2013. december 22., vasárnap

Larisza Rumarcsuk novellája - két nyelven

ЛАРИСА РУМАРЧУК
Канун  праздника

И настала предпраздничная ночь.
Лежа на гостиничной койке, я прислушиваюсь к бормотанию, шевелению, замиранию незнакомого мне города.
Я слушала его отдаленный рокочущий гул, и мне казалось, что в этом гуле смешались все звуки земли, как в белом цвете соединены все цвета спектра. Но как и белый цвет, прячущий разнообразие красок, не утомляет глаз, так и этот равномерный гул не раздражал, а наоборот успокаивал, словно бы покачивал на своих могучих крыльях. Так ночное дерево баюкает на своем листе бабочку или стрекозу.
Время от времени в этом гуле какой-то звук вдруг отделялся, прорывался вперед: то мелко взлаивала собачонка (и я улыбалась в темноте, представляя, как она сбежала из цирка, где мы сегодня вечером видели ее, и теперь восторженным лаем прославляет свою свободу), то позвеньки-вал трамвай, то чей-то подвыпивший голос заводил песню и тут же обрывал ее.
И вдруг над этими понятными земными звуками, заглушая их, поднялся чей-то могучий, но невнятный голос, словно глас великана.
Я замерла, прислушиваясь...
Быть может это всего-навсего магнитофон, преображенный эхом ночного города?
Или голос в рупор на товарных станциях? Или записанная на пленку репетиция предстоящего парада?
Но мне почему-то думается, что это сама припода говорит с нами из космических высот неба или глубинных недр земли.
Голос затихает, неожиданно, словно, оборванный на полуслове, а потом прорывается вновь. И мне кажется, что это Добро и Зло борются между собой. Добро пытается предупредить нас о чем-то, от чего-то предостеречь. А Зло заглушает его слова, оттягивает их обратно в небытие.
...Напротив на удобной гостиничной постели, разметавшись, крепко спала моя взрослеющая дочь и ничего не слышала.
Я видела ее острое беспомощное плечико, выпростанное из под одеяла, блестящее и твердое, словно камень-голыш, об катанный морем. Она спала с сердитым выражением лица. Днем она успела о-бежать несчетное количество магазинов, два музея, польский костел, три бара, посмотреть представление в цирке и теперь досадовала на ночь за то, что она отнимает у нее возможность действовать, требовать, поглощать... Днем, изнемогая от тяжести многочисленных развлечений, я пыталась урезонить ее.
-  Ну зачем все сразу? Пойдем сегодня в костел, а завтра в музей. Не надо превращать удовольствие в утомительную обязанность.
-  Но ведь надо все успеть. А мы приехали только на три дня, — на ходу бросала мне дочь.
—  Почему «надо»,   —   бормотала я.   — При таком темпе ничего не останется в памяти.
-  Сидела бы уж тогда дома! - хмыкала дочь. — Зачем было ездить?
—  У тебя нет внутреннего мира! — выносила я приговор.
—  Нет, у меня есть внутренний мир. Но другой, - с уверенностю своей правоты возражала моя дочь.
И действительно, мы были с ней такие разные. Я тянула ее под арку, где уютно светился окошками старый мощеный дворик. Она меня - на шумную площадь. Я ее
—  в переулок, которому много веков. Она меня — в комиссионный, Я ее — на старое польское кладбище. Она меня — в подвальчик современного бара, ядовито и зазывно сверкающего красно-зеленой вывеской.
Нужно сказать, что она лучше изучила меня, а, может быть, обладала большей гибкостью. Во всяком случае она беспрестанно и небезуспешно прибегала к разным мелким уловкам.
—  Зайдем в костел, - предлагала я. -У нас есть еще время до цирка.
—  Как! — притворно возмущалась дочь.
—    Выходит  после  костела   мы   пойдем в цирк. Но это же кощунство!
И мне становилось стыдно.
—  Ах, как бы хорошо прокатиться  на этом трамвайчике. Куда глаза глядят! — восклицала она. — Ты хочешь?
Конечно, я с радостью соглашалась, увы, не подозревая подвоха. Но стоило нам проехать пару остановок, как дочь начинала вертеться и судорожно выспрашивать проезжих, где нужно сойти, чтобы попасть в бар. Не далее, как сегодня, я по ее милости влипла в комическую историю.
Возле очередного бара толпилась молодежь. Но моя дочь гибкой змейкой проскользнула в этой толпе и, не обращая внимания на мои вопли: «Куда же ты, без денег? Учти, я не полезу!», - очутилась за стеклянной дверью бара. Оттуда она делала мне отчаянные знаки лицом и руками. Но я, конечно, ничего не понимала и уныло стояла в стороне, подавленная несуразностью положения: и уйти нельзя и не прорываться же... Но вдруг молодежь стала расступаться. Я услышала: «Пропустите женщину! Пропустите женщину!» и не сразу поняла, что это относится ко мне. Мне ничего не оставалось, как двинуться к дверям бара, бормоча извинения. Но у дверей произошла заминка: я не могла пролезть в щель, оставленную швейцаром, дабы избежать натиска всей этой лавины.
-  Я здесь не пролезу! — прошептала я, оберегая свои пуговицы.
-  Ничего, мы вам поможем! - поддержал меня швейцар.
Итак, с одной стороны тянул меня за руку швейцар, с другой - напирала толпа. Под безумное ликование своей дочери я наконец, изрядно помятая и растрепанная, очутиласъ в фойе.
-  Представляешь! - счастливо тараторила дочь. — Я говорю ему (это швейцару): надо пропустить еще одного человека.
-  Никаких человеков! - строго говорит он. - Только в порядке очереди.
-  Но там осталась моя мама, — взмолилась я.
-  Ах мама! - озадачился он. — Ну маму действительно надо пропустить.
-  Правда, я сообразительная? Со мной не пропадешь! 
Когда поздно вечером мы возвращались в гостиницу, ноги у меня гудели так, словно я за один день обошла весь земной шар. Мне хотелось только мягкой постели, глубокой тишины, да еще, пожалуй, горячего чая. Но дочь открывала окно, чтобы проветрить комнату перед сном и, закутавшись в занавеску, нависала над подоконником, жадно ловя музыку из ресторана.
Зато потом она засыпала, как убитая. И мне было жаль, что она не слышит вместе со мной этого странного голоса, могучего гласа ночи. Ведь, может быть, она разобрала бы слова, которые мне различить так и не удалось. Но, поразмыслив, я подумала, что если бы даже я разбудила ее, она все равно не услышала бы этого голоса. А, услышав, приняла за магнитофонную запись и, конечно же, осмеяла меня.

*

LARISZA RUMARCSUK
Ünnep előestéje

És leszállt az ünnep előtti éjszaka.
A szállodai ágyon fekve fülelek a nekem még ismeretlen város morajára, mocorgására, elcsitulására...
Hallgattam távoli zúgását, zaját, és úgy tetszett, hogy ebben a zajban összekeveredett a föld minden hangja, mint ahogy a fehér színben egyesül a spektrum valamennyi színe. De miként a fehér, amely a színek sokféleségét rejti magában, nem fárasztja a szemet, ugyanúgy ez az egyenletes zúgás sem ingerelt, ellenkezőleg, megnyugtatott, szinte ringatott hatalmas szárnyain. Éjszaka így csicsijgatja levelén a fa a lepkét vagy a szitakötőt.
Ebből a zajból időről időre hirtelen kivált egy-egy hang, és előretört: hol egy kis kutya vakkantott aprókat (és én a sötétben mosolyogva elképzeltem, hogyan szökött meg a cirkuszból, ahol aznap este láttuk, és most ujjongó ugatással magasztalja szabadságát), hol villamos csilingelt, hol egy pityókos hang gyújtott rá egy-egy nótára, de azon nyomban abba is hagyta.
És ezeket az érthető, földi zajokat elnyomva, hirtelen föléjük emelkedett egy hatalmas, de érthetetlen hang, mint egy óriás szava.
Fülelve mozdulatlanná dermedtem...
Lehet, hogy ez csupáncsak magnetofon, amelyet megváltoztatott az éjszakai város visszhangja?
Vagy hangtölcsérbe beszélnek a teherpályaudvarokon? Vagy a küszöbönálló díszszemlének szalagra vett próbája ez?
De nekem valahogy az az érzésem, hogy maga a természet szól hozzánk az ég kozmikus magasságából vagy a föld mélységes mélyéből.
A hang váratlanul elnémul, mintha szó közben félbeszakították volna, majd újra feltör. És nekem úgy rémlik, hogy a Jó meg a Rossz harcol egymással. A Jó figyelmeztetni próbál bennünket hogy megóvjon valamitől. A Rossz meg túlharsogja a szavát, igyekszik visszahúzni a nemlétbe.
.. .Szemben a kényelmes szállodai ágyon, elnyújtózva, mélyen aludt serdülő lányom, és semmit sem hallott.
Láttam gyámoltalan, hegyes kis vállát, amelyet kivett a paplan alól - fénylett és kemény volt, akár a kavics, amelyet simára görgetett a tenger. Haragos arckifejezéssel aludt. Napközben sikerült végigszaladnia számtalan üzleten, két múzeumon, egy katolikus lengyel templomon, három báron*, megnézett egy cirkuszi előadást, és bosszankodott az éjszakára, amiért megfosztja a lehetőségtől, hogy tevékenykedjék, követeljen, falja a látnivalókat... Napközben a rengeteg kedvtelés súlyától eltörődve, megpróbáltam észre téríteni.
—   Ugyan   minek   mindent  egyszerre?   Ma menjünk el a katolikus templomba, holnap meg a múzeumba. A műélvezetet nem kell kimerítő kötelességgé változtatni.
—   De hisz mindenhová el kell jutni. Mi pedig csak három napra jöttünk - vetette oda menet közben a lányom.
-   Miért kell? - dünnyögtem én. - Ha így rohanunk, semmi sem marad meg az emlékezetünkben.
-  Akkor ültél volna meg otthon — nyafogta a lányom. - Minek kellett idejönni!
-   Neked nincs belső világod! - mondtam ki az ítéletet.
-   De   igenis,   nekem   van   belső   világom! Csak más - ellenkezett a maga igazának biztos tudatában a lányom.
' A Szovjetunióban a bár az eszpresszó, a büfé és (helyenként) a mi értelmezésünk szerinti bár - szórakozóhely - keveréke, és természetesen nappal is nyitva tart. - M. I.

És csakugyan: nagyon különböztünk egymástól. Én egy boltív alá húztam öt, ahol a kövezett, öreg kis udvar meghitten világított apró ablakaival. Ö meg engem - zajos térre. Én őt - több évszázados mellékutcába. Ö engem - bizományiba. Én öt - a régi lengyel temetőbe. Ő engem - mai bár kis pincéjébe, amelynek vörös-zöld cégtáblája ádázul és csalogatóan csillogott.
Meg kell mondani, hogy ö jobban tanulmányozott engem vagy talán nagyobb hajlékonyság volt benne. Mindenesetre szüntelenül és nem is sikertelenül különféle apró cselfogásokhoz folyamodott.
-   Menjünk be ebbe a katolikus templomba. A cirkuszig még van időnk - ajánlottam.
-   Micsoda?! - színlelt felháborodást a lányom. - Eszerint templom után menjünk cirkuszba?! De hisz ez szentségtörés!
Erre elszégyelltem magamat.
-  Jaj de jó lenne kocsikázni egyet ezen a kis villamoson. Amerre a szemünk lát! - kiáltott fel. - Akarsz?
Én természetesen örömmel beleegyeztem, sajnos, nem is gyanítottam a fondorlatot. Alig mentünk néhány megállót, a lányom máris fészkelődni kezdett, és lázasan kérdezgette az utasoktól, hol kell leszállni, hogy egy bárba juthassunk. Az ö „jóvoltából" éppen ma nevetséges históriába keveredtem. A soron következő bárnál fiatalok tolongtak. De az én lányom hajlékony kígyóként átsiklott ezen a tömegen, és ügyet se vetve az üvöltözésemre: „Hová mégy pénz nélkül? Ne felejtsd el, hogy én nem mászom be utánad!- ott termett a bár üvegajtaján belül. Onnan küldött felém kétségbeesett jeleket az arcával és mind a két kezével. De én persze semmit sem értettem, és csüggedten álltam oldalt, mert lehangolt a helyzet fonáksága: elmenni sem lehet, a tömegen se nyomakodhatok át... De a fiatalok egyszer csak kezdtek szétválni. Azt hallottam: „Engedjetek utat ennek az asszonynak! Engedjetek utat ennek az asszonynak!" Csak kisvártatva jöttem rá, hogy ez rám vonatkozik. Nem maradt más, mint bocsánatkéréseket mormolva a bár ajtaja felé indulni. De az ajtónál fennakadás keletkezett: nem tudtam átfu-rakodni a résen - a portás ugyanis csak akkora nyílást hagyott, hogy elkerülje ennek az egész lavinának a nyomását.
-   Én itt át nem furakodoml - suttogtam, és igyekeztem megóvni a gombjaimat.
-   Nem baj, mi majd segítünk  - támogatott a portás.
fgy aztán az egyik oldalról a portás húzott a karomnál fogva, a másik oldalról meg a tömeg nyomott. Lányom eszelős ujjongása kö-zepett, jócskán összegyűrve, összekócolva végre én is az előcsarnokban találtam magamat.
-   Képzeld el  - csacsogta boldogan a lányom. - Azt mondom neki (mármint a portásnak): be kell engedni még egy embert.
„Egyetlenegy embert sem. - mondja szigorúan—   Csak sorrendben."
„De ott maradt a mamám"- mondtam könyörögve.
„Á, a mama! - szólt meghökkenve. - No, a mamát csakugyan be kell engedni."
-   Ugye leleményes vagyok? Ne félj, míg engem látsz!
Amikor késő este hazafelé, a szállodába mentünk, a lábam úgy zsibbadozott, mintha egy nap alatt bejártam volna az egész földgolyót. Csak puha ágyat, mély csöndet meg talán forró teát kívántam. De a lányom kinyitotta az ablakot, hogy elalvás előtt kiszellőztesse a szobát, aztán a függönybe burkolózva áthajolt az ablakpárkányon, és mohón fülelt az étteremből hallatszó zenére.

Én meg sajnáltam, hogy nem hallja velem együtt ezt a furcsa hangot az éjszaka hatalmas szavát. Hisz ő talán megértette volna azokat a szavakat, amelyeket nekem sehogy sem sikerült megkülönböztetnem. De rövid fontolgatás után azt gondoltam, hogy ő akkor se hallaná meg ezt a hangot, ha felkölteném. Ha pedig meghallaná, magnófelvételnek tartaná, és természetesen kinevetne.


MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Larisza Rumarcsukról:

Orosz költő, műfordító. 1935-ben született Moszkvábvan, a hatvanas években feltűnt nemzedék markáns tagja. Első kötete 1963-ban jelent meg (Népgyűlés). Számos popénekesnek írt dalszövegeket is. Kiváló prózaíró. Munkái az orosz nyelv mellett angol, szlovák és magyar nyelven is megjelentek.

Forrás: Szovjet Irodalom, 1983/7. sz. 189-192. oldalak

2013. december 12., csütörtök

Egy udmurt költő

FLOR VASZILJEV
Válogatás verseiből


Tréfás

Mikor az asszony elibed térül, 
szebbnek akar látszani, mint amilyen. 
Mikor az asszony melléd szegődik, 
csinosabbnak látszana, mint amilyen. 
Mikor az asszony mögédbe fészkel, 
erősebb akar lenni, mint amilyen. 
Mikor az asszony egy sorban véled, 
okosabb is lenne, mint amilyen.


Kaszáló

Ledőlt deres, őszi vetésre
golyó lekaszálta
legény.
Azúr eget rozsdavörösre
festette át
az alkonyi fény...
Alszik:
puha rög csak a párna,
pehelypaplana
anyaföld.
Fölötte
a hajnalok szárnya,
zsendül
a vetés odafönt.
Kaszáló
mentében a sírja,
hol kéklik
a mentavirág,
szívéből
sudárlik a nyárfa
az egeknek
réte iránt.
Eljátszik
a lombnak alatta
a gyerek,
értve kacaját:
apásan  
a nyír cirigatja
a fiúcska szöszke haját.


Gyökérerdő

Erdővadonban
nincs fölös fa egy sem.
De sűrejét ha kezdik irtani,   
nem törzs, nem ág — hanem a szépség reccsen, 
a valódi, a csodás hajdani.

Jósorsodat, habár magánynak érzed,
balsorsodba ha léted elmerül —
még összetart
az ősvadon-gyökérzet:
a fa — az ember nem áll egyedül.

A Volga szilaj: hatalmasan kékül,
de Kámánktól erősebb igazán.
És nékem
kicsiny Udmurtiánk nélkül
nem volna Oroszország — a hazám.

VERESS MIKLÓS fordításai


Nem is kell magyarázat...

Mama,
Mért bütykös a kezed?
Talán azért,
Mert négy helyett sürögsz, munkálkodol?

Mama,
Miért fáradt a lábad?
Talán azért,
Mert sok utat bejártál, 
Hogy fiaidnak boldogságra lelj? 

Mama, 
A hátad mért oly görnyedt?
Talán azért, 
Mert oly soká tartottad az eget
Gyermekeid fölött?

Mama,
Mért szántották föl barázdák az arcod?
Talán azért,
Mert fiaidért aggódtál örökké?

Mama, 
Mért nem fakult meg most sem a szemed?
Talán azért, 
Hogy gyermekeid boldogságát
Láthassad még soká?

- Ha ilyen kérdések születnek szivedben,
fiacskám, akkor tán nem is kell magyarázat — szólt a mama.


Végtelen mezők közt...

Végtelen mezők közt siet 
A gyors lábú, szőke Káma, 
Náderdő súg, zizeg, 
Zúg a hab mormolása.

Mindannyiunk hű társa,
Tutajt hordoz,
Gőzhajót hoz,
Sürög,
Meg sosem állva
Új meg új hullámot fodroz.

Majd csak a tenger-révben,
Az ezüst végtelenben
Pihen el
Csöndes-szépen
A hatalmas
Mederben.

De hát nem élhet ő itt
A földjétől megválva,
Nem tükrözve
Felhőit,
Fűzfáit
Nem dajkálva.

Így hát fölszáll az égbe 
Ködökbe burkolózva, 
Felhőkből néz le 
Rétre, vetésre, 
Dombra.

A távoli hazába
Vezet a felhők
Útja,
A fürge, szőke Káma
Hazatér, megjön
Újra.

Mi mind
Várjuk már régen.
Zsendülő tájra,
Kalászra
Csöndes eső képében
Száll le a szőke
Káma.    

NYILASY BALÁZS fordításai


Ugyan hol is lelted...

-  Ugyan hol is lelted 
Soraid, a versed?
-  Mezőkön, a fákon, 
Itt a honi tájon.
-  S ugyan hová rejted 
Soraid, a versed?
-  Hogyha jó, úgy látom, -
Akkor szívbe zárom.

Napként
Izzik föl a verssor, —
Máris
Kovácsolható.
Sorsom-vizében
Edződik a verssor,
Csengő karddá
a szó.

ORSOVAI EMIL fordítása


A rakodómunkás

Ki és berakodom
E kort.
Rakodómunkásod
Vagyok - 
Század!
Hol megtelik,
Hol kiürül
A sok tehervagon:
Vállamon
Hullámzik át
A gazdagságod.
Ha a bánat
Mázsás
Zsákjait cipelem,
Feltolul bennem is
A bánat,
S napom sötét
Fellegek mögé vonul.
De hogyha zsákjaid
Boldogságtól dudorodnak,
Vidáman
Dobálom ki őket,
S megmerítkezem
Én is a boldogságban.
Boldog vagyok, akár
A napsütés tavasszal,
Vagy mint kisfiú,
Mikor először tart
Kezében lepkét,
S a túl a nagy boldogságtól
Felnevet.
Ki és berakodom
E kort.
Rakodómunkásod
Vagyok -
Század!
Kirakodom 
A bánatot, 
És berakodom
A boldogságot.
S habár több lett az öröm,
A bánat már az úr
Ezen a világon.
Ó, ha tengerbe fordíthatnánk már,
Miként a háborúkkal megtelt
Ládákat ma én dobálom!

Ki és berakodom
E kort. 
Rakodómunkásod
Vagyok -  
Század!    
Én indítom
Ládákkal és zsákokkal
Megrakott vonatjaidat útnak.

Ki és berakodom 
E kort.
Rakodómunkásod 
Vagyok -  
Század!

SZILÁGYI ÁKOS fordítása


Anyanyelv

- Ugyan! Távol az otthonodtól
kinek mit
mondhatnál te, udmurt nyelveden? —
Amikor tőlem ilyet kérdeznek,
fojtott haraggal felelem:
Az anyanyelv, mint az életben a legelső lépted,
nem léphetsz tovább, míg
azt a legelsőt meg nem lépted.
Az anyanyelv az összes földi utakon
ott van melletted, veled,
kisér mint gyengéd ős-emléked: szerető anyád.
A folyó kezdete az, forrás és patak,
az értelem kezdete: csírájában a gondolat.
Nem érthetsz a világban, a világból semmit se meg,
ha útjaidon azt elfelejted
vagy elvesztegeted.
Anyanyelv! Kezdettől fogva
ezért dicsérlek,
jobban, mint a hivők az istent.


Nagyanyó kakasai

Ha reggel lélekszakadva 
szaladok mosakodni, 
a törülköző friss mezejében 
fogadnak nagyanyó kakasai.

Az asztal a kivarrt abrosszal
a sarokban teljes pírban áll,
a szőnyeg-út, amit nagyanyó odafuttatott,
virít a szoba tiszta padlatán.

Mindent, amit szőtt, hímezett, kivarrt, 
rám hagyott, amikor elment. 
Színes motringjaiból kiszaladt 
fonadéknak érzem az életemet.

Tudd hát: nem csak úgy repültek bele 
e versbe, vallani, 
nagyanyó nagytorkú, tűztollú, 
lángszárnyú kakasai.

HÉRA ZOLTÁN fordításai


VERESS MIKLÓS  
Volgán innét, Volgán túl

Vagy harmincéves koromra az a szerencse ért, hogy keleti rokonaink egy-két versét fordíthattam magyarra a Tiszatájnak. Olyan költőkét is, akiket az orosz fordítás tett érthetővé számomra, olyanokat is, akik maguk is kikalandoztak az anyanyelv néhány százezres terrénumán kívüli világba. Az utóbbi vállalkozás olybá tűnt, mintha egy udmurt halász magányos csolnakján a Kámától a Volgán át kimerészkedne a pálmafák övezte, idegen tengerre, kipróbálni karjának és evezőjének erejét. Ahhoz, hogy azoknak a költőknek helyzetét, kiknek népe csupán fél, egy vagy éppen két százada jutott el az írásbeliségig, megértsem, egy mordvin poéta, Vaszilij Jegorov — oroszul írt — költeménye járult hozzá: amint Erza, e nép világhírű szobrásza hántja vissza lényegéig a fagyökeret, hogy szobor legyen belőle, úgy kell hatolni bármilyen — tolmácsolói vagy szerzői — fordításon át az anyanyelviségig.

Akkor és ott először, majd később a „Medveének" című antológiában találtunk egymásra Flór Vasziljev udmurt költő* verseivel is. Domokos Péter, a könyv szerkesztője, az 1934-es születésű, tehát nálamnál nyolc évvel idősebb poétáról akkor azt írta: „Ma a legnépszerűbb udmurt költő, különösképp a fiatalság kedveli... A mindennapok s nem az ünnepek költője, kis témákról ír egyszerűen, melegen, emberien, a köznyelv szavaival, s pátosztalanítja a nagy témákat. Ebben áll modernsége, s ezzel nyit új fejezetet az udmurt líra történetében." Az idézet igéit ma már múlt időbe illik tenni. Vasziljev hat éve halott: mondhatnánk, költői kort ért meg így is, negyvennégy évet. Tudni nem, csak sejteni lehet, hogy mit jelentett akkor és most a hétszázezres lélekszámú udmurtságnak, azon a földön, ahol még nem számít anakronizmusnak, ha a poéta sámán is, intuitív bölcsességek tudója: meghallója és kiüvöltője, kiéneklője. „Más nyelven is szólni tudó", aki azonban „Az anyanyelv" című versében hitet tesz a forrás mellett: „Anyanyelvünk! ki hozzád mostoha, / Mások nyelvén se érthet az soha." (Tandori Dezső fordítása.)

Nekünk, akiknek Ady-megírta európai sors adatott meg, de úgy, hogy századok óta ugyanez a féltés tartja össze a népet, az anyanyelvé, akik történelmileg szenvedtük meg, ha csak Erre és Óceánra figyelmeztünk, különösen igaz tanítás az udmurt költő néhány sora. Az idézett versben azt írja: „Nagy folyók is forrásból erednek." A most fordított költeményben mindezt konkrétabbá teszi — egy országban, mely „Népek hazája" — azzal, hogy nem csupán embert és embervadont — erdőt és fát — kapcsol össze, hanem mellékfolyót is folyammal, Volgát a számunkra még mindig misztikus Kámával.

...Flor Vasziljev versei ezért fontosak nekünk: nem csupán a nyelv megtartó erejét hiteti el velünk, hanem azt is, hogy a térkép több, mint térkép, lecsapolható mocsaraival, elhordható szén- és érchegységeivel egyetemben. Hogy a költő — a népe nevében — Dunától, Tiszától visszafelé járja néha az utat a mellékfolyók és patakok forrásáig. De — a Kámáig is újra és újra el kell találnunk.

* Flor Vasziljev (sz. 1934-mh. 1978)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/3. szám, 117-125. oldalak

2013. december 5., csütörtök

"...az embert most is ezernyi veszély fenyegeti"

ANATOLIJ LUNACSARSZKIJ
Marc Chagall

/Száz éve született Vityebszkben Marc Chagall (1887-1985) - ebből az alkalomból közöljük az alábbi írást, melyet Anatolij Lunacsarszkij képzőművészeti írásainak 1982-ben megjelent kétkötetes gyűjteményéből fordítottunk. A cikket eredetileg a Kijevszkaja Miszl című lap 1914. március 14-i száma közölte egy A fiatal Oroszország Párizsban című négyrészes sorozat második darabjaként. A cikk írásakor Lunacsarszkij 39 éves volt, maga is Párizsban élt. Chagall ekkor 27 éves, négy éve él Párizsban, már megfestette A zöld hegedűst és hegedűssorozatának több más darabját, az Én és a falum című képet, az első rabbisorozatot, és túl van kubista periódusán is. Több csoportos kiállításon szerepelt (Pétervárott, Moszkvában, Berlinben és Párizsban), mégis, ekkor még ismeretlennek számít: a hírnevét megalapozó első önálló kiállításra Walden galériájában Berlinben csak 1914 júniusában került sor. Az alábbi cikk tehát az első jelentős siker előtti pillanatban nyújt képet Chagall művészegyéniségéről, és mint dokumentum egyaránt jellemzi Chagallt és Lunacsarszkijt. Chagall fél év múlva, a berlini kiállítás után, 1914 augusztusában tér vissza Oroszországba, s akkor kezdődik munkásságának 1922-ig tartó vityebszki, majd moszkvai korszaka. Lunacsarszkij és Chagall párizsi ismeretségének dokumentuma azért is érdekes, mert négy évvel később a művelődésügyi népbiztos a festőt a vityebszki kormányzóság szépművészeti biztosává nevezte ki. / A szerk.
Lunacsarszkij

A festői, de nyomorúságos Méhkasban, a művészeknek ezen a népes tanyáján lakik — ugyanott, ahol Sterenberg [ Lunacsarszkij cikksorozatának első darabja Dávid Sterenberg (1881-1948) szovjet-orosz festőt és grafikust mutatta be;  Sterenberg egyébként 1918 és 1920 között a művelődésügyi népbiztosság képzőművészeti osztályának helyettes vezetője volt] — a fiatal Marc Chagall is. Őt már ismerik Párizsban. Őrült vásznainak tettetett infantilizmusával, szeszélyes és gazdag fantáziavilágával, jellegzetes és félelmestes fintorával, jókora humorával akaratlanul is felhívta magára a Szalon látogatóinak figyelmét, bár ez a figyelem sokszor egyáltalán nem volt hízelgő rá nézve.
Cendrars, a költő, aki manapság arról nevezetes, hogy megalapította a versek színekkel való kiegészítését hirdető „szimultanizmus" nevű irányzatát, két rendhagyó költeményt is írt Chagallról a Der Sturm című „ultra-avantgardista" német folyóiratban.

Chagall fiatal, huszonnégy év körüli férfi. Bozontos üstökével, tágra nyílt szemével ő maga is festői jelenség. Készséggel megmutatja számtalan rajzát, vásznát. Siet megjegyezni, hogy több is van, Péterváron, Berlinben meg a Szalonban. Látnivaló, hogy sokat dolgozik. Igaz, nem túl nehéz a munkája. Művei végül is könnyű fantáziák, művészete nélkülözi a mesterség szilárd alapjait.

Chagall tősgyökeres vityebszki. Szülei hallal vagy más effélével kereskedtek a külvárosban. A Művészetsegélyező Társaság rajziskolájának a növendéke volt. Már ekkor feltűnt képeinek talányos lelkülete, hajlama a formák elváltoztatására. Színvilágában ekkor még nem volt semmi feltűnő. Az élénk színek lángoló szeretetét utolsó tanárától, Bakszttól tanulta meg. Azóta, mint mondja, már rég meghaladta Baksztot. Választott műfaja az őrület, Magyarázatul elég annyi, hogy ösztönösen választotta ezt a műfajt. Fejében különös ötletek, látomások és karikatúrák kergetőznek. Nem is tudna másképp dolgozni.

Munka közben önmaga számára is érthetetlen módon (úgyszólván tudattalanul) munkálkodik az ízlése, a szeszélyei. „Miért is ne? Mért ne fessek lila tehenet? Mért ne sétáltassam meg azt az embert a mennyezeten? Mért ne szabdaljam az eget egyenlőtlen háromszögekre, és mért ne fessem minden darabját más színűre, ahogy eszembe jut?"
Chagall játszik, szeszélyeskedik, de úgy érzi, nem is tudna másmilyen lenni.
- Mi ez itt, meg ez itt? - kérdem. Sietve rávágja:
- Tudja kérem, így kellett csinálnom.
Első pillantásra féktelenül szeszélyes. Valójában megszállott. Nézzük meg egy kisebb képét: egy ember a háztetőn ül és eszik, másvalaki egy szál ingben sétál az utcán.
- Tessék csak megnézni - mondja Chagall gyermeki egyszerűséggel -, ez az én önéletrajzom: a nagyapámat sokszor látták fent a háztetőn, ott szokott maceszt enni. A nagybátyám meg egy szál ingben szeretett járkálni.

„A családunk", „a nappalink", „az ebédlőnk": ezek Chagall visszatérő témái. A Litva-parti, külvárosi kisemberek egyhangú, szomorú, formátlan hétköznapjaiból ered fantáziájának minden motívuma. Chagall kitört ebből a szürkeségből, a motívumokat összevegyítette, és mit kapott: hát nem vicces, nem aranyos? - mondja. De néha hátborzongató is. Félig behúzott függönyű ablakok, torz fintorba merevült arcok, ferde lámpák, szédülten lengő ingák, kifacsart pózok - prózába öntött lázálom.

Chagall majdnem kaotikus kompozícióit valami részeg szatíra és mámor élteti. Mi tagadás, a képi ötletek e különös özönében erőltetett gondolatok is lappanganak. Állandóan felbukkan egy-egy borjú, egy katona meg egy lány, lófogatú szekerek valószerűtlenül meredek hegyoldalakon kapaszkodnak fölfele, az égben egy kecske legel, és így tovább.
Az ornamentális szépség, a mese szeretetéről vall egy-egy virágzó vagy gyümölcsös ág, de leginkább maguk a színek. Chagall egyáltalán nem törődik a tárgyak valódi színével: az utca málnaszín, az ég barna, a tehenek kékek, és még sok ilyen példát mondhatnék. Színei többnyire teljesen tiszta, magukban szép árnyalatok, és megpróbálja újszerűén társítani őket. „Reális" fantáziavilágához helyenként kubista vonzalmak társulnak - bár ez nem különösebben jellemző Chagallra. Ő maga sem érti: „Ide négyzeteket csináltam, akkor így kellett, ilyen korszakom volt."

Persze van benne valami mesterkélt íz, egy kis önmutogatás, egy kis feltűnősködés. Ha csak ez lenne, és nem több, Chagall művészete ellenszenves volna. De nem így van: ezeket az egyszerű, suta és infantilis, mi több, bizonytalan, zavart vonalakat hirtelen csodálatos megfigyelőképesség és kifejezőerő világítja át. A kitűnő lélekábrázoló tehetségnek nem várt megnyilatkozása ebben a gyermeki festészetben éppoly csodálatra méltó, mint egy gyermek ajkáról a higgadt bölcsesség.

Chagall érdekes, ám kétségkívül beteg lélek - ha nevet, ha sír. A vityebszki szegénynegyed kicsinyke E. T. A. Hoffmannja. Pontosabban: az ecset Remizovja, az oroszországi gettók Remizovja. Festőnek mégis csak kismester. Kompozíciói széteső részekre, a figyelmet megosztó, különálló ötletekre, jelenetekre hullnak széjjel. A kolorít ezeknek az alkotóelemeknek az egyike. A kép minden szöglete egy-egy külön scherzo, mindenhová jut egy-egy csinálmány. De semmi sincs, ami össze tudná fogni őket.

Chagall képeit nézni szórakoztató - hiszen egy álombeli fantáziavilágot mutatnak. Trivialitásuk nem mond ellent ennek.
A tartalom felől közeledve, épp ilyen szórakoztató az is, ha a nagy Utamaro színes metszeteinek nézegetésébe merülünk el. A művész ihletett fantáziájának bravúrjai láttán az egyik ámulatból a másikba esünk. Mégis mekkora a különbség!
Amott egy kivételes kultúrájú, érzékeny festőművész, tökéletes rajztudás, felülmúlhatatlan színérzék. Virtuóz, aki mindent elsajátított és mindent alárendel egy kitalált világ grandiózus szabadságának. Emitt...

Tán tudna Chagall is egy kicsit jobban rajzolni, festeni. A naiv modort persze erőlteti. Csakhogy jól rajzolni, jól festeni nem képes. Látszik, hogy nem tud még eleget. Az ízlése is bizonytalan. Tehetetlen lázas képzeletének szüleményeivel szemben hajszolja a különös ötleteket. Nincsen ideje összefűzni a szálakat, nem tud összhangot teremteni.
Ezzel együtt, érdekes művész. Költőnek még érdekesebb: különös lelkét vonalakkal, színekkel próbálja meg kifejezni - és ki is fejezi, a maga módján.
Ha valaki más követné ezen az úton, megjárná. Sajnálatos tény, sok fiatal betegsége, hogy mesterségbeli tudás nélkül, erő és kifejezőeszközök híján akarják tehetségüket fitogtatni.

Chagallnak megbocsátjuk. Az ő képei különösek, értelmetlenek; mégis megríkat-nak vagy megnevettetnek; érezzük, hogy ez ő, és amit csinál, az mélységesen őszinte.
Neki megbocsátjuk, sőt leplezetlen érdeklődéssel nézzük álombéli utazását, csípős megfigyeléseit, naiv játszódását... és ugyanakkor megesik rajta a szívünk. Repülni akar, de röpte, mint a megkurtított szárnyú tyúké, csak nevetséges kapálódzás.

Ó mégis örömét leli benne. Mi meg nevetünk rajta, kíváncsiak vagyunk, hogy lendül neki, hogy verdes a szárnyával. Aztán hirtelen ráeszmélünk, milyen torz, milyen beteges ez az egész...
Ha nem vennénk figyelembe, milyen nagyszerűen ír, majdnem ugyanezt mondhatnánk Alekszej Remizovról. Neki már nagy hírneve van. Chagall ugyanaz a művésztípus. És nagyon fiatal. Lehet, hogy egyszer még Remizovnál is híresebb lesz?


RADNÓCZI ÉVA fordítása


MARC CHAGALL
Mindig orosz festőnek éreztem magam
Alekszandr Kamenszkij interjúja

Marc Chagall 1973 nyarán látogatott először haza több mint ötvenéves távollét után. 1922-ben hagyta el a Szovjetuniót. Látogatása idején Moszkvában és Leningrádban kiállítást rendeztek műveiből. Alekszandr Kamenszkij művészettörténész, aki már régóta levelezésben állt Chagallal, ekkor két ízben is találkozott vele a Rosszija szállóban: az itt készült interjúból közlünk most részleteket.


- Annyi kérdéssel ostromolhatná önt a művészettörténész, hogy egy hét alatt se győzné mind megválaszolni, hiszen nagyon gazdag életet élt, sok tapasztalatot gyűjtött, hatalmas életművet hozott létre. Most csak azokra a kérdésekre szorítkoznék, amelyek szerintem különösen fontosak és időszerűek a szovjet közönség számára.
- Szóval interjút akar készíteni velem? Levelezésünkből ítélve, azt hittem, hogy mint művészettörténészt a művészi alkotás problémái érdeklik, s tanulmányt vagy valami más effélét akar írni rólam.
- Így is van. De ezenkívül az ön moszkvai látogatásáról és a Tretyjakov Képtárbeli kiállításáról is szeretnék hírt adni.
- Sok sikert! De írja inkább azt, amit ön gondol rólam, kiállításommal, műveimmel kapcsolatosan. Nem szeretek interjút adni. Ha nagy ritkán mégis el akarok mondani valamit szóban is, akkor - néhány kivételtől eltekintve - inkább magam írom le mondanivalómat. A kritikusok támaszkodjanak saját véleményükre. Látom, magával hozta Efrosz, Tugendhold, Meyer és Leymarie könyvét. Ezek a művek nem most készültek, gondolom, ön szeretne hozzátenni valami újat ezekhez a munkákhoz, máskülönben mi értelme lenne az írásnak?
-  Teljesen igaza van. Talán ne is tekintsük beszélgetésünket interjúnak. Amúgy is csak azt akartam megtudni, hogyan vélekedik századunk művészeti (és nemcsak művészeti) életének bizonyos kérdéseiről, egyúttal pedig ellenőrizni szeretném, helyesek és igazak-e az ön alkotói egyéniségével és művészetével kapcsolatos megállapításaim.
-  Nem tudom megítélni, igaza van-e vagy sem, legfeljebb csak annyit mondhatok, egyetértek-e avagy sem.
-  Rendben, akkor fogalmazzunk így...
Több háborút és forradalmat megélt, élete katasztrófa sújtotta, tragédiák által felforgatott világban zajlott, olyan világban, amely szemtanúja volt Hitler és Mussolini uralmának, amelynek Hirosima, Babij Jar és Auschwitz jutott osztályrészül. Élete bővelkedik fordulatokban: hosszú évek óta távol van szülőföldjétől, ahol élete első harmincöt éve telt, számtalan rokonát, barátját elveszítette, hamuvá égtek művei a mannheimi autodafén, a Joseph Goebbels rendezte aljas látványosságon; ő egyébként legszívesebben önt is elégette volna műveivel együtt.
Ennek ellenére képeit mindig életöröm hatja át, mindig jelen van bennük a szépség igenlése. Az ön által ábrázolt világ gyakran furcsa, alogikus, paradox, műveiben gyakoriak a tragikus motívumok, keresztre feszítés, vértanúhalál, nehezen feledhető szomorú és nyomasztó látomások. De ezzel együtt az a gondolat kap hangsúlyt műveiben, hogy a világ szép, mindennek ellenére szép: a szépség a világnak eredendő sajátja, a szörnyűség és a rútság pusztán csak torzulás, a világépítmény organikus természetének elfajulása. Helyesen értelmezem önt?
-  Igen, csakhogy ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, kész kiselőadás, amit egyébként nagy érdeklődéssel hallgattam. Azt hiszem, a legfontosabb dolgokban igaza van. Persze, önből a műtörténész beszél, mégpedig igen nagy szenvedéllyel. Engem is elragad olykor a hév, különösen ha ecsetet vagy ceruzát veszek a kezembe, s eközben valami azt súgja, hogy bizonyos kérdésekben igazam van. De beszélgetés közben, emberek előtt nehezebben tudom képviselni igazamat. Abban bizonyos vagyok, hogy a világ nem önmagában véve ilyen vagy olyan. A világ szép — ha szeretem. Én szeretem a szeretetet. Bármi legyen is képem tárgya, mindig a szeretetre, sorsunkra utal. A szeretet segít hozzá ahhoz is, hogy rátaláljak a megfelelő színre. Sőt azt is mondhatnám, maga a szeretet talál rá a színre, s az én dolgom csak az, hogy fölvigyem a vászonra.
A szeretet a lélek mélyén lakozik, hatalma az enyémnél is nagyobb... A világot egyszerre látom furcsának, szépnek és rettenetesnek. Meglehet, épp azért ítéljük rettenetesnek, mert szeretetteli tekintettel nézzük.
Hitler, Auschwitz... Mindez valóban borzalmas volt. Elmúlt, ám az embert most is ezernyi veszély fenyegeti. Meg akarják fosztani a szeretet hatalmától. A szeretet azonban múlhatatlan, mint ahogy a szeretet színe is örök. Erről szólnak képeim, ez foglalkoztat nagyon régtől fogva, ifjúkorom óta. Ez a gondolat olyannyira belém rögződött, hogy hatalma az enyémnél is nagyobb.
- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom. A „szín" fogalmát itt nem technikai, még csak nem is esztétikai értelemben használja, hanem tágabb, összetettebb, átfogóbb jelentésben. Az ön számára valami különös értelme van ennek a szónak?
- Természetesen. A szín tulajdonképpen a tisztaságot jelenti, de egyúttal kifejezheti a művészetet is, a művészetet általában, persze csak az értékes, tiszta művészetet. Utalhat ezen kívül a művészi hangvétel lényegére is.
- Azt mondta, „szeretem a szeretetet', s ezt akár ars poeticaként is értelmezhetjük. Ez a kijelentés foglalja magába tehát művészetének „alapszínét", alaphangvételét is?
- Elképzelhető. Ebbe a színvilágba azonban valószínűleg bele kell születni. Vityebszket nemcsak azért szeretem, mert ott születtem, hanem főleg azért, mert ott sajátíthattam el egyszer s mindenkorra azt a színvilágot, amely egész művészetemet meghatározta. Tudja, sokáig haboztam, elmenjek-e most Vityebszkbe, hiszen sokat gondoltam rá egész életemben, aztán végül mégiscsak letettem róla. Azért nem mentem el, mert olyan elevenen él bennem annak a Vityebszknek az emléke, hogy súlyos csapás lenne számomra, ha most egy egészen más környezet, egészen más élet fogadna. Nagyon nehéz dolog örökre megválni a múltunktól.
Egy színvilágba tehát bele kell születni. A szín egyébként egyúttal minőség is.
- Minőség a francia „qualité" szó egyik jelentésárnyalata értelmében? Azaz rang, érték, jó minőség?
- Valami ilyesmi, de ezzel még nem mondtunk el mindent. A szó mindig gazdagabb, mint a fogalom.
- Művészete mindig rendkívül sokrétű volt, de lényegét mindig a „szeretet szeretete" jelentette, mint ahogy már több ízben elhangzott. Mindig nagyra értékelte a régi festészeti hagyományokat is, a huszadik században azonban nem mindenki becsülte és nem mindenki tisztelte az effajta elkötelezettséget. Ennek ellenére önt szinte sohasem akarták félreállítani, még azok a kritikusok, teoretikusok és művészek is elismerték, akik egyébként dühödten támadták a líraiság minden megnyilvánulását, a régi hagyományokat pedig különös hévvel utasították el. Mivel magyarázza ezt az ellentmondást?
- Egyszerűen úgy, hogy nincs itt semmiféle ellentmondás. Hogy mondhatja azt, hogy nem is próbáltak félreállítani? Dehogynem próbáltak, nem is egyszer. Még ön is említette a nácikat és a mannheimi máglyát. De voltak összeütközéseim művészberkekben is. A húszas évek elején például el kellett hagynom Vityebszket, miután Kazimir Malevics és társai - akiket egyébként én magam hívtam tanítani az általam alapított akadémiára - heves és tűrhetetlen vitába keveredtek velem. Látom, magával hozta Efrosz Arcélek című könyvét - ott is szó van erről. (Később visszakerestem a könyvben azt a helyet, amelyre Chagall utalt. Efrosz ezt írja: „Malevics túlzott mértékletességgel vádolta Chagallt, szemére vetette, hogy még mindig holmi tárgyak és alakok ábrázolásával foglalkozik, holott az igazi forradalmi művészet tárgynélküli!") Ennek előtte, 1911 és 1913 között Párizsban támadtak rám, ami különben nem akadályozott meg abban, hogy az illetőkkel továbbra is baráti kapcsolatban maradjak. Ők az irodalmiasságot vetették szememre: „C'est la littérature" - mondották képeimről. Ők is, mások is úgy vélték, eljárt fölöttem az idő, hamarosan elfelejtenek és ehhez hasonlók. Később is hallottam ilyesmit.
- De nemigen riasztotta az a gondolat, hogy esetleg régimódinak hathat, vagy hogy egyedül marad?
- Sohasem éreztem magam magányosnak. Lehet, hogy nem voltak hozzám hasonlók, de olyanok mindig akadtak, akiknek belső világa, színvilága közel állt az enyémhez.
- Én most az utóbbi évtizedek európai művészetére gondoltam.
- A lényegen ez mit sem változtat. Az európai művészetben is voltak olyan egyéniségek, mint például Matisse, Braque, Jüan Gris.
- Ma már ők is elszigetelt jelenségként hatnak. Mert az utóbbi évtizedekben számtalan olyan európai művész jelentkezett, akik üresnek, gonosznak, kegyetlennek, lélektelennek ábrázolták a világot, és ez ellentmond az ön művészetének legbenső lényegét alkotó elvnek.
- Gyakran tapasztaltam én is a világ kegyetlenségét és gonoszságát. Szerettem volna hozzájárulni ahhoz, hogy ezen fölülkerekedhessünk. De nem ítélhetjük el azokat sem, akiknek ez nem állt módjukban. Már csak azért sem, mert nem vagyok biztos benne, hogy én sikerrel oldottam-e meg ezt a feladatot. Egyáltalán, nem szeretném, ha bárkivel is szembe kellene állítani magam.
-  Tehát megalapozottnak találja, hogy a különböző könyvekben és tanulmányokban időnként együtt, egy szinten emlegetik olyan művészekkel, akik - belső világukat tekintve - egyáltalán nem hasonlítanak önhöz?
- Azt hiszem, a kérdés azért bonyolultabb ennél. Elképzelhető, hogy akik inkább az én munkáimat szeretik, a többiekében is azt értékelik, amiben az valamiképp az én munkáimra hasonlít, hasonló a színvilága, a minősége, a „belső szerkezete".
- És az absztrakt festészet?
- Időnként az absztrakt festészetben  is van valamilyen jellegzetes tisztaság. Például Mondrian és Paul Klee műveiben.
- Nem gondolja, hogy ön és például Mondrian különböző művészeti irányzatokhoz tartoznak?
- Irányzatok! Csak művészek vannak, egyéb semmi! Az irányzat fogalma inkább csak afféle elméleti konstrukció. A nagy művészek azok, akik áttörik az irányzatok kereteit, föléemelkednek, nem hagyják, hogy szabályai és normái megkössék a kezüket. Az irányzatok keretei közt teljes egészében csak a középszer fér el. Néha még a nagy mestereket is zavarja a stílusrendszerekkel szembeni elkötelezettség. Courbet és Delacroix között parázs vita robbant ki: Delacroix szemére vetette Courbet-nek, hogy formái naturalisztikusak, s néhány képének meglehetősen jelentéktelen az alapgondolata - nézzen csak utána Delacroix naplójában. Amikor szavakban kellett megfogalmazni álláspontjukat, akkor természetesen Delacroix volt fölényben, hiszen ő tehetséges irodalmár és kivételes gondolkodó egyéniség volt. Amikor viszont a színek vetekednek egymással, s a szavaknak már nem jut szerep, akkor talán Courbet-é az elsőbbség. Az ő világa erőteljesebb, energikusabb, színei gazdagabbak. Delacroix túlságosan behódolt az irányzatoknak, képei olykor felszínesek, gyakran alkalmazta a romantikus hagyományok szellemében fogant, kimódolt effektusokat. Ezek az effektusok aztán elszegényítették és közhelyek felé terelték hangvételét, az „irányzat" elaprózta, maga alá gyűrte művészi egyéniségét.
Az irányzat - akárcsak a divat - megakadályozza, hogy helyesen, előítéletektől mentesen értékeljük a művészi tevékenységet. Emlékszem, valaki ironikusan megjegyezte, milyen sokra tartottam én 25 évvel ezélőtt Claude Monet színeit. Akkoriban történt ez, amikor az impresszionizmus helyett más stílusrendszerek kerültek előtérbe. Aztán egyszer csak magasztalni kezdték Monet-t, persze elsősorban mint az absztrakt festészet előfutárát, holott szerintem sohasem volt az: mindig is nagy kedvvel dolgozott a valóságos természet alapján. És hát nem hinném, hogy Claude Monet rangját az határozná meg, hogy voltaképp melyik iskolához tartozott. Egyszerűen kiváló művész volt - hallatlanul finom színérzékkel megáldva. Nem mindegy, hogy milyen szóval illetjük egy festő stílusát? Ha egyszer jó festőről van szó, akkor azt kell megnéznünk, mi adja művészi értékét, miben rejlik ereje, színvilágának sajátossága.
- A művészet történetét azonban nehéz lenne megírni irányzatok szerinti osztályozás nélkül, még ha az csak egészen általános formában történik is, hiszen a művészettörténetnek akkor nem lenne pontos, áttekinthető szerkezete. De hagyjuk ezt a vitát a szakemberekre. Ha már az irányzatokról van szó, hadd kérdezzem meg, hogyan reagál arra, amikor a szürrealizmus egyik alapítójaként és egyik kiemelkedő képviselőjeként, sőt klasszikusaként emlegetik?
- Azt, hogy a szürrealizmus „klasszikusa" lennék, gyorsan felejtsük el, túlságosan hangzatos a cím, egyébként is csak az idő döntheti el, ki számít klasszikusnak.
Hogy a szürrealizmussal mi a helyzet? Nem is tudom. Feltétlenül szüksége van valamiféle címkére? Én soha nem értettem, mire gondolnak, amikor szürrealistának neveznek, nem is szeretem ezt a szót.
A földhözragadt szemlélettől, a külsődleges jegyekre korlátozódó módszertől, az élet látható oldalának puszta reprodukálásától valóban el akartam szakadni. A színekben rejlő szellemi és pszichikai elemek segítségével próbáltam felépíteni munkáimat. A szalonfestészet és a régi stílus híveit módfelett ingerelte a végeredmény, de másfelől is érkeztek támadások. Említettem már, hogy irodalmiassággal vádoltak.
Ezek a vádak egyébként teljesen hidegen hagytak. Irodalmiasság? Na és? Egy címkével több, és kész. Az a fontos, hogy legyen meg a műnek a maga szellemi karaktere és színvilága. És poézise. A költőiség legmagasabbrendű formájának a Bibliát tartom. Újra és újra előveszem, mert úgy gondolom, hogy az emberiség történetében a Biblia a legmagasabbrendű alkotás, amit csak a költői fantázia létrehozott.
- Az egész Biblia? Az Ó- és az Újszövetség egyaránt?
- Természetesen. Az Ó- és az Újszövetség nem választható el egymástól. Az Újszövetség később keletkezett, egyetlen tematikus szála van. Az Ószövetség színezete archaikusabb, a képzelet valamiféle eredendő nagysága hatja át. Egyébként lesz Nizzában egy múzeum (a neve: Messages Bibliques Chagall, azaz Chagall bibliai üzenetei), ahol kizárólag csak bibliai témájú munkáimat állítottam ki. Csaknem négyszáz különböző műfajú bibliai tárgyú munkámat ajándékoztam a múzeumnak.
Ezenkívül színes üvegablakokat is készítettem különböző országokban működő templomok részére. Az ilyen műalkotások minden mozzanatában fellelhető a költői fantázia nyoma, teljes egészében a szellemi és morális igazságok fölötti töprengés határozza meg még az olyan elemeiket is, mint a dekoratív megoldások, a díszítés, a szín. Nem szeretem a száraz grafikus formákat, dinamikusan áramló kolorit, pszichikai és szellemi tartalmakban gazdag színvilág kialakítására törekszem.
- Mégis, mi az álláspontja a szürrealizmussal kapcsolatosan?
- De hát már mindent elmondtam erről. Számtalanszor hallottam ezt a szót, de be kell vallanom, nemigen gondolkodtam el a jelentésén. Egyszerűen nem izgat. Ha már művészetről beszélünk, fogalmazzunk konkrétan, ne elvont kategóriákban. Természetesen én is, kortársaim is - akár jobb, akár rosszabb festők - más művészi nyelvet használunk, mint a megelőző korok festői. Korunk valósága is más, ami, minden bizonnyal csak egy sajátos nézőpontból, csak egy sajátos színvilág keretein belül ragadható meg helyesen. Ezeket a problémákat mindenki a maga módján oldja meg. Nem tartom magamat egyik irányzat követőjének sem. Az én dolgom az, hogy kialakítsam saját színvilágomat, létrehozzam a tiszta, szeretettől áthatott formát. Egyébre nincs is szükségem. Ez az én meggyőződésem, s nem valamely irányzatból következő álláspont.
- Gyakran ábrázolja az események logikátlanságát, pontosabban, a megszokott, egy dimenzióban mozgó logikától való eltérését.
- Meglehet. De mi köze ehhez az irányzatoknak? Egy festő egy bizonyos módon érzékeli az életet, egy bizonyos módon fogja fel a világot. Ez pedig nem más, mint a művészi, költői logika.
- Képein általában nem a mindennapi, lineárisan haladó idő jelenik meg, hanem egyfajta fiktív, költői idő.
- Az idő minden kor művészetében fiktív, költői idő.
- A múlt században főként azt ábrázolták, ami mintegy a szemünk láttára zajlott le.
- Először is nem mindig, másodszor pedig hozhatnánk ilyen példákat korábbi időszakokból is.
- Ez igaz. Az ön képei gyakran igen távoli asszociációkat keltenek bennem. Egy festménye, több változata is van, egy kampón lógó állatfejet ábrázol, amely szinte eleven lény benyomását kelti, amint épp vizet iszik egy kis hordóból. A kép egy Lukianosz-dialógust juttatott eszembe, ahol az egyik beszélő azt mondja a másiknak, hogy ő egyáltalán nem csodálkozik, ha egyszer csak azt hallja, hogy a nyársra húzott és félig megsütött marha hirtelen elbődül. Lukianosz tehát önhöz hasonlóan érzékeli az élet folytonos mozgását.
- Csak véletlen egybeesés, bár szeretem Lukianoszt, többször is olvastam. Én is szerettem volna létrehozni a világszemléletnek azt az egységét és természetességét, amely az antik szerzőket jellemezte. Sok kortársam vágyik ugyanerre, de nem hiszem, hogy megvalósítható lenne. Pedig milyen lenyűgöző látványt nyújthat, mily tökéletesen tiszta lehet az a forma, amelyben egységesnek és oszthatatlannak láthatjuk a világot, egyszerre pillanthatjuk meg különféle minőségeit éppúgy, mint folytonos változását, kezdetét és végét. Az orosz ikon meg tudta teremteni ezt a formát. Nagyon szeretem az ikonokat, és nagyon sokat köszönhetek az ikonfestészetnek. Az ikonfestők által létrehozott színvilág révén egyetlen pillantással átfogható az élet. teljessége, a világmindenség egésze. Ezt a művészetet teljes egészében szellemi tartalma határozza meg, nem ejtették rabul az olyan technikai eljárások, amelyek beszennyeznék tisztaságát.
Ami az időt illeti - mindig is szerettem volna megfejteni titkát, megragadni varázsát. Már elég rég művelem az emberábrázolás azon formáját, amelyben egyszerre vannak jelen és egyszerre láthatóak az ember különféle emlékei és gondolatai. Ilyen jellegű képeimet nemegyszer minősítették különösnek. Pedig hát az emberi idő is így jelenik meg valójában, az emlékezet nem más, mint az idő egyik formája. Az emlékezet sohasem válik el az embertől, mindig vele van, akárcsak a múltja és a gondolatai. Azt is mondhatnám: egyetlen lényeget alkotnak, s én épp ezt ábrázolom, s ez hozzásegít az ember megértéséhez.
Az emberi élet költői idejének óráját először még a tízes évek elején örökítettem meg a Hommage á Apollinaire című képemen. Apollinaire a barátom volt. Ugyanúgy, mint Blaise Cendrars. Mindketten írtak verseikben képeimről, s emlékszem, magam is az ő segítségükkel kezdtem igazán érteni önmagamat. Paul Éluard is írt később képeim ürügyén az időről, a költői időről, háromrészes költeményében, amelynek záró szavai: „Notre renaissance est perpétuelle", azaz „Örökké újjászületünk". S ez így igaz: állandóan megújulunk, bizonyos dolgokban mindennap új életet kezdünk.
Minden nap új reményekkel kecsegtet. Július 7-én 86 éves leszek, de még sok tervem van, amit szeretnék megvalósítani.
- Az ön által említett időérzékelésben a látvány is fiktívvé válik, ennek keretein belül aztán tetszés szerint zsugorodhat és tágulhat az idő. Úgy vélem, az ön művészete igen nagy mértékben épít a látványra, abban az értelemben, hogy műveiben az élet új módon válik láthatóvá, mintha valami színpadi jelenet színtere lenne, néha pedig egyenesen a misztériumokra emlékeztető formát ölt.
- Lehet, hogy így van, de nem szeretném, ha műveimet teatrálisnak tartanák. Nagyon szeretem a színházat, évekig dolgoztam színháznál. A színház és a teatralitás azonban két különböző dolog. A teatralitás mesterkéltséget jelent, a tiszta forma elvesztését. A század elején gyakran lehettünk ennek tanúi, sőt ma sem ritka.
A színházat valóban nagyon szeretem. És a cirkuszt is. A cirkusz nagy művészet. Rettenetesen nehéz jó bohócnak lenni, mert az illetőnek egyszerre kell színésznek, művésznek és filozófusnak lennie. A szertelenség és a naiv természetesség csak a cirkuszban kapcsolódik össze ilyen remekül és ilyen természetesen. Azt mondja, a színházra emlékeztetik a képeim. Ha már mindenáron összehasonlítást akarunk tenni, akkor talán mégis inkább a cirkuszt kellene említenünk. Nem mindig és természetesen nem is a szó szoros értelmében, de eszközeit és színvilágát tekintve képeimé-valóban hasonlítanak a cirkuszra, én is a tiszta érzések kifejezésére törekszem.
- Színházi tevékenységét említette az előbb. Szívesen dolgozik a falikép mellett más művészeti ágakban és műfajokban is?
- Természetesen. Színes üvegablakokat, mozaikokat, falfestményeket, kerámiákat készítettem, az én munkám a párizsi Nagyopera mennyezetfreskója is.
- Annál értékesebb lehet a véleménye azzal kapcsolatban, hogy a komplex alkotásokban és az iparművészeti műfajokban felhasznált különféle művészeti ágak és formák úgymond fokozatosan ki fogják szorítani a faliképet, amely állítólag pusztulásra van ítélve.
- Ostobaság. A falikép vagy a rajz olyan, mint a szimfónia, a regény, a szonett: olyan örökkévaló forma, amely a lélek legmélyebb rétegeit fejezi ki. És egyáltalán: miért kell szembeállítani a képet vagy a rézkarcot a többi művészi formával? Számomra például a festmény és mondjuk a színes üvegablak vagy a mennyezetfreskó között tisztán technikai és térbeli különbség van. Én ugyanaz a művész maradok mindvégig, bármilyen anyaggal, bármilyen munkán dolgozzam is.
Bár lélektani különbségek azért vannak. A mennyezetfreskón és a színes üvegablakon több a dekoratív elem, a faliképek viszont inkább elmélyült szemlélésre és elmélkedésre valók, s ilyen értelemben semmi mással nem helyettesíthetők. Létrejöttük semmiképp sem tekinthető véletlenszerűnek, épp ezért nem cserélhetőek föl és nem is szüntethetők meg.
- Esztétikai és lélektani funkciójuk azonban megváltozhat valami módon, nem? Mert nem vitathatjuk, hogy az idők folyamán megváltozik és új alakot ölt az emberi civilizáció, az embert körülvevő világ, az anyagi környezet, mindaz, ami világfelfogásunkat és világlátásunkat meghatározza, kialakítja.
- Na és? Régen is sok minden megváltozott. Úgy véli talán, hogy az efféle változások csak korunk kiváltságai? Nem hinném: régebben is sok változás történt. A nagy művészek és a nagy műfajok azonban a korszakváltások után sem távolodtak el lélektanilag az emberektől. Ám ha e változásokat úgy kell felfognunk, hogy a nyomukban kialakuló új helyzetben Rembrandt számára már nincs hely, akkor ez a változás elfogadhatatlan, az így kialakuló helyzet pedig rettenetes.
- Szereti Rembrandtot?
- Nagyon. Talán őt szeretem legjobban, bár sokakat kedvelek, köztük orosz művészeket is.
-  Térjünk vissza ahhoz, amiről az előbbiekben szó esett. Nemcsak a házak és a ruhák, a városok és utcák külső képe változik, hanem az érzések is. Az ön művészetében például nagyon gyakori a szeretet motívuma. A szeretet szót most nem tág értelemben véve, nem filozófiai műszóként használom, hanem az egyszerű, hétköznapi emberi szeretetről beszélek. Azt mondják, hogy mostanság a szeretet tartalma is megváltozott, mintegy árnyékot vetnek rá századunk eseményei. Mi a véleménye erről?
- Mindenki úgy szeret, ahogy akar. Ostobaság lenne, ha szabályokat állítanánk fel, különösen ha olyan ember tenné ezt, aki maholnap 86 éves. Csak egyetlen gondolatot szeretnék elmondani. A szeretetben, a szerelemben minden ember művész, még akkor is, ha soha életében nem vett a kezébe ecsetet, vagy ceruzát, nem írt le egyetlen verssort sem. Keserű következményekhez vezet, ha elsorvad és elgyöngül a szeretetben rejlő művészi mozzanat, mert akkor az emberek önmagukat fosztják meg valamitől. Elhalványul a szeretet ereje éppúgy, mint finom rezdülései. Minden eldurvul. Ez nagyon szomorú következmény lenne.
A művészet támaszt kell hogy nyújtson a szeretetnek, hiszen egy tőről fakadnak. A művészet szembeszegülhet a szeretetet aláásó durvasággal és lélektelenséggel, sőt a már említett mesterkéltséggel, teatralitással is, amely a rossz művészeknél éppúgy megfigyelhető, mint azoknál az embereknél, akik nem tudnak, vagy már elfelejtettek szeretni.
- És a művészetszeretet művészete? Mit gondol, ugyanolyan erős még, mint volt?
- Nem tompulhatott el, mert az ember eredendő szükségletei közé tartozik. Az viszont lehetséges, hogy a közönséget összezavarják, rossz vagy értelmetlen értékítéletet közvetítenek neki. Egyszóval, a művészet befogadása valóban eltorzult, s ez sajnos gyakori jelenség korunkban. Mellesleg megjegyzem, hogy a kritikusok hasznot is hajthatnak e tekintetben, de játszhatnak végzetes szerepet is.
- Az ön művészetének megértését és értékelését történetesen hogyan befolyásolták a kritikusok? Segítségére voltak? Kiket tart nagyra a kritikusai közül?
- Sokat írtak rólam. Voltak, akik ócsároltak, voltak, akik teljesen homályosan nyilatkoztak, de voltak komoly kritikák is. Persze nem minden rólam szóló írást ismerek. Franz Meyer többszáz különböző könyvet, albumot, tanulmányt sorol fel a rólam szóló monográfiájához csatolt bibliográfiában. Korántsem mindet olvastam, van, amelyiket nem is láttam. Már rég sokkal érdekesebbnek találom, ha másokról olvashatok, nem magamról.
Nagyra becsülöm Tugendhold, Efrosz, Benois, Lionello Venturi és Meyer könyveit, tanulmányait.
- Ha jól tudom, Abram Efrosz nemcsak biográfusa volt, hanem tevékenysége kibontakozását is segítette.
- Nagy tisztelettel és hálával tartozom Efrosznak. Egyike volt az elsőknek, akik írtak rólam, mégpedig erőteljes hangvétellel, művészi ihlettel. Valóban segített is azokban a nehéz években, amikor Vityebszkből Moszkvába mentem. Efrosz ajánlotta föl, hogy dolgozzam Granovszkij Zsidó Kamaraszínházánál, amelynek ő volt az irodalmi vezetője, s nagy befolyással rendelkezett.
A Tretyjakov Képtárban egyébként megmutatták nekem azokat a pannókat, amelyek valaha a Zsidó Színház Csernisevszkij utcai épületében voltak. A pannók épségben maradtak. Ha valamikor mód lesz arra, hogy külön teremben helyezzék el őket, az itt felvázolt sorrendet kellene követni (mutatja a kiállítási tervet).
- Hallottam, hogy a Tretyjakov Képtárban tett látogatása előtt járt a Puskin Múzeumban is. Hogy tetszett?
- Nagyon. A kiállítás is, és maga a múzeum is. A Tretyjakov Képtárban megcsodáltam a már ismert képeket, ez alkalommal különösen Levitán ragadott meg. A Puskin Múzeumban minden az újdonság erejével hatott. Remek a múzeum kollekciója, csodaszépek Rembrandt, az impresszionisták, Matisse képei. Minden kiváló állapotban van. Nagyon jó a múzeum atmoszférája.
- A megvilágítás?
- A megvilágítás kitűnő, teljesen természetesen hat, de nemcsak erre gondolok. A kiállítás valahogy egyszerűen van elrendezve, nincsenek bántó effektusok, pedig a nagy múzeumok gyakran hivalkodnak effélékkel, holott csak zavarják vele a befogadást, akadályozzák, hogy a néző közvetlen lelki kontaktusba kerüljön a festővel és színvilágával.
Egyszóval, a múzeum egészének remek a művészi atmoszférája.
- Nagy örömet szerzett a Puskin Múzeum vezetőinek ajándékával, a főként színes darabokat tartalmazó litográfia-sorozattal. Alaposan megnéztem mindet, s azt állapítottam meg, hogy nagyszerű a formaviláguk, de ezt a formát a szeretet melege hatja át, így mégsem kerülnek túlsúlyba a virtuóz-artisztikus megoldások. Ha jól tudom, a múzeum azt tervezi, hogy egy nagy Chagall-kiállítást rendez, a világ különböző országaiban található gyűjteményekből válogatva.
- Nekem is említették. Nagyon jó lenne, ha a terv megvalósulna. Nagyon jól érzem itt magam, meleg fogadtatásban részesítettek, de nem titkolom, az az érzésem, hogy nem nagyon és nem pontosan ismerik munkáimat, engem is mintha kissé elfeledtek volna. Egy ilyen kiállítás javíthatna a helyzeten.
- A múzeum igazgatósága azt is szeretné, ha művei állandóan ott szerepelnének valahol Matisse és más híres festők munkái között, ám a múzeum tulajdonában nincsenek Chagall-képek.
- Bonyolult kérdés. Milyen művekre gondolnak? Furcsa lenne, ha az Oroszországban festett képeim valahol Matisse vagy más nyugat-európai festő munkái mellett lennének kiállítva. Ezeket a képeket minden szempontból az orosz művészet múzeumában, a századelő orosz művészetének alkotásai között kell elhelyezni.
- És a későbbi munkái? Úgy gondolom, a XX. századi európai művészet a maga egészében nem képzelhető el Chagall nélkül. Szegényesebb lenne az összkép, kiesne a történeti fejlődés folyamatából egy láncszem.
- Művészettörténészi szemszögből ítél meg olyan kérdéseket is, amelyeket nem a művészettörténészeknek kell megoldaniuk. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy mindig is orosz művésznek éreztem magam, s amikor 1922-ben külföldre kerültem, úgy éreztem magam, mint egy levegőben lógó fa, amelynek eltépték a gyökereit. Jóllehet azelőtt is éltem Párizsban, 1910 és 1914 között, de akkor nem volt és nem is lehetett hasonló érzésem, mert bármelyik pillanatban felülhettem egy vonatra, hogy hazautazzam, és gondolataim amúgy is folyton otthon jártak. A húszas években nem volt lehetőségem a visszatérésre. Sokat szenvedtem ettől. De végül túléltem, sőt hogy az előbbi hasonlatot folytassam a gyökerét vesztett fáról: még tovább is fejlődhettem, mert sohasem szakítottam meg a szellemi kapcsolatot Oroszországgal. Mély hálával tartozom Franciaországnak, ahol több mint fél évszázadot éltem; a francia kultúrának, amelyhez annyi szál fűz. A franciák jók voltak hozzám, támogattak és tiszteltek. De lelkem mégiscsak oroszországi emlékeimből, az orosz atmoszférából táplálkozik. Hálás vagyok mindenkinek, aki hozzásegített ahhoz, hogy 86 évesen újból hazajöhessek, láthassam Moszkvát és munkáimat a Tretyjakov Képtárban. Régi vágyam volt ez, örülök, hogy megvalósult.


KISS ILONA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1987/7. sz. 164-178. lapok)

2013. november 30., szombat

Alekszej Zajcev interjúja Az Arbat gyermekei-ről

ANATOLIJ RIBAKOV: 
Önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség

Az Arbat gyermekei című regény, amelyet 1987. 4-5-6. számában közölt a Druzsba Narodov című folyóirat, megjelenése pillanatától óriási társadalmi érdeklődést váltott ki, hatalmas olvasóközönséget hódított meg. A harmincas évek legfontosabb politikai eseményeinek, Sztálin személyiségének, a korabeli szovjet fiatalok sorsának valóban művészi értelmezése a szovjet irodalmi élet fontos eseményévé avatta a mű megjelenését.



Ribakov és a regény a Szovjet Irodalomban
- Kérem, beszéljen regényének alapkoncepciójáról, megírásának történetéről.
- Az alapkoncepcióról általában akkor szoktunk beszélni, amikor egy mű még csak formálódik, még nem készült el. Ha már készen van, a kritikusok ítélik meg, milyen is volt az alapelgondolás, az alapötlet. Az író megírja, amit tud, amit látott, amit átélt. Az ember arra emlékszik a legelevenebben, ami sebet üt a szívén. Ilyen mély nyomokat, sebhelyeket hagytak a szovjet nép szívén a harmincas évek...
Regényem sok tekintetben önéletrajzi jellegű. Moszkvában nőttem fel, ott éltem az Arbat 51. számú házában. A hétemeletes nagy épület még ma is áll. Ezt a házat írtam le A tör című regényemben és más műveimben is. Itt töltöttem a gyerekkoromat egy jónevű mérnök fiaként. 1919-ben kerültem iskolába. Egyébként Szása Pankratov (Az Arbat gyermekei főhőse - A. Z.) a börtönben felidézi diákéveit. Nehéz esztendők voltak ezek (sorbaállás élelmiszerekért, sok hiánycikk), de mégis úgy éreztük, csodálatos korban élünk. Mi, gyerekek pénzt gyűjtöttünk a légi és a haditengerészeti flotta építésére, színielőadásokat rendeztünk munkásoknak és a patronált falvaknak. Az iskolát áthatotta a közösségi szellem, a „komszomolizmus". Kortársaim többsége sajnos, fiatalon elpusztult. Nagyszerű fiúk voltak: 15—16 évesen már a Vörös Hadsereg harcosai lettek. Olyan is akadt köztük, aki 16 éves fejjel egy ezredet irányított. Ezt a kort akartam ábrázolni valamennyi ellentmondásával egyetemben.

- A párt 1956-ban megtartott, XX. kongresszusa után több kísérlet történt a sztálinizmus művészi ábrázolására. Hol látja saját regényének helyét e művek sorában?
- Az megint csak a kritikusok feladata, hogy a megfelelő helyre besorolják, értékeljék a munkámat. Ők ítélik meg, méltó-e a regényem arra, hogy bekerüljön ebbe a sorba, vagy sem. Az író arról ír, amit feltétlenül ki kell mondania. Egy irodalmi témát sosem lehet kimeríteni. Talán a Rómeó és Júlia után már nem írtak a szerelemről? A harmincas évek mint téma pedig végképp kimeríthetetlen.
Azonkívül én nem tanulmányozom a sztálinizmust. Én Sztálint írtam le, akit így még senki nem írt meg. Ezért nem tudom összehasonlítani regényemet más művekkel. Nem azért, mert jobb a többinél, hanem mert egyszerűen másról szól. Nemcsak bizonyos jelenségekről, amelyeket az a kor és az az ember váltott ki, hanem róla magáról is. Megpróbáltam beszélni Sztálinról, és belülről feltárni őt. Azt akartam megmutatni, milyen volt önmaga és a környezete szemében. Ezért nem látok analóg művet irodalmunkban.

- Hogyan gyűjtött anyagot a könyvhöz? Archívumokban is dolgozott?
- Nem, nem jártam archívumokba. Nem tudom, milyen archívumokban fordult meg Shakespeare, amikor III. Richárdról akart írni, vagy kutatott-e levéltárakban Walter Scott és Alexandre Dumas. Nem hiszem, hogy ezt tették volna. Nem levéltári anyagokat forgattam, hanem Lenin és Sztálin összegyűjtött műveit, hivatalosan publikált történelmi dokumentumokat. Emberekkel beszélgettem, nagyon sok emberrel, akik ismerték Sztálint is, a kort is, akik átélték mindezt. Rengeteg embert faggattam ki. És magam gyűjtöttem össze az anyagot. Ismétlem, a hivatalosan hozzáférhető dokumentumokat és saját képzeletemet használtam fel. Ön hitelesnek érzi az én Sztálinomat?

-  Tulajdonképpen igen.                                                          .             .
- Nos, ha sikerült valamiről meggyőznöm önt, helyesem jártam el; ha nem, akkor helytelen a módszerem. Az irodalomban csak így lehet feltenni ezt a kérdést. Nézzünk egy példát. Biztos benne, hogy Borisz Godunov ezt mondta: „Szememben vérrel borított fiúcskák"?  De Puskin ezt írta, és mi hiszünk neki. Biztos abban, hogy Grinyov Pugacsovnak adta a bundáját? Pugacsovot olyannak ismerjük, amilyennek Puskin A kapitány lányában leírta. Első Péter is olyan számunkra, amilyennek Alekszej Tolsztoj ábrázolta, Kutuzov meg olyan a szemünkben, amilyennek Lev Tolsztoj a Háború és békében megírta. Ez a művészet mágiája, varázslata. Igen, a művészetnek megvannak a maga törvényei, megvannak annak a szabályai, hogyan ölthet művészi alakot maga a szerző saját hősében. Ha bele tud bújni a hőse bőrébe, ha képes azonosulni vele, minden rendben.

- Úgy véli, Sztálin hatalomra jutása a történelem tragikus hibája?
- Ismeretes, hogy Lenin igyekezett Sztálint távol tartani a hatalomtól. Ha Lenin még egy fél évvel tovább él, minden másként alakult volna. El tudta volna távolítani Sztálint a pártapparátus vezetéséből, és a történelem másként alakul... Sztálin úgy vélte, hogy a szocializmust fel lehet építeni adminisztratív eszközökkel, az erőszak eszközeivel, érti? Ennek érdekében létrehozott egy bürokratikus gépezetet, amely az ő irányítása alatt végrehajtotta az ország rekonstrukcióját. Ehhez járult még mérhetetlen hiúsága, gyanakvása, a maga kialakította kultusz, a törvénytelenségek.

- A kultuszt mások alakították ki körülötte.
-  De ő maga óriási erőfeszítéseket tett ennek érdekében, át akarta írni a történelmet stb. Sztálin maga alakította ki a kultuszát még életében. De hadd fejezzem be elkezdett gondolatomat. A harmincas években Sztálinnak valóban sikerült az ország iparosítása, de a gazdasági élet hibásan, egyoldalúan fejlődött, nem úgy, ahogyan kellett volna. Ezt mind a mai napig érezzük a mezőgazdaságban. A sztálini terror milliós áldozatokat követelt tőlünk. A legiszonyúbb azonban a társadalom pszichológiai légkörének eltorzulása volt. És mindaz, ami történt, Sztálin kezdeményezésére ment végbe, bármelyik intézkedést nézzük is...
Most önálló gondolkodásra, bátor döntésekre van szükség, az embernek vállalnia kell a felelősséget. A pszichológiai légkör átalakításában hatalmas szerepet játszik a kultúra, az irodalom, a filmművészet, a tömegtájékoztatás. Ezek határozzák meg az ország szellemi életét. A gazdasági eredmények csak ezután következnek, lassú, hosszadalmas folyamat lesz ez.

- Mi a véleménye, megnyertük volna a háborút Sztálin nélkül?
- Ami a háborút illeti, hát én végigjártam az elejétől a végéig. 1941 júniusában kezdtem, és 1945-ben fejeztem be Berlinben. Csapattiszt, csapatparancsnok voltam. Részt vettem Berlin ostromában. És meggyőződéssel állíthatom: nem Sztálin nyerte meg a háborút. A háborút a nép nyerte meg, húszmillió fiatal, olyanok, mint maga, sőt fiatalabbak. Ők nyerték meg a háborút.
Meg azok a férfiak, asszonyok és gyerekek, akik fázva és éhezve dolgoztak, ők nyerték meg a háborút. És ha nem lett volna Sztálin, aki 1937-ben kiirtotta parancsnoki állományunk színe-virágát, aki 1941-ben súlyos hibákat követett el a háború kitörésének időpontját illetően és így tovább, a németek nem jutottak volna el a Volgáig, nem nyomulhattak volna Moszkváig. De életünk legször-nyűbb időszaka - a háború, amikor az ország sorsa egyetlen hajszálon függött -, majd a győzelem, amely megerősítette a szovjet népnek önnön erejébe, méltóságába vetett hitét: ez a korszak Sztálin nevéhez fűződik. A nép tudatában összefonódott Sztálin neve és a győzelem. És ahogyan múlt az idő, egyre több mítosz és legenda szövődött Sztálin köré, aki maga is igyekezett minden eszközzel azt bizonygatni, hogy ez az ő győzelme volt. Nos, én azt gondolom, nélküle is győztünk volna, sőt sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vele. így válaszolok a kérdésére.
Következő regényemben Németországról, a fokozódó háborús veszélyről is írok, akkor majd beszélgethetünk Hitlerről és egyebekről is...  

- Már dolgozik a következő regényén?
Jelenet a regényből készült tvsorozatból
- Már be is jelentették a közlését. Ideiglenes címe: A 35-ös év és a többi. Így hirdette meg 1987/ 6. számának borítóján a Druzsba Narodov című folyóirat, amely Az Arbat gyermekeit is közölte.
Tudja, visszagondolva azokra az időkre úgy érzem, minden forradalom a Nagy Forradalom, egy jobb jövő reményét ébreszti a népben. A forradalmat a nép a jövő nevében hajtja végre. Az októberi forradalmat a szocializmus felépítéséért vívták meg, és ha a nép látja, hogy az ő jövője van születőben, az hatalmas lelkesedést vált ki belőle. E nélkül a lelkesedés nélkül nem tudtuk volna megvédeni hazánkat a polgárháború és az intervenció idején. Nélküle nem tudtuk volna a húszas években helyreállítani gazdasági életünket, amelyet teljesen tönkretett az imperialista és a polgárháború. A népben hatalmas lelkesedés élt. Megvolt ez a harmincas években is, amikor azt mondták a népnek: létrehozzuk iparunkat, a szocializmus alapját. És ez Sztálin érdeme, mert képes volt a nép lelkesedését az építkezések felé fordítani. Megmozdult az egész nép, az egész ifjúság. Az egész népet Magnyitogorszk, a Kuznyecksztroj, a sztálingrádi traktorgyár, a gorkiji autógyár építése éltette, mindenki segíteni igyekezett, mindenki a haza javát szolgálta, senki sem akart renegát lenni.

- Ma sokan teszik fel a kérdést, s engedje meg, hogy önt is megkérdezzem: mi a véleménye a "Vezeklés" című filmről.
- Nagyra értékelem ezt a filmet, mint minden haladó művészeti jelenséget. Ezenkívül a Vezeklés filmművészeti szempontból is rendkívül színvonalas és jó munka. Ezért mint társadalmi jelenséget igen nagyra értékelem. Az más kérdés, hogy az én írói stílusomtól idegen az allegória. Ha olvasta többi könyvemet - a Nehéz homokot, A tőrt, a Kros különös vakációját -, meggyőződhetett róla, hogy én egyszerűen fogalmazok. Bonyolultan írni könnyű. Nézze itt ezeket a kéziratkötegeket: változatok Az Arbat gyermekeihez. Nézze... Egész fejezetek, egyes részek, a teljes regény változatai. El sem tudja képzelni, mennyi munkám fekszik abban, hogy mindent abszolút egyszerűvé tegyek, mert ha valamit bonyolultan írnak meg, akkor az olvasónak rébuszokat kell megfejtenie. Én arra törekszem, hogy ne legyen az írásomban semmiféle rébusz, semmiféle rejtvény, hogy ne kelljen egy mondatot kétszer elolvasni azon tűnődve, mit is akartam mondani... Csak a munkám végeredménye jut el az olvasóhoz, aki kettesben marad hőseimmel. Figyelemmel kíséri sorsukat, együttérez velük. Ha így történik, elértem a célomat. Ismétlem: az én alkotói módszeremtől egyszerűeri idegen minden allegória. A Vezeklés című filmet ezért nagyra értékelem mint társadalmi jelenséget, mint kiemelkedő filmművészeti teljesítményt, ugyanakkor ez nem felel meg az én stílusomnak. Ennyi az egész.

- Hogyan viszonyul a szovjet ifjúság körében is megjelent punkokhoz, a heavy metalosokhoz?
- Hallottam és éppen írtam is róluk: egy új televíziós filmet forgatnak a közreműködésemmel. Több tévéfilm készült már Krosról: Kros kalandjai, Kros különös vakációja. Az új film címe: Egyetem, fél négy. Kros rövidesen befejezi az egyetemet, jogász lesz. A szakmai gyakorlaton mai 15—16 éves kamaszokkal találja magát szembe. Ezért foglalkoztam kamaszokkal, és róluk szól majd a forgatókönyvem alapján készült film. Tudja, ezek a punkok meg heavy metalosok jelentéktelen, érdektelen figurák. Találkoztam ilyen fiatalokkal. Filmem azt mutatja meg, hogyan fokozódik a fiatalok érdeklődése a társadalmi, erkölcsi problémák iránt. Korábban nem adtunk a fiataloknak szellemi táplálékot, nem mondtuk meg nekik a teljes igazságot. Az igazságon fölnövekedett ember morális lény lesz, aki keresi az erkölcsi eszményeket, az erkölcsi kritériumokat. Aki hazugságokon és féligazságokon nőtt föl, abból erkölcstelen ember válik, akit a morális eszmények csak zavarnak az életben.
Az új pszichológia a tudatnak, a gondolkodásnak, az emberek szellemi arculatának átalakítását jelenti. Ahhoz, hogy igazat mondjunk, az igazságon kell fölnőnünk. Ehhez nyilvánosságra van szükség, mert a nyilvánosság, a glasznoszty az igazságra nevel. Minél több lesz az igazság, annál inkább keresik majd a kamaszok az erkölcsi ideálokat. Ez a kamaszok jellemző sajátossága. Hiszen kik is ezek a punkok és társaik? Sokszor jártam külföldön, nemrégiben másfél hónapot töltöttem az Egyesült Államokban. Az Arbat gyermekei megjelenése kapcsán előadásokat tartok különböző egyetemeken. Figyelemmel kísérem az ifjúsági mozgalmakat, amelyek külföldön gyakran öltenek politikai, filozófiai, vallásos vagy egyéb jelleget. És mit hirdetnek a mi saját nevelésű punkjaink, heavy metalosaink? Magamra raktam egy nyakörvet, tehát én metalos vagyok; kopaszra nyírtam a fejemet, én punk vagyok. Mindez ostobaság. A filmemben egészen másfajta kamaszokról akarok beszélni, olyanokról, akik keresik az erkölcsi eszményeket. Sokan vannak, és ők a valóban mai felnövekvő nemzedék. Keresik az eszményeket, az igazságot. Azt, hogy miként lehet az igazságnak megfelelően élni. Ez lesz most a legfontosabb kérdés a kamaszok számára.
A húszas években ifjúságunk eleven politikai életet élt. A Komszomol politikai szervezet volt. Én 1925-ben léptem be. Aktívan részt vettünk a politikai kérdések megvitatásában, elemeztük a Lenin életében és a halála után folyó vitákat. Volt iskolai önkormányzatunk, ami tényleg önálló volt, erkölcsi, politikai kérdéseket vitattunk meg; mindez jellemző a kamaszokra. Keresik a helyüket a társadalomban.
Ön most felkeresett engem. Ön fiatal ember, a saját feje szerint, önállóan gondolkodik. Ilyen a mi ifjúságunk. Nem igaz, hogy nem gondolkodik.

- Sok külföldi tudósító is megkeresi önt. Mi érdekli őket?
- Most az egész világot érdekli az, ami országunkban végbemegy. Tudni akarják, komoly-e a dolog, tartós lesz-e.

- Még két szokatlan kérdés. Mi az, ami az életben leginkább segítette önt?
- Az életben? Erre egy eredeti, aforisztikus választ kellene adnom. A leginkább én magam akadályoztam és segítettem önmagamat. 

- Érdekes válasz. Az ön korai művei immár a gyerekirodalom klasszikusai. Mai szemmel hogyan vélekedik ezekről az írásairól?
- Jónak tartom őket. A tőr, a Bronzmadár, A lövés a húszas éveket idézi. Ez is a gyerekkorom ideje. Egyébként A lövésben (1975) már szerepel Szása Pankratov. Sőt A tőr című trilógia utolsó részében (1948) is. A folytonosságot akarom ábrázolni. A tőr volt az első könyvem. Belé vetettem minden reményemet, hogy író lesz belőlem. 37 éves voltam, amikor megírtam és megjelent. Látja, milyen későn kezdtem? Miért tartom értékesnek ezeket a könyveket? Mindenekelőtt azért, mert morális töltésű írások. De ennek megítélése ismét a kritikusok dolga. A szereplőim morális töltésű emberek. Kros, bár kissé infantilis, magában hordozza a morális töltés kezdeményeit. Ugyanúgy, ahogy A tőr gyerekhősei is, egy másik nemzedék, a forradalom fiai. Önzetlenek voltak, semmire nem tartottak igényt, voltak eszményeik, s ha talán türelmetlenek voltak is mások véleményével szemben, becsületesek voltak. Gyűlölték a karrieristákat, a harácsolókat, a nyerészkedőket. A forradalom vonásait viselték magukon. Az eszméik voltak morális töltésűek. Ilyen az én Szása Pankratovom is. Ő nem azonos velem. Azt hiszem, én rosszabb voltam, mint ő. De ő veszi át A tőr hőseitől a stafétabotot. Kros már egy másik generációt, a hatvanas-hetvenes évek nemzedékét képviseli, és ez a nemzedék már másmilyen erkölcsi eszményt keresett, az emberi igazságét, a lelkiismeretét.
Örülök, hogy könyveimen több nemzedék nőtt föl, hogy máig olvassák, kiadják őket. Nemrég jelent meg újra A tőr. Ezek készítették elő Az Arbat gyermekeit.
Az én időmben az ifjúság véleménykülönbségei megmaradtak egy közös eszmei platformon, a szocializmus iránti odaadás keretei között. Majd kialakult az egységes gondolkodás: csak Sztálin, csak ő, csak amit ő mondott, az igaz. Minden Sztálinhoz igazodott. Még A leninizmus kérdései című könyv is, amely annak a kornak alapműve volt. Az emberek már hallgattak. De amikor kitört a háború, és szembenéztek a halállal, a veszéllyel, megváltoztak. Szinte megszabadultak a nyomástól, a gyanakvástól, a bizalmatlanságtól. Ha rohamra indultunk, és a társunk megsebesült, a hátunkon cipeltük ki a tűzvonalból. A háború hirtelen a felszínre hozta az emberek valódi tulajdonságait. Beszélnünk kell a történelmünkről. Úgy kell a néppel beszélni, hogy mindenki megérezze, mindez rá is tartozik.
Az Arbat gyermekeit húsz évig nem adták ki. Alekszandr Tvardovszkij minden tőle telhetőt megtett azért, hogy közölhesse regényemet a Novij Mirben. 1978-ban, amikor megjelent a Nehéz homok, úgy éreztem, annak a sikere nyomán sikerül valamit kiharcolni. És meg is jelent egy előzetes, miszerint lehozzák Az Arbat gyermekeit. De a dologból megint nem lett semmi. Akkor írtam meg az utolsó, a harmadik részt. Azt ajánlották, jelentessem meg a könyvet külföldön, de ezt nem akartam.
A világ legnagyobb újságjaiban, a Timesban és a New York Herald Tribune-ban az első oldalon közölték a válaszomat: „Erre a regényre az én népemnek, az én hazámnak van szüksége, és elsőként itthon kell megjelennie." És kivártam ezt az időt. Én ebben látom az író kötelességét. A saját népe számára kell dolgoznia, és a néppel kell tartania jóban-rosszban. Ennek a regénynek előbb-utóbb meg kellett jelennie. (...)


 WEISZ GYÖRGYI fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1988 / 3. sz. 162-168. oldalak