Egy hiteles ukrán elbeszélő (2)

JEVHEN HUCALO
Marija hihetetlen esete

Ebéd után Marija rosszul lett, a fiatalasszonynak émelyegni kezdett a gyomra, és a főkönyvelőnő együttérzéssel nézve szép, görcstől összerándult arcára, azt mondta, hogy menjen vagy a kórházba vagy haza: Marija úgy gondolta, hogy a fájdalom majd gyorsan elmúlik (biztosan a felvágott volt romlott, no meg a kefir sem volt friss, még tegnapelőtti), és a könyvelőségen akarta kivárni, és ... Már az udvaron, útban a kórház felé jobban lett. Mire a kórházhoz ért, egészen megkönnyebbült. Marija megállt a sárga akác alatt, várt, hátha a fájdalom megismétlődik, de nem ismétlődött meg, és a feje is kitisztult.

Igy hát a kórházi beavatkozás feleslegessé vált. Visszamenjen a könyvelőségre? És ha megint rosszul lesz? Menjen talán haza és pihenjen le? Bizony, jobb lesz, ha hazamegy, annál is inkább, mivel a főkönyvelőnő elengedte, és nagyobb munka sem volt ma kilátásban.

Gyalog ment a kisváros külső részére, ahol egy új téglaházban lakott a férjével. Szép, derűs őszi nap volt, és Marija, aki hozzászokott ahhoz, hogy kilenctől hatig a hivatalban üldögéljen, kissé kényelmetlenül érezte magát - kényelmetlenül önmaga előtt.

Végigment a napsütötte udvaron, bársonyvirágok és őszirózsák színpompája közt, megrángatta a veranda ajtaját - nyitva volt. Petro tehát megjött az útról - igen, a napokban várta érkezését. Marija végigment a verandán, a folyosón - a szobaajtó is nyitva volt, Petro tehát valóban itthon van, lám, nem is értesítette, be se nézett hozzá a munkahelyére, ahogy szokta.

A nappaliban, a díványon egy ismeretlen férfi ült, és Marija meglepetten állt meg a küszöbön - ki lehet ez, honnan jött? A férfi Marija felé fordította hosszúkás, csontos arcát, amelyen feltűnt ívelt, fekete szemöldöke, és merőn nézte őt. Úgy látszott, minden pillanatban kész felpattanni, mint akit leforráztak... Hát persze, villant át az asszony agyán, Petróval jöhetett, férje gyakran hozott magával vendégeket.

-  Jó napot — szólalt meg bizonytalanul. — Hát Petro hol van?
-  Petro? - egy pillanatot várva felelte a férfi, és szemöldöke a figyelő tekintet felett gyorsan rebbent fel, akár a sarlófecske, és megremegett: - Hát maguk nem találkoztak?
-  Nem - felelte Marija szemügyre véve a vendéget: végül is ki ez, honnan került ide? Mintha még sohasem lett volna vele találkozása. Öltözéke rendes, arany kövesgyűrű balkeze ujján. Csak mitől olyan elálló a füle, mintha állandóan hallgatózna. — Maguk bizonyára együtt jöttek... Nézem, az ajtó nyitva...
-  Petro átugrott az élelmiszerboltba, azt ígérte, gyorsan fordul... Réges-régi barátok vagyunk mi, együtt tanultunk a sofőrtanfolyamon... Mikolának hívnak, vezetéknevem - Vlaszkevics.
-  Ugyan melyik boltba mehetett? - morfondírozott fennhangon Marija. - Amelyik közel van, azt most tatarozzák. El kell mennie az állomásig.
-  De hisz mondtam neki, mondtam - folytatta a vendég, hideg arcán enyhültebb vonásokkal, csöppet elmosolyodva, bűntudatosan -, hogy ne menjen sehova, beszélgessünk egy kicsit. Petro meg? Nem, azt mondja, rég nem láttuk egymást, van mire emlékezni, úgyhogy itóka nélkül nem megy.
-  Hát az itókát, azt szereti — jegyezte meg szemrehányóan Marija, és ő is elmosolyodott egy cseppet. — Egyetlen kompánia sem lehet meg Petro nélkül.
-  Mégiscsak elszaladt, engem meg itt hagyott. Ülj csak, mondta, és várj. Ideadta ezt az albumot fényképekkel, hogy nézegessem. Hát nézegetem.

És valóban, a vendég térdén ott volt a vastag plüssborítójú családi fényképalbum. Marijának, mivel ez ideig nem volt gyereke, az album pótolta a legkedvesebbet, szerette nézegetni esténként, különösen azokat a felvételeket, amelyek fiatalnak őrizték meg.
-  Nekem meg a munkahelyemen megfájdult a fejem — mondta Marija —, így aztán a főkönyvelőnő hazaengedett.
-  Petro tényleg nem várta magát. Azt mondta, az én kedves párom pénzügyi számlákat ellenőriz, nem jön meg egyhamar, mi meg addig, Mikola, iszunk egyet-kettőt... Sokat mesélt magáról... Maga szigorú hozzá, igaz?
-  Hát az olyannal, mint Petro, szigorú is az ember! — morogta mérgesen Marija. — Folyton csak azt lesi, hogy mit ügyeskedjen el a háztól, aztán hol a húgának, hol az öccsének adja. Szerzünk mi még, mondja, ők még fiatalok, most gyürkőznek, segíteni kell nekik.
-  Amint látom, megvan mindenük — jegyezte meg a vendég, éles tekintetével körbepillantva a nappalin.
-  Ha lennének gyerekek — sóhajtott Marija —, akkor nem gyűjtöttünk volna ennyit, így meg csak magunkra költünk, megveszünk ezt-azt.
—  Ezt-azt - nevetett bizalmatlanul a vendég, és fekete arca, melybe mintha kátrány véste volna be mély csíkjait, barátságos lett. — Van itt televízió, perzsaszőnyeg, kristály is. A rádió meg biztosan japán.
—  Petro vette kéz alatt a járásban. Minden pénzét beleölte. Szidtam, minek vesz meg minden vacakot? Ő meg csak nevet, azt mondja, az egész világot akarom hallani... Az egész világra fáj a foga!
—  Petro már ilyen! — helyeselt a vendég, és nyugtalankodni kezdett: — Hol járhat? Azt mondta, csak egy percre ugrik el, és még mindig nincs sehol.
—  Örül, hogy megérkezett az útról. Lehet, hogy valahol egy társasághoz csapódott.
—  Rólam meg elfelejtkezett?
—  Hát aztán! Majd észbe kap és hazaszalad kapatosan, egy kis nyomással. Na, jól van, maga csak nézze meg az albumot, én meg azalatt készítek valami harapnivalót.
—  Ugyan, ne zavartassa magát... Ne legyen gondja miattam... Tudja, ha nem találkozom Petróval... De hát találkoztunk - és gyere már be. Én is gépkocsivezető vagyok a járásnál, Petro néha beugrik hozzám.
—  Nem is említette...
—  A feleségemmel is megismerkedett, a gyerekeimmel is. Kettő van, kislányok... Talán elmegyek a boltba, megkeresem, megnézem, hol vesztegel?
—  Megkerül - vetette oda könnyedén a háziasszony. - Pihenjen csak!
—  Megnézhetem a házukat? Érdekelne, hogyan élnek.
—  Ó, csak tessék - mondta szívélyesen Marija, örült, hogy van mivel dicsekedni. - Ez a nappali, ezt már látta. Ez pedig — nyitotta ki a szomszéd szoba ajtaját — a hálószobánk.
—  Szép, nagyon szép — dicsérte a vendég, és dicsérete tetszett Marijának. — Itt is szőnyegek. És mennyi óra van maguknál! - csodálkozott a vendég az ágytámla felett sorjázó órákat nézegetve.
—  Ez mind ajándék — mondta Marija önkéntelen zavarral. — Két órát én kaptam a munkahelyemen, Petro is kettőt kapott. És a születésnapomra is megajándékoztak eggyel, összeadták a munkatársak. Nem lehet visszautasítani, igaz? Még megsértődnének.
—  Visszautasítani nem való - helyeselt a vendég, aki tapadós tekintetével végigkutatta a hálószobát s ott mindent azonnal észrevett.

Marija hamarosan megterített, de a férje még nem jött meg. És az asszony bosszankodni kezdett; idehozza a vendéget, maga meg elszelel, már vígan van valahol — a disznó mindig megleli a pocsolyát. Marija eldugott egy üveggel előre nem látható esetre, hát most éppen olyan eset van. Nem várunk rád tovább, Petro, talán majd észbe kapsz!


És amikor ittak már egy-egy kupicával, Marija váratlanul kacagni kezdett, és sokáig nem tudta legyűrni a nevetési rohamot, annyira, hogy a vendég előtt szégyellni kezdte magát. Az pedig döbbenten nézte Mariját.

—  Nahát, nem hiszi el, ha megmondom az igazat — indult meg végre Marija szava. — Tudja-e mire gondoltam, amikor beléptem a házba és megláttam magát a díványon?
—  Mire? - kérdezte az. Most, amikor már beszélgettek, amikor közelebbről megismerkedtek, Marija egyenesen rokonszenvesnek látta a vendéget, a férfi már nem viselkedett olyan bizalmatlanul.
Marija ismét kacagni kezdett, aztán mégiscsak bevallotta:
—  Arra gondoltam, csak nem valami tolvaj mászott be a házba!
—  Ez természetes  —  helyeselt nyugodtan a vendég —, mindenféle eszébe jut az embernek. És ha én megyek így haza és idegent találok ott? Én is azt gondolnám, hogy ki akarnak rabolni... Csak tudnám, hol csavarog ez a Petro? Azt mondta, egy percre ugrik el, és még sehol sincs.
—  Az utóbbi héten másról sem esik szó itt nálunk, mint a betörőkről. Tudja, a múlt szombaton kifosztottak egy lakást - a háziak nem voltak otthon, dolgoztak, a gyerekek iskolában. És nem mindent vittek ám el, csak a legértékesebbet, amit könnyű kivinni a lakásból.
—  És senkit sem kaptak el?
—  Ugyan már! Semmi nyom, a rendőrség sem segített. Pedig egy női kecskebundát loptak el, nemrég vették. És a fizetés - ahogy volt a bunda mellett, úgy el is tűnt. Aztán elvittek egy pár új lakk körömcipőt is, meg órát... És mintha a föld nyelte volna el őket!
A vendég érdeklődéssel hallgatta, és átható tekintetében könnyű vidámság bujkált. Ittak még egy kupicával, és Marija, egészen elfelejtkezve a rosszullétéről, panaszkodni kezdett a férjére, Petróra. Mert hát nem gazda a Petro, és sohasem lesz belőle gazda, az egész családjuk ilyen, a Prudivuszék apáról fiúra mind ilyenek.
—  Szertelen a Petro természete — kontrázott a vendég —, szereti szórakoztatni a társaságot.
—  Mások bezzeg! — panaszkodott Marija. — Mások is elszórakoztatják a társaságot, de a saját hasznukról sem feledkeznek el. Ha már egyszer kezedben a gépkocsi kormánya, mi értelme üresen jönni visszafelé? Egy kis pénzt meg lehetne keresni. Petro viszont felveszi az utast, a pénzt meg nem fogadja el. Azt mondja, szégyenli elvenni. Vagy amikor útba ejti és meghozza a szomszédoknak a tűzifát, a fizetséget restelli elfogadni. így aztán előfordul, hogy nekem hoznak az emberek ezt-azt, mert tudják, milyen a Petro természete. Nehéz vele, jaj de nehéz!
—  Férj a feleséget meg kell, hogy értse — mondta a vendég. — Ha nekem ilyen gazdasszony jutott volna, mint maga, mi mást kívánhatnék még. Ennél jobbat nem kívánhatnék!
—  Nálunk az egész család dolgos - jött zavarba a dicsérettől Marija. - Nem viszünk a házból, hanem hozunk a házba. És fukarnak sem mondott minket soha senki. Kölcsön kell - adunk. Csak aztán adjátok is meg!
—  Jó felesége van Petrónak - dicsérte újra a vendég, amikor már a harmadik kupicával is megitták. — Örülnie kell a szerencséjének. Meg is védi magát, akárkivel szemben!
—  Ő aztán örül, csak győzzem kivárni — komorodott el Marija. — Mindenki kedvesebb neki, mint a hites felesége. - És váratlanul bevallotta: - Már rég elváltam volna tőle, ha nem lenne szégyen. Csak elgondolom, mit is fog egyes-egyedül csinálni? Tönkremegy ezzel a természetével!

A vendég hallgatta a panaszait, de valahogy figyelmetlenül, mintha tűkön ülne. Hol az ablakon nézett ki, hol az utcáról behallatszó hangokra fülelt.

—  Petro megvédi magát akárkivel szemben! — ismételte meg végül. És hozzátette: — Akár hiszi, akár nem, de kimondom... Még ha barátom is nekem Petro, de kimondom... Ha nem lenne feleségem meg a két kislány, soha sem kívánnék magánál jobb párt. Hogy is lehetne jobbat kívánni!
—  Na látja! — mondta Marija, egyre nagyobb rokonszenvet érzett e megfontolt ember iránt, és váratlan önsajnálat érzése töltötte el.
Megismételte: - Na látja!
—  Eltörik a családi korsó, aztán már nem ragasztod össze — mondta a vendég, és nekifogott a főtt tyúknak. — Majd én beszélek vele, kiokosítom.
—  Petrót aztán okosíthatod, nem segít az rajta. Amilyennek az ember megszületik, olyannak is hal meg. Mert ítélje meg maga. Idehozta magát a házba és a sorsára hagyta, ő maga meg elment és ott ragadt egy víg társaságban. Azt hiszi, itatják? Ugyan már! Ő itatja a többit, mert sohasem fanyalodik a máséra, megvan az a rossz szokása, hogy elsőnek nyúljon a buksza után. Még jó, hogy hamarabb jöttem haza és összeszedtem az asztalra ezt-azt, különben itt ülhetne a díványon és nézegethetné az albumot.
—  Nézegettem volna — helyeselt a vendég, kitöltötte az üvegből a maradék vodkát, és egy hajtásra kiitta —, de hát én nem neheztelek rá. Petro mindig ilyen volt.
—  Hát nekem tán könnyebb ettől? — mondta fájdalmasan Marija. Hálás volt ennek az embernek, aki megértette és együttérzett vele. Lám, barátja Petrónak, mégsem védi, Marija oldalára áll.
—  Persze, hogy nem könnyebb — helyeselt a vendég áthatóan nézve Marijára.

Az asszonyt ettől a tekintettől izgatottság fogta el. Petro sohasem nézett így rá, talán csak fiatal korában, amikor udvarolt. Lehet, azért is nincs gyerekük, mert közömbösen bánt Marijával, szerelem nélkül. Csak enni valamit, aludni egyet — és már ment is a barátokhoz, akik miatt a világról is elfelejtkezett. Ez meg itt csudára tapintatos — meg is vigasztalta, és szívből elbeszélgetett vele.

Ültek az asztalnál egymás mellett, és valahogy úgy alakult, hogy a vendég véletlenül megérintette a vállát. Véletlenül érintette meg, de a kezét nem vette el, a vállán hagyta, és ez az érintés egyáltalán nem bosszantotta Mariját, csak nem azért, mert becsípett?
—  Ha nincs a feleségem meg a gyerekek — mondta ismét a vendég —, mi más boldogságot kívánhatnék, mint magát?
—  Miket beszél! - nevetett vidáman Marija, a vállán érezve a férfi tenyerét.
—  Ami a szívemen, az a számon — válaszolt a vendég, és fekete szeme tűzben égett, és ettől a tűztől olyan izgatottság fogta el Mariját, mint fiatal korában.
—  Mindenkinek a családjához kell tartoznia.
—  A szívnek nem lehet parancsolni - mondta a férfi, mintha nem is hallotta volna Marija szavait. És odahajolt hozzá, s röviden megcsókolta az arcát, egészen a fülénél, ott, ahol sötétszőke hajának egy fürtje göndörödött. Megcsókolta és visszaült, egymás szemébe néztek. Marija boldogan és kicsit rosszallóan nézett, a férfi élesen, feszülten.
—  Jaj, hát szabad ilyet! - nevetett bátorítóan Marija. - És még barátnak tartja magát!
—  Hát neki szabad így — elmenni és odaveszni!
—  Könnyen vigasztalódik!
—  Mindig szerencsém van, ez igaz — értett egyet a vendég.

És úgy látszott, újból meg akarja csókolni Mariját, de az asszony nyomban félrehajolt. Félrehajolt, mert meghallotta az udvaron Petro hangját, aki valakivel beszélgetett. Kinézett az ablakon — Petro a kapuban állt, és az út túloldalára felelgetett a szomszédasszonynak.
—  Na, megkerült az elveszett - mondta elégedetlenül. - Hát ez meg micsoda dolog, üres kézzel jön?
—  Eléje megyek - mondta sietősen a vendég, és gyorsan eltűnt az ajtó mögött, mintha a szél fújta volna el.

Marija megigazította a tükör előtt a frizuráját. Lám, milyen furcsán alakult a mai napja - ha nem lesz rosszul, végigülhette volna az egész napot a könyvelőségen, és nem ismerkedett volna meg ezzel az érdekes emberrel. Megérintette ujjával az arcát, ahol még mindig érezte a váratlan csókot, bűntudatosan elmosolyodott, és ismét az ablakhoz ment.

Ebben a pillanatban a vendég odaért Petróhoz, valamiről beszélgetni kezdtek. A vendég nyilván kérdezett, Petro pedig válaszolt, és a kezével is intett kétszer az utca felé. Aztán a vendég kiment a kapun, és azon nyomban eltűnt a cseresznyefák mögött, Petro pedig folytatta a beszélgetést a szomszédasszonnyal.

—  Elfáradtam — mondta a férj nagyot sóhajtva, amikor belépett a házba. — Behajtottam a garázsba, de alig tudtam kiszállni a kocsiból, csak ültem volna a fülkében. - Végignézett a tányérokkal teli asztalon és megkérdezte: - Hát nem dolgozol? Miféle vendégeket fogadsz?
—  Hogyhogy miféléket? A te vendégeidet — felelte Marija, aki férje komoly hangját tréfásnak fogta fel.
—  Hogyhogy az én vendégeimet? - morogta hitetlenül Petro, és jóindulatú arcát mosoly világította be. Titokzatos arckifejezéssel benézett a konyhába, a szomszédos szobába — senki sincs.
—  Mintha nem is találkoztatok volna — mondta ravaszkásan Marija, mintegy átvéve férje tréfás hangját. — Az előbb a kapuban álltatok, beszélgettetek. Hová küldted?
—  De hát kicsodát? — bosszankodott a férj.
—  Hát a Mikoládat, azt a Vlaszkevicset. Barátodnak adta ki magát, a házban találtam.
—  Az, akivel a kapuban találkoztam? - töprengett Petro. - De hisz gázszerelőnek mondta magát! A gázcsapokat és a gáztűzhelyet jött ellenőrizni!
—  Gázszerelő? — Marijának hangyák kezdtek szaladgálni a hátán. Tréfál Petro, vagy talán tetteti magát? - Hiszen együtt voltatok a sofőrtanfolyamon, emlékszel? Nemrég vendégeskedtél nála, megismerkedtél a feleségével. Két kislányuk van! - Az ablakhoz ment - nem jön-e vissza a vendég? De nem jött. - A természetedet is jól ismeri.
—  Mondj el mindent sorjában — parancsolta a férj —, miféle vendégeket fogadsz te, amikor a férjed úton van, kiket vendégelsz te fényes nappal?
—  Hát nem te szaladtál el az üzletbe italért? Ó, én szerencsétlen, hát mi történik itt velem?

Forogni kezdett vele a világ. Nem, Petro, úgy látszik, nem tréfál. Ez azt jelenti... És elmesélte, mi történt vele a munkahelyén, hogyan jött haza. A veranda ajtaja nyitva volt, az ismeretlen itt ült a díványon és nézte a családi albumot. Azt mondta, a házba természetesen Petróval együtt került, aki, úgymond, nemrég szaladt el az élelmiszerboltba. Aztán asztalhoz ültek, hiszen vendég, hát minek éheztesse, meg Petro is sokára jött meg a boltból.

—  Úton voltam én, úton, nem pedig a boltban! - kiáltott fel a férj.

Fogta a családi albumot, átlapozta - minden felvétel a helyén. Megvizsgálta az ajtókat, zárakat. Fogta Marija kulcsait, megvizsgálta azokat is, azután a saját kulcsait. A szekrényben minden értékes holmi ugyanúgy lógott, mint azelőtt. A pénz és a takarékkönyv, amit a matracba rejtettek el, a helyén volt.
—  Világos - mondta végül Petro. - Teelőtted jött be a lakásba, és semmit se volt ideje ellopni... Egy tolvajt fogadtál barátom gyanánt, megvendégelted!
—  Olyan udvarias volt, ki gondolta volna! — mentegetőzött Marija. Ugyanakkor valami okból még most sem ijedt meg. Lelke mélyén nem hitte, hogy tolvajt fogott a tett színhelyén, valójában még annak a gondolatát sem engedte magához, hogy vele valami csúnya dolog történhetett. - Ült itt a díványon, és várt!
—  Mikor szeded már le a maradékot az asztalról! — gurult méregbe hirtelen a férj. Marija majdnem futva, bűntudatosan szedte le az asztalt. — Tehát — mondta Petro — kicserélem a zárakat, nehogy még egyszer ide látogasson... Kicserélem a zárakat, te pedig indulsz a rendőrségre, feljelentést teszel, hadd keressék. Úgy írd le, hogy hetedhét országon túl is felismerjék és elkapják.

Mintha valamilyen szikra villant volna Petro összehunyorított szemében, vagy csak Marija látta úgy? Szófogadóan elindult hazulról, kiment az utcára, és gyanakvóan nézett minden járókelőre. Borzasztóan szeretett volna megállni, és elmesélni az ismerősöknek a nemrég történt esetet, de valami visszatartotta. Hogy mi is — nem tudta.

Körülnézett az élelmiszerbolt körül és bent is, aztán elindult a másik üzletbe. És ahogy telt az idő, annál bizonytalanabb lett: menjen a rendőrségre vagy se? Szinte nem is hitte, hogy a dolog valóban megtörtént. Szinte úgy látszott, hogy befeketíteni, megrágalmazni készül valakit, az a valaki pedig még védekezni sem tud. Persze beszélik a városban, hogy tolvajok bukkantak fel, hogy akad már egy-két kirabolt lakás is, de... Hiszen nem is kapta el a vendéget azon melegében! Ült ott, várt. És milyen vidáman nevetett. Petrót szidta, mert van is miért... Persze hogy megtetszett Marijának, és ő is, úgy látszik, szemrevalónak találta. És olyan élesen emlékezett vissza a szavaira, amikor azt mondta, hogy a szívnek nem lehet parancsolni, és ismét érezte a csókot az arcán... És Marija halványan elmosolyodott; mert hát ki látott már olyant, hogy a tolvaj bemásszon egy idegen lakásba és ahelyett, hogy lopna, csókolózni kezd a háziasszonnyal!
A járási rendőrőrstől nem messze megállt: mit is fog mondani? Mert volt, akit tényleg kiraboltak, de tőle az ég világon semmit sem vittek el. Ezt mondja meg? Kinevetik! Hát ha még azt is megtudják, hogy asztalhoz ültette, megvendégelte... És a lába magától vitte az asszonyt odább a rendőrségtől, a bűntől. Úgy érezte magát, mintha valóban arra készülne, hogy megrágalmazzon egy embert.

Ment a juharfák sárguló levelei alatt, emlékezetében pedig - önkéntelenül, tolakodón
-  zengtek azok a szavak, kellemesen melengették. Hogyan is mondta? Igen, igen, ha nem lenne felesége, meg a két kis gyerek, sohasem kívánna jobb párt, minek is kívánna jobbat.
Ha hallotta volna Petro, megtanulná tisztelni az ő kis feleségét!

Elismerte, hogy jobb lenne óvatosnak lenni, hiszen a ház egész nap üresen áll, senki sem vigyáz rá, ő a könyvelőségen van. Mégse félt, még mondta is magában: „Lehet, hogy átneveltem? Meglátott engem — és egyből megváltozott, többet senkitől sem fog lopni, mert nálunk sem lopott. Meglátott engem - és aranyember lett belőle, úgy bizony! És ilyen marad örökre!"

A lába alatt minden lehullott kis levél szinte dalolt, és körös-körül minden — a kertek az esteledő fényben, a házak, az emberek — melegséget és gyöngédséget sugárzott. És valami miatt Marija egyre inkább hitte, hogy őt ma nem csapták be, hogy ma vele becsületesen és szívélyesen viselkedtek és hogy neki is kötelessége ezt szívből meghálálni. Még ha Petro valamit sejt is, de hát ő nem ismeri ezt az embert, a háta mögött meg mindenfélét lehet gondolni.

És ha valóban Petro barátja? Lehet, hogy összebeszéltek, hogy nevessenek rajta egyet? És eszébe jutott az a ravasz kis szikra a férje szemében, amikor indult a rendőrségre.

Az autóbusz ablakában, amely mellette ment el, hirtelen megjelent a mai vendég arca
—  barnán, széles mosollyal, tisztán ragyogó fogakkal, és a hegyes szemöldöke is sarló alakúra szelídült.

Integetett Marijának és valamit biztosan mondott, de mit lehet ilyenkor megérteni vagy hallani? És ahogy ebben a kurta pillanatban nézte ezt a rokonszenves, vidám férfit, Marija akaratlan mosollyal válaszolt neki, ő is intett, és könnyű lendülettel az autóbusz felé indult.
Az autóbusz elment, ő pedig ott maradt az úton, nézett utána és az az akaratlan mosoly ott remegett az ajkán, remegett és nem hunyt ki.

És amikor elindult arról a helyről, már egyáltalában nem kételkedett abban, hogy Petro tréfát űzött vele. Igen, megtréfálta, mert minden kitelik tőle. Csak hogy szórakozzon, csak hogy elmesélhesse a barátainak és nagyokat röhögjenek hozzá.

Furcsamód mégsem haragudott a férjére, és a bosszúság se nyomta el azt a bódult és izgatott hangulatot, amely az autóbusszal való hirtelen találkozás után ismét feltámadt benne, az után, hogy az ablakban felvillant az a boldog, hívogató mosoly.

Nem emlékezett rá, hogyan fordult be az utcájukba, hogyan érkezett a házukhoz. A kapuból benézett — Petro, aki át sem öltözött az út után, nagy figyelemmel és komoran cserélte a zárat a veranda ajtaján.

Z. SOMOGYI ERZSÉBET fordítása