, arcuk ki volt pirulva, szemükből öröm és nevetés sugárzott. Oniszja megróvóan nézett rájuk, és ujjával szigorúan megfenyegette a szőke fejű kisfiút.
— No, no - mondta.
— Mi a baj, anyóka? — kérdezte ártatlan képpel a szőke fejű.
— No, no, te csibész!
— Miért? Én nem csináltam semmit! Az öregasszony megenyhülten nézett rá.
— Ne szaladgáljatok! — Aztán tekintetét a házra vetette, amelyben embereknek kellett lenniük, de egy hang sem hallatszott bentről, és az ablakok sötétek és némák voltak, s a kislány mozdulatlanul állt a küszöbön.
Amikor a tornácra értek, Illja előre engedte Oniszját, maga azonban állva maradt. Egy ácsszerszám után nyúlt, amely a polcon feküdt. Kezébe vette a gyalut. Egy vékony gyaluforgács maradt az éles pengén. Nyírfaforgács lehetett, mert a fehér kérgű fa állott, száraz illata áradt belőle. Illja felsóhajtott, visszatette a gyalut a helyére. „Nekem ígért itt mindent... - gondolta. - De minek ez nekem? Bárcsak sohasem esett volna ki ez a szerszám a gazdája kezéből." És még jobban elszomorodott, hogy ezek a szerszámok immár holtan, szükségtelenül hevernek itt. Hej! Most hozzá kerülnek, aztán majd ő is ráhagyja valakire. Aztán az megint csak másra. És így megy ez az egész életen át. No, de kinek a kezében voltak azelőtt? Kinek?... — gondolta ekkor Illja. — Hiszen nem hevertek ezek a szerszámok örök idők óta ezen a polcon, amelyen a pókok már elkezdték szőni a hálójukat a legyek és muslicák számára. Valóban, egyszer egy régi, vidám vasárnapon Rihorko elment a városba, alkuba bocsátkozott valakivel, fizetett és aztán visszatért a faluba, a feleségét hazaküldte, maga pedig elindult Illjához, hogy megmutassa neki új szerzeményét, hogy Illja is örüljön az ő örömének.
Illja ismét felsóhajtott. Alacsony ajtón kellett belépni a házba - meghajolt, busa fejét mélyen a mellére hajtotta, és amikor felemelte, az alacsony, kiszikkadt Szolomkát látta maga előtt. Szolomka a fájdalomtól még alacsonyabb és aszottabb lett, gyászruhája ide-oda lengett rajta, mint egy kórón. Már végtelenül sok könnyet hullatott. Attól a perctől kezdve, hogy öregapó ágynak dőlt, minden sarokban sírt, csakhogy férje ne lássa és ne kiabáljon, mert életében sohasem viselte el, ha valaki sírt. De ma reggeltől kezdve, amikor Rihorko kijelentette, hogy elérkezett az ideje és hívja az embereket, hogy búcsút vegyenek tőle, Szolomka nem titkolta tovább a könnyeit, hagyta, hogy folyjanak, és egyre csak a kötényét emelgette, hogy letörülje a keserű, sós könnycseppeket. És most, amikor megjelent Oniszja és közölte, hogy ott jön utána Illja is, Szolomka eléje ment. Megállt a homályos, tyúktrágya szagú pitvarban, ahol e tömény bűzön áttört a kamrából áradó kaporszag, és újra elsírta magát. A könnyek patakokban folytak mélyen ülő, beesett szeméből hegyes állára, ahonnan cseppenként peregtek le. De nem jajveszékelt. Ajka szüntelenül remegett, de néma maradt, úgy látszott, a teste is néma volt, és a keze is néma volt, noha az ajkát, a kezét és a testét egyetlen óriási, kimondhatatlan fájdalom marcangolta.
— Menjen be, Illja Trofimovics, várja magát — mondta Szolomka.
Öregapó látta, hogy Szolomka ajka mozog, de süketsége miatt semmit se hallott a mondottakból, s ezért hangosan megkérdezte:
— Mit mond?
— Menjen csak, várja!
— Mit mond?
Szolomka azután már nem mondott semmit, csak a szobára mutatott és hangosan felsóhajtott, könnyei pedig patakokban folytak...
Rihorko mellén összekulcsolt kézzel feküdt az ablakkal szemben, amely felől fény áradt. Orra hegyes lett és világosan kirajzolódott, ajkát szorosan összezárta. Réveteg, szétfolyó tekintete a mennyezet felé fordult, a fekete, füstmarta mestergerenda felé, amely az egész házat két részre osztotta. Ebbe a sötét színű mestergerendába valamikor régen néhány számot égetett bele vassal: esküvője napját. Akkor azt mondta Szolomkának: „Egyik oldalon a falig és a másik oldalon a falig fel fogjuk jegyezni, mikor melyik gyerekünk született. Fiaink és leányaink nevét. Látod, mennyi hely maradt még? Tehát mindkettőnknek igyekeznünk kell, Szolomka. De nem értem, miért pirulsz el?" Rihorko most erre az üres mestergerendára nézett, amely a házat két részre osztotta. Az első dátumon kívül több nem volt ráírva. Nem voltak gyermekeik. Se fiuk, se leányuk...
A falak mentén öregasszonyok és öreg férfiak ültek. Válluk leeresztve, fejük szomorúan lehorgasztva. Oniszja egy darabig megállt a kemence mellett, aztán lassan, csendesen odament Ríhorko mellé.
- Bocsásson meg, Hrihorij Karpovics. Rihorko hallgat.
- Ha vétettem maga ellen, akkor ne vigye magával a sértést, hanem bocsásson meg. Rihorko hallgat.
- Bocsásson meg...
És ekkor Rihorko anélkül, hogy megmozdult volna, csak ajkát mozgatva, hangtalanul mondta:
- Megbocsátok...
Illja tompán lépdelve a sárga agyagpadlón, odament Rihorkóhoz. Közvetlenül mellette megállt. Rihorko orra már nem rajzolódott ki élesen és megvéknyultan, teste megnyúlt, hosszan és ernyedten. El akarta fogni Rihorko tekintetét, de képtelen volt rá, jóllehet szeme nyitva volt s egyenesen a mennyezetre nézett, arra az üres mestergerendára, amelyre csak az esküvője napja volt vassal ráírva.
Illja már meg akart hajolni, és éppúgy, mint a többiek, akik ma ebben a házban megjelentek, bocsánatot akart kérni Rihorkótól. Már melle is felemelkedett, hogy mély lélegzetet vegyen, már az ajka is megremegett... Ekkor azonban vagy a könny homályosította el a szemét, vagy eszébe jutott valami, hirtelen fiatalnak látta Rihorkót: az öregember arcán a ráncok mintha kisimultak volna, a szeme felfénylett, kivirult, mint a búzavirág a mezsgye szélén. Rihorko szépnek és erősnek tűnt fel emlékezetében - sőt valamilyen hetyke merészség is fénylett a homlokán, mint ifjúkorában. Még Illja számára is váratlanul más mederbe terelődtek gondolatai, más szavak tolultak ajkára, és ekkor gyorsan, nehogy elfelejtse őket, hangosan megkérdezte:
- Rihorko, hát nem akarsz pucut?
Pajzán tréfa volt ez, amit nagyon kedvelt fiatal korában Rihorko, amikor a leányoknak vagy a menyecskéknek csapta a szelet. Ha ilyen kérdéssel fordult hozzájuk, akkor kacarászni kezdtek. És most e szavak önkéntelenül szaladtak ki Illja száján... A falak mentén ülő asszonyok izegni-mozogni kezdtek, valaki köhintett... Illja pedig azt gondolta magában: „Hogy történhetett ez velem? Hiszen egészen mást akartam mondani. Hogy merészkedtem ilyesmire e pillanatban?!"
Rihorko szemébe értelem költözött, a homlokán ránc képződött - és aztán kisimult. Nem történhetett másként, nyílván valamire gondolt, valami eszébe jutott. És Rihorko egyszerre elnevette magát...
Eleinte csak félhangosan nevetett a szájával, szemével, egész arcával. De nevetése fokozódott, egyre harsányabb lett. Eleinte teljesen idegenül és fölöslegesen hatott itt, ahol szomorúsággal telt meg az egész ház, de Rihorko nevetését Illja nyekergő nevetése viszonozta, és az emberek mozgolódni kezdtek.
- Ha-ha-ha! - már hangosan kacagott Rihorko. Levette melléről az egyik kezét és kinyújtotta teste hosszában, a másikat pedig szeméhez emelte, mintha csak sós könnyeit akarta volna letörölni.
- Ha-ha-ha! — nevetett válaszképpen Illja.
Most úgy nevettek, mint ifjú korukban, ahogyan akkor nevettek, amikor még egészségesek és erősek voltak.
Szolomka Rihorko fölé hajolt. Nem értette, mi történt, nem tudta, örüljön-e, vagy hogy erre a nevetésre még keservesebb, még vigasztalanabb sírással válaszoljon.
- Mi történt vele? - kérdezte Illját.
- Rihorko nevet — válaszolta magyarázatként Illja.
...Még kétszer ontotta sugarait Rihorkóra a tavaszi napsütés. Kezébe újra visszatért az erő, az erő pedig nem szereti a pihenést. És mint azelőtt, a falubeliek csaknem mindennap eljöttek az öreghez: az egyiknek új ajtót kellett csinálnia, a másiknak bödönt a sózott húsnak, a harmadiknak kereket a kerekes kútra vagy valami más holmit. És mindenkinek teljesíteni kellett a kívánságát, mert élőkkel együtt élni azt jelenti, hogy élő dolgot művel az ember.
SÁNDOR LÁSZLÓ fordítása
Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 33-39. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése