"Meghallottuk a hírt és jöttünk..." (1)

MIHAIL LOHVICKIJ
Egy lány lemaradt a vonatról

Jött lefelé a hegyről a jószág. Vörhenyes színű tehenek jelentek meg szétszórtan az erdei tisztásokon, fejüket a falu irányába tartották, megismerték már a falu illatát. A tehenek eltűntek a fák mögött, lökdösődtek a keskeny ösvényeken, majd meggyorsították lépéseiket. A kutyák nyelvüket lógatva, nyugtalanul tekintettek a pásztorra, és futottak a csorda után.
A folyó túlsó partján, egy meredek, sziklás lejtőn fehér labdákként szökdelltek a kecskék. Amint az útra értek, mekegve rohantak a függőhídra. Elöl ment csattogó patáival egy gőgös, szakállas kecskebak. A kecskék úgy tettek, mintha siettek volna haza, de valójában azon töprengtek, hogy hogyan lehetne a híd után bejutni egy kertbe.

A konyhák fölött könnyű füst lebegett. Valahol vödrökkel csörömpöltek. Az iskola udvarán fiúk futballoztak. Néhány szurkoló hol helyeslően, hol lekicsinylőén kiabált. Az állomáson a szálfahasábokon ültek az öregek, és az életről beszélgettek.
Mellettük ment el egy kilencvenéves, idős asszony, meggörnyedt hátán uborkával teli zsákot vitt. Az egész falu öreg szülének nevezte, ami azt jelenti szó szerint, hogy öreg anyóka, egyszerűen — nagymama. Nagymama sok volt a faluban, de öreg szülének egyedül csak őt nevezték.

—  Na, gyerekek — kiabált valaki az öregek közül —  nem látjátok, hogy segítség kell!? 
Az egyik futballdrukker, egy tizenhárom éves fiú odaszaladt az öreg nénihez. Az idős asszony ellökte magától.
—  Magam is elviszem, ne szégyeníts meg! A felső faluból cipelem, már nincs sok hátra!
—  Add ide, add ide, öreg szüle! — A fiú elvette az öregasszonytól a zsákot, hátára vette, és kivörösödve az erőlködéstől, futni kezdett a szűk utcán végig.
—  El ne ess, fiacskám! — mondta kiegyenesedve az öreg szüle. — Adjon neked az isten egészséget! — És szapora, apró lépésekkel követte a fiút.
—  Úgy legyen! — szólaltak meg az öregek.  - Régebben nem adta volna oda a zsákot.
—  Idegenek előtt most se adja!
—  Dehogy is adná! Dolgozik a konyhakertben, piacra megy, fát vág, amikor kedve támad, szilvapálinkát iszik.
—  Azért már nem olyan, mint régen, nem olyan.
—  Harminc évet is elél még.
—  Lehet, hogy negyvenet. A hangulatától függ, ahogy ő akarja.
—  Ez igaz. Ha az ember elfáradt, nem akar többé örülni, és az emberekre nézni, akkor a halál mindjárt kopogtat az ajtón — kip-kop.
—  Ne igyunk erre egy kis bort? Mulatunk és dalolunk, amíg lehet.
—  Helyesen beszélsz, és jókor mondtad a mondandódat. Csak Salikót nem hívjuk — vasárnap szinte támolygott végig a falun.
—  Férfi az ilyen? Asztalunkhoz ültethetjük-e az ilyen férfit? Úgy tűnik, mintha korábban semmit nem ivott volna.
Megjelenik az úton egy teherautó, a hídra ereszkedik, a rakodóra fordul, átmegy a vasúti síneken.
—  Árut hoztak a boltba.
—  Nem, filmet. Mesélték, hogy valamilyen olasz filmet hoznak. 
Két férfi megy el mellettük, vállukon kapa.
—  Kukoricát kapáltak. . . Hé, Vano, mi van a kukoricával?
—  Megvan — feleli az egyik férfi. — Csak néha betéved oda a medve, sok zsenge kukoricacsövet letördelt.
—  Meg kell lesni.
—  Meg is tesszük.
Két járomba fogott ökör hosszú gerendákat húz.
—  Georgij építkezik, a fiának épít, Misiko hamarosan hazajön a hadseregből.

Az alkonyi félhomályban csendesen beszélgetnek az öregek. Elsötétedtek a hegyek lejtői. A házak ablakaiban kigyúltak a fények. Az ég még világos volt, orgonalila színben derengett. Amikor keleten feltűnik az első csillag, az öregek felkelnek és szétszélednek, hazamennek. Aztán egyszer csak az egyik almáskertben a villanyoszlopon kigyullad egy lámpa. Az öregek újra kimennek a fényre, összegyűlnek, van, aki egy korsó bort hoz, egyesek savanyúságot, mások kenyeret és tányéron hacsapurit [túrával töltött kelt tészta, melegen fogyasztják - f. megj.]. Letelepszenek a fa alatt, megválasztják a tamadát, bort iszogatnak, beszélgetnek erről-arról, tréfálkoznak és nevetnek.

A zsúfolt, kis klubban zörög a mozigép. A filmvásznon egy fiatal pár, olaszok, hajlékot keresnek maguknak, hosszasan csókolóznak, hogy a nézők nevetnek, és valaki közbekiabál: „Megfulladtok!" Aztán megpofozzák egymást, a nézők morajlanak, jelezve nemtetszésüket. Az állomáson asszonyok ülnek a gerendákon, nézik, ahogy a másik parton, a vízben vérvörös színben visszatükröződnek a fáklyák — fiúk csalogatják a fényre a halakat.

Feltűnt az égen sok, nagy csillag. Szikrázó kékség vonta be a magaslatot.
—  Lehullt egy csillag! — jegyzi meg egy női hang.
—  Azt jelenti, hogy egy ember megszületett a földön.
—  Szona, a te lányod még nem szült?
—  Ide utazik szülni, úgy tudom. És a te menyed. Varo?
—   Azt írták, ikreket vár.
—  Jön a vonat, halljátok?

A hegyszorosból halk zakatolás hallatszott, aztán a sötétségben sárga szaggatott vonalakként tűnnek fel a kocsik ablakai. A reflektor fénye megvilágítja az erdős hegyoldalakat és a szirteket. Az imbolygó fény elvakítja az asszonyok szemét, bevilágítja a síneket, és szétárad a hegyek közti szurdokban. A villanymozdony mély hangon tűlköl, és megáll az állomáson. Valaki kihajol a kocsi peronjáról és azt kiabálja:
—  Hé, emberek! Egy nő magukhoz jött, de tévedésből leszállt a kőbányánál. Halljátok emberek, egy nő lemaradt, mondom!
Rövid, hangos füttyjel hallatszik. A vonat megmozdul, eltűnik a kanyarban. Az állomáson asszonyok jelennek meg.
—  Hallották? Egy nő rossz helyen szállt le!
—   Ki lehetett?
—  Egyedül a sötétben.

A kőbánya, amit dinamittal robbantottak ki a hegyoldalból. — a falutól öt kilométerre van. Ott nappal követ bányásznak. A kőbányánál a vonat lelassul, hogy ne okozzon hegyomlást, sőt előfordul, hogy néha meg is áll. Éjjel senki sincs a kőbányában.
—  Mit lármáztok? Mi történt? — kiabálják a kertből. Repül a válasz:
—  A vonatból azt kiabálták, hogy egy nő jött hozzánk, de eltévedt, és leszállt a kőbányánál.
—  Falunkbeli nem lehet! Biztosan idegen — kezdték tárgyalni az öregek. — Devadzénél nyaralók vannak. Tbilisziből. Lehet, hogy hozzájuk akart menni. Razmadzénál szintén nyaralók laknak, és Gelasvilinél is.
—  Nincs olyan messze, eljut odáig.                                
—  Szörnyű lehet egy nőnek, ilyenkor a kőbányánál, egyedül.
—  Tegnap medvék jártak a kukoricásban.
—  Csak ne történjék vele valami baj!
—  Van lámpám. Eléje megyek! — Az egyik öregember felkelt a helyéről. — Ne igyátok meg a bort nélkülem! Egy óra múlva jövök!
—  Igyál az útra, Vászo. Menj csak így, minek neked a lámpa? Mi az, nem ismered az utat?
—  Hogyhogy nem ismerem? Hatvan éve járok rajta. Sötét van, megijedhet. Nem tudja, ki vagyok, rossz szándékú embernek is gondolhat. Ha lámpával megyek és világítok, akkor megnyugszik.
—  Ej, te! Lehet, hogy még inkább megijed! Hátha azt gondolja, ez az öreg ördög talán a föld alól jött elő?!
—  Majd adok én neked ördögöt! - fenyegetőzött nagy nevetés közepette Vászo. A hírek úgy szóródtak szét a faluban, mint a permet.

Az egyik asszony benézett a.klubba, a másik asszony körbejárta azokat a családokat, melyek között a nemrég érkezettek voltak, a harmadik egyszerűen közölte a hírt szomszédjával. Csapódtak a házak ajtajai, felgyújtották a villanyt ott is, ahol már rég aludtak.

Vászo elindult, maga mögött hagyta a falut, lengett kezében a lámpa, fényt bocsátva a sínekre, a földiszeder-bokrokra, melyek a sziklás út fölött húzódtak. Vászo egy régi vadász gyors járásával ment, egyenest a cél felé.
A kőbányáig már csak fél kilométer maradt, amikor fény villant fel előtte, és lépések hallatszottak. Vászo megállapította, hogy ketten jönnek, jól szemügyre vette őket a szürkületben. Igen, ketten vannak, egy férfi és egy nő. A férfi kezében petróleumlámpa. Közeledtek. Vászo megismerte a szomszédját, a pályafelvigyázót, Georgijt.

—  Szervusz, Georgij! Kivel sétálsz éjszakánként?
—  Á, Vászo, te vagy az? Ez a fiatal nő tévedésből leszállt a kőbányánál. 
Vászo felemelte a lámpát.
—  Szervusz, kedves! Hogyan történt?
—  Elszenderedtem, úgy hallottam, mintha valaki azt mondta volna, Kortanyeti. Közel ültem az ajtóhoz, ledobtam a csomagjaimat és leugrottam. Mikor észrevettem, hogy körös-körül sötét van, és nincs állomás, kiabálni kezdtem, de a vonat már továbbment.
—  A gépész biztos megállt volna, de nem hallotta a maga kiáltását! Na, menjünk! Georgij, add ide a bőröndöt, hiszen én is a fiatalasszonyért jöttem! Most én is fiatal lánykával sétálok. Hogy hívnak kislány?
—  Nyina.
—  Kihez utazol?
—  Razmadzéhoz. Ott van anyám és a gyerekek.
—  Menjünk! Viszontlátásra, Georgij!
—  Viszontlátásra, Vászo!
—  Köszönöm, Georgij! — mondta Nyina.
—  Ugyan már, mit köszön!
Vászo és Nyina a talpfákon lépkedtek.
—  Megijedtél? — kérdezte Georgij.
—  Kicsit.

A fák között felvillant egy zseblámpa fénye.
—  Valaki jön — mondta Nyina.
Vászo kurtán felnevetett. Két fiú lépett hozzá.
—  Elkéstetek, de azért derék gyerekek vagytok! — mondta nekik Vászo.
—  A klubban filmet néztünk, mikor megtudtuk, hogy egy nő a kőbányánál maradt — kezdte mesélni az egyik.
—  Úgy gondoltuk, el kell mennünk érte! Vászo bácsi, add ide a bőröndöt! És magánál mi van még? Ez a szatyor? Adja ide, adja csak!

Négyen bandukoltak a folyó mentén, s hogy lerövidítsék az utat, bal felé mentek, az ösvényre, a dombra és látták, hogy a vasúti pályán emberek jönnek gyors léptekkel, és fáklyákkal integetnek.
—  Ide! — kiabálta Vászo. — Álljatok meg! Találkoztunk már!
—  Ki szállt le a kőbányánál? — hallatszott válaszul a kérdés.
—  Razmadzéhoz jött, Nyinának hívják.
—  Van csomagja? Segítsünk?
—  Nem kell — felelte Vászo.
—  Megijedt a fiatalasszony?
—  Nem! — kiabálta Nyina. — Köszönöm a segítséget, köszönöm.
—  Halásztunk, meghallottuk a hírt és jöttünk.
—  Észnél kell lenni! — dörmögte Vászo. — „Meghallottuk, jöttünk." Persze az nem jut eszükbe, hogy majdnem meztelenek, fürdőruhában vannak. Így a sötétben halálra ijeszthetnek valakit! Nézd, még jönnek. Hallják a hangokat? Aj, de ostobák a falunkbeliek. Csapjanak agyon egy kővel, ha nem minden házból indult el valaki, ahelyett, hogy megkérdeznék, megtudakozódnák, elment-e már valaki segíteni?
A fiúk elnevették magukat.
—  Vászo bácsi, amikor útnak indultál, megkérdeztél valakit, hogy elment-e előtted? 
Az öreg zavartan köhögött, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

BENYÓ JUDIT fordítása

A kompnál

Kortanyeti faluban nem szerették túlságosan Uknarát, Svelidze konyhakertész fiát. Igazából Misikónak hívták a gyereket, de az Uknara gúnynév, ami naplopót jelent, úgy ráragadt, hogy még odahaza sem szólították másképp.
—  Itt valami idegen is benne lehetett a dologban — tréfálkoztak az emberek, ha feltűnt valahol lángvörös, loboncos üstöke. — Mifelénk soha, egyetlen vörös sem volt. És kire üt ez a csibész természete?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

A csibésznek persze mindegy volt, hogy mit beszélnek róla: rohangászott a faluban, a tyúkokat hajkurászta, hergelte a kutyákat. Egyszer két macskát kötött össze a farkánál fogva, és úgy engedte be őket az emberek közé, máskor meg fölmászott a himlőhelyes Matrona viskójának a padlására, és üvegpalackok letört nyakát dugdosta a fal repedéseibe. Micsoda süvöltés támadt, ahogy átfújt rajtuk a szél; az egyiknek vékony a hangja, mintha sírna valaki, a másik meg huhog. Matrona este sikoltozva hívta segítségül a szomszédokat.
Botokkal, nyársakkal, vasvillával felfegyverkezve valóságos kis sereg mászott föl a padlásra. Éjfél elmúlt, mire rájöttek, hogy miről is van szó. Uknara meg volt elégedve magával; a hasát fogta nevettében. Hej, de nyakon verték volna akkor, na dehát, addig nem bűnös valaki, amíg rajta nem kapják.

Szandro Svelidze, az öreg kertész térdig lejárta a lábát, arnikor be akarta juttatni a fiút valami munkára. De sehol sem fogadták be.
Amikor a faluban elhatározták, hogy átkelőhelyet létesítenek a folyón, s már a hatalmas csónakokat is kezdték építem, Svelidze bement a tanácsba, hogy fogadják föl a fiát révésznek.
Az elnök, a félkarú Mito hosszú ideig hallgatott, csak hogy meg ne bántsa régi cimboráját, aztán ezt kérdezte tőle:
—  Na és ha, Uk.. ., ha elsüllyeszti a kompot az emberekkel együtt?
—  Az nem létezik! Hát, hogy lehetne elsüllyeszteni? Ott van az a vastag drótkötél, a hajók erősek, a gerendákat jól összeácsolták.
—  Már van révész... — hazudta az elnök.
—  A torkomra tetted a kést!

Szandro hazament; a kapuban szembe találta a gyereket; amúgy isten igazából lekevert neki egy nyaklevest. Uknara elugrott, és kérdő pillantást vetett az apjára; barna szeme elkerekült, egy hajfürt lógott a homlokára.
—  Nesze neked, elsüllyeszteni a kompot, az anyád istenit! — mondta komoran Szandro, ahogy bement az udvarra.
Uknara megvonta vézna vállát — ez most egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor nem tudta, hogy miért kapott, hiszen ok nélkül sohasem bántotta az apja.

Szökdécselve lefutott a folyóhoz. Ettől kezdve egy álló héten át ott lebzselt az ácsok körül, zavarta őket a munkájukban; amikor aztán kifeszítették a drótkötelet a két part közt és kipróbálták a kompot — két nagyobbfajta lapos fenekű csónak, rajtuk vastag gerendázat — rájött, hogy keresve sem találni jobb helyet, ahonnét a vízbe ugrálhat, mint a csónakok fara.

Akármennyit is mérgelődött Mito, akárhányszor is elzavarta őket Vazsa, a révész, aki valóságos hajóskapitánynak képzelte magát, Uknara belevaló irányításával a gyereksereg végérvényesen befészkelte magát a csónakok farán.
A komp eltávolodik a parttól, a középső, gyors folyás hullámokat vet a hajók tompa orránál, és akkor: plüh, plüh — a barnára sült gyerekek beugrálnak a vízbe. Vazsa irigykedve nézi őket; neki nincs ideje fürödni, mert hol az egyik, hol a másik parton harsán föl:
—  Vazsa! Hahó-ó! Vazsa! A kompot, a kompot!

De ősszel, amikor kezdődött a szeles, esős idő, beállt a hideg, már ő sem irigyelte kis cimboráit, hiszen lejárt a fürdés ideje. Most az öreg Beszoval együtt dolgozott; reggel iskolába ment, délben felváltotta társát. Unalmas volt a szolgálat; máshol jártak a cimborái, ő meg itt ülhetett a szemerkélő esőben a furnér bódéban, és vacoghatott a foga a hidegtől. Csak Uknara nem felejtkezett meg róla, mindennap kijött horgászni. De beszélni vele sem lehetett. Ha megszólalt, Uknara csak rápisszegett válasz helyett:
—  Csendesebben te, elfuserált kapitány!. ..
Szánalmasan nézett ki Uknara; a szája elkékült, reszketett a hidegtől, a szeme meg úgy parázslott, mintha belülről hevítették volna.

Az egyik vasárnap tiszta idő volt; a szél elhajtotta a felhőket, fütyülve fújt át a hegyszoroson, rázta a hatalmas fenyőket, felkorbácsolta az esőzések után megduzzadt folyó vizét, és arra kényszerítette az embereket, hogy szorosabban fogják össze magukon a kendőt, a csuklyát.

Reggeltől kezdve szinte kiürült a falu, mindenki elment a vásárra. Délután kezdtek hazaszállingózni ; néhányan vonattal jöttek, a többiek meg, akik autóval, most a folyó túlsó partjárói hívogatták a révészt.
Uknara a szél elől egy hatalmas görgelékkő mögé húzódva a parton ácsorgott, és csípős megjegyzésekkel fogadta a kompról partra szállókat.
—  Csak nem nyaralni jöttek? Szobát akarnak kivenni? — kérdi Zsenya Gongadzét és a férjét, akiken új gabardin esőkabát volt. És visítva nevet hozzá. Gongadzéék a nyáron üdülőknek adták ki az egész házat, ők maguk meg a tehénistállóban húzták meg magukat.
—  Gratulálok az új szerzeményhez — üdvözli gúnyosan a divatmajom Szonat, akinek a mellén egy új bross pompázik —, hasznos dolog is egy szép bross; ha majd tönkremegy, a tűjével megfoltozhatod az apád nadrágját.

Szona mögött foltozott térdű nadrágban lépkedett koros apja. Uknara csúfolódása felbőszítette a lányt. . . Megállt, hogy leszedje a keresztvizet a pimasz fráterről, de az egy másik kő mögé surranva már új áldozatot keresett éles szemével.
Aztán hirtelen előugrott, és úgy futott a vízhez, mintha kergették volna. Futtában lekapta kabátját, cipőjét.
Belevetette magát a zúgó folyóba; szinte még ugyanabban a pillanatban elnyújtott női kiáltás hangzott fel a kompon. Uknara nem hallotta a kiáltást; néhány erős karcsapással beúszott a folyó közepére, és lebukott a víz alá.
Közben a komp kiért a kavicsos partra; két asszony ugrott le róla elsőnek. Kétségbeesett, őrjöngő kiáltozással letépték fejükről a kendőt, összekarmolták az arcukat, és a folyás irányában nekiiramodtak a parton. Az emberek kiugrottak a házakból, és lefutottak a komphoz, hogy megtudják, mi történt.

Uknara a zúgók alatt úszott ki. Elhagyta minden ereje, sápadt volt; egy kislányt tartott a karjában, alig tudott vele kimászni a vízből. A kicsi nem is lélegzett, de addigra, mire az emberek odaértek hozzájuk, már magához tért. Az anyja és a nénikéje szinte kitépték Uknara kezéből a kislányt, becézni kezdték, elhalmozták csókjaikkal. Körülvették őket az emberek. Most derült ki, hogy a kislány a beszélgetésbe felejtkezett asszonyok mellől odament a komp széléhez, és vízbe esett.

—  Ha nem veszi észre ez az Uknara gyerek, akkor elvesztettük volna — szipogja az anyja. — Drágaságom, hát megijedtél? Gyorsan, gyorsan, szaladjunk haza, mert még megfázol! Boldogságom, szemem világa!

Uknara a hidegtől vacogva félrehúzódott, és a zúgó tömeget nézte: voltak, akik sajnálkoztak az eset miatt, mások az asszonyokat szidták, akik a nagy beszélgetésben elfelejtkeztek a gyerekről.
Uknara vánszorogva megindult, hogy megkeresse kabátját és cipőjét, de hirtelen megragadta valaki a vállát.
—  Várj csak. fiam!

A fiú megfordult, a kolhozelnök, Szergo Betanyeli állt mellette. Uknara visszahőkölt, szokás szerint készen rá, hogy valami magyarázattal kivágja magát. Az elnök szó nélkül kezet nyújtott neki. Még soha, senki sem fogott vele kezet. Ügyetlenül nyújtotta maga elé széttárt ujjú tenyerét. Betanyeli keményen megszorította hatalmas, meleg kezével. Mielőtt a fiú leereszthette volna a kezét, már más szorította meg.
—  Na, vedd csak fel az én kabátom! — mondta Szergo. — De szaporán ám! Úgy bizony! Most aztán nyomás haza! Gyerünk, gyerünk!
Átkarolta a fiú vállát, megindultak, mögöttük az emberek.

Amíg az elnök a fiúval beszélgetett, a himlőhelyes Matrona, aki igen szeretett elsőként beállítani az új hírekkel, előrerohant.
—  Gyorsan, gyorsan, Szandro! Uknara beleugrott a folyóba. . . A kislány beleesett, gyorsan, gyorsan! — hadarta összefüggéstelenül, ahogy befutott Svelidzéék udvarára.
A holtra rémült Szandro úgy ugrott ki az utcára, ahogy éppen volt. Nem kellett messzire futnia, az iskola mellett vette észre az embereket. Köztük volt a fia is: az elnökkel jött. Mintha vasvillával hányták volna rá, úgy lógott rajta az elnök új kiskabátja, vizes vörös haja most is úgy lógott a homlokába, mint akármikor máskor.
—  Na megállj, majd adok én neked! — fenyegette meg az öreg, és futásnak eredt feléje. Futtában kirántott az egyik sövényből egy botot. A bottal hadonászva ért oda a fiúhoz.
—  Jaj! — tört ki Uknarából.
—  Ne merj hozzányúlni Misikóhoz! — kiáltott Szandróra az elnök, és kirántotta a kezéből a botot.

Az öreg tanácstalanul nézte a fiát. Hosszú évek óta most először szólította valaki őt a rendes nevén. Rá nem jöhetett volna, hogy mi jót csinálhatott a gyerek. Végighallgatta az elnököt, aztán sarkon fordult, és rohant hazáig.
—  Tán csak nem ment el az öreg esze? — kérdezte valaki.
—  Nem bizony — mondta a találékony Szergo, és elmosolyodott. — Rohan az asszonyhoz, viszi neki a jó hírt.

Uknara görnyedt apja után nézett, huncut szemét könny futotta el; életében most először értett meg valamit.
Szandro már a ház tornácán állt, és hadonászva kiabált az emberek felé: — Jöjjenek, jöjjenek be hozzánk! Már terítünk is! Mindenki jöjjön vendégségbe, mindenki!...

BRATKA LÁSZLÓ fordítása