2012. szeptember 29., szombat

Kaland a tengerparton


ANATOLIJ KIM
 Magas fű

Kim egy regénye észt nyelven
Egyszer, egy régi szép napon Sura barátnője, egy apró termetű koreai kislány barna bőrű kezével a szellőtől ringó fűre mutatott, és igy szólt: láthatatlanná vált holtak futkároznak ott. Sura akkor kinevette barátnőjét, és kioktatta, hogy semmi más az, csak a szél, a hideg és a meleg légáramlatok keveredése. Mégis, a halk szavú kislány kijelentése óta Sura kissé nyugtalan lett, mintha a dűnéken túl kékellő, fénylő, nyugodt tengerbe hatalmas kő hullott volna az égből, s most nyomában hangtalan, sötét, körkörös hullámverés keletkezne.

Sok év telt el azóta, Sura elvégezte az iskolát, elutazott a kontinensre, főiskolás lett, és most szünidejét töltötte itthon. A tenger nem is volt olyan kék, mint amilyennek a nagyvárosban festette az emlékezet, de a házuk előtti, idő-őszítette fapadot ugyanúgy átmelegítette a nap, és a hálószoba ablakából ugyanazokra a dűnékre lehetett látni - fehér homok és kékes színű fű. A feszes, sima égbolt ugyanúgy lejtett a látóhatár felé; minél közelebb a horizonthoz, annál meredekebben.

Július volt, a legszebb hónap Szahalinon, és Sura naponta kijárt a partra, szatyrában egy pléd, könyv, meg napszemüveg. Reggelenként úgy lépett ki a kertkapun, hogy be sem gombolta kurta köntösét - tetszettek neki ezek a rövid, libegő szárnyak, amelyeket a parti szél lobogtatott. Az ösvény szúrós csipkebokrok közt vezetett, s a virágok és a szorosan összezárult bimbók súlyától meghajló, rugalmas ágak időnként apró karcolásokat ejtettek a lány térdén. A partra érve Sura lerúgta szandálját, s kezében tartva ment tovább a nedves homokon, a felcsapó, majd sisteregve
visszahúzódó víz partján.

Ha az ernber átvág a reggel még néptelen, hosszú városi strandon  -  ott, távolabb érintetlen, ősi táj kezdődik : a lapos, terjedelmes dűnéket tiszta fű borítja, a partszegély homokja nagy szemű, világosszürke, s a homokban víztől simára csiszolt uszadékfák, amelyek szárazra vetve fejezték be itt hosszú tengeri bolyongásukat. Zátony is van, amely apálykor tükörsima, s amelynek szikrázó peremén túl a Csendes-óceán hullámai tornyosulnak egymásra.

Sura kiválasztott valahol a dűnék között egy rejtett mélyedést, és leterítette a plédet. A homokot sodró szél száraz sistergéssel lebegtette a nyitott könyv lapjait, amelyekről Sura egy álló nap alatt sem olvasott fél oldalnál többet, mert a hőség forró hullámai szétzilálták gondolatait, s ilyenkor nehezen tudta követni a fekete betűsorokba rejtett idegen eszmefuttatásokat. A lányra néha váratlanul rátört az álom, es védtelenül elnyúlva elaludt  - és ilyenkor, mintha valaki gondoskodón, aggódva hajolt volna fölé, és azt sugallta : ébredj, ébredj hát ! - és mintha az álom kimeritő forróságából ő maga is válaszolt volna : mindjárt, csak még egy kicsikét . . .  mindjárt. Amikor felébredt, nedvesen párállott a teste, fölkelt és a tengerhez kóválygott, vonszolta magát a forró homokban, bizonytalanul kerülgette az uszadékfákat, amelyeket pedig oly egyszerű lett volna átugrani. A térdig érő, kavargó vízben keresztülgázolt a zátonyon, léptei nyomán riadtan rebbentek szét a kékesen csillámló fényfoltok, majd amikor közvetlenül a zátony mögött végre
elérte a hirtelen mélyülő vizet és kivárta, hogy egy üvegesen csillogó magas hullámmal kerüljön szembe, akkor arccal a vizbe vetette magát. A magas termetű, széles vállú, súlyos léptű lány, aki a tengerparton nőtt fel, ugyanolyan könnyedén Úszott, mint ahogyan a földön Iépkedett, és csak akkor fordult vissza, ha fázott, és a zavaros-zöld tengermély felett félelemként tört rá a magány.

Egyik nap a másik után lobbant el, s ezek a derűs napok, a homok egyhangú fehérsége, a tenger csillogása, és a vakító napfény az égbolton egyetlen szikrázó valósággá olvadtak össze, annak az álombéli örömnek megvalósu]ása volt ez, amely a hatalmas város sűrűjében ringatta, ahol élt. Gondtalan örömmel fecsérelte a szünidö napjait, nem számolta múlásukat, mindig csak a másnapi, rózsás hajnalt várta: még az ágyból az ablak felé nyújtózott, félrevonta a függönyt, s azt nézte, nem kendőzik-e felhők az eget, nem közeleg-e eső. De minden szép volt, és a lány elégedetten élvezte megvalósult boldogságát, amely a legősibb és a legegyszerűbb volt e földön - nyugodtan aludni a szabad ég alatt.

Egy ízben, déltájt, forró, homokos szárazköd áradásában aludt el, és arra ébredt, mintha hideg vízzel öntötték volna végig. Föltápászkodott, felnézett, és a feje fölött meglátta a nap apró. hunyorgó foltját, amely kísérteties fehéres csomók között vergődött. Körös-körül minden  - a tenger, a part, a sziklák - eltűntek a váratlanul előkúszó, zavaros ködszitálásban. A köd ibolyaszin mélyén rázkódott és harsogott a tenger.

Elsötétült a nap, elveszett az idő mélyén, semmivé szűkült, s a lány szívét bánat szorította össze. Milyen váratlanul zajlott le minden, milyen gyorsan és reménytelenül tűnt tova a ineleg. A köd hirtelen beborította az egész tengeröblöt, a Sirály-foktól a világítótoronyig, összegyűlt, gomolygott a magas sziklafalak között. Csak néhány lépésnyi távolságig lehetett sejteni a homokos partszegélyt, és a fehér homályban sejtelmesen meredeztek a mozdulatlan uszadékfák.  Sura
gyorsan összehajtotta a plédet, magára kapta a ruháját, a szatyrát már nienet közben csomagolta össze, és a tengerparton elindult a város felé.

Sura előtt egy kékes, bizonytalan emberi sziluett tűnt fel a ködben: amikor a mennydörögve zuhogó hullámverés sisteregve és felcsapódva elhalt a parton, léptek hallatszottak -  egyenetlen csoszogás. Az ember közvetlenül a hullámverés szélénél haladt, a vízfodrok szegélye föl-fölcsapott rá. Két lépésnyi közelségből Sura fölismerte volt tanárát, Jurij Lvovicsot. A férfi nadrágszára úgy-ahogy feltűrve, lábán nedves zokni, nagy, fekete cipöjét kézben vitte.

- Jurij Lvovics - szólította meg Sura, bár még nem volt biztos benne, valóban Ö-e az.

A férfi megállt, szabad kezével olyan mozdulatot tett, mintha a ködfüggönyt akarná félrevonni, amelytől nem látott.
- Á-á! Silova - mondta végül, miután alaposan szemügyre vette Surát.
- Így igaz, Jurij Lvovics, én vagyok. . .  - kezdte pergő nyelvvel a lány, majd rögtön el is hallgatott, észrevéve, hogy a tanár láthatóan ittas.

Jurij Lvovics közelebb lépett, igyekezett szilárdan megállni, de egy felfutó hullám kimosta a lába alól a homokot, s a férfi megtántorodott.
-  Mit keresel itt, Silova? - húzta össze szigorúan a szemét a tanár, aztán, rövid szünet után legyintett, és elmosolyodott.  - Látogatóba érkeztél? Tanulsz valahol?
- Tanulok, Jurij Lvovics, a Testnevelési Főiskolán - felelte zavartan Sura.
-  Vi-lágos . . .  Nekem meg fiam született, tudod-e? Olyan kis főkötős . . .  - közölte a tanár, és ujjával kört vont a feje búbja köré, és ebben a pillanatban vízcseppek zápora zúdult rájuk, lábuk körül habos víz örvénylett.

Sura ingénél fogva elkapta a megtántorodó tanárt, nehogy a férfi hanyatt a tengerbe zuhanjon.
-  De hiszen maga csuromvíz, Jurij Lvovics, jobban tenné, ha hazamenne - próbálta rábeszélni, miközben igyekezett távolabb húzni a víztől.
-  Hát aztán, mi van abban? -  lendült neki kihívó vidámsággal a tanár, és elrángatta a karját.  - Azok ott lakomáznak, én meg sétálni akarok. . .  a Sirály-fokig. . .  És különben is, felhúzom a cipőm.

Maga elé hajította a cipőjét, és megpróbált belebújni, de még a homokot sem söpörte le a lábáról. Amint felhúzta a cipőt, nekilátott~~y izmos lábikráin legyűrje a nadrágszárat,  Sura pedig ajkát beharapva támogatta a tanárt - nehogy arcra essen. Bánatosan ismerte fel a tanári nadrágot, annak az új, pörkölt cédrusmag-színű öltönynek a nadrágját, amelyben a fővárosi főiskola ifjú végzőse először jelent meg az iskolájukban. Olyan élesre vasalt volt akkor ez a nadrág, hogy akár ceruzát lehetett volna hegyezni rajta. Csöndes, szép ember volt a tanár;  Sura egy iskolai bálon táncolt vele, és tenyerében még ma is érezte az öltöny anyagának szúrós érdességét . . .

S most itt áll előtte, italtól kótyagos feje körül kavarog a köd, amelyben valahol a messzeségben ott hunyorog a sápadt napkorong. A tanár egy dúsidomú, nagyhangú nőt vett feleségül, az  alsó tagozatosok tanítónőjét: fürdéskor visszhangzott a part visongásától, mindig vadul kalimpált a vízben, és már volt egy nagy lánya első férjétől, a városi közüzemi vállalat főnökétől.

 - Menjen haza, Jurij Lvovics - kérleli Sura a tanárt, az meg elmélyülten kotorászni kezd a  nadrágzsebében. Két ujjával nyúlkál a rövidujjú, nyári ing mellzsebébe. Szép, barnára sült kezén feszülnek az izmok.
- Nem értem ~ mondja a férfi.  -  Drága Silova . . .  szeretnélek megkínálni cukorkával . . . Mondd csak, bekerültél a főiskolára?
-  Bekerültem, Jurij Lvovics - feleli panaszos hangon Sura; legszívesebben a fejére húzná jókora strandszatyrát, és körül se nézve elfutna, végig a parton.
- Nincs... A homokban lehet, valahol a homokban - dünnyögi elgondolkodva Jurij Lvovics, és lassan elballag a ködben. A cipőjében tocsog a víz.
Már elmerül a zavaros ködben, amikor visszakiált:
- Silova-a! Látogass eI hozzánk!
- Persze, rohanok - feleli halkan, dühösen Sura.

Nézi a férfi mély lábnyomait a nedves homokban; hullám csap fel, és könnyű, csipkézett szegélye elmossa a nyomokat, csak vízzel telt, alig látható sekély gödröcskék maradnak a helyükön. És Sura távoli zenét hall - az idők távolából idesuhanó zene tisztábban, szomorúbban cseng . . .

Egyszer, újév éjszakáján a felsősök az iskolában virrasztottak, és Jurij Lvovics, akit megbíztak, hogy felügyeljen rájuk, reggelig játszott a lehangolt iskolai pianínón. Elmélyülten játszott, arcán feszült bánat ült, mintha észre sem vette volna a jelenlévőket. Fekete hajfürtje barna homlokára hullott, keze szép mozdulattal torpant meg a pianínó fáig kopott billentyűin . .  .  Mit játszott? És hol tanult meg ilyen jól, szépen zongorázni? Talán muzsikusnak készült, csak valamely okból nem sikerült a dolog, s így lett fizikatanár. Titok volt ez, valami bús titok, amit Sura mindmáig nem fejthetett meg.

És a lány életének sima tükrére mintha újból kő hullott volna az égből, és nyomán sötét. koncentrikus körök keletkeztek  - majd egyszer, évek múltán visszatér ide, s ezek a körök már sehol sem lesznek. De egyre fájóbban tapasztalja majd maga körül az emberi sorsok keserves beteljesületlenségét. És ez a beteljesületlenség bizonyára ott rejtezik abban a magban, amely körül forog, fejlődésének végtelen pályáján röpülve a világ.

Sura elmélyülten álldogál, meredek lejtésű csípője meg-megböki a vállán lógó szatyrot  -  a szatyor hosszú szíján himbálózva lendül tova, s visszaútján neki-nekiütközik csípejének. Szandálból kikandikáló lábujjaihoz sebesen és hangtalanul törleszkedik az óceán fodros pereme, sistereg és buborékokat vet a nedves homok.

-  Hát mi vagyok én, a felesége, vagy mi !  - mondja mérges-hangosan. Legszivesebben a tanár után eredne, hogy fölkutassa és hazavigye . . .  de mégsem teszi. Folytatja félbeszakított útját hazafelé, először lassan, majd gyorsan, végül ruganyos sportolóléptekkel.

A pataknál Sura csaknem belebotlott egy déli itatás után pihenő tehéncsordába.  Az állatok jól érezték magukat a váratlanul földrehullott felhők hűvös mélyén : a tehenek egy része a homokban hevert, mások a tengerbe ömlő patak sekély vizében álldogáltak, elmélyülten kérődztek és legyeztek fülükkel. A légymarta fülek körül borzas pamacsokban kavargott a megbolygatott köd. Egy szarvatlan bikaborjú felugrott Sura láttán, majd felbőgött, és eszelős vágtában vágott neki a tejfehér homálynak, sovány háta ívbe görbült, farka botként meredt az égnek. Sura a pásztorral is találkozott; az alacsony, tömzsi férfi ülepén zsákmódra lÓgott a bő szárú nadrág, a pásztor hátán hosszú, fekete ostorszíj tekerőzött a földre, s a férfi tempósan, élvezettel cigarettázott a ködben.

Sura elhatározta, hogy csak kellemes dolgokra gondol : ,,Nemsokára megkapom a gerelyvetésben a sport mestere címet, télen meg részt vehetek az országos sí-edzőtáborozáson . . . '' A lány gyors léptekkel átvágott a tehéncsordán, mindig is tartott kissé ajószágoktól, s hamarosan azokhoz a lapos dűnékhez ért, amelyekre szobája ablakából rálátott.

Itt már ritkásabb volt a köd, följebb szállt  -  a földre huppant felhő lassan visszatért az égre. A strand szegélyén kezdtek homályosan feltünedezni a doboz formájú, part menti házak, körvonalaik bizonytalanok voltak a ködben, akárha homályos üveg mögé rejteztek volna.  A homokot nyaldosó szüntelen hullámverés csipkés szegélyétől valamivel beljebb tábortíiz lángja sárgállott, átfázott kisfiúk kuporogtak körülötte.

Sura már csaknem hazaért, amikor néhány hideg csepp érte arcát és fedetlen vállát  -  a csöndes, lilás köd nyomában észrevétlenül előlopakodott az eső.

Először csak óvatosan, apró permettel kóstolgatta a földet, aztán nekiveselkedett, s vagy négy napon át öntözte szakadatlan a két zöld hegyvonulat közti keskeny folyóvölgybe szorult, fából meg salakbetonból épült városkát. A csenevész patakocska esőben mindig sárgás-zavaros és sebes folyású lett, és félelmetesen örvénylett. A víz egészen a magas, agyagos part pereméig ér, hidakat sodor el, és ha a dagály ilyenkor elzárja a folyó torkolatát, még árvíz is előfordulhat. A szinte évenként megáradó víz; tűz a halfeldolgozóban; egy nem túlságosan híres filmszínész
 vendégszerepIése  -  míndez nagy eseménynek számított egy ilyen kicsiny szahalini városka életben. A lakosság szórakozását mindössze egy étterem, egy mozi, az Epítők klubja és egy szabadtéri tánchelyiség szolgálta, semmi más  -  de ott volt a tenger, a strand, a hegyek, amelyeknek lejtőit sűrű erdŐ borította, meg dúsan terjeszkedő bambusz, gombák és erdei bogyók, ott voltak a valószínűtlenül óriásira nőtt hold bronzos fényében fürdő különös éjszakák, és a hosszú fajárdák, amelyeken oly élvezettel lépkednek az ifjabbak. Meg ott volt még a magas fű  -  a világ legmagasabb füve, amely hajlékonyan feküdt a végigsöprő szél alá, s újra meg Újra az égre nyújtogatta keskeny karját. 
Nagy, lágy hullámok futottak végig ezen a füvön ; a légen át jutottak el a végtelen óceánról a zöld, folyami árterületekre...

Amikor Sura az ablakpárkányon ülve egy bögre tejet kortyolgatott, az üveget már sűrű cseppekben csapkodta az eső. A kövér vízcseppek, amelyek számtalan kilométert tettek meg a légen át, most az ablakhoz tapadva leselkedtek be a házba. S milyen jóízű volt ez a kenyér a tejjel !

Anyja megkérte Surát, hogy hozzon mosóport a boltból, és a lány sustorgó, vékony esőköpenyében kilépett az esőbe. A szedett-vedett botokból tákolt alacsony kerítés fölött  -  a botok közé szakadozott halászhálót húztak ki, hogy a csirkék ne tudjanak kibújni köztük  -  Sura egy magas, karcsú derekú női alakot pillantott meg a szomszéd kertben. A nő vattázott lélekmelegitőt borított a fejére, rövid szoknyájából kivillant gömbölyű, fehér térde. A szépséges Zsanna futkosott a kacsák után, az az egykori aprócska, csöndes koreai kislány, aki valaha Sura barátnője volt. Zsanna pénztáros volt a prémesállat-tenyésztő szovhozban, s szépségének híre eljutott két városba, és tucatnyi part menti településre.

Sura csak a nedves szénsalaktól feketéllő mellékutcába érve döbbent rá, hogy nem hozott ernyőt, s most vizes lesz, és arcába tapad a haja. Az eső még jobban rákezdte, és kitartóan kopogott a bádogtetőkön. Surának nem akarózott visszafordulni; hirtelen gyerekkori emlék rémlett fel előtte, és mosolyogva pillantott a szomszédos udvar felé, ahol Zsanna meztélláb topogott a tócsákban, úgy hajtotta maga előtt a megzavarodva zsivalygó kacsákat.

Sura a kerítéshez lépett, ahol hatalmas lapulevelek nőttek - egy-egy levél alatt felnőtt ember is menedéket talált volna az eső elől. Sura kiválasztott egy ép levelet, amelyet még nem rágtak meg a hernyók, és nagy nehezen kettétörte a növény vaskos, nedvtől illatozó szárát.

Ott ballagott az ismerős, kedves, salakkal felszórt úton, zöld lapulevelet tartott a feje fölé, és nem érte az eső, és a közelben zúgott a tenger.

BALOG JUDIT fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 2. sz., 92-96. oldalak)

2012. szeptember 28., péntek

Tigris Kamcsatkában?


ANATOLIJ KIM
Akvarell

 Az ilyen technikával alkotó művészek különleges emberek. Különlegességük abban áll, hogy tökéletesen beérik azzal a kevéssel, amit a vízfestészet lehetővé tesz. Az áttetsző vízfestékkel lehetetlen teljesen visszaadni az anyagi világ tömörségét, zamatosságát, kellemes érdességét és súlyát, míg az  olajfestékkel dolgozók megközelítőleg képesek erre.   Az  akvarellista víz duzzasztotta ecsetjének hegyére emeli a környező tér s a teret betöltő tárgyak felületéről a szivárványszínű port, és a vízhártyával együtt óvatosan áthelyezi a papírlapra. És amikor a víz felszárad, a papír felületén ott marad a világ szépséges arcáról vett színes púderréteg, amely gondos elővigyázat mellett megőrizhető addig, míg magát a papírt porrá nem őrli az idő. Lám. ilyen pillangó az akvarell !                                                                  

A.jó akvarellképen látszania kell a papír-alapnak, az kell, hogy áttessék a festékrétegen, hogy egyetlen sűrűre, tömörre mázolt, úgynevezett ,,eltömődött'' folt se legyen a képen.  Az akvarellista számára a papír nem egyszerűen kétdimenziós festészeti felület. mint a lealapozott vászon, karton vagy fatábla  - nem, számára a fénylő papirlap valóságos titkos, törékeny reménység. a megfoghatatlanul tünékeny világegyetem mélysége, szélte és hossza, és tulajdonképpen mindaz,
 ami be sem szorítható az akvarellfestészet szerény keretei közé. És a művész erre a mélységre, szélességre és magasságra viszi fel könnyű vonásokkal a bő vízben oldott festéket, Úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a térnek e három kiterjedését. Hunyorog a feszültségtöl és a lelkét megrázó izgalomtól, az alkotás pillanatában nem küzd verejtékes arccal makacs modelljével, hanem gyengéden napvilágra hozza a papírlap-téren, hiszen ez a vágyott modell már rég ott rejtezik, csak egy csöppet hangsúlyosabbá kell tenni a színek segítségével legkiemelkedőbb, legfeltűnőbb részeit, az éles hajlatokat és a csillámló széleket.

Bizonyára világos hát a célom: kedvelt hivatásomról szeretnék szólni, és persze arról, mindez hogyan kezdődött - mikor éreztem először elhivatottságot, hogy akvarellfestő legyek.

Az egész dolog természetesen még kora gyermekkoromban kezdödött. . .  Kérem, ne kezdjenek máris ásítozni, ne dobják félre feljegyzéseimet! Képzeljék csak: mindez Kamcsatkán történt, ott láttam meg először egy tigrist, amely kő alól előkúszó kígyóhoz hasonlatosan lopakodott elő egy szikla mögül. Önök most persze rögtön közlik, hogy Kamcsatkán nincsenek tigrisek. Így igaz, így igaz ! Mégis, legyenek türelemmel, hallgassanak végig, hadd fejezzem be ezt a kis etűdöt.

Bármily jelentéktelennek tartjuk is egy művész munkáját, az mégis mindig része sorsa teljének, mint ahogyan a szirom vagy a zöld levél is része a virágnak, a fűnek. Es félretéve a fontos ügyeket, ugye néha képesek vagyunk elgyönyörködni egy egyszerű kis virágban, egy aprócska fűszálban, melyben fölleljük az eleven, önálló, egyedi sorsú lényt, vagyis azt, ami velünk rokon  -  a reménység, az örömök és a naphoz zengett hálaének hordozóját.

Nincs Kamcsatkánál bámulatosabb vidék (azt akartam írni, hogy ,,gyönyörűbb'', de nem állt rá a kezem erre a banalitásra, inkább felcseréltem a jelzőt). Amikor a tengeren tizenkettes erősségű szélvihar dühöng, olyankor itt vízhab röpül az aszfaltszürke égbolt alatt, jókora habfoszlányok. A szél gyerekméretű darabokban hordja szerte ezt a habot. amely rátapad a tengerre néző ablakokra és házfalakra, s ahogy szálltában nekiütközik a távírópóznáknak, hangtalan bombaként robban szilánkokra.

Emlékszem a kutyákra is, a bozontos kamcsatkai kutyákra, ők ott a legfőbb igavonók. Télen felszerszámozva futnak a kutyaszánok előtt, nyelvük hosszan kilóg, vaskos lábuk futását a szikrázó, tömör hókéregbe mélyedő körmeik segítik. A kutyaszánok közt van teherszán s van utasszállító. A teherszállító - vaskos, de igen alacsony és hosszú talpakra szerelt közönséges szán, hanem az utasszállító, az igazán díszes sporteszköz, az ülések fonott támlája akár az apró gyerekszékeké, s a szán elején cifrán faragott ív, hogy legyen mibe kapaszkodnia a hajtónak. Ezeket az íveket néha vörös szalaggal tekerik be, hogy szebben mutassanak. Egyszer éppen az utcán korcsolyáztam, s véletlenül egy ilyen személyszán alá kerültem : emlékszem, hogyan villant el fölöttem a kutyák nedves nyelve és szemfoga, meleg kutyaszag áradt a fekete, fehér és szürke hasalji szőrökből, aztán a szántalp hosszan siklott keresztbe a lábamon. Időm sem volt megijedni, meg aztán nem is éreztem különösebb fájdalmat. Fölszedtem a sapkám a földről, és félresántikáltam - nem tudom, egyáltalán észrevette-e a hajtó ezt a jelentéktelen balesetet.

Elmondom még, hogy nyáron a kutyák a különleges, kopár foltokkal tarkitott Kutya-sziklán éltek. A szikla zöldjét szétszabdaló kopár foltok mindegyikén egy-egy földbe vert cövekhez láncolt kutya hevert. A kutyáknak jukolt, vagyis a veremben megrohadt halat hajigáltak vashoroggal a gazdáik. A Kutya-szikla lakói nagy egyetértésben, vadul megugatták az arra járókat. s ha nem volt kit ugatni, hát vonítva hívták az anyjukat, apjukat a szegény párák.

Bámulatos élet ! Miért is forog mindig csak egy irányba, miért nem lehet visszapergetni ezt a filmet? Szeretném, ha a Gejzírek-völgyébe menet újból elhaladhatnék a Kutya-szikla mellett :  kezemben útitarisznya helyett egy párnaciha, s a cihában illatos, langyos zsömlék. Azokat a zsömléket anyám csomagolta, s közben csüggedten csóválta a fejét, sűrű könnyei mellére peregtek: féltett és sajnált, amiért egyedül kellett megtennem a halkombináttól a hőforrásokig a hét kilométert, ahelyett, hogy teljes biztonságban, apámmal tenném meg az utat. Csakhogy apám egészen váratlanul kórházba került, s azon nyomban fel is vágták a hasát: gennyes vakbélgyulladása volt. Anyám meg én nem sokat konyítottunk az orvostudományhoz, és szörnyen aggódtunk apám miatt. De hát a beutalót nem hagyhattuk veszni  -  apám szabadságon volt, s hogy ne tengjünk-lengjünk otthon, anyám elhatározta, hogy üdülni küld bennünket, valami ismeretség révén szerzett két beutalót; egy felnőtt s egy gyerek számára, félárút. És akkor, micsoda csapás - apám a kórházi ágyat nyomja, enyhén megereszkedett, domború hasát felvágták. Volt miért sírnia anyámnak : a baj nem jár magában, kárba veszett a felnőtt-beutaló, nem sikerült senkinek átadni (afelől azonnal határozott anyám, hogy engem küld el magamban, mert a munkahelyén mérleget készitettek) ráadásul anyám félt a medvéktől, amelyek csapatostul halásztak a folyónál, márpedig az üdülőbe éppen a folyó mentén vitt az út)... De hát anyámba hösi lélek, s ráadásul, úgy látszik a jövőbe látás adománya szorult; sok-sok év fátyolán át a távoli jövőben bizonyára látott egy szürke, apró termetű férfit, aki türelmesen rajzszögeli az állványra a Whatman-papírt - rnert énnékem medvék sűrű csapatán kellett átverekednem magam, hogy akvarellista lehessek.

Magam mögött hagytam a Kutya-sziklát, és a magas folyóparton kanyargó ösvényen ballagtam.

Egy kicsit féltem a medvéktől, egy kicsit sajnáltam apámat, de mindezen az érzésen felülkerekedett az izgalom, amelyet a barátommal, Afonykával nemrég lezajlott beszélgetés ébresztett bennem. Mindjárt indulás után találkoztam vele, alig tizenöt lépésnyire házunktól. Elmondtam, hová megyek, s belőle máris vagy jó félórán át ömlött a szó, aminek eredményeként végül én elszórtam a zsömléket, Afonyka szeméből pedig valósággal sütött az elszántság.  Mint minden zseniális ötlet, ez is váratlanul támadt; az volt a lényege, hogy Afonyka megszökik hazulról, s eljön velem a Gejzírek völgyébe. Ott majd egy félreeső helyen kunyhót építünk, úgy élünk, akár a paradicsomban, zsömlét eszünk, amikor meg a zsömle elfogy, halászunk a folyóban, egy kicsit medvére is vadászunk, íjjal és nyíllal ; konzerves üvegek tetejéből csinálunk hegyet a nyílvesszőkre, hogy biztosan elejtsük a tányértalpúkat. Elmagyaráztam Afonykának, hogy ha sikerül a medvét ágaskodásra késztetni, s aztán eltalálni a nyíllal a legsebezhetőbb pontját - a köldökét - , hát a bozontos mackó holtan vágódik hanyatt, mellső mancsával a kiálló nyílvesszőhöz kapkodva  -  megpróbáltam mindezt eljátszani, így aztán szétszórtam a párnacihából a zsömléket.  Sokáig csúsztunk-másztunk az úton, szedegettük az elemózsiát, fújkáltuk róla a port,  s közben életre-halálra szóló szerződést kötöttünk. Afonyka most, azonnal nem jöhetett, mert meg kellett keresnie az elkódorgott kacsákat, aztán kenyérért menni, meg hazahozni az óvodából a kisöccsét  -  no de majd holnap! Holnap igyekszik már jókor reggel elbújni a pincében, s amikor anyja és apja elmennek a halfeldolgozóba, máris lélekszakadva vágtat a Hőforrásokhoz!

Majd elfeledtem; a kebelembe rejtve gondosan összegöngyölt alsónadrágot vittem magammal. No, de erről majd később szólok. Teljes útieleganciám a következő volt: kezemben a már emlitett párnaciha a zsömlékkel (mindmáig nem tudom, miért csomagolta anyám  -  tán, hogyha medvék szegődnek a nyomomba, egyesével adjam oda nekik), fejemen sapka, rövidnadrágomat a vállamon átvetett szíj tartotta, a lábamon meg hosszú, kislányoknak való harisnya. Pedig
már kilenc éves múltam, a tizedikben jártam. Ezt a harisnyát, amikor eljött az ideje, a tűzbe hajítottam !

Nem emlékszem már a Gejzírek völgyébe vezető út minden részletére.  Csak arra emlékszem, hogyan vándoroltak fölfelé a folyón, végtelen oszlopban az ívásra készülő lazacok.  A sekély vízben jól kivehető nagy, sötét halak lassan, fáradtan mozogtak, de a zúgóknál, ahol csak Úgy habzott a víz az éles, nedves kövek körül, az oszlop legyező alakban szétterült, s a halak  sebesen úsztak szembe az árral, s a kövekhez érve ki-kivetették magukat a vízből.  A nehéz, ezüstös haltestek fölrepültek a levegőbe, sok a kövekre zuhant, összezúzta magát, s a vér sötét foltokban lebegte
körül a sikertelenek vízsodorta testét. Ó, ezek a sikertelenek ! A siker olyan egyszerű dolog, a siker az, ha azt teheted, amire születtél, légy bár lazac, akvarellista vagy szánvonó  kutya.  És mindnyájan némák vagyunk, ha sikerek öveznek, és égrekiáltó lármát csapunk, ha nem mennek rendjén a dolgok.

Emlékszem még a kompra a révnél, ez már a Hőforrások közvetlen közelében volt. Valahonnan a kéklő kősziklák felől egy számomra ismeretlen út vezetett ide a folyóhoz.  Emlékszem a révészre is (mi lehet most veled, révész?), ingéből elővillanó barnára sült, meztelen testére, ahogyan a rúddal ellökte a parttól a nehézkes, vízzel átitatott katamaránját. A bozontos szemöldökű, pirospozsgás fiatal legény valami fontos, vidám dologról ábrándozott, arcán üdvözült mosoly ült, s úgy vitt át engem, semmi kis bogárkát, egyetlen utasát a túlparta, hogy rám se pillantott.

Szerencsésen megérkeztem hát a Hőforrásokhoz. Legelőször is, még mielött az idegen  társaság előtt mutatkoztam volna, lehúztam a harisnyát, s helyébe fölvettem az alsónadrágot. Persze, nem a kurta rövidnadrág tetejére, hanem annak rendje-módja szerint, s amikor a nadrágtartó szíját is rendbe raktam, kissé eredeti, de kétségkívül tisztes férfiúi öltözék feszült rajtam. A madzagot rendesen megkötöttem a bokámnál, s úgy húztam föl a cipőmet.

Anyámnak határozott elképzelései voltak a gyermekdivatról, és nyáron rövidnadrágot kellett hordanom. Már csak azért is, mert elkészítése nem volt valami bonyolult  -  csak le kellett vágni a rongyosra hordott régi nadrág szárát. Csakhogy Kamcsatka zord éghajlata még nyáron sem engedte, hogy meztelen combokkal szaladgáljunk, ezért aztán kiötlötték azokat a gyűlöletes harisnyákat, amelyeket rejtett gombolás erősített a nadrág szárához. Távol a szigorú anyai szemtől azonban a magam ízlése szerint öltözhettem, ezért hoztam hát magammal, összehajtogatva, kebelembe rejtve a bőröndből elcsent alsónadrágot. Anyám varrta, kérésem szerinti pontos másolataként apáménak - másként föl se vettem volna : vászonból valót, fehéret, bokában megkötőset.

Amikor beléptem a kis üdülőbe, kezemben a beutalóval, udvariatlan hahota harsant, s ebből azonnal rájöttem, hogy rossz társaságba kerültem. A krákogó, köhögő, koros férfiak, akik kinevettek, hitvány, érdektelen embereknek bizonyultak. Mást sem csináltak, mint hogy elreteszelve az ajtót, sorra itták ugyanabból az egy pohárból a vodkát, meg csapkodták az asztal lapján a dominókockákat. Bele is haltam volna az unalomba s a magányosságba, ha meg nem ment egy váratlan csoda, amire a gerendákból összerótt üdülő fatornácán bukkantam rá.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

2012. szeptember 27., csütörtök

Történet Leninről


MARIJA PRILEZSAJEVA
A zöld lámpa

Vlagyimir Iljics kereken egy évig élt távoli száműzetésben, a teljesen ismeretlen Susenszkoje faluban. A száműzetés előtt pedig tizennégy hónapot ült börtönben. És hátravolt még csaknem kétévi száműzetés.

Nagyon messzire esett ez az eldugott szibériai falu! Hatszáz verszta a vasúttól. A szibériai vasutat nemrég építették meg. Moszkvából tíz nap alatt ért Krasznojarszkba a vonat. Aztán öt nap gőzhajóval a Jenyiszejen felfelé. Utána lovas fogat. És „máris'' Susenszkojéban vagyunk.

Azon a napon, 1898. május 7-én Vlagyimir Iljics -  szokása ellenére - nem ült le, hogy tovább írja A    kapitalizmus   fejlődése Oroszországban című könyvét. Ez a könyv arról szólt, hogy a kapitalisták és a kulákok az orosz falvakban és városokban mind több erőt gyűjtenek, tehát a nép mind szűkösebben és nehezebben él a tőke hatalma alatt.

Ebéd után kopogtatott az ablakon egy paraszt, a vézna, fürge, szegény Szoszipatics, hitvány kis köpönyegben, füles kucsmában. Vállán puska.

- Ide hallgass, Vlagyimir Iljics, menjünk már kacsát lőni.

Szoszipatics attól tartott, hogy Vlagyimir Iljics visszautasítja az ajánlatot, de ő rögtön ráállt. Vlagyimir Iljics nyugtalan volt. Már ideje volna, hogy Nagyezsda  Konsztantyinovna  megérkezzen Pityerből, de még mindig nincs itt. Nagyezsda
Konsztantyinovna forradalmi munka miatt - elvtársainál valamivel később -  szintén ült a pétervári börtönben. A börtön után száműzetésre ítélték. Kieszközölte, hogy Susenszkojébe küldjék, Vlagyimir Iljicshez. Most igyekezett hozzá, de hát ez nagyon   hosszú   út.   Lehet,   hogy   Krasznojarszkban
várja a gőzhajót?„.„

Vlagyimir Iljics, hogy nyugtalan gondolatait elfojtsa, levette a szögről Berdan-puskáját, és -  ki a faházból !
   -  A  csizmád  megfelel   -   mondta   elismerően Szoszipatics.

Vlagyimir Iljics csizmája valóban megfelelő volt ahhoz,   hogy   kacsák   után   caplasson   az   ingoványon. Mocsári csizma,  térden felül ér a szára. Az ócska  puska  kacsasöréttel  volt  megtöltve. A tíz versztányira eső Tollas tóhoz indultak. Ott olyan tömérdek kacsa tenyészett, hogy a part tele volt szórva kacsatollal. Azért kapta a tó a Tollas nevet.

Csodálatos napjuk volt. Sütött a nap, de nem forrón, vidám sugara átvilágitott minden egyes levélkét és fűszálat. Üdén zöldelltek a rétek, mintha megmosták volna őket. A fű közt dúsan nyíltak a sötétkék és lila nőszirmok. A távolban pedig, az egész   látóhatár   mentén   vakítóan  fényes, óriási hegység magasodott - a hófödte Szajani.

Háromversztányi gyaloglás után Vlagyimir Iljics frisseséget és fürgeséget érzett egész testében. Akár húsz vagy akár negyven versztát is hajlandó lett volna így menni. És hallgatni Szoszipatics történeteit. Szoszipatics tudta, mi kell Vlagyimir Iljicsnek. Az, hogy a faluról, a maga nyomorúságos életéről beszéljen neki. Irja le neki az egész falut sorjában.
Azon a portán ez és ez a gazda lakik. Amazon meg ez és ez.  Hány családtag van ? És jószág? Föld ?  Ezen a portán. a hamadikon, az ötödiken, az egész faluban. De egy szót se volt szabad hozzátoldani...

 -  Állj! Már itt is a tó. Vigyázz, Vlagyimir Iljics, el ne hibázd ! Az elsö Iövést el ne hibázd, igyekezz, mert ez babona ! - tüsténkedett Szoszipatics, amikor a vadászat színhelyére értek. - Csak az első lövést el ne hibázd, Vlagyimir Iljics!

Vlagyimir Iljics megállt a puskával. Csodálatos dolog ott állni puskával, és figyelni az erdő életét ! A madarak füttyét, trilláit. A kakukk huncut kakukkolását. A szél susogását a gallyak között. Azt, ahogy leszállt az este.

A Tollas tó sűrű nádasában zajosan mozogni kezdett valami : egy nagy, sötétszürke tőkésréce  felszállt, és Vlagyimir   Iljicstől tíz lépésre röpült.Vlagyimir Iljics lőtt. Mellé ! Túl sokáig nézelődött, késve húzta meg a ravaszt.

- Ejnye, Vlagyimir Iljics,  így elbámészkodni !  - szólt· haragosan Szoszipatics.
Egyébként a vadászat a rossz előjel ellenére, sikeresen folyt tovább. Sok-sok kacsát lőttek. Tüzet raktak. Egy kormos főzőben teát forraltak. Szoszipatics, boldog hangulatában, próbálta rábírni Vlagyimir Iljicset, hogy maradjon ott éjszakára. Éjszaka a récék felrepülnek a nád közül, hogy táplálékot keressenek. Mi lesz itt! Óriási felhő! Nagyon
igyekezett Szoszipatics, de Vlagyimir Iljicset valami előérzet hazahívta.

Sötétedett. A csordát behajtották a faluba. Az udvarokon fejték a teheneket, hallani lehetett, ahogy a tej csengve a rocska oldalának ütődik.

A kútgémek csikorogva emelték a vizet. Valahol bégetett egy eltévedt birka.

- Nézd csak, Vlagyimir Iljics,'világ van nálad - szólt Szoszipatics.

Vlagyimir Iljics maga is látta. A köz legszélső házának két kis ablakában égett a világ. Zöld fény. Meleg, boldog érzés kelt Vlagyimir Iljics szivében.

A tornácon, sötét ruhában, a korlátot fogva ott állt a vékonyka, könnyed Nagyezsda Konsztantyinovna. Vlagyimir Iljics felszaladt a tornácra.
- Szervusz, Nágya !
- Vologya! - hangzott a válasz.
- Jöjjön csak, jöjjön, mutassa meg magát! - szólt ki vidáman a szobából Jelizaveta Vasziljevna, Nágya édesanyja. - Megjön a menyasszonya, ő meg éjszakáig elcsavarog vadászni!
  A szobában, zöld ernyő alatt lámpa égett.

- Neked hoztam a munkához. A zöld fénymegnyugtatja a szemet -  szólt Nagyezsda Konsztantyinovna.

Ezt a lámpát tíz napon át vonaton hozta Moszkvából. Aztán gőzhajón. Aztán zötyögő szekéren. Erősen tartotta a kezében. Félt, hogy nem tudja épségben elhozni a zöld lámpát Susenszkojéba. De lám - elhozta.

 MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Marija Prilezsajeváról:

Sz. 1903, Jaroszlavl - orosz írónő. 1929-ben Moszkvában tanítónői képesítést szerzett, szakmájában dolgozott. Első kisregénye 1941-ben jelent meg. Előszeretettel írt ifjúsági műveket, illetve Lenin életét feldolgozó írásokat. Egyikért (Lenin élete) ki is tüntették.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 12. sz. 113-115. oldalak)

2012. szeptember 26., szerda

David Szamojlov versei


Hegy alá gurítja...

Hegy alá gurítja a nyarat
Augusztus. Csendesedő napok
Ködpárnával a feje alatt
A forrás is álmosan motyog.

Rákollót nyit a Tejút, és
Beleszab a virradatba,
S a lomha nyár emelőjét
Óvatosan elforgatja.

Óvatosan, óvakodva
Járjatok szelek felettem,
Hogy az éj csecsemő-holdja
Ne riadjon, ne remegjen.


Felejts el...

Felejts el engem és e
Sok-sok közös napot,
És szívedbe ne véss se
Bosszút, se bánatot.

De őrizd meg e nyár
Emlékeként - az éjben
Mint fújtató zihált
A zivatar sötéten.

S bronzkarral rázta a
Mennydörgés künn a fákat,
Mert bennünk majd e vad
Idő új létre támad.
                     
BAKA ISTVÁN fordításai


Egy Breughel-kép

Máriának haja göndör,
Máriának duzzadt az ajka.
Kisdedet ringat, s a csöndből
a parazsat fölkavarja.

Kérges a keze, barna, 
falon az árnya rebben, 
ha parazsat kavarna
a hideg Betlehemben.

És odahagyva nyáját
így beszél három pásztor:
- Hát, kérdezzük meg Máriát
rni újság, ahogy máskor?

Belépnek. Fény a csillag
a füstlyuknak felette.
Mária mogorván hallgat,
kisdedét melengetve.

Fiú! - kiáltja - sarjad -
a vénebb - legyen áldott !
Hallgatagon az ifjabb
kenyeret ad neki, sajtot.

Magasba harmadikja
már a kisdedet tartja :
Új bárány gazdagítja
a nyájat! - És dalolja,

hogy éhség megkímélje
szálljon a bőség rája,
legyen hosszú az élte,
rövid a végórája !

És parázsló szemekkel
bámul körben a bárány,
ahogyan regölés kel
szakállak imbolygó árnyán

ahogyan azt mondják lassan
- Erét megnyitjuk hát, lásd
a juhaidnak asszony,
mert az áldozat - áldás!

- Ők őrzik - szól rekedten
Madech és Jósua lelkét.
Istennek én nem neveltem
sem a kost, sem a jerkét.

- Te gondod -  így felelnek -,
idézz csak bút a fejedre.
Vállat vonnak, és mennek
fejük ingatva egyre.


VERESS MIKLÓS fordítása


Sok itt az elmulasztott győzelem

Sok itt az elmulasztott győzelem.
És kevés a győztes diadal,
De ha imámra Isten énnekem
Egy új életet még kiutal,
Kívánnám, újból legyen hamar
Sok itt az elmulasztott győzelem,
És kevés a győztes diadal.



Virradat Parnuban

Későn virrad. Kilenc felé,
Ez nehéz és hosszú virradat,
Amikor nőni kezd a fény
S bontakoznak a körvonalak.

Elöbb titokban még, alig,
A külvárosban, kint valahol
A kékség elválik kicsit
A város körvonalaitól.

Aztán a fák s házak körül
Minden pontosan sötétlila·
Eljött a tél - most kiderül
A hó s a hóbuckák kora.

Járókelők. Autó pöfög.
A nagyóra mind tizet mutat.
A parkban még gallyak között
Alszik az éj, dúlt varjúcsapat.

De úgy tűnik, hogy végbement,
Megvilágosodik távlatunk.
Megmutatkozik - fényt teremt
Kiderül - életben vagyunk.


SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordításai


A város szélén

Hajnalban hajából kidobja
A park a csontot, szemetet
Uborkaszaga van a hónak,
Felduzzaszt sólé-ereket.

Közben a tavasz szeles, öklel
Nyirkos, akár a lepedő,
A villamos-ablakra szökken,
Csattogó üvegdobverő.

Hát vége, úgy látszik, a télnek,
S rikolt, mint nagyhangú kofa,
Felharsan a kakaska-ének.
Van még Moszkvának kakasa !

Nagyhangú és vidám és peckes,
Tarka, tüzes, nincs benne félsz,
Lesz, ami lesz - jó reggelt, kedves!
Rikolts, kakas, ameddig élsz! 


KÁNTOR PÉTER fordítása


Itt vagyok, kedves...

Itt vagyok, kedves, ujra tenálad,
visszatérít lágy, tiszta szavad.
A küszöbön könnyed is árad,
megölelsz, ajtód tárva fogad.

Ó, - mondod - , mennyi, de mennyi idő telt
el azóta !  Lehet,  hogy igaz ez ! ?
Csakugyan, kedves, visszavezérelt,
messzi utad most visszavezet?

Szótalan átölelem csak a vállad,
hiszen hogy mondhatnék igazat !
Itt vagyok, kedves, ujra tenálad,
küszöbödre fekszem, ha szabad.


MEZEY KATALIN fordítása


Kamaszlány

Kamaszlány. Tán gyöngéd idomvonalzó
Álmodta nyaka könnyű hajlatát.
És ajka körül, hol a félve-ajzó
Mosoly delel, az árnyék nem üt át.

Benne a szép döntésre még nem érett
És igazat-fürkészni a beszéd.
A perce még ajándék és ígéret.
Hajnal fénye. És izzó égi-kék.


Páros? Páratlan?

Páros? páratlan?
Hóvihar süvít.
Muzsika, halkan.
Schubert: Nyolcadik

Csak faggatózom
Schubert, igaz-e :
a zene gyógyít ?
Gyötör a zene.

Fehér világok.
Kín, határtalan.
Zene halálig.
Éji hóvihar.


SZEPESI ATTILA  fordításai


Nyelvünkre a dajkák tanítottak

Nyelvünkre a dajkák tanítottak,
zöldségesek, tejesemberünk,
a kofák, kik friss perecet hoztak
Arbat-béli házukból nekünk.

Nincsenek zöldségesek, daduskák,
immár kitől tanuljak magam?
Tetőled, álmatlan szomorúság,
tetőled, éjféli madaram.


RAB ZSUZSA fordítása


Néhány szó David Szamojlovról:

David Szamuilovics Szamojlov (eredeti neve: Kaufman, 1920-1990) - költő, műfordító, esszéíró. A háborús nemzedék legjelentősebb költője, noha a háborús tematika alig jelenik meg verseiben. Első verseskötete 1958-ban jelent meg. Sokat fordított; többek között a lengyel, a cseh és a magyar költészetből. Verseiben gyakran megjelennek az orosz történelemmel kapcsolatos motívumok, kedvenc műfaja a poéma és a ballada. Kiemelkedő formaművész, a Könyv az orosz rímről (1963) c. verselméleti munkája mind a mai napig az orosz versről íródott egyik legjobb mű. (Magyarul Bábelben)

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 12. sz. 105-111. oldalak)

2012. szeptember 22., szombat

A bennünk munkáló "bűntelen bűntudat"


PÉTER MIHÁLY
Utazás egy hatsoros vers körül

Örömmel üdvözölhettük a Szovjet Irodalom [1980] júniusi számában a szerkesztőség tavalyi kezdeményezésének sikeres folytatását. A részvevők számának növekedése önmagában is tanúsítja a műfordítói verseny ötletének életrevalóságát: tavaly tizenketten vállalkoztak egy Majakovszkij-vers tolmácsolására, idén huszonötén „neveztek be" a versenyre, néhányan több változattal is. Pedig a feladat semmivel sem bizonyult könnyebbnek a megelőzőnél, csupán jellege volt más, tegyük mindjárt hozzá: merőben más. Majakovszkij Jövünk című versének újszerű, harsány polifóniája, „egymásnak ugró vakmerőségei" (Kardos László találó kifejezése) a fordítók regisztergazdagságát tették elsősorban próbára. 

Az új feladat, Tvardovszkij hatsoros remeke látszólag (!) szerényebb követelmények elé állította tolmácsolóit:

Я знаю, никакой моей вины
В том, что другие не пришли с войны,
В том, что они — кто старше, кто моложе —
Остались там, и не о том же речь.
Что я их мог, но не сумел сберечь, —
Речь не о том, но все же, все же, все же. . .

A poétikában kevéssé járatos olvasó is könnyen megállapíthatja, hogy ebben a versben nincs egyetlen költői kép, hasonlat vagy metafora, sőt egyetlen ritka vagy akár választékos szó sem. Hangszerelésében, verstechnikai felépítésében sincs semmi különös, még kevésbé bravúros: a váltakozó ötös és hatodfeles jambusi sorok se nem túl feszesek, se nem hivalkodóan lazák, a jambusok közé iktatott pyrrichiusok a zenei hatás igénye nélkül „igazítják" a metrumot az élőbeszéd természetes ritmusához. Ezt a célt szolgálja a 2., 3. és 6. sor elején a rövid ízre kerülő, nem túl erős hangsúly és az első sor úgyszólván diszkrét áthajlása is: egyik jelenség sem feltűnő, egyik sem „zökkenti" a verset. A rímképlet egyszerű (aabccb), a rímek szerények és halkak. A gyakorlott fordító számára mindez rutinfeladatot sejtet, amelynek „megoldása" aligha okozhat különösebb gondot. . .

Ám ugyanakkor ez a vers Tvardovszkij és az egész szovjet költészet háborús lírájának egyik gyöngyszeme. A költő egyik kritikusa így írt róla: „Hányszor olvastam újra és újra el, régóta tudom betéve, és mégis minduntalan fel-felbukkan emlékezetemben. Csodálatos vers." [Alekszej Kondratovics: Alekszandr Tvardovszkij. Moszkva. 1978, 307. o.] De vajon mitől csodálatos?

A költészet kutatóit régóta foglalkoztatja azoknak a remekműveknek a titka, amelyeknek lenyűgöző hatására a vers „felszíne" látszólag nem ad kielégítő magyarázatot. Miért „tökéletes és halhatatlan" (Kosztolányi megállapítása) Goethe Wanderers Nachtlied-je (amely egyébként műfordítás-történetünk egyik legrangosabb versenyének volt néhány évtizeddel ezelőtt a „tétje")? Vagy miért halhatatlan Puskin Я вас любил... kezdetű nyolcsorosa, amely egyetlen költői képet sem tartalmaz, ám a megírása óta eltelt százötven év alatt az idézések, hivatkozások, értelmezések, antológiák, tankönyvek, emlékalbumba történt bejegyzések számlálhatatlan sokasága sem volt képes elkoptatni, "kiölni áramát"? Távol áll tőlem a szándék, hogy valamiféle általános kulcsot keressek e versek nyitjához; ez eleve reménytelen vállalkozás volna, hiszen minden vers egyedülálló jelenség. Megfigyelhető azonban, hogy ezek a már-már az eszköztelenségig egyszerűnek tűnő. s mégis annyira magukkal ragadó versek igen rövidek, s tömörségükkel, amely mögött hosszas érlelés, „kihordás" érződik, egy, a költő számára különösen fontos és többnyire bonyolult érzelmi-gondolati sornak mintegy végsőkig letisztult, kikristályosodott lényegét fejezik ki. Kosztolányi így írt a Wanderers Nachtlied-ről: „Ez a panteista Goethe panteista muzsikája, aki az örökkévaló és közönyös természetbe beállította a halandó és ideges embert, az életnek örülőt és a haláltól félőt, a maga izgatott és kihagyó szívverésével." A végtelent említi, „mely a költemény sorainál reánk fuvall". [Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Budapest, 1971. 409-10. o] Milyen elgondolkodtatóan csengenek egybe ez utóbbi megállapításával T. G. Cjavlovszkaja szavai Puskin említett verséről:  „За стихотворением чувствуется какая-то протяженность, давность чувства, остужающее дыхание времени."  („A vers mögött valamilyen hosszantartóság, az érzés régtől valósága, az idő hűvös fuvalma érződik.") [Puskin. Isszledovanyija i tnatyeriali, t. II. Moszkva —Leningrád, 1958, 289. o.]
Úgy tetszik, Tvardovszkij verse is egy ilyen hosszantartó, régtől való érzés minden mellékes mozzanattól megtisztított, végső kimondása. A rövidség kedvéért nevezzük ezt az érzést a „bűntelen bűntudat" motívumának. Első ízben alighanem a költő két nagy háborús poémájában, a Vaszilij Tyorkinban és a — sajnos, mindmáig magyarra le nem fordított — Дом у дороги címűben jelentkezik, tehát legalább húsz évvel az 1966-ból keltezett hatsoros vers előtt. A költő ekkor a háború első, tragikus szakaszában visszavonuló katonák lelkiállapotaként jelezte a „bűntelen bűntudatot", amelyet a megszállt területen maradó lakossággal szemben éreznek:

И по лихой нужде своей 
Теперь они, солдаты, 
Казалось, женщины слабей, 
И не виновны перед ней, 
А все же виноваты.
(Дом у дороги)

(A виноватый melléknév egyik jelentése 'bűnös, vétkes valamiben, s ebben a jelentésben szinonimája a bhhobhhh szónak; másik jelentése 'bűntudatos', ami viszont hiányzik a виноватый jelentésköréből. Felbukkan itt a számunkra majd oly fontossá váló все же 'mégis' szócska is!) Hasonló kontextusban jelentkezik a motívum a Vaszilij Tyorkin elején:

Шел ой, серый, бородатый, 
И, цепляясь за порог. 
Заходил в любую хату, 
Словно чем-то виноватый 
Перед ней. А что он мог!
(Василий Теркин. Перед боем)

(Itt egy másik eleme tűnik fel a későbbi versnek: А что он мог! „Mit is tehetett volna!") A poéma vége felé, a Dnyeperen immár nyugati irányba történt átkelés után a költő dalszerűen megkomponált monológban szólaltatja meg a megkínzott, felperzselt szülőföldjére visszatérő katona érzéseit:

Мать-земля моя родная, 
Ради радостного дня 
Ты прости, за что — не знаю, 
Только ты прости меня!. .
(Василий Теркин. На Днепре)

A háború győzedelmes befejezése után a „bűntelen bűntudat" motívuma jelentős tartalmi változáson ment át Tvardovszkij költészetében. Új tartalmát az 1948-ból keltezett ,,В тот день, когда окончилась война. . ." kezdetű költemény fejezi ki legerőteljesebben. [A versnek két magyar fordítása is van: Lothár Lászlóé az Ujföld(Budapest, 1966), Fodor Andrásé a Konok emlék (Budapest, 1975) című Tvardovszkij-válogatásban jelent meg.] Ez a harangzúgású rekviem-vers, a költő háborús lírájának csúcspontja, több, mint végső tiszteletadás az elesett hősöknek vagy kegyeletes megemlékezés róluk. A Győzelem Napján eldördülő utolsó díszsortűz rádöbbenti a költőt arra, hogy elérkezett a visszavonhatatlan búcsú pillanata a halott bajtársaktól. „Zavarba ejtő" a sors, amely ebben a „különös pillanatban", megszüntetve élet és halál egyenlő esélyét, most már végleg elválasztja a holtakat az élőktől... Milliók érezték át annak idején a béke első mámorába vegyülő döbbenetet, s a feltoluló kérdések nyomán — miért éppen ők? és én miért nem? — jelentkező, bűntudathoz hasonló, bizonytalan, szorongató érzést. A vers kapcsán némely botfülű kritikus a „holtak kultuszát", a bánat és keserűség eluralkodó hangulatát vetette Tvardovszkij szemére, nem ismerve fel — pedig éppen ez a vers fő mondanivalója —, hogy a költő végül is az élők, a jövő iránti elkötelezettségben látja azt, amivel a holtaknak, a múltnak adósai vagyunk. Az elesettek emlékének őrzése saját lelkiismeretünk ébren tartása: arra kötelez, hogy vigyázzuk ügyünk tisztaságát és igazát, amelyért ők életüket adták. . .

Nem azért utaltam ezekre az előzményekre, mintha a Я знаю. . . „megértése" feltételezné ismeretüket. A fogékony olvasó — kivált, ha maga is megélte a háborút — enélkül is érzi „az idő fuvallatát" a versben...

De vegyük közelebbről szemügyre a verset, amelyről eddig csak annyit állapítottunk meg, hogy nem él a költészet hagyományos képi és zenei eszközeivel. Az igazi költészet azonban nem lehet eszköztelen. Grammatikailag a vers egyetlen, többszörösen alá- és mellérendelt mondatokból összetett körmondat, amely azonban mégsem sorolható a körmondat egyik hagyományos típusához sem. A klasszikus körmondattól az különbözteti meg, hogy felépítése nem arányos. A második főrész, az ún. utószakasz, amely a klasszikus szabályok szerint végső kifejlethez juttatja a gondolatot, és egyben feloldja az előszakasz által keltett feszültséget, itt voltaképpen hiányzik, illetve csupán jelezve van, s a jelzés után a mondat és maga a vers is megszakad; a gondolat nem jut el a végkifejletig, s így a feszültség nem hogy nem oldódik, hanem éppen a vers végén éri el csúcspontját. Azonban e szerkezeti nyitottság alapján sem sorolhatjuk a verset a művészi körmondat másik két fő típusához, a barokk mondatszövevényhez vagy a romantikus tirádához: nemcsak terjedelme szól határozottan ez ellen, hanem egész nyelvi szövedéke, annak sallangtalan visszafogottsága, hangsúlyozott köznapisága is. Van azonban a nyelvhasználatnak egy olyan szférája, amelyre a mondatoknak ez a többszörös alá- és mellérendeléssel, ismétléssel, kihagyással, közbeékeléssel történő egymásra fűzése jellemző, úgy, ahogyan az a versben is megfigyelhető: ez a mindennapi élőbeszéd. Olyan ez a vers, mint egy meghitt beszélgetés során elmondott vallomás egy ezerszer végiggondolt, de soha igazán fel nem oldott nyomasztó érzésről. Tvardovszkij itt is, mint költészetében oly sok helyen, mestere a természetes élőbeszéd művészi megjelenítésének. Hangsúlyozom, hogy megjelenítésének, minthogy a csalóka látszat („Tvardovszkij úgy ír, ahogyan beszél", vélte némely kritikusa) sem feledtetheti, hogy verssel, azaz míves munkával állunk szemben. Sőt még azt is látnunk kell, hogy noha e periódusszerűen megírt költemény merőben eltér a körmondat hagyományos típusaitól, hatása mégiscsak jórészt ebből a poétikai kategóriából fakad. „Mennél több érdeklődés torlódik a fordulópontra és mennél frappánsabb a kibontakozás: annál hatásosabb ez a szerkezet.. .", állapította meg annak idején Zolnai Béla. [Zolnai Béla: Nyelv és stílus. Budapest, 1957, 155. o.] Nos, a kibontakozás Tvardovszkij versében valóban frappáns, ugyanis — elmarad. A költő mintegy átülteti a feszültséget az olvasóba, rábízza a vers továbbgondolását. A fordítással szemben az első s talán alapvető követelmény ennek az élőnyelvi mondatfűzéssel szerkesztett, szándékoltan csonka periódusnak a megszólaltatása. Ez, úgy vélem, Csanádi Imrének, Orbán Ottónak és Somlyó Györgynek (az első, második és negyedik változatban) sikerült leginkább. A mondatépítkezés ebben az esetben elengedhetetlen, de nem egyedüli feltétele a jó fordításnak. Korántsem közömbös, hogy milyen elemekből „építkezik" a fordító, hiszen az elemeknek stiláris összhangban kell állniuk a szerkezettel. Nézzük már most sorjában:

Я знаю, никакой моей вины
В том, что другие не пришли с войны. . .

A költő in medias res indít, hangja „tárgyszerűen" higgadt. Nem hősöket említ, nem elesett bajtársakat vagy derék katonákat, egyszerűen másokat. Épp ilyen szikár az állítmány: nem vesztek oda, nem buktak el, nem estek el, csupán nem jöttek vissza a háborúból. Arról, hogy a költő hangja mégsem egészen nyugodt, csak egy nem túl feltűnő szókihagyás árulkodik: a никакой моей вины mellől hiányzik a нет szócska (ebben az esetben ugyanis az orosz éppúgy kétszeresen tagad, mint a magyar: „nincs semmi bűnöm"). A szókihagyást Mezey Katalinnak sikerült átmentenie: Tudom én, hogy semmi bűnöm abban. . . Egyébként a вина főnévnek itt valóban inkább a „bűn" felel meg, mint a „vétek", mert egyfelől kevésbé választékos, másfelől a 'mulasztás' jelentéstartalmát is magában foglalja. Enyhébb az eredetinél, de azért elfogadható a „hibás", viszont hivatalos ízű a „felelős", elhamarkodottan szókimondó az „önvád" és a „bűntudat"; a „vád" és a „gyanú" félreértelmezésre adhat alkalmat (mintha mások vádolnák a költőt). A következő másfél sor éppoly visszafogott és szűkszavú, mint az előző kettő:

В том, что они — кто старше, кто моложе — 
Остались там,. . .

A háború halottait ismét csak egy névmás (ők) jelöli, s a közbevetés, amely számuk nyomasztó sokaságára utal, már-már szenvtelenül általánosító: ki idősebb, ki fiatalabb. Éppen ezért nincs szükség magának a „sokaság" szónak a kimondására, sem a meghatározás színezésére („ifjak és vének", „apák és fiák" stb.), természetesen az állítmány vonatkozásában sem (остались там — ottmaradtak).

Nehéz feladat elé állítja a fordítót a következő másfél sor:

... и не о том же речь,
Что я их мог, но не сумел беречь, —

Legyünk tárgyilagosak: a tömörségnek ez a foka nem kis részben magának az orosz nyelvnek természetéből faka(d. A költő érdeme, hogy élni tud a nyelv adottságaival, s a két szinonima (a мочь a lehetőséget fejezi ki, а суметь a képességet), valamint a folyamatos és befejezett igealak szembeállításával szinte már képletté sűrített formában fejezi ki gondolatát. Nem a fordítók leleményén múlott, hogy az ilyen megoldások, mint „nem segített, bár módjában állt", „menthettem volna őket, s hasztalan", „tehettem volna értük, s nem mertem, mégse tettem" „nem óvtam meg, rajtam múlott pedig", „s nem tettem meg értük, mit lehetett" stb. nemcsak terjengősebbek, de jórészt mást is mondanak, mint az eredeti. Jól érzékelhető ez a birkózás az idegen nyelv anyagával Somlyó György változataiban: „Hogy nem tettem, bár volt rá alkalom", „Hogy mért nem tett, aki nem tehetett", „Tán segítettem volna, ha tudok", „Hogy nem tettem, mikor lett volna módom", „Hogy nem tettem, habár volt rá esély", „Hogy nem segítettem, ha volt erőm". A nehézség, úgy hiszem, mindenekelőtt a не сумел kifejezésben rejlik: amíg ugyanis a мог eléggé egyértelműen fejezi ki a lehetőséget, módot, esélyt, addig a не сумел nem egyszerűen tagadja a cselekvés létrejöttét („nem tettem"), hanem annak valamilyen akadályát sejteti, ám az akadály mibenlétét, objektív vagy szubjektív természetét homályban hagyja, „lebegteti". A fordítónak azonban mindenképpen „nyilatkoznia" kell, a tévedés kockázatát is vállalva...
A záró sor a fordító számára talán nem is a legnehezebb, bár a vers szempontjából kétségtelenül kulcsfontosságú:

Речь не о том, но все же, все же, все же...

A sor első fele a negyedik sor végének (и не о том же речь) változtatott szórendű ismétlése. Jó, hogy erre számos fordító felfigyelt, minthogy ez az inverzió nem funkciótlan: mintegy összefoglalóan, általánosítva visszautal az előző gondolatokra s egyúttal jelzi a „fordulópontot". (Egyébként az ilyen inverziós visszautalás gyakori jelenség a mindennapi élőbeszédben.) A fordítók egy része lexikai eszközökkel kompenzálta az inverziót: „s még azt se mondhatom. . . Semmi ilyesmi nincs" (Héra Zoltán), ,,s azt senki nem hiszi.... szó sincs" (Kalász Márton), „és azt sem mondhatom. . . erről szó sincs" (Orbán Ottó), „Nem mintha . . . nem erről van szó" (Rab Zsuzsa). Somlyó György viszont csaknem valamennyi változatában „megmentette" az inverziót: „S szó arról sem lehet.. . Nem lehet szó", „S az sem jön szóba.. . Szóba se jön", ,,S azt se mondom... Nem mondom azt". 

Most pedig lássunk egy kis statisztikát: a 32 változat közül 13 megőrzi a все же kétszeri ismétlődését, 17 csak egyszer ismétel, 1 háromszor és 1 egyáltalán nem ismétel. Noha a probléma korántsem számtani természetű, én mégis a kétszeri ismétlés mellett „szavazok": az egyszeri ismétlés ugyan hoz érzelmi fokozást, de a kétszeri ismétlés ennél többet fejez ki: belső vívódást. Külön figyelmet érdemel Rózsa Endre megoldása: „nem, szó se róla; szó se... szó se... szó se?" Nagyon érdekes itt egyfelől a все же hangzásának virtuóz megszólaltatása, másfelől a harmadik ismétlés kérdő intonációja. Okos és finom „fogás" ez a kérdőjel, de vajon maga a költő vállalta volna-e? A másik nagy kérdés természetesen az, hogy a все же-nek, ennek a váratlan reflektorfénybe került szürke kis szócskának melyik a leginkább „egybevágó"' megfelelője? Íme a kínálat (a többszöri előfordulást zárójelben jelzem): ,,mégis" (15), „hátha" (4), „még-se(m)" (3), „azért" (2), „éppen", „no de", „szó se", „értsd meg", „mért ne", „ki tudja", „talán"; előfordul néhány kombinált változat is: „mégis, hátha mégis", „mégis, hátha, hátha", „de azért csak, mégis csak". A legjobb megoldásnak a „mégis" látszik, nemcsak azért, mert erősebben ellentétez, mint a „hátha", hanem azért is, mert a „hátha", „talán", „ki tudja" inkább objektív lehetőséget fejez ki, míg a „mégis" jelentéskörébe a szubjektív és illogikus ellentétezés is belefér (Vő. „Hátha valóban van okom a bűntudatra!" és „Bűntelen vagyok, és mégis bűntudatot érzek!")

Mindez talán alátámasztja azt a korábbi megállapítást, hogy ez a vers nem a fordító regisztergazdagságát teszi elsősorban próbára. A siker itt nem azon múlik, hogy „mennyi mindent tud" a fordító, sokkal inkább azon, hogy mennyi mindenről tud lemondani. Ennek a költeménynek a tolmácsolása a tömörség, és az élőbeszédet maximálisan megközelítő egyszerűség, a visszafogottság, és önfegyelem próbája. Ennek kapcsán hadd utaljak még egy nagyon érdekes jelenségre. Szilágyi Ákos és Tandori Dezső egymástól nyilván teljesen független fordításában jelentkezik ugyanaz a gondolat, amely azonban az eredeti szövegben nem található:

Tudom jól, persze, nem énrajtam múlt, 
Hogy másokat nyelt el a háború. -
Nem bűnöm, — hisz lehetnék köztük én is —
(Szilágyi Ákos)

Tudom, nem az én hibám, hogy — nagy útról — 
Sokan nem jöttek meg a háborúból: 
hiszen ottmaradhattam volna én is —
(Tandori Dezső)

Mi ez? Önkényes betoldás? Az is, meg nem is. Már maga ez a meglepő egyezés is az önkényesség ellen szól. Még nyomósabb az az érv, hogy a hisz lehetnék köztük én is gondolata az egész bűntelen-bűntudat-komplexumnak sarkalatos pontja. Sarkalatos, de szándékoltan nem kimondott! A bizonyításhoz a szerencsés véletlen játszik kezünkre. Tvardovszkij műveinek még nem készült szövegkritikai kiadása, így csak a költő közeli munkatársának, a már idézett kitűnő monográfia szerzőjének. Alekszej Kondratovicsnak lapunk 80/6-os számából is ismert közlése nyomán tudjuk, hogy a Я знаю. . . első megjelenésének nyomdai levonatán(!) még nem hat, hanem nyolc sorból állt. A vers eredetileg így végződött:

Речь не о том, но все же. Что же — все же? 
Не знаю. Только знаю, в дни войны 
На жизнь и смерть у всех права равны. [Alekszej Kondratovics: i. m. 307. o.]

(Nyersfordításban: „Nem erről van szó, de mégis. Hogy-hogy mégis? / Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a háború napjaiban / mindenkinek egyenlő a joga az élethez és a halálhoz.") 

Kondratovics csaknem ujjongva jegyzi meg: Mekkora szerencse, hogy a költő az utolsó pillanatban megváltoztatta a vers végét!.. Valóban szerencsénk, mert az eredeti befejezés didaktikus meditációvá változtatta volna a költeményt, „kiölte volna áramát" [Alekszej Kondratovics: i. m. 307. o.]. . . Szilágyi és Tandori tehát végül is nem „toldották be" önkényesen, nem is értették félre a költő gondolatát; csupán kimondták azt, amiről a költő úgy döntött, hogy nem kell kimondania.

Saját fordítás-változataihoz írt rövid, de a lényegre tapintó megjegyzésében Somlyó György a költői fordítás egy olyan korszerű, komplex módszerének gondolatát veti fel, „amely nem elfedni igyekszik, hanem éppen felmutatja a fordítás változatjellegét, s az egy — teljes érvényűnek tételezett — változat helyett, az eleve részleges érvényűnek tekintett változatok kisebb vagy nagyobb sorozatával közelítené meg a mű végtelenét..." Az elgondolás jogosultságát, úgy gondolom, a Szovjet Irodalom műfordítói versenyei is igazolják. Olyan volt ez a mostani vállalkozás is, mint egy kollektív utazás valamely különös szépségű tájon: minden részvevő a maga alkatának, ízlésének megfelelően fedezte fel egy-egy részletét. A kép azonban végül is az olvasó számára áll össze egésszé, s így ő a verseny igazi nyertese.



Néhány szó Péter Mihályról:

Sz. 1928. az ELTE professzora, kutatási területe az orosz és általános nyelvészet, stilisztika. "Péter Mihály  a klasszikus szlavisztika kiváló ismerője és közvetítője, amint ezt elsősorban orosz történeti nyelvtana tanúsítja... - írja köszöntőjében a kutató 70 éves születésnapjára Nyomárkay István. -  Kezdettől fogva a nyelvi közlés szerteágazó funkciója foglalkoztatta. Ezt olyan tanulmányok jelzik, mint konkrét mű- és műfordítás-elemzések (Lermontov, Puskin, Tvardovszkij és Gorkij egy-egy munkája), majd elsősorban elméleti kérdéseket boncolgató közlemények..."

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 9. sz. 165-171. oldalak)

2012. szeptember 21., péntek

Krumplis lángos az asztalon


AFRIKAN BALBUROV
Sérelem



Édes fájdalom szorította össze Ajur szívét, ahogy elolvasta a táviratot, amelyet éppen most hozott a postás. A fájdalom hatására behunyta szemét és olyan nagyot sóhajtott, mintha kifulladt volna valami nehéz dolog emelésétől.

A táviratban a nővére értesítette, hogy éjszaka elindult hozzá repülőn az apjuk. Ajur behunyt szeme előtt azonnal feltűnt a régi, kedves Zergetuj, gyermekkorának kis faluja. Maga előtt látta Zergetuj utcáján siető, mit siető: szaladó apját. Dehogyis utcáján, hiszen akkoriban még nem volt utca a burját falvakban. Keskeny kis gyalogutat tapostak a fűbe egyik háztól a másikig. Különbözőek voltak ezek a kis utak; ahol a szomszédok ritkán jártak egymáshoz, alig látszottak; rokonok és barátok házai közt lévőket viszont kérgesre, fényesre taposták. Az apja lassan nem is tudott járni, hanem előredőlve, erősen a lába alá nézve — mintha attól félt volna, hogy letér az útról —, csak ügetett. Hát igen, az apja örökké sietett; Ajur csak úgy emlékszik rá, hogy örökké foglalatoskodott. Ezért lehetett olyan ingerült — látszott rajta, szinte már fáj neki —, ha valaki átjött hozzájuk; közben persze minden erejével igyekezett titkolni, hogy a szomszéd csak a terhére van — isten ments, hogy rájöjjön; hiszen a burjátok közt időtlen időktől, nemzedékről nemzedékre szállva él a hagyomány: vendégként fogadd, bárki is lépje át házad küszöbét; ha megsérted a vendéget, oda a jó híred; és inkább a nyakad szegd, mint a jó híred veszítsd el. És azt is mondják náluk, hogy a mennyegzőn még a tolvaj is vendég. Ajur, akinek lelkében makacsul el akarta ültetni az apja ezeket a bölcs tanításokat, derülve nézte, hogy a vendég kérdéseire válaszolgatva, hogyan hunyja be apja alig észrevehetően remegő szemhéját. A kérdések semmitmondó kérdések voltak, amilyeneket csak azért tesznek fel, mert így szokás; hogy vannak a gyerekek? Hogy mennek a dolgok? Hogy van a nyáj? Hogy teleltek ki? és így tovább, és így tovább. Az apja azért hunyja le a szemhéját, hogy ne vegyék észre tekintetében a fájó türelmetlenséget, amely lassan ingerültségbe csap át; mosolyog, hogy ne vegyék észre a düh alig visszafojtható rohamát; már jó ideje tudja, semmi dolga a vendégnek, hanem csak úgy bejött, mert unatkozott és locsoghatnékja támadt. Szívesen elküldené a csudába, fenéken billentené, de a szokás az szokás: ha különös ok nélkül is jött a vendég, el kell vele ücsörögni, beszélgetni, meg kell neki adni a tiszteletet, nem szabad éreztetni vele, rosszkor jött, és nincs idő vele beszélgetni. Ahogy elment a szomszéd, fölpattant az apja a helyéről, és átkot szórt, hogy ennyi időt elvesztegetett miatta. De még ekkor sem a vendéget szidta — hiszen azt sem szemtől szembe, sem a háta mögött nem lehetszidni. Ajur ilyenkor majdnem megszakadt a nevetéstől; ezért gyakran megmosta az apja a fejét; hiszen a nevetés felbőszíti a ház védőszellemét.

Hát ilyen ember volt Ajur apja. Közben persze mindenki tudta róla a kis faluban, hogy tisztességes, jó ember, és csak azért nem szereti, ha hozzá járnak, mert igy alakult az élete, túl nagy a családja, és túl kevés az ideje, hogy elvégezzen mindent, amit csak megkíván ennek a sok gyereknek az ellátása.

Hét gyerekről kellett gondoskodnia. Ajur anyja akkor halt meg, amikor a legkisebb gyerek éppen csak elérte az asztalt, hogy aztán lábujjhegyre ágaskodva megnézze, mi is van rajta; bizony egy finomabb falatot sem talált ott soha. Apja nem nősült meg újra, pedig megpróbálták rábeszélni. Azt mondta, inkább elviseli a nyomorúságot, mintsem boldogtalanná tegye a gyerekeit; hiszen gonosz mostoha is kerülhet nekik. Egymaga mosott, főzött, még varrni is ő varrt. Egymaga csinált mindent. Ajur kiskorában rettenetesen szerette a krumplival töltött lángost; ezt is sütött neki az apja, amint finom búzaliszt került a házhoz. Ormótlan lángosok voltak, látszott, férfi keze alól kerültek ki, de Ajur a világon mindennél jobban szerette őket, és behunyt szemmel, elragadtatással ropogtatta fogai alatt a keményre sült részeket. Apja csak akkor szabadult meg a háztartás gondjaitól, amikor annyira fölcseperedtek a lányai, hogy rájuk lehetett bízni a házimunkát. Apja egész életében a kolhozban dolgozott. A falubeliek tudták, fáradhatatlan ember, akinek mindenre könnyen rááll a keze. Ajur egyszer látta, hogyan gyönyörködött az éppen befejezett munkában. Amint a lányok levették a válláról a háztartás gondját, átment a méneshez. A ló volt a szenvedélye. Hogy értett hozzájuk, hogy szerette őket! Ajur azt hitte, beszélget, mit beszélget: társalog velük. Nagy munka van a ménessel, éjt, nappalt rá kell áldoznia az embernek, hétszámra nem mehet haza. 

A gyerekek lassanként hozzászoktak, hogy ritka vendég otthon az apjuk. Hazarobog a tajgából, körülnéz a házban, a ház környékén, néhány kurta mondatot vált a nagyobbakkal, megszuszogja a kicsik fejét, és már rohan is vissza. Tábortüzek füstjének szaga érződött rajta, a tajga lehelete lengte körül, az egész csapzott, sánta ember valami jóságos állatra, sőt nem is állatra, hanem egy vízbe merült, békanyálas fatörzsre emlékeztetett.

Ajur lelkébe belehasított a megbánás — micsoda tiszteletlen hasonlat is, amely most, igaz akaratlanul, de mégis az eszébe jutott. Hogy is juthatott az eszébe? Ajur, a filozófus, önkéntelenül is kereste a dolgok okát. Hát igen, az emberek, akár akarják, akár nem, lassan eltávolodnak a szüleiktől. Úgy látszik, ez óhatatlanul megtörténik mindenkivel. Kivétel nélkül mindenkivel. Senki sem veszi észre, mikortól emelkedik, az évek múlásával mint válik magasabbá, áthatolhatatlanabbá az elidegenedésnek ez a hűvös, tapinthatatlan fala; és íme, édesapja érkezéséről tudósító távirattal a kezében, az eláradó emlékek hatására, fatörzshöz hasonlítja az apját a fiú. Fúj, micsoda förtelem!... Ajur felnyögött, még a fejét is megrázta.

Hát igen, nehéz élete volt az apjának. Felnevelte mind a hét gyerekét. Egymaga. Hármójukat felsőfokú képesítéshez juttatotta. Leginkább ő, Ajur igazolta az apja várakozását: már kandidátus, hamarosan doktorál, főiskolán tanít. Rá különösen büszke lehet az apja, hiszen amúgy is mindig a kedvence volt, bár el nem árulta volna az öreg, hogy valamelyik gyermekét jobban kedveli a többinél. Taníttatta volna mindegyikőjüket, de nem sikerült. A gyerekeknek nem sikerült. Különböző okok miatt. Ajur soha nem fogja elfelejteni, hogy mennyit törte magát szegény apja. Jól keresett a ménesnél, mégis minden ősszel, ahogy lehullott a hó, derék kutyáival fölment a hegyekbe, mókusra, cobolyra vadászni. Egyszer Ajurt is elvitte magával. Rettenetesen nehéz munka volt ez. Csak az tudja, hogy milyen nehéz a coboly pompás prémjét megszerezni, aki már maga is vadászott rá. Azok az éjszakák a tábortűznél a Bajkál-vidék,rettenetes fagyában; a fáradtság, amely mázsás súlyként nehezedik a vadász vállára, úgy, hogy néha már menni sem tud az ember, hanem csak vonszolja maga után a lábát. Most nyugdíjas az apja. Az egyik lányánál lakik. Vajon miért jön?

Nagy nehezen elszakította az emlékezés fonalát, mégegyszer rövidlátó szemei elé emelte a táviratot, ajkait mozgatva elolvasta, nem tudni miért, meglobogtatta, aztán letette az asztalra.

Odakint már magasan járt a nap; látta az ablakból, a város, a hatalmas szibériai város járdáit már elözönlötte az örökké rohanó emberek tömege. „Mindenki siet, mindenki. Akár az apám... De vajon hová?" Közelebb lépett az ablakhoz és figyelmesen kezdte nézni az utcát, amelyet szinte hömpölygő nyájként árasztottak el az autók ezen a már jó ideje tartó munkás hétköznapon. Elmosolyodott: a csudát, bármit is mondasz, nem lehet kitörölni az ember emlékezetéből azt, amibe beleszületett, amit gyermekfővel megélt. Hozzá például most ezzel a távirattal köszöntött be a gyermekkora, és ő, aki már régóta városi ember, a tanárképző főiskola tanára — a csontjai is már régen összeforrtak ezzel az utcával, ezekkel a hatalmas, rideg kőből rakott házakkal —, egyből gyermekkora kis falujának fogalmait kezdi használni: „hömpölygő nyájként" ... Mivel érkezik vajon az apja? Hirtelen megremegett, és ijedten fordult a rádió lakkozott tetején álló óra felé. De megnyugodott; a Zergetuj felőli járat délben érkezik. Az öreg biztosan elámul, ha meglátja, hogyan él a fia. Drága bútor, káprázatos szőnyegek, tálalószekrény, kristály és porcelánkészlettel, óra a drága rádión, egy másik óra, amely kellemes hangon üti el az időt — ezt munkatársaitól kapta negyvenedik születésnapjára. Ajur sohasem akart valamit megszerezni, különösebben ezek a holmik sem érdekelték; a felesége, az anyósa vásárolgatta őket össze. De jó, hogy éppen nyaralnak! Nem is tudja, mit szólnának az apjához, aki még sohasem lépte át Zergetuj határát. Hiszen bárhogyan is nézzük, csak olyan falusias, mondhatni földhözragadt az öreg; csak az ő Zergetuja jelentette számára eddig a kerek egész világot. Még a feje fölött sütő nap is sajátságos, zergetuji, a csillagok is, a patakról, a rétekről már nem is beszélve, a tajgáról meg aztán végképp nem.

Bizonytalanul mosolyogva — a távirat olvastán ült ki arcára ez a mosoly —, ment ki a fürdőszobába, hogy, mint minden áldott reggel, lezuhanyozzon. Ahogy átengedte magát a testét verdeső, hűsítő vízsugár örömének, arra gondolt, majd alaposan meg kell fürdetni az apját az út után. Bizony, nem ismeri az öreg az efféle kényelmet, még a W. C-t sem tudja használni, hiszen Zergetujban élte le egész életét. Egész életét abban a kis faluban! Heves sajnálat lett rajta úrrá, görcsösen összeszorította az állkapcsát és lenyelte a nyálát. Aztán az jutott eszébe, mit is ad az öregnek enni. Sem a felesége, sem az anyósa nincs idehaza, a hűtőszekrény meg üres, hiszen ő menzán étkezik. "Vendéglőbe kell vinnem; majd a Tajgába; megmutatom, milyen is a vendéglői ebéd. Emlékezzék csak egész életében a civilizációnak egyik áldására az én szegény apám, győződjék csak meg róla, mit ért el, hogyan is él az ő édes gyermeke, lássa csak a saját szemével, Ajur, a kedvence több, mint jól él. Hát igen, sajnos, az efféle öregek az élet anyagi vonatkozásain kívül mást nemigen látnak. Velük aztán nem érteted meg a filozófiai kategóriákat, nem értik meg intellektusodat, hétpecsétes titok marad az számukra. Nos, ez a nemzedéki tragédia: ezek az öregek iszonyatos munka árán útjukra bocsátják a gyermekeiket, tudáshoz juttatják őket, mindent megadnak nekik, ami csak kell az élethez, de ő maguk még csak nem is sejtik, mit csinálnak fiaik, lányaik, mi izgatja őket..."

Egészen megnyugodott, ahogy kikötött a gondolatnál, hogy a Tajgában ebédelnek; eltűnt az előbbi, az apjával való, közelgő találkozás miatt érzett bizonytalansága; olyannyira, hogy halkan még egy kis dalocskára is rázendített. Valami kellemetlen érzés lett rajta úrrá, ahogy kijött a fürdőszobából. Volt valaki a lakásban. Eddig a zuhany sustorgása elnyomott minden zajt; igaz hallani most sem hallott semmit, de nagyon is jól érezte, hogy rajta kívül van még valaki a lakásban. Rögtön arra gondolt, nem zárta kulcsra az ajtót a postás után. Nyugtalan lett, de aztán elhessegette magától a gondolatot, hogy betörtek volna a lakásba. Biztos valamelyik barátja. Soha jobbkor! Hadd lássák csak, milyen az apja, hogyan viselkedik ő az öreggel szemben! Végérvényesen elhatároztatott a dolog: olyan ebédet ad, hogy még ez a betoppant barátja is megemlegeti meg egész életében...

Az apja ült a rekamién. Ajur úgy meglepődött, hogy megtántorodott.
—  Nahát! Te vagy az! — kiáltotta és megölelte.
—  Várj csak, törülközz meg, hiszen vizes vagy! — mondta az öreg, és gyengéden eltolta magától a fiát.

A rekamié mellett, a szőnyegen ott volt az apja útiládája. Ajur azonnal ráismert a régi jó ládára, amelyet az apja maga csinált; rézcsíkok díszítették; a sarkain még veret is volt; ötvösremek a lakatja. „De jó, hogy mégsem jött a barátom" — gondolta Ajur, a láda láttán. Felvette, kivitte a konyhába, és ott letakarta egy újsággal. Hát igen, nagyon összement az öreg. Még kisebb lett, valahogy kiaszott; csupa ránc az arca; egészen megőszült. Új öltöny van rajta, de a nadrágját persze begyűrte a csizmaszárba. Ajur a csizmára is ráismert. Egész életében ládában őrizte az öreg, csak különleges alkalmakkor vette elő. Egész életében egy pár csizma!...

—  Majd együtt elmegyünk egy vendéglőbe, reggelizni — mondta Ajur. — Szibéria legjobb vendéglője. Nagyon jól tetted, hogy eljöttél. Éldegélsz nálam egy darabig, meglátod az unokádat, most táborozik a kislány. Öt nap múlva megjön a feleségem, együtt járunk majd színházba, cirkuszba...

Az öreg egy szóval sem válaszolt. Alaposan megnézte a lakást, óvakodva, mondhatni lopakodva bejárta a szobákat. Sokáig álldogált a vitrines szekrény előtt, amelyben a kristálykészlet volt; csendesen, előregörnyedt testtel, hátán összefont kézzel állt ott. Öregemberek szokása szerint szinte minden tárgyat megfogott, óvatosan, nagy figyelemmel megtapogatta őket, mintha nem akarná elhinni, hogy éppen az van a kezében, ami benne van, és éppen az ő kezében. A hálószobában, Ajur vetetlen ágyánál nem kerülte el a figyelmét, milyen elképesztően vastag takarója van a fiának. Pehelypaplan volt az. A matrac is vastag és puha. Az öreg sokáig gyűrögette kezében a takarót, aztán hosszasan, fürkészve összehúzott szemmel nézte a fiát. Az ajánlatot, hogy fürödjék meg, határozottan visszautasította.

—  Úgy látszik, elfelejtetted, hogy odahaza, Zergetujban van fürdő — mondta, ahogy Ajur, gyengéden, de mégiscsak a kabátujjánál fogva próbálta meg a fürdőszoba felé irányítani. — Csak nem képzeled, hogy piszkosan jövök hozzád. Fürödtem, mielőtt elindultam volna.

Ajur szeme előtt elsötétült a világ: istenem, hát hogy is értelmezi az öreg az ő lehető legártatlanabb ajánlatát.
Csak aztán válaszolt a fia kérdéseire, ahogy már alaposan megnézte a lakást. Kiderült, hogy neki, az alapító tagok egyikének, üdülőbeutalót adott a kolhoz. Elhatározta, útközben meglátogatja a fiát, akit immáron tizedik éve nem látott. Igen, tíz éve. Sok ez. Nincs ez rendjén. Tudja, sokat dolgozik a fiú, tudós lett belőle. De azért egy-két napra hazajöhetett volna. Ha mégoly sok gyereke is van, csak mindegyiket szeretné látni az apjuk. Négy óra múlva indul a repülője.

Az öreg elfogadta az ajánlatot, hogy vendéglőben reggelizzenek. Igen, szó nélkül, egyetlen fejbiccentéssel hagyta helyben, még csak arra sem nézett, ahol a fia állt. Erősen összeszorította az ajkait, felhúzta a szemöldökét.
„Úgy látszik, nem nagyon tetszik neki, itt nálam. Mit lehet tenni, talán vénségére ilyenné válik mindenki. Ez törvényszerű. Még az ilyen jó természettel megáldott emberek is, mint az öregem, mogorvák, kiállhatatlanok lesznek, lassanként elvesztik maradék jóságukat, a gyerekeik iránti természetes gyengédséget. De szomorú is ez!"

Azon kapta magát, a gondolat, amely mintegy csak önmagától támadt a tudatában, és szinte egészen elnyomva suhant át rajta, majd azonnal ki is hunyt, mégiscsak valami öntudatlan, akaratlan sérelem magvát hintette el a lelkében.
„De jó is, hogy nincs idehaza a feleségem meg az anyósom!" — gondolta magában.

Ahogy telefonon taxit rendelt, jó hangosan mondta, hogy két óra múlva jöjjön a kocsi. Néhány perc múlva újból fölhívta a taxit, és immáron határozott, kemény hangon azt mondta, csak azért ismétli meg a kérést, hogy el ne felejtkezzenek róla, hiszen az édesapját indítja el az üdülőbe. Titokban figyelte az apját, és végképp meggyőződött, az öreg nem érzi jól nála magát. Apja, aki nem vette észre, hogy figyelik, az egész beszélgetés alatt fintorgott amúgy is fáradt, gyűrt arcával és csóválta a fejét, mintha valami nehéz dolgot akart volna lerázni, levetni magáról. De ugyan mit?
Amikor elindultak az étterembe, az öreg nem akart buszra szállni, ahogy a fia szerette volna, hanem megkérte, gyalog menjenek. Ajur nem lévén szokva a gyalogláshoz, nagy sóhajtással egyezett bele; nem a harmadik szomszédban van az a vendéglő!...

Ajur apja szinte sohasem volt ilyen nagy városban. Illetve határozottan állíthatjuk, hogy soha nem volt, ha nem számítjuk a háborús időket. És azt nem lehet számítani. Ezerkilencszáznegyvenegy iszonytató telén vitték el katonának. Az ő Bajkálontúli Hadosztályukat szállító katonavonatok megállás nélkül mentek át a nagy városokon, és akkor is éjszaka. Volt, ahol nappal mentek át, de a katonák csak eltakarítatlan hóval borított, mondhatni, teljesen kihalt városokat láttak a vagonok tenyérnyi ablakából. Éjszakára teljesen sötétbe merültek a városok. Várost a fronton sem látott, hanem csak füstös, üszőkkel teli romokat. Amikor meg elérkezett a győzelem ideje, és a katonavonatok visszafelé mentek, vitték haza a katonákat, Ajur apja megint csak nem városokat látott, hanem integető, kiabáló, síró emberek tömegét. Emberek lepték el az állomások peronját.

Az öreg ment végig a városon, amelyben a fia él, fürkészve pillantott föl a hatalmas házakra, amelyek úgy néztek ki, mintha egyetlen sziklatömbből faragták volna ki őket; mosolyogni való volt, ahogy megremegett, zavarba jött a gyalogátkelőhelyeken, ahogy végignézett az autók hatalmas nyájain, amelyeknek bármelyik tagja kész lett volna rátörni a gyalogosokra, eltaposni őket, és az is mosolyogni való volt, ahogy ilyenkor megszaporázta a lépteit. A járókelők megnézték őket; Ajurnak kellemetlen volt arra gondolni, hogy nevetséges az apja a városi emberek szemében. Kényszerítette magát, hogy ne figyeljen azoknak a mosolyára, akik figyelik őket, de érezte, az egésztől egyre ingerültebb lesz. Az eszével nagyon is jól tudta, az egész életét a maga Zergetujában leélt öregember oly természetes idegenkedése miatt szégyenkezni nevetséges, rút, sőt becstelen dolog. De nem tudott úrrá lenni az érzésein. Csak az vigasztalta, hogy filozófián csiszolódott elméje megtalálta a történtek teoretikus magyarázatát: úgy látszik, a mai világban effajta a kapcsolat az idősebb és a fiatal nemzedék között. Az ő apjához hasonló öregek munkája árán fölnevelt, kitaníttatott fiatalabb emberek akarva, akaratlan inkább kritikával, mint hálával és tisztelettel illetik a szüleiket. Törvényszerű ez? Bizonyára, igen...

Az öreg elkerekült szemmel, a nagy város életét figyelve ment az utcán, eszébe sem jutott, hogy nem úgy néz ki, ahogy illenék, hogy megnézik, hogy valaki miatt szégyenkeznie kellene. Lassanként öröm támadt a lelkében, és, mint az ég borultságát a napsütés, kiszorította azt az érzést, amely a repülőtéren kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy nem várja senki. Magas, világos házak voltak itt, megvilágította őket a nap; játékosan, kibírhatatlanul éleseket villantva, egymásra kacsintottak ablakaikkal, ízléses függönyök voltak az ablakokon; mindegyik mögött egy élet tárult a nap felé, és bizonyos volt, ez az élet ugyanolyan tiszta és világos, mint a vidám, kristályosán fénylő üvegükkel hetykén összekacsintó ablakok. Mindaz, ami a városi embernek megszokott dolog, mindaz, amit észre sem vesz, amire oda sem figyel, csodálkozásra késztette, mondhatni ámulatba ejtette az öreget. Például, mi érdekes van abban, hogy időről időre munkálkodó utcaseprő gép megy el az ember mellett? Az öregnek ellenben nagyon megtetszett, megjegyezte magának, hogy milyen nagyra becsülik a tisztaságot, és ez bizony figyelemre méltó, azt jelenti, jól élnek itt, van idejük, módjuk gondoskodni városukról. Vagy itt jön egy másmilyen gép: szivárványos csillogással vízsugarak záporoznak róla az utcán lévő fák koronájára. Ilyen autó kellene a kolhoznak a zöldségeskertek locsolására! Sorban menő gyerekek vágnak át az úton. Fehér ingben vannak, vörös nyakkendő rajtuk. Az arcuk vidám, sugárzó, mosoly játszik rajta; olyanok, mint megannyi virágszál. Az öregnek a boldogságtól elszorult a torka, könny futotta el a szemét. Igen, így van ez, jó, szép életet élnek ebben a városban. Rendes, takaros utcák vannak benne, szépek a házak, rendben tartott autók suhannak, az emberek is csinosak, takarosak, egészségesek, szépek, ahogy véget nem érő tömegben hömpölyögnek az utcán.

Az öreg meg akarta osztani fiával a lelkét eltöltő érzéseket, de egyből beharapta a szája szélét, ahogy feléje fordult. Ajur elcsigázva ment mellette, egészen kiverte a veríték. Most vette csak igazán észre az öreg, milyen puhány, kövér ember a fia, milyen betegesen fehér a bőr a kezén és az arcán, és közel sem megy olyan fürgén és ruganyosán, mint ő, aki pedig a nyolcadik évtizedét tapossa, hanem nehézkesen rakosgatja a lábait és fújtatva lélegzik. Nem sok hiányzott, hogy felkiáltson : „Hát mi történt veled?"... Sajnálat hasított a szívébe, és azt a látszatot keltve, hogy a főteret akarja megnézni, megállt. Hadd pihenjen a gyerek, hadd lihegje ki magát! A csudába is, mennyit jöhettek? Hát ő vajon, az öreg ember nem tesz meg ennél százszor, ezerszer nagyobb utat, ha kimegy a tajgába? Hát eljutna egyáltalán Ajur a tajgában egyik szálláshelytől a másikig? Mitől lett ilyen? Hát nem volt fiatalkorában irigylésre méltóan és szemgyönyörködtetően erős, hát nem ő volt az, aki birkózás közben csak úgy dobálta az ellenfeleit, hát nem ő volt az, akinek nehéz öklétől még a legmegátalkodottabb rendbontók is féltek? Az öreg előhúzta zsebkendőjét, kifújta az orrát.

—  Elfáradtam, fiacskám — mondta fojtott hangon. — Keress autót!
—  Jó — örvendett meg Ajur —, egy perc sem telik belé, és itt a taxi.

Ajur előre ült a vezető mellé; az öreg, fia megizzadt tarkójára pillantva, keserű szájízzel gondolta : „Ezek szerint nem vált a javára a tudomány. Mi értelme van ennek a tudománynak, ha nem segítette hozzá, hogy megőrizze magát, mire jó neki is meg másoknak is az efféle tudomány? Bizony baj van a gyerekkel, nem sikerült az élete!"

Ajur, miután erőre kapott a taxiban, egészen más emberként ment be a vendéglőbe. Úgy intett a portásnak, ahogy elvezette mellette az apját, mint saját, régi emberének. Mosolyogva figyelte az apját, aki figyelmesen körülnézett, amikor beadta sapkáját a ruhatárba, azt is figyelte, ahogy az öreg kissé megremegett, amikor egyszerre négy magához hasonló öregembert és négy Ajurt pillantott meg a tükörben. Még a lélegzetét is visszafojtotta a tükörképek láttán. Ajur azt hitte, a váratlan látványtól ütődött meg ennyire, ahogy így megsokszorozva látta meg magát és fiát. Pedig az öregnek azért akadt el a lélegzete, heves fájdalommal a lelkében, azért nem tudott észbe kapni, mert most megint egy új embert látott a fiában; fiatalnak, szépnek látta, annak ellenére, hogy egy kicsit megereszkedett, és jóságosnak és tekintélyesnek is. Képtelen volt megérteni, mi is történik: Ajur vagy ott az utcán járatta vele a bolondját, és készakarva lihegett, mint egy agyonhajszolt szarvas, vagy itt alakoskodik, és valami rendkívül tekintélyes emberek előtt titkolja valódi lényét. De akkor hol vannak ezek a tekintélyes emberek? Azért nézett az öreg fürkészve mindenki szemébe; szerette volna megtudni, hogy a fia, ez a tanult, az államtól tudósi rangot kapott ember kik előtt titkolja valódi lényét, és mosolyog, pedig rosszul érzi magát. De nem látott ilyen embereket. Felsóhajtott, még egyszer körülpillantott, majd a két tenyerével végigsimította a haját. Ezután, Ajur nem kis csodálatára, bátran, magától elindult az asztalok felé.

Nagyon sok oszlop volt a helyiségben: ezek tartották a mennyezetet. A falakat élénk mozaikok díszítették. Az egyik falon különböző nagyságú lapos fakorongokat pillantott meg az öreg. Felkeltették az érdeklődését, egészen odament eléjük. Enyhén csóválta a fejét, háta mögött ösz-szefont kézzel sokáig álldogált előttük.

—  Ez meg miért ilyen, ez a fa? — kérdezte a fiát rekedten, ahogy az asztalhoz ült. — Nyers fából fűrészelték le, még a kérgét sem hántották le. Nézd csak, hogy szétszáradtak, mintha kiáltó szájak lennének, olyan repedések húzódnak rajtuk.
Ajurnak, aki eddig nem sokat törődött a teremnek ezzel az egyszerű díszítésével, lehetetlen volt egyet nem érteni az apjával. És ekkor egészen váratlanul a fejébe villant a gondolat: íme, az évezredes, természetes szépérzék, amely a természetet szinte megistenítő rajongásból támad. Vajon melyik tanult esztéta fedné fel a szép és nem szép ilyen finom árnyalatait? És egyáltalán: melyik tudományos világnézet erezhetné magát fölényben,az egyszerű népi gyakorlattal szemben; és vajon, nem csak a véghetetlenül hatalmas és gazdag népi gya*korlat egyik apró részlete a tudomány is? Ajur, akit egészen megdöbbentett ez a gondolat, elhatározta, hogy leírja. Ahogy felszolgálták az ételt, az öreg azon kapta magát, hogy lesi, mit és hogyan csinál a fia az evőeszközzel. Sokszor hallotta már, milyen nehéz ezzel a holmival bánni, és íme most neki kell megküzdeni vele. De nagyon könnyedén föltalálta magát, hiszen a vadászokban megvan az a képesség, hogy új dolgokat könnyedén, erőlködés nélkül fogadnak be, és úgy alkalmazzák őket, mintha mást sem csináltak volna egész életükben. Ajurt meglepte, milyen magabiztos, az esetlenség érzésétől mennyire ment az apja. Az öreg megjegyezte magának, milyen ételeket szolgálnak föl, minek hogy adják meg a módját, ha majd hazamegy részletesen elmesélhesse a lányának, aki azon van, hogy ünnepeljék meg az ő hetvenedik születésnapját. Némelyik fogás nagyon ízlett neki, a többi is elment. Egészen elképedt, amikor Ajur a teli asztali palack vodka mellé még két üveg bort is rendelt. Az egyik üveg közönséges vodkásüveg volt, igaz négy csillaggal a nyakán, a másik hasas üveg, hosszú nyakkal. Ajur vodkát is töltött neki meg bort is, mindkét fajtából. Nem nagyon ízlettek az öregnek ezek a borok: az egyiknek poloska íze-bűze volt — konyaknak hívták —, a másik meg savanykás, semmilyen. Minderről egy szót sem szólt a fiának, de nem is ivott többet. Minek kért a fia ennyi bort? Talán fszákos lett, és most csak az apja előtt fékezi magát. Mi mást is gondolhatna — ennyi bort két emberre... Bizony iszik Ajur, biztos mindig ennyit rendel, és most nem kapott idejében észbe. Hát ezért ilyen puhány a fia, így tette tönkre az egészségét, a szívét.

Van úgy, az embert akarata ellenére teszik olyan eset szemtanújává, amely nem tetszik és nem is tetszhet neki. Különös, agyafúrt erőszaktétel ez, amelyet így követnek el az ember fölött: nézd csak, akár akarod, akár nem! Ilyen eset történt most az öreggel is. Ajur intett a pincérnőnek. Az odajött, egy könyvecskéből kitépett egy lapot és Ajurnak adta. Ajur a papírra nézett és nyugodtan, mintha mi sem történt volna, kivett a belső zsebéből két huszonötrubelos bankót, a nadrágzsebéből előhúzta a pénztárcáját, kiszedett belőle tizenegy rubelt. És ezt az egész pénzt mosolyogva, egyetlen könnyed mozdulattal odanyújtotta a pincérnőnek, és amikor az a köténye kis zsebébe nyúlt — szemmel láthatóan az apróért —, legyintett: maradhat!...

Az öregnek elszorult a szíve, elsötétült a szeme előtt a világ attól, amit látott. Ketten elettek-ittak hatvanegy rubelt. Hiszen alig kezdték meg a borokat, a vodkából is csak egy-két kupicányit ittak. Haj istenem, nem vált a fia javára ez a nagy tudomány, egészen elment az esze, kötöznivaló bolond lett belőle, egyszerűen fogalma sincs a dolgokról. Hát mi van itt!? Hiszen neki két egész havi nyugdíja, amennyibe ez a reggeli került!... Lassan fölállt, nem mondta a pincérnőnek, hogy köszönöm, a fiának sem szólt egy szót sem, elindult a kijárat felé.

Nem maradt ott a fiánál az öreg. És Ajur sem igen tartóztatta. Iszonyatos sérelem marcangolta a szívét. Végtelen fáradtságot érzett, egyszerre teljesen közönyössé vált minden iránt. És amikor az apja, a nevezetes bőrönddel a kezében, a konyhából kilépve elindult, csak arra volt ereje, hogy ajtót nyisson neki. Szinte félálomban kísérte az autóhoz, maga sem tudta miért, de eleget tett határozott kívánságának, hogy ne kísérje ki a repülőtérre. Ahogy fölment a lakásba, úgy érezte, bármelyik pillanatban összeroskadhat. Amikor valamiért bement a konyhába, az asztalon egy ormótlan nagy krumplis lángost pillantott meg, pontosan olyant, amilyent úgy szeretett régvolt gyermekkorában, olyant, amilyent az apja sütött a házhoz került jobb lisztből.


BRATKA LÁSZLÓ fordítása

Néhány szó Afrikan Balburovról:

Sz. 1919-mh. 1980, a Burját Köztársaság népi írója, érdemes kultúrmunkás és köztársasági díjas. Az irkutszki egyetemen tanult. 1938 óta publikált. Számos kisregény- és elbeszéléskötete jelent meg, drámaírással is foglalkozik. Alma-Atában telepedett meg. Főbb művei: Megvilágosultak, Fehér hónap, Éneklő nyilak. Orosz nyelven alkotott.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 11. sz., 135-141. oldalak)