2012. július 27., péntek

Csehov emlékszám (5)


KONSZTANTYIN AZADOVSZKIJ–SERENA VITALE
Az utolsó napok dokumentumai


Csehov és Tolsztoj
Csehov badenweileri végnapjairól keveset tudunk. Megindító és jelentékeny minden apróság, amely a semmiből előbukkan. Rendkívül ritkán kerülnek elő publikálatlan Csehov-levelek. Az új, akadémiai kiadás előmunkálatai során — a levelek tizenkét kötetet tesznek ki — mindössze néhány ilyen dokumentumot sikerült felfedeznünk és közzétennünk. A Badenweilerből küldött eddig ismeretlen levél ezért is értékes lelet.


1904. június 16-án a tüdőtágulásban szenvedő, súlyosan beteg Csehov feleségével, Olga Leonardovna Knipper-Csehovával Moszkvából Németországba indul. Az orvosok Schwarzwald valamelyik fürdőhelyét ajánlják, amelynek tiszta levegője jót szokott tenni a tüdőbetegeknek. A választás végül a svájci határ közelében levő Badenweilerre esett.


Június 18-án érkeznek Csehovék Berlinbe, három napot töltenek ott, 21-én pedig továbbmennek Badenweilerbe, „hosszas tartózkodásunk színhelyére"', amint azt Csehov aznap húgának, Marija Pavlovnának írta. Sajnos azonban Csehov badenweileri tartózkodása nem bizonyult olyan hosszasnak. Az első napok látszólagos egészségi javulását néhány hét múlva erős romlás követte. Július 15-én (14-ről 15-re virradóra) Csehov elhunyt. Így nem egészen egy hónapot (huszonhét napot) töltött Németországban.


Csehov utolsó napjairól viszonylag nem sok adat maradt fenn; ezek elsősorban azokban a levelekben találhatók, melyeket ő maga írt ismerőseinek és hozzátartozóinak: három levelet Berlinből és tizenhármat Badenweilerből (kilenc címzettnek). Csehov utolsó óráiról Olga Knipper levelei és visszaemlékezései számolnak be.


Csehov eddig ismeretlen levele, amelyet nemrég fedeztünk föl és alább közlünk, berlini és badenweileri tartózkodásának egyes körülményeit világítja meg. Grigorij Boriszovics Iollosznak szól, és elsősorban azért értékes, mert általa nyomon követhetjük és feltárhatjuk Anton Pavlo-vics kapcsolatát a címzettel, „utolsó barátjá"-val, noha „barátság"-uk tragikusan rövid volt.


[Grigorij Iollosz (1859—1907) akkoriban a Russzkije Vedomosztyi című lap berlini tudósítójaként dolgozott. Nemcsak újságíróként volt ismert, hanem mint tudós, történész-kutató, a társadalmi kérdések szakértője is. Berlini levelei Oroszországban széles körű és megérdemelt elismerésnek örvendtek; 1904-ben önálló kötetben is megjelentek, melyet később újra kiadtak. Ezenkívül Iollosz népszerű orosz folyóiratoknak, valamint néhány német kiadványnak is munkatársa volt. Személyes kapcsolatban állt Vlagyimir Korolenkóval, Gleb Uszpenszkijjel és más híres írókkal. Az első orosz forradalom idején Berlinből hazatér Moszkvába, nemsokára az I. Állami Duma tagjává választják. A Duma feloszlatása után lelkesen veti bele magát a Russzkije Vedomosztyi szerkesztésébe. 1907 márciusában az utcán a háza mellett megölték. A gyilkosságot a feketeszázak szervezték meg. (A „feketeszázak" szélsőségesen reakciós monarchista szervezet, mely aktívan részt vett pogromokban és a forradalmárok üldözésében.) Iollosz halála a felháborodás viharát kavarta fel mind Oroszországban, mind külföldön, és jelentős társadalmi eseménnyé emelkedett. - szerk. megj.]


Csehov 1904. június 18-án Berlinben ismerkedett meg Iollosszal. Ő lett Csehovék berlini segítője, tolmácsa és kalauza. Csehov egy régi jó ismerősének, Vlagyimir Szobolevszkijnek, a Russzkije Vedomosztyi szerkesztőjének javaslatára fordult hozzá. Június 25-i badenweileri levelében. Csehov köszönetet is mond neki „Iolloszért". Ugyanebben a levélben Csehov közli Szobolevszkijjel új ismerőséről szerzett benyomásait. 


„Nagyszerű ember, rendkívül érdekes, kedves és végtelenül szolgálatkész. Három napot töltöttem Berlinben, és három napon át éreztem Iollosz gondoskodását. Sajnos még egyáltalán nem tudtam járni, különösen az első napokban éreztem rosszul magam, és még két órát sem szentelhettem neki. Sok szépet mutatott volna nekem Berlinben. Az volt a benyomásom, nagyon szerény véleménnyel van önmagáról, és nem is tudja pontosan, hogy nálunk, Moszkvában meg Oroszországban milyen sikere van berlini leveleinek."


Válaszlevelében Szobolevszkij a következőt írja Iolloszról (1904. július 1.): „Komoly természet, nem csak nagyszerű ember. A magánélete nem könnyű; a felesége súlyos és reménytelen idegbeteg, meg más is van, kezdve voltaképpen kényszerű távozásával Oroszországból, ahol tanszékről álmodozott és készült is rá (...) És figyelje meg, milyen közvetlenül viselkedik, milyen vidám. Valahányszor találkozunk, mindig úgy érzem, mintha valaki karonfogva vezetne, irányítaná a lépteimet. És sokan vannak külföldön ilyenek, még ha figyelmen kívül hagyjuk is személyiségének rendkívüli erkölcsi és szívbéli tulajdonságait. Ilyen népünk legjava, másokat visz előre, és ebben különbözik a »filiszterektől.«"


Fennmaradt Knipper-Csehova tanúsága is. Emlékirataiban (kéziratos fogalmazvány) később megkísérelte felidézni a berlini és badenweileri júniusi napokat, és ezt írta: „Berlinben ismerkedett meg Anton Pavlovics a néhai G. B. Iollosszal, sokat beszélgetett vele és meleg rokonszenvet táplált iránta." Az író és felesége Berlinben a Hotel Savoyban szállt meg, ahol „egy lakályos szobát foglaltunk el a legjobb szállodában" — írta Csehov húgának, Marija Pavlovnának. „Nagyon tetszik Berlin" - közli ugyanebben a levélben. Csehov valamennyi, Berlinben írt levelében megemlíti, hogy egészségi állapota javul. „A lábam már nem fáj, remekül eszem, jól alszom, kocsikázom Berlinben; csak egy baj van: a légszomj." (A június 21 -i levélből.)


Június 19-én Csehov Tiergartenbe (Berlin egyik kerülete) megy, ahol a nagy berlini Mendelssohn Bank volt. Itt kellett volna megkapnia a művei német fordításáért járó honoráriumot (1902 óta az orosz szerzők jogi védelmet élveztek Németországban). Épp ezekben az években (1902— 1904) Csehovot különösen sokat fordítják németre. Mind drámaíróként, mind novellák és kisregények szerzőjeként széles körű hírnévre tesz szert Németországban. Korábban Csehovot szinte alig érdekelte, ki és hogyan fordítja műveit. „Általában hidegen hagynak ezek a fordítások, mivel tudom, hogy Németországnak nincs ránk szüksége, és nem is lesz, bárhogy is fordítsanak" — írta 1901. november 28-án Olga Knippernek. Berlini tartózkodása alatt azonban Csehov figyelmesen ismerkedik művei német fordításaival. Mikor némelyik levelében megadja badenweileri címét, és a nevét német átírásban (Tschechow), az író megjegyzi: „A könyveimen is igy írják a nevemet", vagy: „Így írják maguk a németek, a fordítóim."


Másnap, június 20-án Csehovot meglátogatta és megvizsgálta a híres berlini klinikus, Ewald professzor. Vizitje nyomasztóan hatott Csehovra. „Alaposan megvizsgálta a beteget, majd széttárta karját, és szó nélkül kiment. Ez persze kegyetlen dolog volt, de nyilván jogos értetlenségében tárta szét kezét, hogy egy ilyen beteg embert minek visznek bárhová is" — írta Knipper. Ugyanaznap találkozott Csehov Jekatyerina Peskovával, Gorkij feleségével is, aki átutazóban volt Berlinben.


Június 21-én Anton Pavlovics és Olga Leonardovna elhagyja Berlint; az induláskor Iollosz segédkezik, kikíséri őket a potsdami pályaudvarra.     

Csehovék június 22-én érkeznek Badenweilerbe, és a Hotel Römerbadban szállnak meg, ahonnan pár nap múlva egy magánházba költöznek át. Nemrég fellelt, közösen írt badenweileri levelük új berlini barátjukhoz szól. 


„Badenweiler
Hotel Römerbad                                                                                                         június 23.


Mélyen tisztelt Grigorij Boriszovics, Anton Pavlovics nagyon kéri, amint akad egy szabad perce, menjen el Mendelssohn bankhivatalába ( Jagerstrasse 49.), és kérje meg, utalja át nekünk a pénzt a mellékelt váltóra. Magyaráztak ott valamit, hogy el kell küldenünk az űrlapot is, a váltót is, de Anton Pavlovics nem értette, és ezért szánta rá magát, hogy önt zavarja.


Jó egészséget kívánok.


Anton Pavlovics tűrhetően érzi magát, de az út mindkettőnket nagyon kifárasztott. Itt jó meleg van. süt a nap, dalolnak a madarak, de még nem rendezkedtünk be igazán, nem döntöttünk, szállodában fogunk-e lakni vagy „Privatwohnung" -ban. [német: magánlakás]


Üdvözlettel:
Olga Csehova


Bocsásson meg, mélyen tisztelt Grigorij Boriszovics, hogy ismét zavarjuk, de komolyan nem tudom, mi a teendő ezekkel a váltókkal, mit jelent az, hogy auf Veranlassung? [német: rendelkezés szerint] Ha lesz egy szabad perce, menjen el, vagy inkább küldjön el valakit Mendelssohnhoz, hogy utalja át a pénzt a fenti címre.
Várom a fényképét. Aláírás, dátum, a lap neve és Berlin — ez kell a képhez. Illetve az aláírás a végére. Teljesen egészséges volnék, ha nincs ez a légszomj. A lábam teljesen rendben van. Az itteni dr. Schwoerer jó orvos, szemmel láthatólag rendes ember, és kitűnően érti a dolgát.
Végtelenül hálás vagyok önnek Berlinért, s nagyon örülök és elégedett vagyok, hogy végre megismerkedhettem önnel. Minden jót kívánok, egészséget és sok sikert.
Az ön A. Csehovja
Mennyivel tartozom a könyvekért?"


Érdekes a levélben a fénykép említése. Nehéz eldönteni, hová és kinek akarta elküldeni Csehov új ismerőse fényképét és rövid adatait. Erről, mint a levélből nyilvánvaló, Csehov és Iollosz még Berlinben beszélt. Csehov azonban minden valószínűség szerint nem tudta megvalósítani szándékát. A rendkívül szerény Iollosz nem tartotta magát hivatásos írónak. Válaszlevelében névjegyét helyezte el, amely ott maradt Csehovnál, s jelenleg az alábbi levéllel együtt őrzik, amelyet tartalmából ítélve Iollosz június 26-án vagy 27-én írt.


„Mélyen tisztelt Anton Pavlovics!
Mikor tegnap megjött a levele, elmentem Mendelssohnhoz, bemutattam a csekket, és azt az ígéretet kaptam, hogy a pénzt azonnal átutalják önnek Badenweilerbe. Nagyon örülök az önről szóló jó híreknek. A jó schwarzwaldi levegőn rövidesen elmúlik a légszomja is! Gyógyuljon, erősödjön, s frissen és vidáman térjen vissza, hogy éljen és örömet szerezzen tollával az embereknek.
Küldöm a névjegyem, noha megismétlem: semmi keresnivalóm az írók soraiban. Egyszerűen tűrhető iparos vagyok!
Szívélyes üdvözletem Olga Leonardovnának, küldöm neki a Strindberg-darabot. A fordítás jó, a kiadás rossz, de jobb nincs (Str < indberg > ö < sszes > m < űveinek > harmadik kötete csak az ősszel jelenik meg).
Könyvei német fordításaiért nem tartozik semmivel. Ha mindenképpen ragaszkodik a „re-vans"-hoz, majd otthonról küldje el v < ala > melyik könyvét. Ne feledje, megígérte, hogy addig még ír!
Szívből kívánok minden jót, legfőképp a teljes gyógyulást. Kézszorítással
őszinte híve 
G. Iollosz."


E levél legfőbb érdekessége Strindberg említése. Csehov ismerte és nagyra tartotta a svéd drámaíró munkásságát, akit a század legelején Oroszországban kevéssé ismertek. Akkortájt kezdték fordítani, színpadon pedig még később jelent meg. Világos, hogy Csehov, a felesége és Iollosz Berlinben beszélgetett Strindbergről. Bizonyára Iollosz beszélt a Strindberg-drámák berlini bemutatóiról, s e beszélgetés folytatásaként küldte el Knippernek valamelyiket német fordításban.


A Csehov utolsó napjaira és óráira vonatkozó összes fennmaradt adat közül az egyik legfontosabb Iollosz levele Szobolevszkijhez, amelyet már Csehov halála után írt. Július 16-án kelt Badenweilerben; Iollosz svájci üdülését megszakítva haladéktalanul odautazott. „Mikor alkonyatkor kiléptem a hotelból, G. Iollosz jött szembe, aki azonnal ideutazott Svájcból, amint olvasta a lapokat" — emlékezik Olga Knipper. Iollosz részletesen és szemléletesen írta le nemcsak a saját benyomásait, hanem Anton Pavlovics halálának egyes részleteit is, amelyekről már Badenweilerben szerzett tudomást. Levelét július 22-i (189.) számában közzétette a Russzkije Vedomosztyi, s azóta egyszer sem közölték teljes egészében.


„... Luzernban akartam pár napot pihenni a fivéremmel, ott ért utól tegnap Olga Leonardovna távirata A<nton>P<avlovics> halálhírével. Az első vonattal Badenweilerbe jöttem és nagyon jókor érkeztem; ámbár a hatóságok és néhány itt tartózkodó orosz buzgón segített, mégis szörnyen nehéz volt neki, szüksége volt tanácsra és támogatásra. Holnapig leszek itt, elkísérem a holttestet Freiburgig, ahol a kocsit hozzákapcsolják a berlini gyorshoz... A távirataimból tudja, hogyan halt meg. Nekem személy szerint már Berlinben az volt a benyomásom, hogy A < n-ton> P<avlovics> napjai meg vannak számlálva — nagyon súlyos betegnek látszott: rettenetesen le volt fogyva, a legcsekélyebb mozgástól köhögött és légszomj gyötörte, állandóan hőemelkedése volt. Berlinben nehezére esett, hogy a potsdami pályaudvar alacsony lépcsőjén fölmenjen, néhány percig ült erőtlenül, nehezen lélegezve. Emlékszem azonban arra is, hogy induláskor, annak ellenére, hogy kértem, maradjon a helyén nyugodtan, kihajolt az ablakon és fejével sokáig integetett, mikor már ment a vonat. Mikor megérkezett ide Badenweilerbe, az első napokban frissebben érezte magát, a terveiről beszélt, egy olaszországi útról álmodozott, és Konstantinápolyon keresztül akart visszatérni Jaltába. Jobb volt az étvágya és jobban aludt; de már itt-tartózkodása második hetében újrakezdődött a nyugtalanság és a kapkodás — nem tetszett a szobája, máshová kívánkozott. Átköltöztek egy magánházba, a Villa Friderike-be, s ott megismétlődött ugyanez: egy pár nyugodt nap, aztán újra az elvágyódás valami más helyre. Olga Leonardovna talált egy remek erkélyes szobát a Hotel Sommerban, és itt Csehov az erkélyről szívesen figyelte az utcai jeleneteket. Különösen a postaépület előtti szakadatlan nyüzsgés foglalkoztatta: »Látod — mondta a feleségének —, mit jelent az, hogy kulturált ország: ki-be járkálnak, mindenki levelet ír és levelet kap.« A < nton > P < avlovics > és a felesége csaknem naponta kikocsizott az erdőbe; ahogy áthaladtak a falun, gyönyörködött a tiszta parasztházakban és sóhajtozott: »Nálunk mikor fognak így élni a muzsikok?« Így töltötte napjait a hét elejéig... A <n-ton > P < avlovics > súlyos betegnek hatott, de senki sem gondolta, hogy ennyire közel a vég. Dr. Schwoerer, aki kitűnően látta el betegét, arra a kérdésemre, őt is váratlanul érte-e a halála, igenlően válaszolt: a csütörtökről péntekre virradóra bekövetkező krízisig azt gondolta, hogy még néhány hónapig elélhet, sőt a szíve állapota még az iszonyatos keddi roham után sem adott okot komoly aggodalomra, mert a morfium befecskendezése és az oxigénbelégzés után a pulzus rendbejött, s a beteg nyugodtan elaludt. Csak a csütörtökről péntekre virradó éjszaka, mikor az első kámforinjekció után nem javult a pulzus, lett nyilvánvaló, hogy közel a katasztrófa. Anton Pavlovics éjjel egykor fölébredt, félrebeszélt, valami matrózról beszélt,'a japánokról kérdezősködött, de aztán magához tért, és szomorú mosollyal azt mondta a feleségének, aki jégtömlőt tett a mellére: »Üres szívre nem tesznek jeget.«
Tudta-e korábban is, hogy a halálán van? Igen is, nem is. Mikor most fölidézik némelyik kurta, mintegy véletlenül odavetett megjegyzését (különben az utóbbi időben nem volt szabad hosszan beszélnie), az a feltételezés ébred az emberben, hogy már a környezeténél előbb megfordult benne közeli halálának gondolata: halála előtt néhány nappal, mikor elküldött nekem Berlinbe egy csekket, hogy pénzt kapjon Mendelssohntól, A < nton > P < avlovics > úgy rendelkezett, hogy a pénzt feleségének címezzék, s mikor O < Iga > L < eonardovna > megkérdezte, miért, így válaszolt: »Tudod, minden eshetőségre...« Az utolsó szavai ezek voltak: »Meghalok«, aztán még halkabban, németül, az orvosnak: »Ich sterbe«... A pulzusa egyre lassúbb lett... A haldokló ült az ágyban, görnyedten, párnákkal megtámasztva, aztán hirtelen oldalra hajolt —, és egyetlen sóhaj nélkül, bármi látható külső jel nélkül megállt az élet. Azonnal megfiatalodott arcán hihetetlenül elégedett, szinte boldog kifejezés jelent meg. A szélesre tárt ablakon friss levegő és szénaillat áradt be, az erdő fölött pirkadni kezdett. Sehol egy hang — a kis üdülőhely aludt; az orvos távozott, a házban halotti csönd; csak a madárdal hallatszott a szobába, ahol oldalára dőlve pihente fáradalmait ez a nagyszerű, dolgos ember, asszonya vállára dőlt, aki könnyeivel és csókjaival borította. A berühmter russischer Schriftsteller [német: híres orosz író] iránti rendkívüli nagyrabecsülése jeléül a hotel tulajdonosa hozzájárult, hogy a holttest a szobában maradjon, de következő éjjel titokban a hátsó folyosókon kivitték a kápolnába, s ott is fog maradni, míg elindul Oroszországba a vonat. Az itteni közönség, és természetesen főleg az itt tartózkodó oroszok igen szívükön viselték a nagy veszteséget. Sürgöny sürgönyt követ, mindegyikben őszinte gyász és annak tudata, hogy nagy tehetség halt meg, s túl korán ért véget ez a sokat ígérő élet..."


Iollosz egész Berlinig kísérte a Csehov testét szállító koporsót. Olga Leonardovna mellett maradt, s igazi segítséget nyújtott neki azokban a nehéz napokban. Knipper emlékirataiban szerepel egy epizód, mikor Iollosz és fia beavatkozása döntő jelentőségű volt. „Németország három tartományának valamelyikében, amelyen át kellett haladnunk — meséli Olga Leonardovna —. nem akarták átengedni a holttestet tartalmazó kocsit az expresszvonattal, és csak az esti vonat indulása előtt negyedórával, hála Iollosz fia elképzelhetetlen fáradozásainak, sikerült megkapnunk az engedélyt."


Berlinben Iolloszt egy levél várta Szobolevszkijtől. Ebben a Russzkije Vedomosztyi szerkesztője, amennyire megállapítható, köszönetet mondott berlini tudósítójának mindazért, amit az Csehovért tett Berlinben és Badenweilerben, valamint tájékoztatta az író véleményéről (vagyis idézte Csehov június 25-i levelének részletét). Július 25-én, néhány nappal a moszkvai temetés után Iollosz így válaszol Szobolevszkijnek: „Kedves Vaszilij Mihajlovics! Nagy örömömre szolgált kedves, szívélyes levele, amelyet Luzernből való visszatérésem után találtam meg. Drága nekem az olyan ember jó véleménye, mint a megboldogult Anton Pavlovics, de nem kevesebb örömet szerzett azzal a baráti érzéssel, mely a gyász óráiban kelt levelében fejeződik ki." Iollosz a továbbiakban azt írja, hogy mellékeli Knipper két badenweileri táviratát (azt, hogy megkapták a bankban a pénzt, és a másikat Csehov haláláról), és kéri Szobolevszkijt, juttassa vissza őket Olga Leonardovnának: „Bizonyára meg akarja őket őrizni a többivel együtt."


Azt a levelet azonban, amelyet Anton Pavlovics és Olga Leonardovna együtt írt neki, Iollosz megtartotta — rövid ismeretségük emlékéül. Mikor 1905-ben visszatért Oroszországba, nyilván nem vitte magával — levelezése berlini lakásán maradt. Iollosz halála után a levelet fia, Vlagyimir Iollosz újságíró, számos svájci folyóirat munkatársa őrizte. Halála után özvegye, Lavinia Mazzuchetti Csehov írását (néhány más levéllel együtt) átadta a milánói zenetudós professzornak, Luigi Rognoninak, s az jelenleg is az ő gyűjteményében található.


VÁNDOR ANNA fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 43-47. oldalak)

Csehov emlékszám (4)


ANTON CSEHOV
A pufók meg a nyurga


A nyikolajevi pályaudvaron összetalálkozott két jó barát: az egyik pufók, a másik nyurga. A pufók épp az imént ebédelt meg a vasúti étteremben, és ajka még most is úgy fénylett a zsírtól, mint az érett cseresznye. Finom bor szaga áradt belőle. A nyurga is most lépett ki a vasúti kocsiból, bőröndökkel, batyukkal, dobozokkal megrakodva. Sonka- és kávészag terjengett körülötte. Háta mögül egy hosszú állú asszony kukucskált ki: a felesége, s mellette hunyorgató, hórihorgas gimnazista fia.
—  Porfirij! — kiáltott fel a pufók, megpillantva a nyurgát. — Te vagy az, galambocskám? Ezer éve nem láttalak!
—  Uramisten! — csodálkozott a nyurga. — Misa! Gyermekkori barátom! Honnan a csudából bukkansz te elő?
A barátok háromszor összecsókolóztak, s könnyes szemmel méregették egymást. Mindkettőjüknek kellemes meglepetést okozott a találkozás.
—  Kedvesem! — kezdte a nyurga a csókolózás után. — Erre aztán igazán nem számítottam! Nos, nézz rám! Most is olyan csinos, finom gavallér vagy, amilyen voltál. Istenkém! Hogy vagy? Gazdag vagy? Megnősültél? Én megnősültem, amint látod... Ez itt a feleségem, Lujza, született Wanzenbach... lutheránus nő... Ez pedig a fiam, Nafanail, harmadik gimnazista. Nafanja, ez az úr gyermekkori barátom! Együtt jártunk gimnáziumba!
Nafanail kissé zavarba jött, elgondolkozott, majd levette sapkáját.
—  Együtt jártunk a gimnáziumba! — folytatta a nyurga. — Emlékszel még, mivel ugrattunk téged? Herostratesnak gúnyoltunk, mert a kincstári könyv lapjaiból cigarettát sodortál — engem pedig Ephialtesnek neveztetek, mert nagyon szerettem árulkodni. Hahaha! Milyen gyerekek is voltunk! Ne félj, Nafanja! Gyere közelebb... Ez meg a feleségem, született Wanzenbach. .. lutheránus vallású.
Nafanail kissé elgondolkozott és apja háta mögé bújt.
—  Nos, hogy vagy, barátom? — kérdezte a pufók, és elragadtatással pillantott barátjára. — Szolgálsz valahol? Vagy talán már nyugalomban is vagy?
—  Még szolgálok, kedvesem. Két éve miniszteri osztálytanácsos vagyok és a Sztaniszlav-rendjelet is megkaptam. Fizetésem ugyan sovány... No de, sebaj! Feleségem zeneórákat ad, én pedig szabad időmben magánfoglalkozásként fából cigarettadobozokat készítek. Ragyogó cigarettadobozokat! Egy rubelért adom el darabját. Ha azonban valaki tíz darabot vagy annál többet vesz, még olcsóbban is adom. Így aztán csak megélünk valahogy. Tudod, eddig a minisztériumban voltam és most áthelyeztek ide osztályfőnöknek, ehhez a hatósághoz. Most itt szolgálok majd. No, és te hogy vagy? Bizonyára már államtanácsosi rangban vagy, mi?
—  Nem, kedvesem, egy kissé magasabban — mondta a pufók. — Már a titkostanácsosságig vittem... két csillagom van...
A nyurga hirtelen elsápadt, szinte megdermedt. De azután arca nyomban széles mosolyra torzult és úgy tetszett, mintha szeme szikrát hányna. Ő maga összehúzódott, meggörnyedt, kicsiny lett... Szinte még a bőröndök, batyuk és dobozok is összezsugorodtak, amiket magával cipelt ... Feleségének hosszúkás álla még jobban megnyúlt. Nafanail kihúzta magát és sorra begombolta kabátja minden gombját...
—  Kegyelmes uram .. Nagyon örvendek. Hiszen ön, mondhatom, szinte, gyermekkorom óta barátom és most egyszerre ily tekintélyes rangba került! Hehehe!
—  No, elég volt! — ráncolta homlokát a pufók. — Mirevaló ez a furcsa viselkedés? Hisz ifjúkori barátok vagyunk, miért hát most egyszerre ez a merev tiszteletadás?
—  Engedelmet kérek... Hogy ön... — s a nyurga vihogni kezdett és még jobban összehúzta magát. — Kegyelmes uram, szíves figyelme... olyan, mint az éltető eső a mezőnek... Ez itt, kegyelmes uram, Nafanail fiam... ez meg a feleségem, Lujza, lutheránus vallású... bizonyos tekintetben...
A pufók még valamiképpen tiltakozni szeretett volna, de a nyurga arcáról olyan áhítatos tiszteletet és gyönyörűséget, olyan alázatos odaadást olvasott le, hogy a titkostanácsos szinte émelygett tőle.
Elfordult a nyurgától és búcsúzásra nyújtotta kezét.
A nyurga megszorította a pufók három ujját, mélyen meghajolt s úgy kuncogott, mint a kínaiak : hihihi! Felesége mosolygott; Nafanail összeütötte bokáit, s leejtette sapkáját. Mind a hárman megilletődtek a kellemes meglepetéstől.


SÁRVÁRY ELEK fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 27-29. oldalak)

2012. július 26., csütörtök

Csehov emlékszám (3)


ANTON CSEHOV
Cseberből vederbe


Graduszovnál*, a székesegyház karnagyánál ott ült Kaljakin ügyvéd; a békebírónak Graduszov nevére küldött idézését forgatta kezében, és így szólt:
—  Akármit mond, Doszifej Petrovics, maga igenis hibás, kérem. Én tisztelem magát, sokra becsülöm a rokonszenvét, de mindennek ellenére sajnálattal meg kell jegyeznem, hogy nem volt igaza. Igen, kérem, nem volt igaza. Megsértette Gyerevjaskint, az ügyfelemet... Hát miért sértette meg?
—  Ki az ördög sértette meg?! — heveskedett Graduszov, egy nem sokat sejtetően alacsony homlokú, sűrű szemöldökű, magas öregember, akinek bronzérem volt a gomblyukában. — Én csak erkölcsprédikációt tartottam neki, ennyi az egész! A tökfilkókat meg kell leckéztetni! Mert ha nem leckéztetjük meg a tökfilkókat, akkor örökké alkalmatlankodni fognak.
—  Csakhogy maga nem prédikációt tartott neki, Doszifej Petrovics. Ahogy ő a keresetében kijelenti, maga a nyilvánosság előtt ujjal mutogatott rá, szamárnak, gazfickónak meg más effélének nevezte... sőt egyszer még a kezét is ráemelte, mintha tettleg bántalmazni akarná.
—  Hát hogyne volna kedve az embernek megütni, ha egyszer megérdemli? Nem értem!
—  Pedig meg kell értenie, hogy ehhez semmiféle joga sincs!
—  Nincs hozzá jogom? Ejnye no, már engedelmet... Ezt mesélje másnak, de engem ne maszlagoljon, legyen szíves. Ő tíz évet szolgált az én kórusomban azután, hogy az érseki énekkarból kitessékelték vagy inkább kirúgták. Ha tudni akarja, én jótevője vagyok. Hiába haragszik, hogy kidobtam a kórusból, ő maga a hibás! Én a filozofálgatása miatt dobtam ki. Filozofálni csak művelt embernek lehet, aki egyetemet végzett, de ha valaki tökkelütött, ha cseppet sem nagy elme, akkor csak üljön magának a sarokban, és hallgasson... Hallgasson és hallgassa, hogyan beszélnek az okosak; csakhogy ő, az a fajankó, sokszor éppenséggel törte magát, hogy megeresszen valami bölcsességet. Énekpróba vagy szentmise folyik — ő pedig Bismarckról meg holmi Gladstone-ról fecseg. Talán el sem hiszi, de az a bitang — újságot járatott! Azt pedig igazán el sem tudja képzelni uraságod, hányszor vágtam a pofájába az orosz—török háború miatt! Nálam énekelni kell, ő meg odahajol a tenorokhoz, és máris azt kezdi mesélni, hogyan robbantották fel a mieink a Lütfi-Dzselil nevű páncélhajót... Hát rend ez? Persze az ember örül, hogy a mieink győztek, de ebből még nem következik az, hogy nem kell énekelni... Beszélgetni mise után is lehet. Egyszóval — disznó!
—  Tehát már azelőtt is többször megsértette!
—  Csakhogy azelőtt nem sértődött meg. Érezte, hogy ez csak a javára szolgál. Tisztában volt vele! Tudta, hogy az idősebbekkel és a jótevőivel ellenkezni vétek. De mióta beállt írnoknak a rendőrséghez, ennek vége! Azóta fenn hordja az orrát, és nincs tisztában semmivel. Azt mondja: én most már nem templomi énekes vagyok, hanem hivatalnok. Azt mondja: leteszem a kollégiumi iktatói vizsgát. No, hát sült bolond, én mondom... Inkább minél kevesebbet filozofálgass — mondom —, és minél gyakrabban töröld meg az orrod, az sokkal jobb lesz, mintsem holmi tisztségekről ábrándozni. Nem tisztség való teneked — mondom —, hanem a szegénység. De nem hajt a szóra! Mert nézzük akár ezt az esetet — miért panaszolt be a békebírónál? Hát nem ripők fajzat?! Ott ülök Szamopljujev vendéglőjében, és teázgatok az egyházgondnokkal. Vendég van tömérdek, nincs egyetlen szabad hely... Egyszer csak látom: ő is ugyanott ül a maga írnokcimboráival, és vedeli a sört. Valóságos piperkőc, feltartja a pofáját, ordít... hadonászik mind a két kezével... Odafülelek — a koleráról beszél. No, hát mit lehet ott tenni vele? Filozofál! Én meg, tudja, csak hallgatok, tűrök... Fecsegj, gondolom, locsogj... Csak úgy dől belőle a szó... Ekkor, sajna, megszólalt a masina... Egészen elérzékenyedett az a pimasz fráter, felállt, és azt mondta a cimboráinak: „Igyunk a felvirágzásra! Én — azt mondja — hű fia vagyok hazámnak és ízig-vérig szlavofil! Feláldozom a honért ezt az egyetlen keblemet! Álljatok ki, ellenségeink, akár birokra is! Aki nincs velem egy akaraton, azt én látni sem akarom!" És ököllel nagyot csapott az asztalra! Ekkor aztán nem bírtam tovább... Odamegyek hozzá, és finoman azt mondom: „Ide hallgass, Oszip! Ha fogalmad sincsen semmiről se, te disznó, akkor inkább hallgass, és ne prézsmitálj. Egy művelt ember bölcselkedhet, de te csak húzd meg magad. Te csak por és hamu vagy..." Én egy-két szót mondtam neki, ő meg tízzel válaszolt... Aztán többről többre... Én persze csak a javát akartam, ő meg azzal a buta fejével... megsértődött — és bepanaszolt a békebírónál...
—  Hát igen — szólt sóhajtva Kaljakin. — Ez baj. Holmi semmiségekből az ördög tudja, mi kerekedett. Maga köztiszteletben álló családos ember, és most itt ez a pereskedés, a sok szóbeszéd, mendemonda, az áristom... Ennek véget kell vetni, Doszifej Petrovics. Van a maga számára egy megoldás, amelyet Gyerevjaskin is elfogadna. Ma eljön velem Szamopljujev vendéglőjébe hat órakor, amikor ott összegyűlnek az írnokok, a színészek meg egyéb közönség, amely előtt megsértette őt, és bocsánatot kér tőle. Akkor visszavonja a keresetet. Érti? Úgy vélem, beleegyezik, Doszifej Petrovics... Ezt úgy mondom magának, mint barátomnak... Megsértette, megszégyenítette Gyerevjaskint, sőt — ami a leglényegesebb — gyanúsnak minősítette dicséretre méltó érzéseit, sőt... profanizálta ezeket az érzéseket. A mai világban, tudja, ezt nem lehet. Óvatosabbnak kell lenni. A maga szavainak olyan árnyalatot adtak, amilyen manapság — hogy is mondjam csak —, egyszóval nem kívánatos... Most háromnegyed hat... Lesz szíves velem jönni?
Graduszov megrázta a fejét, de amikor Kaljakin élénk színekkel ecsetelte előtte azt az „árnyalatot", amelyet a szavainak tulajdonítottak, és azokat a következményeket, amelyek e miatt az árnyalat miatt sújthatják — begyulladt és beleegyezett.
—  Aztán vigyázzon: rendje-módja szerint, szabályosan kérjen bocsánatot — oktatta a vendéglőbe menet az ügyvéd. — Menjen oda hozzá, és magázza... „Bocsásson meg... visszavonom, amit mondtam" vagy más ehhez hasonlót.
Graduszov és Kaljakin a vendéglőbe belépve egész gyülekezetet talált odabent. Kereskedők, színészek, hivatalnokok, rendőrségi írnokok ültek ott — általában az egész „söpredék", amelynek most az volt a szokása, hogy esténként összegyűlt a vendéglőben, és teát meg sört ivott. Az írnokok közt ott ült maga Gyerevjaskin is, egy meghatározhatatlan korú, borotvált arcú, nagy halszemű, belapult orrú legény, akinek a haja olyan merev volt, hogy az embernek — ha ránézett — kedve támadt csizmát tisztítani. Ábrázata olyan szerencsésen volt berendezve, hogy ha rápillantott valaki, mindent megtudhatott: hogy részeges, hogy basszust énekel, hogy lusta, de nem annyira, hogy ne tartaná magát nagyon okos embernek. Amikor meglátta a belépő karnagyot, egy kissé felemelkedett, és megmozgatta a bajuszát, mint egy kandúr. A gyülekezet, amelyet láthatóan előre értesítettek arról, hogy nyilvános megkövetés lesz, hegyezte a fülét.
—  Nos hát... Graduszov úr hajlandó! — mondta belépve Kaljakin.
A karnagy üdvözölt néhány embert, majd jó hangosan kifújta az orrát, elpirult, és odament Gyerevjaskinhoz.
—  Bocsásson meg... — dörmögte, miközben visszadugta a zsebkendőt, de nem nézett Gyerevjaskinra. — Az egész társaság előtt visszavonom, amit mondtam.
—  Megbocsátok! — dörmögte Gyerevjaskin, majd diadalmas pillantást vetett az egész publikumra, és leült. — Elégtételt kaptam!, Ügyvéd úr, kérem, szüntesse meg az eljárást!
—  Bocsánatot kérek — folytatta Graduszov. — Bocsásson meg... Nem szeretem a kötözködést... Ha akarod, hogy magázzalak, hát tessék, magázlak... Ha azt akarod, hogy okos embernek tartsalak, ám legyen... Köpök az egészre... Én, pajtás, nem vagyok haragtartó. Vigyen el az ördög!
—  De már engedelmet, uram! Bocsánatot kérjen, ne pedig szitkozódjék!
—  Hát hogy kérjek még bocsánatot? Hisz bocsánatot kérek! Csak feledékenységből nem magáztam az imént. Utóvégre nem térdepelhetek le... Bocsánatot kérek, és még hálát is adok az Istennek, amiért van annyi eszed, hogy megszünteted ezt az eljárást. Én nem érek rá bíróságokon lődörögni... Soha életemben nem pereskedtem, nem is fogok pereskedni, és teneked sem tanácsolom... azazhogy magának.
—  Természetes! Nem óhajt inni a San Stefanó-i békére?*
—  Inni is lehet... Csakhogy te disznó vagy, Oszip barátom... Én nem szitkozódok, hanem csak úgy... példaképpen... Disznó vagy, pajtás. Emlékszel rá, hogy a lábam előtt fetrengtél. amikor az érseki kórusból kiebrudaltak? Mi? És még merészelsz panaszt tenni a jótevőd ellen? Ronda egy pofa vagy te! Hát nem szégyelled magad?! Vendég urak, hát hogy nem szégyelli ez magát?!
—  Már engedelmet, uram! Ez megint csak szitkozódás!
—  Hogyhogy szitkozódás? Én csak mondom ezt neked, csak jóra intelek... Kibékültünk, és utoljára mondom: eszem ágában sincs szitkozódni!... A színedet se lássam, te nyavalyás, azok után, hogy panaszt emeltél a jótevőd ellen! Eredj a pokolba! Szóba sem akarok állni veled! Ha pedig az imént véletlenül disznónak neveztelek — hát te csakugyan disznó is vagy... Ahelyett hogy örökké imádkoznál az Istenhez a jótevődért, azért, hogy tíz esztendeig tartottalak, és megtanítottalak a kottára, ostoba panaszt adtál be ellenem, meg holmi ördögöket — ügyvédeket küldözgetsz a nyakamra!
—  Már engedelmet, Doszifej Petrovics — mondta sértődötten Kaljakin. — Nem ördögök voltak magánál, hanem én jártam ott!... Lassan a testtel, kérem!
—  Hát talán magáról beszélek én? Maga csak jöjjön akár mindennap is, tessék, tessék! Csak azon csodálkozom, hogy maga, bár egyetemet végzett, műveltségre tett szert, ahelyett, hogy móresre tanítaná ezt a pulykakakast, még lovat ad alá. Holott én a maga helyében tömlöcben rothasztanám el! Meg aztán miért haragszik maga? Hisz bocsánatot kértem! Hát mit akar még tőlem? Nem értem! Legyenek a tanúim, vendég urak: én bocsánatot kértem, de még egyszer nem vagyok hajlandó bocsánatot kérni holmi tökfejűtől!
—  Maga a tökfejű! — mondta rekedten Oszip, és bosszúsan a saját mellére csapott.
—  Én tökfejű? Én?! Képes vagy ezt mondani — énnekem?! — Graduszov elvörösödött, és remegni kezdett. — Hogy merészeled?! Hát nesze!... És azonkívül, hogy most pofon vágtalak, te bitang, még be is panaszollak a békebírónak! Majd megmutatom én neked, hogy sértegesd az embert! Uraim, legyenek a tanúim! Rendőrparancsnok úr, maga meg mit áll ott, és mit néz? Engem sértegetnek itt, maga meg csak nézi? Fizetést húz, de az, hogy a rendre hogy kell vigyázni — az már nem is a maga dolga? Mi? Azt hiszi, hogy magát nem lehet törvény elé állítani?
A kerületi rendőrparancsnok odament Graduszovhoz, és — kitört a botrány.
Graduszov egy hét múlva a békebíró előtt állt; azzal vádolták, hogy megsértette Gyerevjaskint, az ügyvédet, a kerületi rendőrparancsnokot, mégpedig ez utóbbit — szolgálati kötelességének teljesítése közben! Először nem értette, hogy felperes-e ő vagy vádlott, de aztán, amikor a békebíró „halmazati büntetésül" kéthavi elzárásra ítélte, elmosolyodott, és azt dörmögte:
—  Hm... Engem sértettek meg, és még nekem kell ülnöm... Ez aztán a meglepő!... A törvény szerint kell ítélni, békebíró úr, nem pedig holmi spekuláció alapján. Varvara Szergejevna, a maga megboldogult anyukája — adjon neki az Isten örök üdvösséget — az olyanokat, mint Oszip, megbotoztatta, maga pedig még a kedvükben jár... Hát mi sül ki ebből ? Ha maga igazat ad ezeknek a gazfickóknak, akkor más is igazat ad nekik... De akkor hová menjen az ember panaszra?
—  Az ítéletet két héten belül meg lehet fellebbezni...   És kérem, ne gáncsoskodjék itt! Elmehet!
—  No persze... Hisz manapság csak a fizetésből nem lehet megélni — mondta Graduszov, és sokatmondóan kacsintott. — Ha valaki enni akar, akaratlanul is dutyiba kell csuknia az ártatlant ... Ez már így van... És még csak hibáztatni sem lehet miatta.. .
—  Micsoda, kérem?!
—  Semmi, semmi, kérem... Ezt én csak úgy.. . Maga azt hiszi, hogy ha aranylánc van a nyakában, akkor magát nem lehet törvény elé állítani? Legyen nyugodt... Én majd lerántom a leplet magáról!
„A bíró megsértése" címén újabb pert akartak a nyakába akasztani, de közbelépett a székesegyház esperese, így aztán valahogy elkenték az ügyet.
Graduszov, amikor a fellebbviteli bírósághoz tétette át az ügyét, biztosra vette, hogy nem csupán felmentik őt, hanem börtönbe is csukják Oszipot. Így vélekedett még a tárgyalás alatt is. A bírák előtt állva békésen, fegyelmezetten viselkedett, egyetlen fölösleges szót se szólt. Csak egyszer sértődött meg: amikor az elnök azt ajánlotta neki, hogy üljön le.
—  A törvény talán előírja, hogy a karnagy az énekesei mellett üljön? — kérdezte. Amikor pedig a fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét, összehunyorította a szemét...
—  Hogyan, kérem? Micsoda, kérem? — kérdezte. — Hát ezt meg hogy értsem, kérem? Miről méltóztatik beszélni?
—  A fellebbviteli bíróság jóváhagyta a békebíró ítéletét. Ha nincs megelégedve vele, fellebbezhet a szenátushoz.***
—  Igen, kérem. Hálatelt szívvel köszönöm kegyelmességednek a gyors és igazságos ítéletet. No persze, csak a fizetésből nem lehet megélni, ezt én nagyon jól tudom, de bocsánatot kérek, találok én megvesztegethetetlen bíróságot is.
Nem akarom itt idézni mindazt, amivel Graduszov megrágalmazta a fellebbviteli bíróságot... Jelenleg „a fellebbviteli bíróság megsértése" miatt folyik per ellene, de oda sem akar hallgatni, amikor az ismerősei igyekeznek megmagyarázni neki, hogy ő a hibás... Meg van győződve ártatlanságáról, és szentül hiszi, hogy előbb-utóbb köszönetet mondanak neki a visszaélések leleplezéséért.
—  Ezzel a fafejűvel semmire se lehet menni! — mondja reménytelenül legyintgetve a székesegyház főpapja. — Nem érti!


MAKAI IMRE fordítása


* Ez — és a következők — mind beszélő nevek: Graduszov — Hangsori: Kaljakin — Szószátyár; Gyerevjaskin — Fatuskó (Fajankó, Fafejt! stb.); Szamopljujev — Köpködő (tkp.  — önleköpő).
** Konstantinápoly közelében, San Stefanóban kötötték meg 1878. február 19-én az orosz —török háború befejezését célzó előzetes egyezményt.
***A cári Oroszországban á szenátus bírósági és közigazgatási intézmény volt. 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 17-20. oldalak)

2012. július 25., szerda

Csehov emlékszám (2)


ANTON CSEHOV
Egy ember élete kérdésekben, felkiáltásokban elbeszélve


Az ifjú Csehov
Gyerekkor. Kit adott az isten, kisfiút vagy kislányt? Mikor lesz a keresztelő? De szép nagy fiúcska! El ne ejtsd, anyuka! Jaj! Leesik!! Kibújtak a fogai? Csak nem görvély? Vegyétek el tőle a macskát, megkarmolja! Húzd meg a bácsi bajuszát! Úgy! Ne sírj! Jön a mumus! Már járni is tud! Vigyétek innen a szemtelent! Mit csinált önnel?! Szegény kabát! Na, nem baj, majd megszárítjuk! Kiöntötte a tintát! Aludj, te kis dagi! Már beszél! Ó, micsoda öröm! Mondj valamit! A kocsi majdnem elütötte! El kell zavarni a dadust! Ne állj a huzatba! Szégyelljetek magatokat, hát szabad egy ilyen kicsit megütni? Ne sírj! Adjatok neki egy mézeskalácsot!


Kamaszkor. Gyere csak ide, majd adok én neked! Hol törted össze az orrodat? Ne zavard anyukát! Már nem vagy kisgyerek! Ne menj az asztalhoz, te majd később kapsz! Olvasd! Nem tudod? Mars a sarokba! Egyes! Ne dugj szöget a zsebedbe! Mért nem fogadsz szót a mamának? Egyél szépen! Ne piszkáld az orrod! Te ütötted meg Mityát? Te csibész! Mondd el A Gyemjan hallevesét! [Krilov közismert tankölteménye] Hogy lesz a többes szám alany eset? Add össze és vond ki! Mars ki az osztályból! Nem kapsz ebédet! Ideje aludni! Már kilenc óra! Ó, csak akkor rosszalkodik, ha vendégek vannak ! Hazudsz! Fésülködj meg! Mars az asztaltól! Mutasd csak az osztályzataidat! Máris elszaggattad a csizmádat?! Nem szégyelled magad, ilyen nagy fiú, és bőg? Hol piszkítottad így össze a ruhádat? Az ember nem győz rád vigyázni! Már megint egyes? Meddig kell még vernem téged? Ha cigarettázni merészelsz, elzavarlak itthonról! Hogy lesz a facilis felsőfoka? Facilissimus? Hazudtok ! Ki itta meg ezt a bort? Gyerekek, egy majmot hoztak az udvarba! Miért buktatta meg a fiamat? Megjött a nagymama!


Ifjúkor. Korai még neked vodkát inni! Beszéljen az igeidők összefüggéséről! Korai, korai még fiatalember! Nekem a maga korában fogalmam se volt ilyesmiről! Te még nem mersz rágyújtani az apád előtt? Ó, micsoda szégyen! Nyinocska üdvözletét küldi neked! Vegyük például Július Caesart! Ez ut consecutivum? Ó, lelkecském! Hagyja abba fiatalúr, különben... megmondom apuskájának! Na, na... maga huncut! Bravó, már nő a bajuszom! Hol? Dehogy nő, csak odarajzoltad! Nadine-nak olyan bájos álla van! Maga melyik osztályba jár most? Lássa be, papa, hogy nem járhatok zsebpénz nélkül! Natasa? Ismerem! Voltam nála! Szóval te voltál az? Ó, te kis alamuszi! Adjatok egy cigarettát! Ó, ha tudnád, mennyire szeretem őt! Istennő! Ha elvégzem a gimnáziumot, feleségül veszem! Nem a maga dolga, mamán! Magának ajánlom a verseimet! Hagyjál, hadd szívjam végig! Három pohár már a fejembe száll! Hogy volt! hogy volt! Bra-a-a-vó! Tényleg nem olvastad Bornt ? [német regényíró] Nem cosinus, hanem sinus! Hol a tangens ? Szonykának rossz lába'Van! Megcsókolhatom? Iszunk egyet? Hurrá, elvégeztem az iskolát! írja a többihez! Adjon kölcsön huszonöt rubelt! Apa, én megnősülök! De én a szavamat adtam! Hol voltál az éjszaka?


Húsz és harminc között. Adjon kölcsön száz rubelt! Melyik fakultás? Nekem mindegy! Mibe kerül a tandíj ? Egész olcsó! Sztrelnába egy retúrt! Hogy volt, hogy volt! Mennyivel tartozom magának? Jöjjön holnap! Mi megy ma a színházban? Ó, ha tudná, mennyire szeretem magát! Igen vagy nem? Igen ? Ó, gyönyörűségem! A nyakát! J-j-jóember! Tijari bort isztok? Marja, adj egy korty uborkalét! A szerkesztő úr otthon van? Hogy bennem nincs tehetség? Különös! Hát miből fogok megélni? Adjon kölcsön öt rubelt! A Salonba! Uraim, virrad! Szakítottam vele! Adjon kölcsön egy frakkot! A sárgát a sarokba! Már úgyis részeg vagyok! Doktor úr, meghalok! Adj kölcsön orvosságra! Kishíján elpatkoltam! Lefogytam? Talán a Gödörbe? Nem érdemes! Adjon valami munkát! Tessék! Hallja... maga egy lusta fráter! Hogy lehet ennyit késni? Nem a pénz a lényeg! De igenis, a pénz! Főbe lövöm magam!! Elég volt! Pokolba mindennel! Ég veled, te mocskos élet! De nem... mégsem! Te vagy az, Liza? Az én nótámnak már vége, maman! Én már leéltem a magamét! Szerezzen állást, bácsikám! Ma tante, a kocsi előállt! Merci, mon oncle! Ugye, mennyire megváltoztam, mon oncle? Egész átvedlettem. Ha-ha! Írja meg ezt a papírt! Megnősülni? Soha! Ő — sajna! — férjnél van! Méltóságos uram! Mutass be a nagymamádnak, Serge! Maga elbűvölő, hercegnő! Még hogy öreg? Ugyan már! Kegyed bókolni kényszerít! Kérek egy zsöllyét a második sorba!


Harminc és ötven között. Nem sikerült! Van üresedés? Kilenc sans! Hét kör! Ön oszt, votre excellence. Rémes ember, maga, doktor! Hogy nekem májelzsírosodásom van? Ostobaság! Hogy megvágják az embert ezek a doktorok! És mennyi a hozománya? Ha most nem szereti, majd megszereti! Sok boldogságot! Nem tudok meglenni, lelkem, játék nélkül! Gyomorhurut? Fiú vagy lány? Szakasztott apja! He-he-he... nem is tudtam, uram! Nyertem, lelkecském! Megint veszítettem, az ördög vigye el! Fiú vagy lány? Szakasztott... az apja! Esküszöm, nem is ismerem! Hagyd már a féltékenykedést! Gyerünk, Fanny! Karkötőt? Pezsgőt! Az előléptetésre! Merci! Mit kéne tenni, hogy lefogyjak? Kopaszodom?! Ne rágja a fülemet, mama! Fiú vagy lány? Részeg vagyok, Karolinchen! Hadd csókoljalak meg, te kis német tündér! Az a bitang már megint itt van a feleségemnél! Hány gyermeke van? Segítsen egy szegény emberen! Micsoda bájos kislánya van! A pokolfajzatok, kiszerkesztettek az újságban! Ide gyere, te haszontalan kölyök, majd én elnáspángollak! Te lapítottad össze a parókámat?


Öregkor. Fürdőre utazunk? Menj hozzá, kislányom! Buta? Ugyan már! Rossszul táncol, de a lába gyönyörű! Száz rubelt egy... csókért?! Ó, te ördögfióka! He-he-he! Császármadarat szeretnél, kislány? Te, fiam, izé. .. erkölcstelen életet élsz! Ön megfeledkezik magáról, fiatalember! Pszt! pszt! pszt! Sz-szeretem a muzsikát! Pe... Pe... pezsegőt! A bolondot [korabeli élclap] olvasod? He-he-he! Cukorkát viszek a kisunokáknak! Szép firma a fiam, de én se voltam különb! Hol vannak már azok az idők! Rólad se feledkeztem meg a végrendeletemben, Emmocska! Látod milyen vagyok! Apuka, add ide az órádat! Vízkór? Csakugyan? Nyugodjék békében! Sír a família? Az asszonynak jól áll a gyász! Már szaga van! Béke poraidra, e tisztes dolgos élet végén!


1882                                                                   


SOPRONI ANDRÁS fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 15-16. oldalak)

2012. július 24., kedd

Csehov emlékszám (1)


ANTON CSEHOV
Salon des variétés




— Hé, kocsis! Alszol, te pokolfajzat! A Salon des variétés-be!
—  A Szalonnaveretőbe? Harminc kopejka!
Az utcalámpák megvilágítják a bejáratot és a bejárat mellett ácsorgó magányos rendőrt. Egy rubel húsz a belépő, húsz kopejka a ruhatár (ez utóbbi különben nem kötelező). Amint az ember az első lépcsőfokra teszi a lábát, megcsapja a garasos budoár- és vetkőzőhelyiségszag. Kissé italos látogatók. . . Apropos: ne jöjjenek a Salonba, ha nincsenek legalább egy kicsit hogyismondjam... Az enyhe szalonspicc több mint kötelező: alapelv. Ha a belépő vendég mosolyog és olajosan csillogó szemmel hunyorog, ez jó jel: nem fordul fel az unalomtól, sőt még némi élvezetben is lesz része. De jaj neki, ha józan! Nem fog tetszeni a Salon des variétés, és hazatérve elnáspángolja a gyerekeit, hogy ha felnőnek, ne járjanak a Salonba... A kissé kapatos vendég felbotorkál a lépcsőn, odanyújtja a portásnak a jegyet, belép a nagy emberek arcképével teleaggatott szobába, kihúzza magát, és bátran belevetődik a kavargásba. A termekben fel- s alá, ajtón ki, ajtón be sürögnek az élvhajhászok, nyüzsögnek, tolonganak, egyik zugból a másikba rohangálnak, mintha valamit keresnének... Fajok, arcok, színek és szagok micsoda kavargása! Vörös, kék, zöld, fekete, színes, tarka hölgyek, mint megannyi háromgarasos képecske...
Ugyanezeket a hölgyeket láthattuk itt tavaly is, tavalyelőtt is. Ugyanőket láthatják jövőre is. Egyikük dekoltázsán sincs mit nézni: se jó ruha, se jó... mell. És micsoda hóbortos nevük van: Blanche, Mimi, Fanny, Emma, Izabella, és... sehol egyetlen Matrjona, Mavra, Pelageja! Iszonyú por! Pirosító- és púderszemcse, alkoholgőz lebeg súlyosan a levegőben... Alig kapni lélegzetet, és az embert folyton tüsszenthetnék kínozza...
—  Milyen udvariatlan az úr!
—  Én, kérem? Á... hm... izé! Engedje meg, hogy prózailag kifejezzem, miszerint nagyon is tisztában vagyunk a maga női eszmécskéivel! Engedje meg, hogy a karomat ajánljam!
—  Hogy jön maga ahhoz? Először mutatkozzon be... Hívjon meg valamire!! Odaviharzik egy tiszt, megragadja a hölgy vállát, és háttal fordítja a fiatalembernek... Az utóbbinak nem tetszik a dolog... Rövid mérlegelés után elfogja a hév, megragadja a hölgy vállát, és visszafordítja maga felé...
Egy óriási termetű, bamba pofájú részeg német törtet keresztül a tömegen, és mindenki füle hallatára nagyokat böfög; apró termetű ragyás emberke sündörög utána, és a kezét szorongatja. ..
—  Ö...ööh! Hukk!
—  Alázatosan köszönöm kegyes böffentését! — mondja az emberke.
—  Semmi... Ö... ök!
A terem bejáratánál nagy tömeg... A tömeg közepén két kereskedőfióka áll hevesen hadonászva, és gyűlölködőn méregeti egymást. Az egyik vörös, mint a rák, a másik falfehér. Mindkettő természetesen részeg, mint a tök.
—  Akarsz egyet a pofááádba?
—  Szamár!! 
—  Akarsz egyet... Te vagy a szamár! Te filantróp!!
—  Csirkefogó! Mit kapkodod a kezed? Üss meg! Üss meg, ha mersz!
—  Uraim! — sikít a tömegből egy női hang. — Hogy szabad így veszekedni hölgyek jelenlétében?
—  Francba a hölgyekkel! Fészkes fenének kellenek a te hölgyeid! Ezer olyat kifizetek! Vigyázz magadra, Katyka... ne avatkozz bele! Hogy merészelt ez az alak megsérteni? Én hozzá se nyúltam!
A sápadt kereskedőcskéhez odarohan egy ficsúr, nyakában hatalmas nyakkendővel, és karon ragadja.
—  Mitya! Itt van apuska!
—  Mmmicsoda?.. .
—  Biz isten! Ott ül az asztalnál Szonykával! Kishiján észrevett! A vén ördög... Pucoljunk! Siess!!
Mitya még egy gyilkos pillantást vet ellenfelére, megfenyegeti az öklével, és elszelel...
—  Cvirintyelkin! Eredj oda! Raisza keres.
—  Menjen a fenébe! Nem kell nekem! Olyan, mint egy piszkafa. Másik nőcit szereztem... A Luizát!
—  Micsoda? Azt a debellát?
—  Hisz épp az benne a pláne, testvér, hogy debella... Ez legalább nő! Át sem tudom érni!
Frailein Luisa ott ül az asztalnál. Magas, kövér, izzadt, és lassú, mint egy csiga. Előtte az asztalon ott egy üveg sör és Cvirintyelkin sapkája... A fűző körvonalai durván kirajzolódnak hatalmas hátán. Milyen jól teszi, hogy kezét és lábát eldugja! Keze nagy, vörös és bütykös. A múlt évben még Poroszországban élt, padlót mosott, Biersuppet főzött a tisztelendő úrnak, és dajkálta a kis Schmidteket, Millereket és Schulzokat... De a sors szeszélye megzavarta nyugalmát: beleszeretett Fritzbe, Fritz pedig őbelé... De Fritz nem veheti el feleségül ilyen szegényen; bolond lenne szegény lányt venni! Luisa örök hűséget esküdött Fritznek, és elutazott a szeretett Vaterland-ból a hideg orosz sztyeppékre, hogy megkeresse a hozományát... És most minden este eljár a Salonba. Nappal dobozokat készít meg terítőt horgol. Amikor összejön egy bizonyos összeg, visszautazik Poroszországba, és hozzámegy Fritzhez...


—  Si vous n'avez rien á me dire — harsog egy hang a teremből...
A teremben zsivaj van... Mindenkit megtapsolnak, aki a színpadra lép... A kánkántáncos nyomorult, hitvány kis egér, de az első sorokban ülőknek a nyála csorog a gyönyörűségtől. .. Vessenek egy pillantást a publikumra, amint épp azt harsogják: „Le a férfiakkal!" Ha ebben a pillanatban a közönségnek egy emelőt adnának, kifordítaná vele sarkából a földet! Ordítoznak, gajdolnak, sikítoznak...
Az első sorban egy tisztecske kipisszegi az egyik művésznőt...
A publikum vadul tiltakozik a pisszegés ellen, és a felzúduló tapsba beleremeg az egész Malaja Dmitrovka. A tisztecske feláll, fölemeli a fejét és zajos csörömpöléssel kivonul a teremből. Ad a méltóságára!...
Harsog a magyar zenekar. Micsoda kis dugók ezek a magyarok, és milyen gyatrán játszanak! Szégyenbe hozzák Magyarországot!
A büfépultnál ott áll maga Kuznyecov úr és egy fekete szemöldökű madame; Kuznyecov úr méri az italt, a madame a pénzt inkasszálja. A poharakat rohammal ragadják meg.
—  Egy pohár vodká-á-át! Ide hallgasson! Vodká-á-át!
—  Bedobunk egyet, Kolja? Igyál, Muhtar!
Egy nyírott fejű alak bambán bámul a poharába, vállat von, aztán nekidühödten nyeli a vodkát.
—  Nem ihatom, Iván Iljics! Szívbajom van!
—  Rá se ránts! Nem lesz semmi baja a szívbajodnak, ha iszol egyet. 
A szívbajos ifjú iszik.
—  Még egy pohárkával!
—  Nem. . . Szívbajom van. Már így is megittam hetet.
—  Rá se ránts!
A fiatalember iszik...
—  Jóember! — könyörög egy hegyes állú, nyúlszemű lány —, hívjon meg vacsorára! 
A jóember kéreti magát.
—  Éhes vagyok! Csak egy adagot. ..
—  Mit akaszkodsz rám... Hékás!
Odanyújt egy darab húst... A lány eszik,... de hogy! Eszik a szájával, a szemével, az orrával...
A céllövöldénél fékeveszett pufogtatás folyik... A tiroli lányok fáradhatatlanul töltögetik a puskákat... A két tiroli lány egész helyeske... Kissé arrább egy festő áll, épp az egyiküket rajzolja a mandzsettájára.
—  Viszont látásra... Minden jott! — kiáltozzák a tiroli lányok.
Kettőt üt az óra... A teremben folyik a tánc. Zaj, lárma, kiabálás, visítozás, kánkán... Iszonyú fülledtség... Akik már feltöltötték magukat, újra meg újra utána töltenek a büfében, és három órára teljes a zűrzavar.
A különszobákban...
De menjünk inkább! Milyen jól esik kilépni innen! Ha én lennék a Salon des variétés tulajdonosa, én nem a belépésért, hanem a kilépésért szednék pénzt...


1881


SOPRONI ANDRÁS fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980 / 1. sz., 12-14. oldalak)

2012. július 23., hétfő

Fekete kenyér...


ADOLF TURKIN
Petőfi komi fordítója


Vaszilij Litkin / Ilja Vasz
Petőfi költészete a XIX. század ötvenes éveitől kezdve vált ismertté Oroszországban — első fordítóinak egyike a forradalmi demokrata Mihail Mihajlov volt. A cári cenzúra azonban minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy Petőfi líráját szélesebb körben megismerjék; feltételezhetően ezzel magyarázható, hogy a komi irodalmat megalapozó Iván Kuratov nem tudta megismertetni népével Petőfi költészetét.
Komi nyelven Petőfi versei csak 1917-et követően jelentek meg: poézisét a maga teljességében és sokoldalúságában a komi olvasóknak első ízben a költő és tudós Vaszilij Litkin tárta fel.
Vaszilij Litkin professzor, a nyelvtudományok doktora, a neves finnugor kutató nemcsak világszerte ismert tudós, de egyszersmind a legidősebb komi író, költő, műfordító is, aki Ilja Vasz néven közli munkáit, s akit joggal tartanak a szovjet-komi irodalom egyik megteremtőjének.
Vaszilij Litkin szegényparaszt családban született 1895. december 28-án, egy Sziktivkar városhoz közeli falucskában [Tyentyukovo]... Mivel apja halálakor mindössze kétéves volt, már gyermekkorától vállalnia kellett a paraszti munka minden terhét. De bár egy parasztfiú igen nehezen tanulhatott a cári Oroszországban, rendkívüli kitartással és kiapadhatatlan energiával mégis átvészelte a kudarcokat és nehézségeket; elvégezte a kétosztályos iskolát, aztán a városi szakiskolát. 1912-ben mint arra legalkalmasabb tanulót, állami ösztöndíjjal Totyma városába küldték, az ottani tanítóképzőbe. Miután ezt befejezte, 1916 nyarán behívót kapott a cári hadseregbe. 1918 decemberében szerelt le, de csupán egy évet dolgozott tanítóként, mivel kitört a polgárháború, és Vaszilij Litkin fegyverrel a kézben védte a fiatal szovjetköztársaságot.
Amikor elcsitult a harc, 1922-ben Litkint az Első Moszkvai Állami Egyetem filológiai fakultásán találjuk. Tanulmányai befejezése után, 1926-tól aspiránsként dolgozik, témaköre: a finnugor nyelvészet. Mivel azokban az években a Szovjetunióban még éppen csak első lépéseit próbálgatta a fianugor nyelvtudomány, hogy tanulmányait folytathassa, Vaszilij Litkin hosszabb útra indult: Finnországba, Németországba és Magyarországra. 
Magyarországi évei különösen sikeresnek mondhatók: 1972-ben — miután magántanulóként az összes vizsgát letette — a budapesti egyetemen elnyerte a filológiai tudományok doktora címet.
A budapesti egyetemi évek alatt tagja volt a Gombocz Zoltán vezette nevezetes Eötvös-kollégiumnak, annak az intézetnek, amely a legtehetségesebb bölcsészhallgatóknak adott helyet. Magyarországi „tanulóidejének" legjelentősebb eseményeként őrzi Litkin professzor a patinás Belvárosi étteremben szerveződött „Kruzsok" (kör) emlékét. Ebben a körben, amelyet Budenz József, a magyarországi finnugor nyelvtudomány alapítója szervezett, minden kedden este összegyűltek a finnugor nyelvészettel foglalkozó tudósok, hogy beszéljenek terveikről, újonnan megjelent könyvekről, utazásaikról. Azokban az években többek között Szinyei József, Melich János, Gombocz Zoltán, Zsirai Miklós és Lakó György látogatta a Kruzsokot, — később valamennyien a nyelvtudomány neves képviselői lettek.
A Kruzsok egyébként később is működött, s Vaszilij Litkin professzor magyar földre érkezvén sosem feledkezett el arról, hogy meglátogassa társait. Egyik ilyen látogatása alkalmából, 1968-ban mint tiszteletbeli vendéget, az étterem jubileumi kiadású díszkönyvével ajándékozták meg. A kiadvány az étterem történetét ismerteti, szó esik neves vendégeiről, sok-sok éven át kialakult szokásairól. Vendég volt itt maga Petőfi Sándor is — a könyvben ott található portréja és Nemzeti dal című verse, amit Vaszilij Litkin 1948-ban éppen itt olvasott először. (Utóbb e verset le is fordította komi nyelvre.)
A finnugor nyelvtudomány eredményeivel való mind közelebbi ismeretsége és gazdagodó magyar nyelvtudása arra ösztönözték Vaszilij Litkint, hogy még elmélyültebben tanulmányozza a magyar irodalmat. Különösen Petőfi költészete vált számára kedvessé, szívéhez közelállóvá; szabadságszeretete áthatotta Litkin művészetét. Magyarországon írta az októberi forradalom tizedik évfordulója emlékének szentelt nagy poémáját, a szovjet-komi irodalom első elbeszélő költeményét (Munöni — Menetelnek), melynek témája: a polgárháború eseményei komi földön... Az elbeszélő költeményen Petőfi hatása érződik.
Petőfi verseit Vaszilij Litkin 1927-ben kezdte átültetni komi nyelvre — már magyarországi tartózkodása idején lefordított néhányat.
Később, mintegy harminc év múlva, a Vojviv Kodzuv című újságban (1958/3. szám) jelentek meg komi nyelven újabb Petőfi-fordításai: a Te a tavaszt szereted, a Fekete kenyér, a Kicsapott a folyó, Az álom, a Rongyos vitézek, a Kellemetlen őszi reggel. Közülük öt — a Rongyos vitézek kivételével — később Vaszilij Litkin Napkeltekor (Sziktikvar, 1959) című verseskötetébe is bekerült. E fordítások tartalmi és formai szempontból is hűek, ami nyilván annak is köszönhető, hogy a komi és a magyar rokon nyelvek, struktúrájuk meglehetősen hasonló.
A tartalmi és formai hűséget tekintve a Te a tavaszt szereted fordítása a legsikeresebb. A költő-műfordító még fokozza is az eredeti népies jellegét azáltal, hogy bátran helyezi be a vers szövetébe a komi nyelv folklorisztikus elemeit.
Az eredetinek megfelelő jelentéstartalmat sugall a Vaszilij Litkin által fordított másik vers címe (Fekete kenyér) jóllehet a komik földjén, Litkin hazájában a fekete kenyér sosem szimbolizálta a nyomort — sőt ízletesebbnek és táplálóbbnak tartották és tartják a fehérnél. (Valójában persze a cári Oroszország szegényemberének fekete kenyere sosem volt a fehérnél ízesebb — gyermekéveiből jól tudja ezt maga a költő-műfordító is.) Az első versszak harmadik és negyedik sorának fordítása kissé eltér az eredetitől, azok (ti. a fordítás és az eredeti) mintegy felelgetnek egymásnak. Petőfinek ezekben a soraiban az anyai bánat kap hangot, az anyáé, akinek fekete kenyérrel kell kínálnia fiát, aki talán az otthontól távol fehéret eszik; vagyis felvetődik benne a kérdés: ta-íán jobb sora van gyermekének idegenben? Litkin határozott választ ad erre a kérdésre: ehetsz-e fehér kenyeret, amikor otthon egy falat fekete sincs... A fordító tehát közvetlenül az anya nélkülözéseire irányítja a figyelmet, míg az eredetiben ugyanez a gondolat áttételesen fejeződik ki, a kontextusból következik. Ehhez hasonló eljárást követ Vaszilij Litkin több más fordítása esetében is. Az anya nyomorának és az ő nélkülözéseire szüntelen emlékező fiú féltő szeretetének ábrázolása mindennél erősebben hat a komi olvasók érzelmeire.
Hasonló sikerrel ülteti át komi nyelvre Litkin a Kicsapott a folyó hangulatát. Petőfi versétől indíttatva, a fordító saját hazájára emlékezik, az északi folyók szabad tavaszi áradására, a fehér éjszakák varázsos szépségére, a népdalok szívhez szóló melódiáira.
Nehezebb feladattal birkózik Az álom szövegének fordításakor, de bár a ritmus és a rímképlet különbözik az eredetitől, a szeszélyesen szabdalt, szenvedéllyel teli sorok kifejezésbeli tömörségét sikerrel adja vissza. Aló soros eredetivel szemben a komi nyelvű szöveg 17 sorra tagolódik, s a tartalmi hűséget szem előtt tartva, Litkin mintegy aktualizálja Petőfi költeményének zárósorát („Rabnemzetek bilincsét tördelem!"), mely a felszabadult népére gondoló költő-műfordító átültetésében körülbelül így hangzik: „Letépve hámot, rozsdás láncokat, szabadságot hozok neked, Hazám!"
Sikerrel oldja meg Vaszilij Litkin a Kellemetlen őszi reggel fordításának nem kis gondot jelentő feladatát. A komi nyelven megjelent Petőfi-versek legkiválóbbika ez, ennek hangja áll legközelebb a nagy magyar költőéhez.
Litkin egyébként mindegyik fordítása alcíméül odajegyzi: „Petőfi nyomán" vagy „Petőfi-motívumok felhasználásával". Ily módon bizonyos alkotói szabadságot engedélyez magának, mivel a túlzott pontosság, szerinte, hátrányos lenne: Petőfi versei veszítenének a komi olvasóra gyakorolt hatásukból, közvetlenségükből.
1973-ban, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján a Vojviv Kodzuv című lap (1973. 1. szám) Adolf Turkin jubileumi cikkét (A legnagyobb magyar költő) és Vaszilij Litkin legújabb fordítását, a Nemzeti dalt közölte. Ugyanennek a lapnak következő számában jelent meg, szintén Litkin fordításában, a Búcsú című vers. Petőfi e két költeményének átültetése orosz nyelvből történt.
Vaszilij Litkin végül is Petőfi Sándor kilenc versének remekbe szabott fordítását készítette el komi nyelven. Felvetődhet a kérdés: mi az oka, hogy a kiváló költő, Litkin viszonylag kevéssé ismert és kisebb jelentőségű költeményeket választott fordításra Petőfi életművéből? Hiszen ezeket a verseket elolvasva nehéz ítélkezni, és még nehezebb átfogó képet alkotni a nagy magyar költő poéziséről. Úgy tűnik, Litkin alkotói egyéniségéhez, a fejlődő fiatal komi irodalomhoz Petőfi ifjúkori versei álltak közelebb. Mert hogy Vaszilij Litkin feltétlenül képes megbirkózni komolyabb feladatokkal is, azt 1973-ban, az érett Petőfi már említett két versének — a Nemzeti dal és a Búcsú — rangos fordításával egyértelműen bizonyította.
Térjünk azonban vissza Vaszilij Litkin életútjának főbb szakaszaihoz. Magyarországról visszatérvén Moszkva, Orenburg, Rjazany főiskoláin tevékenykedett. 1959-ben ismét Moszkvában találjuk: munkahelye a Szovjet Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének finnugor tagozata. 1962-től 1973-ig, nyugdíjba vonulásáig dolgozik itt, a tagozat vezetőjeként. Vaszilij Litkin napjainkban a jól megérdemelt pihenés örömeit élvezi, de továbbra is tevékenyen vesz részt a tudományos és irodalmi életben. [Szerkesztői megjegyzés: Litkin 1981-ben hunyt el, Moszkvában]
Nagyok Vaszilij Litkinnek a finnugor nyelvek kutatása során szerzett érdemei. Tizenkét monográfiája, közel háromszáz tudományos cikke, tizenhat verskötete, megszámlálhatatlan irodalmi alkotása és műfordítása jelent meg a legkülönfélébb lapokban. S amint erről szóltunk, életművének egyik legfontosabb részét képezik a Petőfi Sándor verseiből készült műfordítások.


KASSAI-VÉGH MIKLÓS fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/11. sz. 158-160. old.)

2012. július 22., vasárnap

Baskír történet (3)


MUSZTAJ KARIM
Hosszú-hosszú gyermekkor 


(Folytatás)


IDŐSEBB ÉDESANYÁM BÚCSÚJA


Baskír motívumok
Vannak érzékeny emberek, akik megérzik és várják haláluk napját és óráját. Idősebb édesanyám utolsó éveiben egyre többet betegeskedett. Belül fájdalmak gyötörték. Télen-nyáron peremizs-gyökérből és ürömből főtt teát ivott. Az ürömfőzet olyan keserű, hogy még szájba venni is szörnyű. Idősebb édesanyám egyetlen fintor nélkül itta. Nem panaszkodott sem fájdalomra, sem az ürömtea keserű ízére. (Meg aztán kinek is panaszkodhatott volna? A házban ő a legidősebb. Ezért neki sem gondjának, sem bánatának nem szabad lennie, de még gyengélkednie sem szabad. Az ő bánata nem bánat, az ő fájdalma nem éget. Csak másoknak szabad fájdalmának lennie. Neki az üröm sem keserű, csak másoknak az... Persze ezt én még csak később fogom megérteni.) Estefelé puha hópelyhek kezdtek szállingózni. Az első hó. És a hosszú, barna ősz a szemünk láttára fordult patyolatfehér télbe. Úgy látszik, nem is kell sok ahhoz, hogy az egyik évszak felváltsa a másikat. Elterült-elterpeszkedett a föld felett egy hófelhő — és már itt is a tél. De néha olyat is láttam, hogy a világ leveti fehér hóruháját, és egy szempillantás alatt újra vigasztalanul barna lesz.
Amint villódzni kezdtek az első hópelyhek, idősebb édesanyám bement és fölfeküdt párnájára. Ő, aki egész életét a ház hátsó felében, a gazdasági részben, a gyerekek között, függöny mögött élte le, most arra kérte fiatalabb édesanyámat, hogy a ház tiszta felében ágyazzon neki, amelyiknek az utcára nyílnak az ablakai. Lefekvés előtt új, virágos ruhát öltött, fölvette elöl ezüsttel ki-varrott zöld ujjasát, haját fehér kendővel kötötte le. Nekem és Szeliszének meghagyta, hogy hozzuk be a halottasládáját.
Halottasláda! Rendkívüli, titokzatos dolog ez. Mifelénk a halálra készülő öregasszonyok erejüknek-helyzetüknek megfelelően, jó előre elkezdik gyűjtögetni „halottas batyujukat". Belekészítik a halotti leplet, tűt-cérnát a lepel összevarrására, a lepel alatt viselni kívánt „paradicsomba lépő" ruhát, testük lemosásához szappant, illatosítására szagos vizet és egyéb, a búcsúztatáshoz szükséges alkalmatosságot. Mindez azonban a ládába rakott kincseknek csak egy kis része. A legfőbb érték benne a halottnak az élők számára szánt ajándékai. Természetesen már nem adhatja át saját kezűleg az élőknek: valaki más osztja ki nevében. Az egész szokásban az a legmeglepőbb, hogy amikor a sírba készülnek alászállani, ajándékot adnak át, mintha esküvőre lennének hivatalosak. A velünk behozatott utazóládában idősebb édesanyám ezeket az értékeit őrizgette. Bizony elég nehéz volt! Sok minden összegyűlt neki!
—  Hosszú útra állok készen, Vazifa! De előtte még erőt gyűjtök: fekszem itt két-három napot magamban - mondta fejét párnájára eresztve.
Hevesen kezdett verni a szívem. Mindnyájan elnémultunk. Máris? Máris félrebeszél idősebb édesanyám? De nem! Hisz szeme tiszta, barátságos, csak olyan furcsán meggyötört.
— Ó, Uramisten! Legalább az apjuk lenne itthon! Érte küldjem Szeliszét? — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám.
—  Még visszaér! Annyira még nincs közel! Lesz még időnk mindent elrendezni!
Mi nincs még annyira közel?! Csak nem?! Szívfacsaró szavakat mondott idősebb édesanyám. A hangja, viselkedése viszont oly megszokott, mint amikor a délutáni vagy esti teánál beszélgetve közölt velünk valamit.
Szívemet az első hangtalan zokogás szorongatja, de elmém még nem fogadja el, nem akarja elhinni a csapást. Olyan ez, mint amikor a nap még süt az ég fénylőbb felén, s nem hajlandó tudomásul venni, hogy túlnan zúgva, villámoktól körülcikázva sötét vihar készül őt elborítani. Készülődik a vész, de az én elmém is ellenáll még.
Apánk a városban. Mortazo, a legidősebb bátyám a kolhoznak irt erdőt az Uraiban. A férfiak közül csak Szelih bátyám és én vagyunk itthon.
—  Fiaim! Kérni szeretnék tőletek valamit: gyertek közelebb hozzám! — szólított magához kettőnket.
Bizonyára nagyon lógattuk fejünket.
—  Ne csüggedjetek! Viseljétek türelemmel! Addig még sok megbízatásotok lesz!
—  Nekünk bármit!... Idősebb édesanyánk, nekünk adjál csak bármilyen megbízatást! Mi rögtön, azonnal... Akármilyen megbízatásod is legyen, idősebb édesanyánk, mi... — fogadkozott Szelih bátyám.
—  Látni akarom mindazokat a gyerekeket, akiket én segítettem világra, akiknek én vágtam el a köldökzsinórjukat! Holnapra gyűjtsétek össze mind! A harmincnapostól a harmincévesig jöjjön el mind! — hangja utasítólag hangzott. — Ne járjatok házról házra, csak röpítsétek világgá a hírt!
A hír azonnal bejárta a falut. Akit illetett, tudta, aki még nem tudhatta, annak tudták szülei. Érthetetlen, furcsa ez az egész, de idősebb édesanyám hiábavalóságot nem művel, akkor pedig ennek így kell lennie.
Kívánságának megfelelően az éjszakát egyedül töltötte. Reggel is ágyban maradt, s csak egy csésze teát ivott. Máshoz hozzá se nyúlt. Én addigra már adtam a jószágnak, almot cseréltem alattuk. A hóesés már elállt. Kinn sziporkázó, verőfényes reggel. De a nap verőfénye, tiszta ébredése, a széltében-hosszában tündöklő kékség gondtalansága a mi házunkba nem hatolhatott be. A világ halad a maga útján, mi is járjuk a miénket.
A ház belső felében még le se szedték az asztalt a reggeli tea után, amikor elkezdett ömleni a nép. Elsőnek Kara Jomagol felesége érkezett a legkisebb, karon ülő csecsemőjével és még másik négy szurokfekete gyerkőccel. Az idősebbik ikreket, Hebibullát és Hiszbullát ismerem: már iskolások. De a többi fiút: a fiatalabb ikreket és a karon ülőt még nem ismertem. Ezek már az én részvételem nélkül jöttek világra. Jomagol csimotái után, a Három Kakas utcából az öreg Kezer-gol fia, Ismirza dugta be horgas orrát az ajtón. Eszget és Hemitjen félrehúzódtak a sarokra. Megjött a „magányosan busongó" Ferize, és nekitámaszkodott a kemencének. (Már felnőtt lány és bámulatosán szép. De még senki sem vetett rá szemet. Ha mégis, tudnék róla...) Jöttek fölnőtt legények és lányok, akik karjukon hozták vagy kézen fogva vezették öccseiket és húgaikat. Akadnak házaspárok is, és már családosok is. Egyszóval: aki csak mozdulni, lábra állni vagy futni bírt, akár ha már vitézzé vagy nagylánnyá cseperedett is, mind-mind jött, csak jött.
Először megtelt a ház belső fele, majd az idősebbek, hogy helyet adjanak a kicsinyeknek, kimentek a tornácra. De végül ott is szűk lett a hely, és kiszorultak az udvarra. Csak a mi nemzetségünkből nincs senki, mert idősebb édesanyám rokonoknál nem bábáskodott. Hozzájuk más idős asszonyokat hívtak. A ház és az udvar megtelt nagy és kis emberfiakkal.
Átmentem idősebb édesanyámhoz:
—  Mind itt vannak, idősebb édesanyám!
—  Jöjjenek be hozzám!
A ház tiszta fele egy-két perc alatt zsúfolásig megtelt emberekkel. Többnyire állnak, ülőhely csak a szoptatós anyáknak, az unokáikkal érkezett nagymamáknak, na meg a legapróbbaknak jutott. Van itt mindenfélefajta ember! Vannak feketék és szőkék, örvénylő sötét szeműek és kék szeműek, mint az ég, vannak piszék és karvalyorrúak, vannak szépek és csúnyák. És mindegyikőjüknek idősebb édesanyám adta az első áldást. A háziak közül csak én jöttem át a ház tiszta felébe. Ez volt a beteg kívánsága.
A beszéd, a zaj, a pusmogás hirtelen elhalt. Még a csecsemők is elhallgattak. A gyerekek elnémulását követő csönd mindig vészjósló, sőt fenyegető. Most is valamilyen vészes előérzet ágaskodott a levegőben.
Idősebb édesanyám felemelkedett, felült. Lassan forgatta fejét, tekintete végigtapogatott mindenkit. Egyeseken hosszasan elidőzött szeme, másokon csak egy szemvillanásnyira nyugodott. Volt, akihez szólt is valamit: „Megnőttél, Zebire, amióta nem láttalak... Élénkebb lett a szemed, Szoltangele... Sabmorat ugye már nem sír annyit?... Hogy mennyire hasonlít apjára a pici Akjondoz!. .. Gyere csak, kis menyem, hadd lássam még egyszer a kisebbik gyerekedet !..." Kara Jomagol felesége az álmában cumizó szurokfekete kisfiát idősebb édesanyám felé fordította. Ezt, a még névtelen kisfiút nézte a legtovább. (Ő a falu legkisebb emberkéje, és ő az utolsó, akinek idősebb édesanyám fogadta érkezését.) Tekintete megállt Tazsetdinen is. „Jó, hogy eljöttél!" — helyeselt ez a tekintet.
Idősebbek csodálkozva, a fiatalabbak zavartan, de egyformán türelmetlenül várták, mi fog következni. Biztos nem csupán számbavételre, nemcsak azért, hogy mindegyiket megnézze magának, biztos nem ok nélkül hívta őket egybe idősebb édesanyám. Valaminek lennie kell! De nem vidám dolog lesz!...
Idősebb édesanyám fölegyenesedett:
—  Gyerekek! — mondta. — Egyenként fogadtalak benneteket ebbe a napfényes világba, de most, hogy elbúcsúzzam, egyszerre hívattalak benneteket. Köszönöm, hogy eljöttetek. Aki most még nem érti, hogy miért vagyok ezért hálás, majd megérti, ha felnő! Az idősebbek majd megmagyarázzák. Elhatároztam, hogy amíg még élek, hogy amíg még emlékezem, szembenézek veletek, és elbúcsúzunk egymástól... Valami nyugtalanít. A világ folyását azonban nem lehet irányítani.
Valaki szipogott. Az a bizonyos Ferize volt. Minden szem felé fordult. Idősebb édesanyám tőle szokatlanul nyers hangon folytatta:
—  Ha könnyekre fakadunk, gyerekeim, akkor akár máris abbahagyhatjuk! Nem azért kérettelek benneteket ide! Egyelőre még van idő! Akkor majd nem fogok senkit sem leinteni! Már nem is tudnám. Most viszont beszélgessünk kedvünkre!
Ezt mondta, és ezzel eltorlaszolt minden kis csatornát, amelyen az ember lelkéből a könnyek a szemébe ömlenek.
—  Édesanyám! Csak úgy, a túl nagy érzékenysége miatt tette! — lépett közbe Ferize védelmében Eszget.
Idősebb édesanyám egy szót sem szólt, csak bólintott. Sokáig hallgatott, és az ő szokásos lágy, meleg hangján kezdte újra:
—  Se intelmeket, se végakaratot tőlem ne várjatok, gyerekeim! Nem azért szólítottalak magamhoz benneteket! Aki bölcsőben fekszik, azt táplálja édesanyja! Aki a földet szántja, az arasson ! Mindenkinek megújítom a külön-külön rávonatkozó áldásomat, és még egyszer mondom : legyetek jók egymáshoz! És ez jót hoz majd rátok is! Ezt ne felejtsétek!
—  Köszönjük édesanyánk! Nem fogjuk elfelejteni! — szólalt meg Eszget. Hiába, ő tud hálás lenni a jó szóért.
Idősebb édesanyám beszédét persze nem értheti meg akárki. Ezt ő maga is érezte. De biztos úgy gondolta, hogy aki nem érti meg, az is megjegyzi, elhull a mag, és a maga idején majd ki is kel. Kikel és kalászt hoz, mint ahogy a rozsszemekből lesz a rozskalász és benne harminc új szem.
A kicsinyek türelme nem tart sokáig: már mocorognak, kezdenek zajongani. Idősebb édesanyám hirtelen kibújt a takaró alól, és térdre ereszkedett az előtt a bizonyos láda előtt. Jobb kezét könnyedén végigfuttatta tetején.
—  Életem folyamán sok ajándékot kaptam — mondta. — Amikor ti születtetek, drága ajándékokat adtak át nekem. Ha árban nem is mindig voltak drágák, én akkor is nagyra értékeltem. Ha tyúkot adtak, úgy fogadtam, mint libát. Ha mézet adtak, úgy fogadtam, mint aranyat. Ha vásznat adtak, mint selymet. — Hamiskásan mosolygott. — Így aztán tollasodtam, gazdagodtam. Lám csak, mennyi javat összeszedtem! — Újból végigsimította a ládát. — Amit a világtól elveszünk, azt vissza kell adnunk a világnak. Eddig nekem még csak adtak ajándékot. És sokan adtak ! Én is sokaknak fogok adni! 
Csengve hanyatlott hátra a láda fedele. De senki sem lépett előre nyakát nyújtogatva. — Ha gombot adok, fogadjátok úgy, mintha tevét adnék. Na, gyertek ide! Engedjétek az apróságokat előre!
Erre aztán senki sem számított! Idősebb édesanyám arca ragyogott, kézmozdulatai könnyedek voltak, egész lénye élénkséget és elégedettséget sugárzott. Mindjárt megteszi élete legkülönb, legszentebb, legszebb tettét. De helyéről még senki sem mozdult. Hitetlenkednek és várnak. Idősebb édesanyám odaszólt Kara Jomagol feleségének:
—  Hát akkor kezdjük, menyem, rajtad! — azzal átnyújtott neki egy nagyon szép cumit a kisfiú számára.  Hebibullának és Hiszbullának egy-egy ceruzát vett elő.   Ezzel beindult!... A nekibátorodott gyerekek már maguktól állják körül a ládát. De egyikőjük sem nyújtogatja a kezét, türelmesen, illedelmesen várják sorukat. Idősebb édesanyám adakozó keze pompásabbnál pompásabb dolgokat szed elő a ládából. Van, akinek agyagbaba jut, másnak fütyülő kerül elő, a harmadik egy orsó madzagot kap, a negyedik egy ólomkatonát, az ötödik gyűszűt, a hatodik gumilabdát, a hetedik csillogó köves hajcsatot... Az idősebbek még gazdagabb ajándékot kapnak: szagos szappant, kisujjnyi üvegcsében kölnivizet, görbe fésűt, púderdobozt, rézgyűrűt, vasból készült baskír citerát, copfba való bíborszínű szalagot, rézcsipeszt és más efféléket. Nincs tülekedés. Mindenki megkapja a maga ajándékát és visszamegy a helyére. Bár érdekes volt, mégis túl hosszúra nyúlt az egész. Idősebb édesanyám elpilledt. Mégis minden hozzálépőnek a legelsőtől a legutolsóig megveregette a hátát, megsimogatta a fejét. Se fiatalt, se idősebbet, senkit sem hagyott ki. Csak Tazsetdint felejtette el megsimogatni. Átnyújtotta neki az ajándékot, és valami szánakozásfélével az arcán, elfordult tőle.
—  Mindenkinek jutott? — kérdezte a vége felé. Senki sem válaszolt.
—  Senki se kapott túl keveset? Újra csak hallgatás volt a válasz.
—  Jól van! Akkor ez már az utolsó napra marad! — és ezzel rápattintotta a láda fedelét.
És ekkor egy, az ajtó mellett álló hat-hét év körüli fekete hajú kislányka fölsipított és sírni kezdett. Mindenki felé nyújtogatta, mutatta üres kis tenyerét: „Nekem semmit sem adtak... Nézzétek !... És nem is simogatott meg a bába néni!..." Egy nála idősebb kisfiú rögtön odadugta neki agyagnyuszikáját. Nem vette el, de abbahagyta a sírást. Idősebb édesanyám újra fölnyitotta a láda tetejét, odahívta a kislányt, megveregette a hátát és megsimogatta fejét.
Aztán mélyen belehajolt a ládába és kivett onnan egy szépen szegett, kék kendőcskét, széthajtogatta, megrázta, kettőbe hajtotta, és saját kezűleg fölkötötte fejecskéjére. „Lám neked is került" — simogatta meg még egyszer. Most aztán véglegesen lezárta a ládát.
Sem a süvölvény korúak, sem a kisgyerekek nem ujjongtak hangosan az ajándéknak, nem rohantak egymáshoz: „Na mutasd!... Hadd nézzem!. .. Hadd fogjam!..." Ilyen különös esemény még sem nálunk a faluban, sem sehol a környéken nem fordult elő, hogy valaki saját kezűleg ossza ki halottas ajándékait. Csodaszámba megy! Örüljön-e az ember, vagy keseregjen?! A látvány fenségességét, csak később, évek múlva értjük majd meg —, persze csak azok, akik megélhették.
Idősebb édesanyám sietség nélkül fölcsúszott a párnájára. Még egyszer körüljártatta szemét a szobán, rajtunk, gyerekein, kicsiken és nagyokon, tekintetével átölelt bennünket.
—  Jó, hogy találkoztunk, megnéztük egymást. Amikor elmegyek, mindenkinek itt hagyom áldásomat, értitek, mindenkinek!.. . Az idősebbek biztos eljönnek a síromhoz, és egy marék földet vetnek rám. Előre is köszönöm nekik. De egyikőtöknek megtiltom, hogy eljöjjön!
Az idősebbek nyugtalanul néztek össze maguk között. Gondolatban mindenki azt kereste, hogy ugyan ki lehet az? De ő nem várakoztatta őket sokáig.
—  Tazsetdin — mondta lehorgasztott fejjel —, úgy hallottam, hogy szabadszájúságoddal megbántod magányos édesanyádat. Igaz ez?
Válasz nem jött.
—  Hallottam, hogy kezet is emeltél édesanyádra. Igaz ez?
—  Igaz... De nem haragból, hirtelen indulatból tettem...
Idősebb édesanyám felemelte fejét:
—  Hallottátok? Mindnyájan hallottátok? Tazsetdin megütötte édesanyját! És még, hogy ezzel a kézzel vessen rögöt az én síromra. Nem, nem! Nem adom beleegyezésemet! — térdéről felemelt kezével legyintett egy kicsit. — Most pedig menjetek...
Mindannyian fölkeltek, és tülekedés nélkül, egymásnak utat adva, kezdték elhagyni a házat. Az utcáról mély sóhajtások és csendes sírás kezdett beszüremleni. Legalább a házban visszaparancsolták könnyeiket, ezért is hála illeti őket! Azt hittem, hogy elsőnek Tazsetdin fog eltűnni. Nem így történt. Ő maradt utolsónak. És amikor már senki más nem volt benn, lerakta a ládára a kezében szorongatott pici üveg kölnivizet, és csendesen kiment.
Idősebb édesanyám behunyta szemét. Talán el is szunnyadt. Mellette maradtam: hátha szüksége lesz rám.
Az alacsonyan járó téli nap sárgás sugarai takaróján nyugvó csontos ujjait pásztázták. Úgy csillogtak, mintha azokról szóródnék szét a fény. Mintha nem két kéz, hanem a napból letört két cserépdarab heverne a takarón. Amikor ráhajtottam fejemet, melegség és kedvesség érzete járt át. Amint ezek az ujjak hozzám értek, minden bajtól és bánattól megszabadultam. De kinek az ujjai tudnák őt megszabadítani a szenvedéstől, megváltani a gyötrelemtől? Állandóan ez motoszkált az agyamban. Már olyan korba értem, amikor elgondolkodik az ember.
Meddig ültem így, nem tudom. De ez alatt, mintha minden ösvényen, réten és erdőn végigmentem volna, amelyeken valaha idősebb édesanyámmal megfordultam. Végigmentem, de alaposan bejárni nem tudtam. Leborultam minden forráshoz, és ittam azoknak vizéből, amelyekből valaha vele együtt ittam. Ittam, de betelni nem tudtam. Tizenhat éves koromig az oltalma alatt nőttem föl. Egyre nagyobb leszek, de a gyermekkorból nem tudok kilábolni. Ő vándorútja utolsó szálláshelyére készül, az oltalmat nyújtó utolsó fedél alá. Tudom, hogy amikor elmegy, én sírni fogok. De tudom, hogy egész bánatomat nem tudom elsírni... Valami máris fojtogat...
—  Itt vagy, kedvesem? Jól van...
—  Gondoltam, lehet, hogy kell.
—  Nem kell... De jó, hogy itt maradtál. Ha te itt vagy, a világ sem olyan üres.
—  Az apróságok örültek ajándékaidnak — próbáltam hízelegni.
—  Nem kell, kedvesem! Nem kell vigasztalnod. Nem is lenne jó, ha örültek volna. Isten sugallta nekik, hogy ne örvendezzenek. Nem azért adtam, hogy örüljenek, hanem hogy emlékezzenek. Nem lehetett üres a kezem, amikor búcsúra nyújtom karom. Látni akartam mindegyiket. Hála legyen az Úrnak, hogy megadatott! Csak Tazsetdinnel nem voltam-e túl szigorú? Talán nem! Tanulság lesz neki is, másnak is. Igen, megleckéztetés nélkül nem javulna a világ. Vannak megbocsáthatatlan bűnök. Emlékezz: nincs szentebb az édesanyánál!
—  Tudom, idősebb édesanyám, tudom! Duplán tudom! Mindkettőtökről tudom!... 
Megint behunyta szemét:
—  Semmit sem bánok. Ha van is mit bánnom, most már késő. Csak téged sajnállak ilyen korán itthagyni. Gyöngék még a szárnyaid, nehogy valaki letörje! Te még nem nőttél ki egészen a gyermekségből. Egyébként sohasem fogsz egészen kinőni belőle. Ez a szerencséd és ez a szerencsétlenséged ... Isten oltalmazzon!... Ma én is a föld és ég között félúton állok. Nem fáradtam el, de erőm sem maradt. Egyre csak alhatnék.
Ismét elszunnyadt. Én is kimentem, végigmentem a falun. Már különféle mendemondák keltek lábra róla. „Úgy lehet, angyalok adták neki hírül a halál óráját!" — vélték egyesek. „Nem hibbant-e meg a bábaasszony?" — epéskedtek mások. Megint mások valami titkos jelet kerestek. De az senkinek sem jutott eszébe, hogy egy ember még élő emberként, emberi módon akar búcsút venni a hátramaradottaktól.
Estefelé először kishúgomat, Szeliszét és öcskösömet, Iljaszt kérette magához. Aztán Szelih volt benn nála sokáig. Szelih bátyám nagyon gyöngéd lelkű teremtés. Könnyei mindig készen vannak, hogy megeredjenek. Most is nedves szemekkel jött ki. „Mi történt, rosszabbul van?" — aggodalmaskodott fiatalabb édesanyám. „Nem, nem! Csak ő kért tőlem bocsánatot, ha lett volna valami, amivel akaratán kívül megbántott volna. Bocsáss meg, azt mondta..." Még szenvtelennek tartott menyünk, Bike se tudott ellenállni, szipogva jött ki tőle.
A ház tiszta felébe utolsónak ment be fiatalabb édesanyám. Nagyon sokáig volt benn nála. Közben a várakozó gyerekeket elnyomta az álom. Szelih bátyám a sarokban egy tuskón összekuporodva ült, és időnként mélyeket szusszantott. Engem egyre inkább hatalmába kerített valami rettegés. Nem bírtam tovább, kinyitottam az ajtót, és átmentem a ház tiszta felébe. A hétkarú gyertyatartót kioltották, de tájékozódni azért lehetett. Fiatalabb édesanyám a csupasz földön térdelt idősebb édesanyám mellett, aki kezét a térdeplő asszony fején tartotta. Suttogva beszélgettek valamiről. Fiatalabb édesanyám hangja jut el fülemig:
—  Hány éve már, hogy kölcsönbe kapott örömökből élek? Néha összerezzenek: talán még a gyerekeket is kölcsönbe kaptam! De így is igaz! Megszültem, te meg szárnyad alá gyűjtötted, gondoztad, nevelted őket. Örültem is neki, keseregtem is miatta. Örültem, hogy a gyerekek révén engem is elfogadsz. De, hogy mér' keseregtem, meg sem tudom mondani. Nem, nem ezt akartam mondani!... Összekevertem a dolgokat!. .. Ja, igen! Tudom már: nem vagyok én olyan értelmetlen, hogy ne tudnám már régóta, hogy lélekben mennyit szenvedtél, gyötrődtél miattam. Hiszen mondom: kölcsönbe, adományként kapok mindent: örömöt is, boldogságot is, reményt is. Időnként a halántékomban zakatol: kölcsön, kölcsön, kölcsön. És, ahogy megbetegedtél, még rosszabb lett. — Halkan fölzokogott. — Minglejamal nővérem! Vagy oldozzál föl bűneim alól, vagy te magad kárhoztassál el! Nem tudom visszaadni neked a kapott kölcsönt, nem áll módomban!
—  Ó, szegény gyermekem! Nincs neked sem bűnöd, sem tartozásod! Nem adtam én neked semmilyen kölcsönt! A boldogság is, a baj is, mindenkinek a sajátja. Ha emlékszel, én magam kommendáltalak téged, ép ésszel, ép értelemmel.
—  Ez igaz. Te magad kommendáltál. Csakhogy más dolog az értelem, és megint más a szív. Sokáig én magam sem gondolkodtam ezen, nem néztem körül magam körül, az áldásodra hagyatkoztam és engedelmeskedtem. És mi lett az eredmény?... Nem tudom, miből volt több: a lélek öröméből-e, a lelkiismeret gyötrelméből-e. Vagy bocsáss meg, vagy kárhoztass el! De ennyiben ne hagyd! Nem teheted!. ..
—  Nincsen semmi bűnöd! — ismételte idősebb édesanyám gyengéd hangon. — Múltbeli szenvedéseinkben a hibás nem te vagy, hanem a sors, az én sorsom!... Most viszont semmitől sem szenvedek.
—  Minglejamal nővérem! Kérlek — fogta könyörgőre fiatalabb édesanyám —, az isten szerelmére kérlek, szabadíts meg a kétségeimtől, ments meg!...
—  Legyen, ahogy te akarod! Felmentelek! Ha maradt vajamilyen bűnöd, átvállalom!. .. De én magam kommendáltalak!... Na, eredj, nehogy féljenek a gyerekek!
De fiatalabb édesanyám nem sietett fölállni, én meg nesztelenül visszahúzódtam az ajtóból.
Az éjjel kellős közepén jött meg édesapánk. Reggelre Szajranból megjött férjével az ottani nővérem. Szelihet küldték volt értük. A nemzetség többi része a közeli falvakból gyűlt össze. Idősebb édesanyám mindenkit, egyenként behívott magához, mindenkivel egyenként elbeszélgetett, és mindenkitől elbúcsúzott. Hajnalra pedig eltávozott. Amikor haldoklott, csak édesapánk volt mellette. Ő akarta így.
Ez a haláleset engem is szinte félholtra sújtott. Zokognom kellene és földre vetnem magamat. De nem jön könny a szemembe. Megdermedtem. Idősebb édesanyám a szemünk láttára játszadozott három napig a halállal. Talán azt akarta, hogy szokjunk hozzá, talán edzeni kívánt bennünket, hogy ne érjen váratlanul bennünket, hogy ne bénítson meg bennünket, hogy ne taglózzpn le bennünket halála. De tévedett, nem jól számított. Nem tudtuk elhinni, hogy ő ily könnyen, ily egyszerűen búcsút intsen a világnak. Most sem tudjuk elhinni! Hanem csak az új, virágos ruhájában, az új, érmekkel kivarrt ujjasában, fehér kendősen lefeküdt aludni. El sem fáradt, csak éppen nincs ereje.
Reggel hatalmas gombócokban indult meg a hóesés. Eszget és Hemitjen a kolhozistállóból hoztak lovakat, és lóháton jöttek él hozzánk. Most ők kiáltják szét a faluban a rettenetes, gyászos hírt. Az utca két különböző vége felé indultak, ott megálltak, visszanéztek a házunkra, és elvágtattak az Alvég irányában.
Egymás után két kiáltás hatolt hozzánkig:
—  Temetési imááára!
—  Temetési imááára!
Délután átadtuk sírjának idősebb édesanyámat. Puha, fekete hant nőtt fölé. A hó hull szakadatlanul. Lám, a fekete hantot is meghódítja ez a fehér világ! Már nyoma sincs a sírnak!... De hirtelen minden a visszájára fordult. Fekete hó kezdett záporozni, és a fekete hópelyheket magához rántja a föld. De fölfelé is szállanak. Szélvihar pörgeti őket néma tombolással. Ködbe burkolózik az egész világ. Csak idősebb édesanyám sírja emelkedik fehér dombként a fekete föld fölé. Hullanak a fekete hópelyhek, de a sírjára nem szállnak rá, nem tudnak, valamilyen erő nem engedi, elhajtja őket.
A temetőt már elhagyta a gyászoló nép. Valaki megfogta a vállamat, és megrázott. Szelih bátyám volt az.
—  Menjünk?. ..
—  Hova? Minek?
Most, hogy idősebb édesanyám örökre elhagyott bennünket, a veszteség okozta fájdalom tetejébe még egy új gyötrelem is kezdett kínozni. Amíg élt idősebb édesanyám, én úgy éreztem, hogy fiatalabb édesanyámmal együtt pontosan egyformán szeretem őket. Vagy inkább eszembe sem jutott, hogy ezen gondolkozzam: nem porcióztam ki a szeretetemet.
De, amint idősebb édesanyám itthagyta ezt a világot, fiatalabb édesanyámmal szemben, a szülőanyámmal szemben, aki szült és mellével táplált engem, ridegséget és elfordulást éreztem. Még kerülni is kezdtem. Ő szeretné megosztani keserűségemet, szeretne vigasztalni, meg akarja simogatni a fejemet, de én elhúzódom az érintése elől, kibúvom a keze alól. Valami kedvességet mond, én nem is hallom. Tépelődöm magamban: ugyan mi történhetett velem. Idősebb édesanyám mindent magával vitt volna? Mi legyen? Szeretnék bocsánatot kérni fiatalabb édesanyámtól, szívesen a lába elé vetném magamat! De nem megy!... Hiszen már tizenhat éves vagyok ! Amikor magamra maradok, sírok, nem tudom türtőztetni magamat. Nem is én sírok, hanem a gyermekségem sír, az, aki idősebb édesanyám ujjasába kapaszkodott. Sok időre van szüksége, amíg végképp kisírja magát.
De az idő megtette a magáét. Ahogy idősebb édesanyám szokta volt mondani: a tévelygő lélek megtért fészkére. Megtért és kettévált. Az egyik feléből emlék és hűség lett, a másik feléből élet és remény. Így jutott mindkét anyámnak belőle — emlék és élet. Azóta én kettéosztott lélekkel élek. Most is úgy élek.


TORMA JÓZSEF fordítása




Néhány szó Musztaj Karimról:


Sz. Kljasevo, 1919 (Eredeti nevén: Musztafa Szafics Karimov) - szovjet-baskir költő, író.  Művei 1935-től jelennek meg. Sokoldalú művész, prózát, színdarabokat is írt. Népszerűek útijegyzetei, ifjúsági művei is. Meghatározó élménye a második világháború, amelyben tűzérhíradósként harcol, csodával határos módon marad életben, súlyos sebesülése dacára. A Hosszú-hosszú gyermekkor c. elbeszéléséről állítja Oláh János, hogy a baskír nemzeti jellegzetességeket elsősorban a szemléletmód és a meseszövés hordozza. "Az oroszosnak ható realista elbeszélésmóüdon átüt ez a másfajta szemlélet, és feledteti a hatást. Pár mondat után azt érziu az ember: semmi irodalmias nincs az írásban, semmi különös, olyan természetes, mint egy pohár víz. Hosszaas mesebonyolítás nélkül képes egy-két kép fényébe vonni mindent... A születő írásbeliséget itt még elevenen járja át a szóbeli nyelvkultúra. Mintha az iriodalom születésének lennénk a tanúi."


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979 / 11. sz. 47-69. oldalak)