2013. június 19., szerda

Egy hiteles ukrán elbeszélő (3)

JEVHEN HUCALO
Lukija evangéliuma

Vajon ki jön ott, tűnődött magában Lukija Pecseviszta, vajon ki fordult be az udvarába, a kaputól a házig botjával méregetve az ösvényt s ide-oda nézegetve? Egy hófehér hajú férfi, akinek bozontos szakálla élettelen fehérséggel borította mellét, mint az elhamvadt cirokfű, amelyet a feltámadó szél hamuként szór szét. Kezében kis csomagokkal tele bevásárlóhálót tart, fején fekete kalap, ruhája szintén fekete — netalán temetésről jön, vagy haldoklóhoz szándékszik menni? Valamennyi zakriniccsai öregembert az ujjain összeszámolhatta volna, a vele egyívásúak el-eljártak hozzá, de ez nem zakriniccsai, ki tudja, miért fordult be az udvarába, talán az utat akarja megtudakolni.

Lukija krumplit töltögetett, és kapával a kezében állt a kertben. Háta mögött kis rét zöldellt — a zsenge fű vidáman, a tó vize örömöt sugározva csillogott, a tó mögött liget terült el, s a ligeten túl térdig érő búzatenger hullámzott. A nap, akárcsak egy kisgyermek, kedvtelve játszadozott az égen, tele marokkal szórva sugarait mezőre és falura.

Most ez az ember belép a házba, a házban meg nincs senki... És Lukija, kezében a kapával, elindult a krumpliföldön, mezítláb lépdelve az átfűlt talajon. Percről percre kíváncsibbá tette: vajon ki lehet, aki bejött az udvarába?

—  Jó napot! - köszönt jó hangosan már messziről, hogy a férfi meghallja.
A férfi arca fehér volt, mintha olvasztott zsírral lett volna bekenve, és ez a fehérség teledestele volt parányi, vörös, szakadt erecskékkel, mintha a bőr alatt apró férgek lettek volna. Fénytelen szemében is hasonló élettelen, mozdulatlan vörös férgek tömege tarkállott.
—  Jó napot, Lukija - válaszolta a jövevény, figyelmesen Lukijára nézve.
„Ki lehet ez? - nyugtalanította a kérdés Lukíját. - Ma szombat van, nem vasárnap, és temetés sincs Zakriniccsában, hát akkor miért öltözött így ki? Lehet, hogy az én megboldogult Petrómnak valamilyen ismerőse, őt mindenfelé ismerték."
—  Alig bírtam eljutni ide — mondta a férfi, és fonnyadt szájából nem beszéd hallatszott, hanem csak suttogás. - Vinnyicáig egy zsúfolt, fülledt autóbuszon utaztam, ott átszálltam egy másik autóbuszra — s végül megérkeztem Zakriniccsába. Itt azonmód megkérdeztem, hol van a házad, s mindenki, akit csak kérdeztem — mondta is, mutatta is, merre kell mennem.

Lukija figyelmesen hallgatta a beszédet, nézegette a férfit, de sehogysem jött rá, ki a látogatója. Csak nem Mina, a fivére, aki elment negyvenegyben a háborúba és nem tért vissza, nyomtalanul eltűnt, s azóta sincs semmi hír róla? Hány éve nem látta Minát, de hát csak megismerné vér szerinti testvérét, a szíve megérezné, ha ő volna. Ez nem Mina, nem! De nem is Nyikandr apó, aki egész életét a Kubányban töltötte s azt ígérte, hogy eljön hozzánk, de mind ez ideig nem szánta el magát erre. Ki lehet ez, uramisten? Lukija restelli, hogy nem ismeri fel a látogatót, agyát azonban köd borítja, amely nem oszlik szét.

—  Hosszú az út Kumariból hozzád, Lukija, hosszú, bizony.
Miután megemlítette Kumarit, ahol leánykorában annyi szenvedést kellett kiállnia, mintha hályog esett volna le Lukija szeméről.
—  Te Fegyir vagy? Fegyir Varivoda?
—  Fegyir Varivoda — válaszolta a vendég, és méltóságteljesen végigsimította szakállát.
—  Uramisten! - szakadt ki Lukijából, aki egyre csak a fejét csóválta, mert nem hitte a hallottakat.

—  Én meg rögtön megismertelek, egy cseppet sem változtál meg, olyan vagy, mint voltál.
—  Ó, hát beszélj csak — mondta elégedetlenül. Kis madárként repkedtek gondolatai: mégse Mina, aki nyomtalanul eltűnt, és Nyikandr apó sem, nyilván úgy van megírva a sors könyvében, hogy már ne lássák viszont egymást. — Hát csak kerülj beljebb, nem illik így az udvaron állni, miért is nem hívtalak be eddig?...

Varivoda belépett a házba, tekintete az ikont kereste, de mivel nem fedezte fel, ujjai hegyével lopva keresztet vetett a szakálla felett. Amikor leült az odahúzott székre, fekete kalapját a térdére tette, kezét botja felső részén összekulcsolta; nem görnyedt előre, egyenes testtartással ült.
—  Magad boldogulsz a gazdasággal, vagy talán valamelyik gyermeked segít neked? — vette fel a beszélgetés fonalát Varivoda.
—  Ugyan miféle gazdaságom van nekem? A házban egy macska, aztán még néhány tyúk. Tehenet nem tartok, disznót sem, megvagyok nélkülük. A kertet meg tavasszal felszántotta a kisebbik fiam, Szemen. Az utca felől jött be a traktorral, észre sem vettem, s már kész is volt ezzel a földdarabbal.

Ha a gazdaság iránt érdeklődik, és hogy magam boldogulok-e vele — villant át az agyán —, akkor ezek szerint tudja, hogy Petro télen meghalt, legyen neki könnyű a föld. Úgy látszik, valaki Kumariban megmondta neki, mert nem írtam meg a rokonságnak.
—  Vettem egy kis ajándékot neked Vinnyicában — szólalt meg némi hallgatás után Varivoda, és kivett néhány csomagocskát bevásárlóhálójából, majd átnyújtotta a háziasszonynak. - Kolbász és hering van bennük.
—  Minek fáradoztál — mondta Lukija. — Van itthon kolbász is és minden egyéb. Szemen mindig hoz a városból kenyeret is, zsemlét is, ezért sohase sütök semmit, a kemence hidegen áll.
—  Fogadd csak el, Lukija, ez már így szokás — válaszolta Fegyir. — Először vagyok a házadban, először.
—  Köszönöm, hogy nem felejtettél el, hogy meglátogattál. Ritkán jár mostanában hozzám vendég, mindenkinek örülök. Te bizonyára útközben kukkantottál be hozzám, talán valahová utazol, vagy gyermekeidhez készülsz?
—  Utazom is, meg nem is — válaszolta kitérően a vendég. — Nem mehettem el a házad mellett, hogy ne nézzek be hozzád. A hegy a heggyel nem találkozik, de mi emberek vagyunk, Lukija...

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)

2013. június 15., szombat

Egy hiteles ukrán elbeszélő (2)

JEVHEN HUCALO
Marija hihetetlen esete

Ebéd után Marija rosszul lett, a fiatalasszonynak émelyegni kezdett a gyomra, és a főkönyvelőnő együttérzéssel nézve szép, görcstől összerándult arcára, azt mondta, hogy menjen vagy a kórházba vagy haza: Marija úgy gondolta, hogy a fájdalom majd gyorsan elmúlik (biztosan a felvágott volt romlott, no meg a kefir sem volt friss, még tegnapelőtti), és a könyvelőségen akarta kivárni, és ... Már az udvaron, útban a kórház felé jobban lett. Mire a kórházhoz ért, egészen megkönnyebbült. Marija megállt a sárga akác alatt, várt, hátha a fájdalom megismétlődik, de nem ismétlődött meg, és a feje is kitisztult.

Igy hát a kórházi beavatkozás feleslegessé vált. Visszamenjen a könyvelőségre? És ha megint rosszul lesz? Menjen talán haza és pihenjen le? Bizony, jobb lesz, ha hazamegy, annál is inkább, mivel a főkönyvelőnő elengedte, és nagyobb munka sem volt ma kilátásban.

Gyalog ment a kisváros külső részére, ahol egy új téglaházban lakott a férjével. Szép, derűs őszi nap volt, és Marija, aki hozzászokott ahhoz, hogy kilenctől hatig a hivatalban üldögéljen, kissé kényelmetlenül érezte magát - kényelmetlenül önmaga előtt.

Végigment a napsütötte udvaron, bársonyvirágok és őszirózsák színpompája közt, megrángatta a veranda ajtaját - nyitva volt. Petro tehát megjött az útról - igen, a napokban várta érkezését. Marija végigment a verandán, a folyosón - a szobaajtó is nyitva volt, Petro tehát valóban itthon van, lám, nem is értesítette, be se nézett hozzá a munkahelyére, ahogy szokta.

A nappaliban, a díványon egy ismeretlen férfi ült, és Marija meglepetten állt meg a küszöbön - ki lehet ez, honnan jött? A férfi Marija felé fordította hosszúkás, csontos arcát, amelyen feltűnt ívelt, fekete szemöldöke, és merőn nézte őt. Úgy látszott, minden pillanatban kész felpattanni, mint akit leforráztak... Hát persze, villant át az asszony agyán, Petróval jöhetett, férje gyakran hozott magával vendégeket.

-  Jó napot — szólalt meg bizonytalanul. — Hát Petro hol van?
-  Petro? - egy pillanatot várva felelte a férfi, és szemöldöke a figyelő tekintet felett gyorsan rebbent fel, akár a sarlófecske, és megremegett: - Hát maguk nem találkoztak?
-  Nem - felelte Marija szemügyre véve a vendéget: végül is ki ez, honnan került ide? Mintha még sohasem lett volna vele találkozása. Öltözéke rendes, arany kövesgyűrű balkeze ujján. Csak mitől olyan elálló a füle, mintha állandóan hallgatózna. — Maguk bizonyára együtt jöttek... Nézem, az ajtó nyitva...
-  Petro átugrott az élelmiszerboltba, azt ígérte, gyorsan fordul... Réges-régi barátok vagyunk mi, együtt tanultunk a sofőrtanfolyamon... Mikolának hívnak, vezetéknevem - Vlaszkevics.
-  Ugyan melyik boltba mehetett? - morfondírozott fennhangon Marija. - Amelyik közel van, azt most tatarozzák. El kell mennie az állomásig.
-  De hisz mondtam neki, mondtam - folytatta a vendég, hideg arcán enyhültebb vonásokkal, csöppet elmosolyodva, bűntudatosan -, hogy ne menjen sehova, beszélgessünk egy kicsit. Petro meg? Nem, azt mondja, rég nem láttuk egymást, van mire emlékezni, úgyhogy itóka nélkül nem megy.
-  Hát az itókát, azt szereti — jegyezte meg szemrehányóan Marija, és ő is elmosolyodott egy cseppet. — Egyetlen kompánia sem lehet meg Petro nélkül.
-  Mégiscsak elszaladt, engem meg itt hagyott. Ülj csak, mondta, és várj. Ideadta ezt az albumot fényképekkel, hogy nézegessem. Hát nézegetem.

És valóban, a vendég térdén ott volt a vastag plüssborítójú családi fényképalbum. Marijának, mivel ez ideig nem volt gyereke, az album pótolta a legkedvesebbet, szerette nézegetni esténként, különösen azokat a felvételeket, amelyek fiatalnak őrizték meg.
-  Nekem meg a munkahelyemen megfájdult a fejem — mondta Marija —, így aztán a főkönyvelőnő hazaengedett.
-  Petro tényleg nem várta magát. Azt mondta, az én kedves párom pénzügyi számlákat ellenőriz, nem jön meg egyhamar, mi meg addig, Mikola, iszunk egyet-kettőt... Sokat mesélt magáról... Maga szigorú hozzá, igaz?
-  Hát az olyannal, mint Petro, szigorú is az ember! — morogta mérgesen Marija. — Folyton csak azt lesi, hogy mit ügyeskedjen el a háztól, aztán hol a húgának, hol az öccsének adja. Szerzünk mi még, mondja, ők még fiatalok, most gyürkőznek, segíteni kell nekik.
-  Amint látom, megvan mindenük — jegyezte meg a vendég, éles tekintetével körbepillantva a nappalin.
-  Ha lennének gyerekek — sóhajtott Marija —, akkor nem gyűjtöttünk volna ennyit, így meg csak magunkra költünk, megveszünk ezt-azt.
—  Ezt-azt - nevetett bizalmatlanul a vendég, és fekete arca, melybe mintha kátrány véste volna be mély csíkjait, barátságos lett. — Van itt televízió, perzsaszőnyeg, kristály is. A rádió meg biztosan japán.
—  Petro vette kéz alatt a járásban. Minden pénzét beleölte. Szidtam, minek vesz meg minden vacakot? Ő meg csak nevet, azt mondja, az egész világot akarom hallani... Az egész világra fáj a foga!
—  Petro már ilyen! — helyeselt a vendég, és nyugtalankodni kezdett: — Hol járhat? Azt mondta, csak egy percre ugrik el, és még mindig nincs sehol.
—  Örül, hogy megérkezett az útról. Lehet, hogy valahol egy társasághoz csapódott.
—  Rólam meg elfelejtkezett?
—  Hát aztán! Majd észbe kap és hazaszalad kapatosan, egy kis nyomással. Na, jól van, maga csak nézze meg az albumot, én meg azalatt készítek valami harapnivalót.
—  Ugyan, ne zavartassa magát... Ne legyen gondja miattam... Tudja, ha nem találkozom Petróval... De hát találkoztunk - és gyere már be. Én is gépkocsivezető vagyok a járásnál, Petro néha beugrik hozzám.
—  Nem is említette...
—  A feleségemmel is megismerkedett, a gyerekeimmel is. Kettő van, kislányok... Talán elmegyek a boltba, megkeresem, megnézem, hol vesztegel?
—  Megkerül - vetette oda könnyedén a háziasszony. - Pihenjen csak!
—  Megnézhetem a házukat? Érdekelne, hogyan élnek.
—  Ó, csak tessék - mondta szívélyesen Marija, örült, hogy van mivel dicsekedni. - Ez a nappali, ezt már látta. Ez pedig — nyitotta ki a szomszéd szoba ajtaját — a hálószobánk.
—  Szép, nagyon szép — dicsérte a vendég, és dicsérete tetszett Marijának. — Itt is szőnyegek. És mennyi óra van maguknál! - csodálkozott a vendég az ágytámla felett sorjázó órákat nézegetve.
—  Ez mind ajándék — mondta Marija önkéntelen zavarral. — Két órát én kaptam a munkahelyemen, Petro is kettőt kapott. És a születésnapomra is megajándékoztak eggyel, összeadták a munkatársak. Nem lehet visszautasítani, igaz? Még megsértődnének.
—  Visszautasítani nem való - helyeselt a vendég, aki tapadós tekintetével végigkutatta a hálószobát s ott mindent azonnal észrevett.

Marija hamarosan megterített, de a férje még nem jött meg. És az asszony bosszankodni kezdett; idehozza a vendéget, maga meg elszelel, már vígan van valahol — a disznó mindig megleli a pocsolyát. Marija eldugott egy üveggel előre nem látható esetre, hát most éppen olyan eset van. Nem várunk rád tovább, Petro, talán majd észbe kapsz!

2013. június 9., vasárnap

Egy hiteles ukrán elbeszélő (1)

JEVHEN HUCALO
Ének a szenvedélyes alkudozásról

Vasárnap, hétfőn vagy kedden — voltaképpen bármikor megfelelt, hiszen amióta nyugdíjas, bőven van szabad ideje - Danilo buszra ül, és bemegy a járási székhelyre. Itt a legforgalmasabb helyeken - a piac kerítésére, a patika melletti telefonpóznára, a tanácsház előtti széles táblára — rajzszöggel kitűzi hirdetéseit. Kockás vagy vonalas irkalapokra írja; mindegyikre ugyanazt a szöveget kanyarítja nehézkes betűivel: „Palatetős ház olcsón eladó Zakriniccsa faluban. A házzal együtt adok istállót, gádoros pincét, van kerekes kút, tűzifa, ötszáz darab tégla és három dézsa. Érdeklődni lehet Persak Danilo Joszipovicsnál az erdő mellett."

A járási székhelyről Danilo tovább buszozik Andrijivkába, itt is kitűzi a hirdetést egy oszlopra a községi tanácsháza mellett, meg az újságos kirakatra a kolhozirodánál. Andrijivkából Rozlohéba utazik, itt is kiteszi őket, titokban még a dicsőségtáblára, a sok híres ember arcképe mellé is kitűz egyet. Rozlohéból Hrescsatéba viszi az útja, mert hiszen Hrescsatéban is illik tudni, hogy ő, Danilo Joszipovics Persak eladja palatetős házát Zakriniccsában, eladja az istállót, a gádoros pincét, mellé még tűzifát, ötszáz darab téglát. Rozlohéból még Piscsanéba is eljut, meg egy-két további, környékbeli helységbe, aztán, no nézd már, nyakunkon az este, ideje hazaindulni.

Sok érdekes dolgot lát és hall útjai alkalmával. Danilót azonban főleg egy dolog érdekli: milyen házakat adnak el errefelé és mennyit kérnek értük, meg az is, mennyivel kezdik az alkudozást, s meddig mennek el. Előfordul, hogy a járási székhelyen, vagy Andrijivkában, vagy Rozlohéban el is megy ahhoz az illetőhöz, aki a házát árulja. Elmegy, megnézi a házat, meg ami a ház körül van: a kemencét, benéz a kemencébe, felmegy a padlásra, rákérdez, milyen a falazat meg az alapozás; ha van istálló, azt is megnézi, benéz a kútba is, bejárja a kertet, alaposan szemügyre vesz minden egyes almát, szakít magának egyet, megkóstolja, közben hunyorog sárgás, csöndes szemével, feltétlenül megtudakolja, kik a szomszédok, mert ha házat vesz az ember, olyan szomszédot is kifoghat magának, aki kis híján az ördöggel áll atyafiságban, s ki örül az ilyennek! Aztán tapintatosan megkérdezi, miért adják el a házat: máshol talált munkát magának a tulajdonos, vagy a lányához, fiához költözik öregségére. A válaszokat méltóságteljesen végighallgatja, mintha latolgatná magában őket, mindegyiknek jelentőséget tulajdonít - úgyhogy az emberek egy mindenhez értő vevőt látnak maguk előtt, aki azonnal rokonszenves lesz, bizalmat ébreszt maga iránt, márpedig ilyen fontos ügyletet, mint a ház adásvétele, bizalom nélkül nem lehet lebonyolítani. És ha már mindent szóba hoztak, ő mindent megkérdezett, mindent meghallgatott, Danilo tapintatosan az ára felől érdeklődik, és amikor megmondják neki, sokatmondóan hallgat valameddig, hunyorog, keskeny ajkát harapdálja, mintha gondolatban a vételár minden egyes rubelját leszámolná, aztán pedig — nem alkudozva, meg sem említve, hogy ő mennyit gondol — kedvetlenül elbúcsúzik a háziaktól, és elmegy.

Mert Danilo nagyon érti a módját, hogyan kell kivonulni az idegen házból. Mindig úgy távozik, hogy a háziak hosszasan néznek utána, s magukban abban reménykednek, hogy majd csak visszajön, mert egyes-egyedül csak vele tudják nyélbeütni az egyezséget, mert hát nála jobb vevőt nem is kívánhat magának az ember.

Tehát azok után, hogy ő maga bejárta a környező falvakat, mindenféle értesüléseket szerzett a legkülönfélébb adásvételi ügyekről - ilyenkor a vevő kényelmes, kissé talán furcsa maszkját öltötte magára, ami persze csak maszk volt, és sohasem jöttek rá a turpisságra —, Danilo Persak ezek után maga is árulni kezdte a házát. És a vevők sem várattak sokáig magukra.
—  Hallottuk, hogy eladó a háza.
—  Kitől hallották? — kérdi színlelt csodálkozással Danilo, mintha meglepné a kérdés.
— Zakriniccsában meg nálunk, Rozlohéban is beszélik az emberek.
Danilo Persak egy pillanatra elhallgatott, mintha alaposan fontolgatná magában a hallottakat. Két makacs ránc ült ki a homlokára, s hűvös, sárgás szemével szúrósan nézte a jövevényt, aki menten szabadkozni kezdett:
— Persze, mindenfélét fecsegnek az emberek. Ha tárgytalan a dolog, máris megyünk, elnézést kérünk.
—  Szóval magát tényleg érdekli a dolog? — szólalt meg végre Danilo. — Honnan is jött? Rozlohéban nincs megfelelő?
— Hát már hogyne volna, de engem éppen ez a falu érdekel. De ha nem eladó, ha magának nincs hol laknia...
—  Eladom —  bökte ki végre Danilo. Arcvonásai megenyhültek, most már nem sajnálta a kedvességet vendégétől.
— Meg szabad nézni?

És elkezdődött a ház megtekintése. A vendég aprólékosan megnézett mindent: az ajtókat, a tokokat, az öreg mestergerendát, amely már évtizedek óta cipelte a mennyezetet, megnézte a kemencét, a füstjáratot is, lehajolt, hogy benézzen a padka alá, benyúlt a kemencelyukba, mintha keresne valamit, felhajtotta az ócska pokrócot a kemencepadkán, tekintetével az edénypolcon meg az ágyon kutatott. Aztán ugyanolyan aprólékosan megnézte a pitvart, a pitvarban az ásót, kapát, gereblyét, villát, a dézsákat és a padlásgrádicsot, még a ruhatartó rudakat is alaposan szemügyre vette, melyeken ruhafélék, hagymakoszorú meg csöveskukorica lógott. Benézett a kamrába is, súlyos, tolakodó pillantást vetve az ottani holmikra. Aztán lement a pincébe, és a nehéz, dohos levegőtől szuszogva, ugyanolyan tolakodóan mustrálgatta a krumplit, céklát, répát, retket, a sósuborkás meg a káposztás hordókat, mialatt Danilo Persak gyufával világított neki. Világított, de lassanként elpárolgott a tisztelete, s mindinkább ellenszenvet érzett a mindenre kíváncsi vevő iránt, aki mindent látni, fogdosni, szagolni akar. Aztán kintről is szemügyre vették a házat, oldalnézetben meg az utca és az erdő felől; majd a konyhakertbe mentek — a férfi a föld felől kérdezősködött, jól terem-e a káposzta, s nem fás-e a torma, olyan, hogy se kihúzni, se vágni nem lehet. A gyümölcsös felől is faggatta, hogy terem a meggy, s miért nincs gallyazva a kert sarkában az a körtefa, az öreg körtefa, mely mindenfelé kiterjesztette komor, csonka ágait. Mindenbe beleszólt ez az idegen, és Danilo Persak rosszallóan, megvetően figyelte vendége kíváncsiskodását, mert lenézést látott benne minden iránt, ami az övé, ami neki az életet jelentette. Észrevette, hogy az idegen csak ócsárolni akar itt mindent: a házat is, meg az udvart, a konyhakertet, a gyümölcsöst, s ezáltal az ő egész életét, mindezt pedig azért csinálja, hogy elsőnek kevesebbet kelljen kínálnia.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)