Állati esetek

IVÁN SZOKOLOV-MIKITOV

A Petyka

A belovezsi rengetegben töltöttük a nyarat. Mutattak ott nekem tágas kifutókban élő ritka bölényeket. Nemegyszer láttam szabadon mozgó szarvasokat, amelyek nyugodtan ki-kiszaladtak a kocsiutakra, vadásztam kolhozföldeket pusztító vaddisznókra. Megfigyeltem fekete gólyákat, amelyek magas fákon fészkeltek.
De a legjobban Petyka, a szelíd holló maradt meg az emlékezetünkben. Petykával a természetvédelmi terület igazgatója — régi jó barátom — ismertetett meg.

Odaérkezésünk első napján kimentünk a folyó partjára. Egy magas fa csúcsán egy holló ült. A rezervátum igazgatója rám nézett és elmosolyodott.
— Akar megismerkedni a mi Petykánkkal?
Feje fölött meglengette a sapkáját, és hangosan így szólt:
—  Petyka, Petyenyka, repülj ide!
A holló nagy meglepetésemre — mintha értené az emberi beszédet — lerepült a fa tetejéről, és fekete szárnyát széttárva, csendesen vitorlázva, nyugodtan rászállt gazdájának, a rezervátum igazgatójának vállára.
—  Ismerkedj meg a vendégünkkel, Petya!  — mondta a gazda, és szelíden letaszigálta a hollót a válláról.
A Petyka egy szárnycsapással átköltözött az én vállamra. Nagy, fekete és igen komoly madár volt.
Kotorásztam a zsebeimben, találtam egy kis darab száraz süteményt. A Petyka a csőrébe vette a süteményt, és óvatosan a csőre alatti zacskóba rejtette.

A zsebeimben nem akadt több sütemény. Elővettem egy kis tízkopejkást, és megmutattam a Petykának. Ezt a pénzdarabot is a csőre alatti zacskóba rejtette a sütemény mellé, aztán leszállt a homokos útra, és csőrével egy kis kerek gödröt vájt. Miután a homokba temette a süteményt meg a pénzdarabot, gyakorlottan kitépett egy fűcsomót, és a kis homokhalomba dugta.

A rezervátumban sok történetet hallottam a csintalan Petyka csínyeiről. A természetvédelmi terület munkatársai elmondták, hogy egyszer egy női táskából pénzt csent, más alkalommal pedig ebédidőben berepült az ablakon, szétdobálta és ellopta egy bizottság okmányait, azét, amely ellenőrzés végett érkezett a természetvédelmi területre. Petyka az elorzott holmit a tető fölött egy üres fészekbe dugta el, ahonnan ügyesen sikerült kiüldöznie a gólyákat. Ebben a fészekben nemegyszer találtak késeket, kanalakat, villákat meg sok más tárgyat. Különösen sok bosszúságot okozott Petyka az itt áthaladó sofőröknek. Alig áll meg az autó, alig rakja szét a sofőr a szerszámait, a motorról leszedett anyacsavarokat meg orsókat — a Petyka máris ott terem! Nyúlna a sofőr a legszükségesebb anyacsavarért vagy szerszámért, de az már nincs sehol. Elemelte a Petyka.

Elmondták, hogy a Petyka nem szereti a nőket. Rászáll egy-egy kibodorított, kifestett leányzó vállára, és máris összekócolja, elrontja ünnepi frizuráját, vagy igen fájdalmasan belecsíp a fülébe. A nők egy kissé féltek a Petykától, és két kézzel igyekeztek elhessegetni. Nagyon is lehetséges, hogy ezek a heves mozdulatok ingerelték és bosszantották a Petykát. Azt is beszélték, hogy a Petykát nem szerették a vad hollók, amelyekhez olykor megpróbált közeledni. Azok ütötték-verték, és igyekeztek elzavarni, mintha nem akarnák megbocsátani az árulást.

A pajkos Petyka egyszer ilyen csínyt követett el. Tavasszal egy idős asszony káposztapalántákat ültetett. Takaros sorokba ültetgette szét az ágyasokban a kis káposztagyökereket. Az asszony egészen belemerült a munkába, nem vette észre, hogy mellette ott sétálgat az ágyasokon a Petyka is. Az elültetett palántákat mind átültette a maga módján, persze teljesen rendetlenül...

A Petykának nem minden csínye volt ártatlan. Nyáron kezdte elhordani a kiscsirkéket. A Petykát mindenki ismerte és szerette, sőt még az ilyen gonosz csínyeket is megbocsátották neki.

A természetvédelmi terület igazgatója megpróbálta vadászatra beidomítani. Az erdőszéleken kószálva magával vitte vadászkutya helyett. A Petyka fáról fára szállva, fentről jól látott minden egyes mezeinyulat, amely megbújt a bokrokban; ilyenkor keringeni és károgni kezdett. Az igazgató odament, és felverte a meglapuló nyulat.

A Petyka tragikus elpusztulását akkor írták meg nekem, amikor már visszatértem Leningrádba. A rezervátum egyik munkatársa azt írta: ősszel idegen emberek érkeztek a rezervátumba, hogy újjáépítsék a folyó leomlott hídját. Az egyik jövevény — a Petyka létezéséről és csínyjeiről mit sem tudva — horgászgatott. A horgász a folyóparton ülve maga mellé, a földre rakta a kifogott folyami sügéreket meg veresszárnyú koncérokat.

A Petyka, amely mindent észrevett, nyomban megjelent a horgászás helyszínén, és kezdte elhordani a kifogott kis halakat. A balszerencsés horgász a Petya csínyjeit észrevéve, megragadott egy botot, és egy csapásra agyonütötte a békésen ott ülő csínytevő Petykát.

„Az a legmeglepőbb, hogy a tragikusan elpusztult Petyka hullájának felboncolása után kiderült: közös kedvencünk nem Petyka volt, hanem Máska — írta a rezervátum munkatársa, egy zoológus. A hollófélék nemét a külsejük alapján nem lehet felismerni, így aztán hosszú ideig tévesen Petykának véltük a Máskát."


A nyúl

Sok évvel ezelőtt történt. Kora reggel hazafelé tartottam a siketfajdoknak egy távoli dürgési helyéről. Miután üggyel-bajjal átvergődtem egy tűz-pusztította, ingoványos mocsáron, kiválasztottam egy alkalmas helyet, leültem pihenni egy nagy zöld fatönknél, amely nagyon hasonlított egy kényelmes karosszékhez.

Az erdőben csend volt, a nap már feljött. Pipára gyújtottam, és a tönknél elterpeszkedve, a puskát a térdemre téve fülelni kezdtem a hangokra. Hallani lehetett, ahogy zajonganak a darvak a mocsárban, dürrögnek az aranyszínű égen a sárszalonkák. Valahol a közelben egy császármadár kezdett hangosan csörögni és fütyülni.

Én tavasszal sose lőttem császármadarat,  de megsárgult  nyúlcsontból  való   régi   madarászsípomtó! sohasem váltam meg. Tetszett nekem, hogy füttyel felelgessünk egymásnak a császármadarakkal, és közelről nézzem a füttyszóra odarepülő szilaj kis kakasokat, amelyek szétterpesztett szárnyacskával és farokkal, fürgén futkároztak a tuskókon meg a zsombékokon — csaknem a lábamnál.

Ahogy pipálgattam és füttyel feleseltem egy odaszálló császármadárral, egyszer csak megpillantottam a fák törzse mögött egy fehér nyulat, amely csendesen egyenest énfelém ugrabugrált. A fáradt nyuszi, vidám éjszakai kalandok után, hazafelé, a vackára igyekezett. Rövid szökkenésekkel, csendben ugrált a vöröses mohos zsombékokon. Nedves kis combján mulatságosán fityegtek színehagyott téli nadrágjának cafatai.

Mozdulatlanul ültem, még az ujjam se moccant, beleolvadtam a magas zöld fatönkbe. Amikor a nyúl egészen közel futott, szinte a térdem közé, egy picit megmozdultam, és halkan azt mondtam:

—  Ahá, kezembe kerültél, tapsifüles!

Istenem, hogy mi történt azzal a nyúllal! Rögtön kapta-fogta magát, aztán csak a kis gatyája meg a kurta farka tűnt fel a zsombékok közt — többször is! Harsány kacajjal kiáltottam a nyúl után:

—  Vidd is az irhád, tapsikám, de minél gyorsabban!

Minden vadásznak van a tarsolyában sok emlék az erdőben történt váratlan találkozásokról és kalandokról. Az ilyen vadászok a telitalálataikról, a lelőtt és zsákmányul ejtett vadról, az okos kutyák munkájáról szoktak mesélni. Én hosszú vadászéletem alatt sok nagy- és apróvadat ejtettem el, nemegyszer vadásztam farkasra, medvére, de — furcsa dolog — ez a hétköznapi találkozás a kéjhajhász nyuszival jobban az emlékezetembe vésődött, mint a legsikeresebb, zsákmányban legdúsabb vadászataim bármelyike.

Mintha most is látnám az erdőt, a csendes reggelt, hallanám a császármadár füttyét; és tisztán látom a fehér nyuszit, a nedves kis gatyáját.

Vidd az irhád, tapsi koma, jó egészséget!

MAKAI IMRE fordításai

Néhány szó Ivan Szokolov-Mikitovról:

Sz. 1892-mh. 1975, orosz író. 1912-től jelentek meg elbeszélései, novellái. Többnyire realista zsánerképeket alkot. Kedvelt műfajában (útirajz) jelent megf egyik legjelentősebb műve: Szevernije rasszkazi (Északi történetek). Jelentős még önéletírása. Több műve is megjelent magyar nyelven. Stílusművészete a Pausztovszkij és Bunyin vonalába sorolja.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982/5. sz., 155-158. oldalak)