2012. május 24., csütörtök

Válogatás az üzbég irodalomból (3)


SZÁRVÁR AZIMOV
Barátomról


Életem során sokféle emberrel találkoztam — tapintatossal és barátságossal, gorombával és lelketlennel. Ő más volt, mint a többiek. Szelíd lelkű és erős akaratú. Úgy éreztem, attól lett ilyen, hogy hosszú évek óta, szinte már az anyatejjel szívta magába a belorusz erdők nemes és szelíd szépségeinek, a fehér nyírfáknak tavaszi levét.
A neve — Sztanyiszlav — méltóságteljes volt. Barátai csak Sztasznak vagy gúnynevén Makacsnak hívták, de ezt a gúnynevet mindig melegen, szívélyesen, tréfásan mondták. Sztasz tagbaszakadt, jókötésű, negyvenéves férfi. Barátságos és közlékeny, néha hallgatag, komor, el-elgondolkodó. Arany kezéről volt híres: bármihez nyúlt, minden sikerült neki. Főként az építkezéshez értett.
Barátságunk még a fronton szövődött, amikor együtt vettünk részt 1944. július harmadikán a Minszk felszabadításáért folyó harcban. Sztasz akkor még egészen kölyök volt, kamasz gyerek. Attól a naptól kezdve vállvetve harcoltunk egészen Berlinig.
Szerencsésen, épen és sértetlenül vészeltünk át minden harci viszontagságot, de miután elbúcsúztunk a Reichstagnál, elváltak útjaink: ő Minszkbe ment, én Taskentba.
De barátságunknak ezzel nem szakadt vége. Leveleztünk. Sztasz kétszer eljött látogatóba — igaz, mind a kétszer csak rövid időre.


Egy tavaszi vasárnap reggel, amikor egymagámban üldögéltem a kertben, váratlanul megjelent Sztasz arca, úgy ragyogott, akár a nap.
—  Jé, Makacs! Mi szél hozott erre? — kiáltottam föl örömömben.
—  Hiányoztál nekem. De nem akartalak levéllel háborgatni. Fogtam magam és eljöttem. 
Nevetgéltünk, tréfálkoztunk, bementünk a házba. Kiderült, hogy hozott egy üveg nyírfalevet.
—  Erdeinkben kitavaszodott! No, rajta, kóstold meg!
—  Hűha, micsoda ajándék! — dicsértem, és megnyaltam a szám szélét.


Akkori ideérkeztekor Sztasz hosszabb ideig maradt, mint régebben, csak rászokott, hogy későn járjon haza. Hol vidáman és izgatottan, hol pedig szomorúan és elmerengve jött meg.
A kis szobában, ahol elhelyeztük, könyvek jelentek meg, szerintem, egészen meglepőek: hol a nagy orosz balerináról, Anna Pavlováról, hol meg Galina Ulanováról szólók. Engem a táncosnők fényképei is megleptek, de ezek a balettról és balerinákról szóló könyvek még inkább. Nem tudtam fölfogni, mitől ébredt ez az érdeklődés Sztaszban. Amikor egyszer egy beszélgetés alkalmával megpróbáltam, jó messziről indulva, erre a tárgyra térni, Sztasz elmosolyodott, de nem mondott semmit. Hallgatott.


Ugyanazon a tavaszon volt a taskenti földrengés. A nagy és barátságos város súlyosan megrongálódott. Néhány napig nem is jártam haza, ügyeletes voltam az üzemben — megállás nélkül dolgoztunk —, mindenütt számítottak segítő kezünkre.
Mikor végül egy este hazamentem és Sztaszról érdeklődtem a feleségemtől, csak legyintett:
—  Az óta a reggel óta nem jött haza. Akkor veled együtt rohant el, és nem jött vissza.
—  Él-e még? — aggodalmaskodtam.


De Sztasz visszajött. Nyomott hangulatban, beesett szemmel. Lesoványodott, összeaszalódott az arca. Szobájába menet hanyagul biccentett a fejével, valamit mondott röviden és alig érthetően, becsukta maga mögött az ajtót, és csönd lett a szobájában. Szó nélkül összenéztünk a feleségemmel, aztán nyugtalanul és várakozva kezdtük figyelni a jól bezárt ajtót. Eszembe jutott, hogy már régebben, a fronton is nagyon érzékeny volt, gyakran el-eltöprengett valamin, míg a többiek pihentek és vidáman tréfálkoztak.
—  Ez a nagy szerencsétlenség nyomasztja, ami romba döntötte a városunkat — mondtam a feleségemnek. — De így, magában, valami egészen személyes, számára igen súlyos veszteség miatt szenvedhet.
Amikor sikerült rábeszélnem, hogy reggelizzen, és Sztasz kijött hozzánk a teraszra, elszorult a szívem: világos szeme elhomályosult, nehezen, szaggatottan lélegzett. Óvatosan megkérdeztem:
—  Sztasz, nem vagy te beteg?
Fejét lehorgasztotta, elgondolkozva csavargatta fáradt ujjaira a terítő csücskét és tompa hangon morogta:
—  Nem.
—  De én úgy látom, mintha beteg lennél. Mi bajod? Hm? 
Akkor fölszegte a fejét, a szemembe nézett, és azt kérdezte:
—  Mester... a fronton megálltam a helyem?
—  Meghiszem azt! Hála és becsület illeti az ilyen frontharcost. De mi van? Miért kérdezed?
—  Elhatároztam, hogy itt maradok. Taskentban. Ha nincs ellene kifogásod, szeretnék elszegődni hozzád tanulni. Fölfogadsz?
—  Hm... Hogy határoztad el magad, Sztasz?
—  Most Taskentban rengeteg építő kézre van szükség.
—  Építőre? Hisz magad is remek építész vagy! Inkább neked kéne engem tanítanod. De ha versenyre akarsz kihívni, szólj — állok elébe! Bár úgy hiszem, nem fogom mindjárt átadni a helyem! Versenyezzünk!
—  Kezet rá, Mester!
—  Kezet rá, Makacs!


Nagy hévvel, lendületesen fogtunk munkához. Lankadatlanul dolgoztunk. Igaz, nem csak mi dolgoztunk így. Rövid idő alatt jó néhány épületet sikerült fölépítenünk. Jó néhány épületet sikerült helyreállítanunk. A négyszázezer hajléktalanul maradt ember közül sokan költöztek be az új házakba, kaptak a fejük fölé födelet és otthont.


S bár az elemi csapásokkal szemben tehetetlenek vagyunk, az emberi munka csodákra képes. A hallgatag, szívós Sztasz, szakmájának kiváló mestere hamarosan híres és megbecsült ember lett Taskent minden építője előtt. A munkaszerető belorusz hírneve napról napra nőtt.


—  Csodát művelsz! — mondtam neki. — Mindenkit megelőztél. Hogy sikerült ezt elérned? 
Ekkor már sajnáltam is, hogy kérdéseimmel zaklatom, csak szomorú, bánatos tekintettel válaszolt szavaimra. Elszorult a szívem: mindenütt tisztelettel és megbecsüléssel fogadják, ő pedig fejét lehorgasztja, révetegen jár-kel az emberek között, nem tud örülni semminek. Vajon mi lehet az oka? Miért ilyen?
Töröm a fejem, de sehogy sem találom a nyitját, hogy beleláthassak a lelkébe, hogy eligazodjam rajta és megértsem. Amikor beköszöntöttek a csendes, őszi napok, a bőséges termés és a hűvös, tiszta reggelek időszaka, hívtam, hogy járjunk egyet a város környékén, és ő szívesen, sőt valahogy túl hamar elfogadta a meghívásomat.


Kora reggel, miután megittunk egy-egy csésze sűrű tejszínt, elindultunk Durmeny felé.
A kertekben a fák roskadoztak az érett gyümölcs súlya alatt. Úgy látszott, csak meg kell érinteni őket, és máris folyik belőlük a finom, aranyszínű nedű. A természet tiszta aranyba öltözött, amitől káprázott a szemünk és a szívünk táját meleg járta át.
A feleségem jócskán ellátott bennünket mindenféle finom falattal. A Kara-szu partján olyan piláfot főzött, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána!
Egy kis kupica után gyorsan elpusztítottuk az ételt, aztán zamatos, erős teát ittunk, ami tudvalevőleg nemcsak a szomjat csillapítja, hanem erőt is ad a kimerült embernek.


Ekkor megszólalt Sztasz. Úgy láttam, még föl is derült egy kicsit.
—  Mester, te biztosan emlékszel, hogy hívják ott azt a fát. Olyan, mintha lángolna. Látod?
—  Csak most ilyen tűzpiros. Kora tavasszal nagy, bordó virágok borítják. Ezt a bokrot népünk nagyon szereti, és vadbirsnek nevezi. De miért kérdezed?
—  Jártál a háború éveiben nálunk a belovezsszkojei rengetegben. Emlékszel rá?
—  Hogyne! Hogy felejthetnék el ilyen gyönyörűséget?
—  Ott, a tűlevelű erdő tisztásain is akad ilyen cserjés...
—  Mi van, Makacs, vágyakozol a szülőföldedre?
—  Hát nevezhetjük azt egyáltalán embernek, aki a távolban nem érez honvágyat? Hm, Mester? De ennek a fának vad szépsége egy számomra kedves lány gyengédségére, hajára emlékeztet. Egy nékem végtelenül kedves emberre. Érted, Mester?
—  Ki az, Makacs?
—  Gulnaz.
—  Üzbég név. Elég már! Meddig akarsz titkolózni ? Ha valóban a barátod vagyok... Hisz látom, hogy gyötör a bánat, de tudni semmit sem tudok. Meséld el, neked is könnyebb lesz. Megkönnyebbül a lelked.
—  Nincs titkom előtted, Mester. De ő valóban olyan drága, mint a szemem fénye. Hosszú ez a história.
—  Hadd legyen hosszú! Nem kell sietnünk sehová! Van időnk bőven. Nézd csak, milyen nyugodtan hömpölyög a folyó. Hová sietnénk! Ülj le és mesélj!
—  Miért is ne? Nincs nálad, Mester, szívbélibb barátom senki.
Az őszi folyó némán, lassan hömpölygött, és sima tükrére tekintve, Sztasz mesélni kezdett:

2012. május 8., kedd

Válogatás az üzbég irodalomból (2)


ASZKAD MUHTAR
Tanulmányozom az életet


Azt mondják: „Az első szerelem, az első csók..." Szerintem azt még ki lehetne egészíteni „az első könyv"-vel is...
Emlékszem, amikor az én elsőm megjelent. Szinte megrészegültem. Nagyszerűnek találtam mindent, és az volt az érzésem, hogy én is tetszem mindenkinek, a lányok is csak engem néznek. Soha az életben nem énekeltem, most meg az utcán, észre sem vettem, egy táncdalt dudorásztam. Milyen csodálatos is vagy te, Élet! Mostantól minden létező jó, mi több, az egész világ, a hírnév, az elismerés, a jövő - minden az enyém! Ha kell, hegyeket mozgatok meg. Nincs nálam hatalmasabb, szebb és boldogabb ember a földön!
Tulajdonképpen érthető volt ez az állapot; a fiatalság, az első siker. Merő ostobaság. Ráadásul ebből a mámorból hamarosan kijózanított egy eset.
Igen, ez akkoriban történt, amikor orromat magasan hordva, a boldogságtól se nem láttam, se nem hallottam. Tavasz volt. A szerkesztőségbe tartottam, ahol dolgoztam, és egy éretlen, savanyú almát ropogtattam, amikor Hamdam-Karával összetalálkoztam.
Régi barátom. A bányában dolgozik. Egyszer az újság kiküldött Altintopkanba; ott ismerkedtünk meg.
Hamdamot nem véletlenül hívták „Karának", azaz „feketének". Valóban nagyon fekete képű volt, ráadásul himlőhelyes is. Első pillantásra úgy látszott, hogy a himlőhelyekben megült a bányapor; alaposan meg kellene mosakodnia! Pedig egyszerűen csak arról volt szó, hogy ilyen sötét bőrűnek született.
Nemcsak csúnya volt a barátom, ráadásul még nagyon bárdolatlan is. Ami a szívén, az a száján. Amit gondol, azt az embernek rögtön a szemébe vágja.
Hát ez az ember egyből lehűtötte a lelkesedésemet. Egy pillanat alatt lerántott az égből a földre, olyat mondott.
Üdvözöltük egymást, szó esett egyről-másról, aztán hirtelen kivágta:
- Olvastam. Nem jó ez a kis köteted...
A szavam is elakadt. Csak pislogtam, mint akit sárral löttyentettek szemen. Végül, mintegy azt mondva „Értesz is te ehhez?" — hirtelen sarkon fordultam, hogy faképnél hagyjam, de kezemnél fogva visszarántott.
Durva ember, és a durva keze — nem is kéz, hanem mancs — úgy összeszorította az enyémet, hogy a fájdalom miatt még a dühömről is elfeledkeztem és szórakozottan megkérdeztem:
—  Mit mondasz? Hogyhogy „nem jó"? Miért?
Talán megsajnált, talán megbánta nyerseségét? Most már szelídebben felelt, de nem nézett rám:
—  Hát úgy, hogy nem jó... nem tetszik... hogy lehet ezt megmagyarázni...
—  Olvasol te egyáltalán könyveket? — lendültem át támadásba.
—  Persze, hogy olvasok. Ezt pedig, amikor a nevedet megláttam, megvettem és még aznap este elolvastam.                                       Újból felvidultam. Hiszen elolvasta! Egyetlen este, le se tette a kezéből! Kíváncsi vagyok, hogy mi kéne még ennek a fafejűnek? A szerkesztőmnek tetszettek a karcolataim, és jó kritikát kaptam!
—  Akkor hát miért? — vetettem neki oda foghegyről a kérdést és kerültem a tekintetét.
—  Na szóval... De ne sértődj meg. Túl sima minden, hurrá, hurrá, az egész világ egy virágoskert. Fennkölten szárnyaló szavak! A bányászok egyáltalán nem ilyenek, te nem ismered őket.
Zavarba estem.
—  Miért, történetesen mit kellene ismernem?
—  Hát legalább egy kicsit... a természetüket, a felfogásukat... jellemző tulajdonságaikat, szokásaikat... Te nem ismered őket, pedig pompás emberek.
—  És te ismered őket?
—  Persze, hogy ismerem.
—  Ha így van, akkor írj te róluk!
—  Miért ne? Egész jól sikerülne. Mindenesetre, nem úgy, mint neked — és elmosolyodott. Amikor Hamdam mosolyog, csúnyasága eltűnik. És e mosoly láttán nekem is szinte minden dühöm elpárolgott. Mélyen elgondolkodtam és hallgattam.
Szótlanul mentünk le a fasorig, majd leültünk egy padra. Egyre csak Hamdam szavai jártak az eszemben.
Bányászok... Vájárok... Pompás emberek. Milyenek is valójában, milyen a természetük, milyenek a tulajdonságaik? Lám, mi újságírók, írók... Ki merészelné közülünk a másiknak a szemébe mondani a keserű igazságot? A hibákról az emberek háta mögött sugdolózunk. És akkor jön ez a sötét képű bányász...
Hirtelen mindent megértettem. Hamdam ragyás arcába néztem. Nyilván az is a bányásztermészet egyik jellegzetessége, hogy nem tud hízelegni.
—  Akkor mit tanácsolsz nekem? — kérdeztem, most már minden sértődöttség nélkül.
—  Nem tudom — ő is elgondolkodott —, talán érdemes lenne az egészet átírni, nem? Fogj hozzá — mi majd segítünk neked!
—  Nem, segítségre nincs szükségem... — a „köszönömre" még nem állt rá a szám —, majd magam jövök el ezeket a pompás embereket tanulmányozni.
—  Kiszállni és tanulmányozni — az nem megy. Együtt kell élni, és lehetőleg együtt kell dolgozni velük.
—  Legyek bányász? — széttártam a karomat. — Örömmel, de nem értek hozzá!
—  Legyél! Majd mi betanítunk. Gyere el hozzám a brigádba, dolgozz ott egy-két hónapot, amennyi szükséges.
Magam sem tudom, hogy miért, de megörültem ajánlatának.
—  Komolyan mondod? Felveszel a brigádba?
Valóban, miért ne dolgoznék ennek az erős és köztiszteletben álló embernek a keze alatt? Legalább megismerkedem annak rendje és módja szerint a bányamunkával, az emberekkel. Aztán megírhatom új, nagy regényemet.
Olyan szépen elképzeltem magamnak, hogy nem tudtam megülni a helyemen. Nézem, hát látom, hogy Hamdam a tenyerét tartja, én meg belecsapok. Megállapodtunk. Mivel az ügyet lezártuk, Hamdam indulni készült. De én visszatartottam — hirtelen kétségem támadt.
—  Idefigyelj, nem lesz ez így jó! Ha a bányászok megtudják, hogy én írni akarok róluk... nem lesz olyan igazi a kapcsolatunk. Így nem lehet a valóságos életet tanulmányozni.
—  Persze, nem is mondjuk meg nekik, hogy író vagy — helyeselt Hamdam.
—  Akkor mit mondasz rólam a bemutatáskor?
—  Á, az ott magától adódik! — búcsúzott el nagy sietve, és elment.
Két hónap alkotói szabadságot kértem a szerkesztőségben. Két nap múlva ott voltam a helyszínen. A személyzeti osztályon Hamdam mindent elrendezett. És eljött a munkába állás órája. A bánya előtti téren vagy húsz ember állt — a brigád.
—  Elvtársak, bemutatom új brigádtagunkat. Tanítsátok be — mondta Hamdam, és előre tuszkolt.
A brigádtagok elcsöndesedtek, és tetőtől talpig alaposan szemügyre vettek.
—  Kiféle, miféle? Hol dolgozott azelőtt? — hangzott fel aztán innen-onnan. Hamdam egy kis gondolkodás után azt felelte:
—  Egy üzletben dolgozott. Enyhe ítéletet kapott. Most dolgozni akar, hogy bizonyítson... 
Nesze neked! Kigondolt.nekem egy „legendát". Megszégyenített ezek előtt az emberek előtt!
Akár előre tervezte, akár csak hirtelen támadt ez az ötlete, rajtam nem sokat segít. Nem vár rám valami irigylésre méltó sors, ha belegondolok... Mintha egyből kicserélték volna ezeket a mosolygós fiúkat. Tekintetüket megvetően elfordították rólam, és mintha poloska lennék, elhúzódtak mellőlem. Egymás között azonban csípős megjegyzéseket tettek rám.
—  Nyilván a saját zsebére dolgozott az üzletben.
—  Ha jól tudom, a mi bányánk nem börtön, mi, brigádvezető?!
Nem tudtam, mitévő legyek. Mondjam meg nekik, hogy egy szó sem igaz az egészből? Akkor az egész tervem dugába dől. Elhatároztam, hogy elviselem. Lesütött szemmel lépkedtem, de a gúnyolódások nem csitultak.
—  Már így is mester, mire kéne még megtanítani?
—  De hisz nálunk dolgozni kell, nem pedig ujj-játékkal a súlyt kiegyenlítgetni — kibírja-e majd?
—  Csak nehogy aztán a bányánkat is ellopja!
—  Elég volt! — dörrentett rájuk végül Hamdam-Kara.
Mind elhallgattak. Úgy látszik, nagy tekintélye van a brigádvezetőnek. Rám azonban változatlanul nem nézett senki.
—  Hogy hívják? — kérdezte egy tagbaszakadt, hatalmas, vörös legény.
—  Juldasnak — felelte Hamdam.
Ennek hallatán a kérdező hegyeset köpött a betonkockára, a többiek meg nevettek.
—  Én nem adom oda másnak a nevemet — jelentette ki megvetően a vörös. Tehát őt is Juldasnak hívják.
—  Nem is kérte senki, hogy odaadd — mondta a brigádvezető —, de a tudásoddal ajándékozd meg a névrokonodat. Melléd osztom be. Tanítsd be, aztán majd megbeszéljük a többit.
Juldas félrevonult, morgott valamit, nagyon bosszús volt. A brigádvezető szava azonban itt szemlátomást parancs.
Egészében véve nem volt valami irigylésreméltó a helyzetem. Ezek mellett a vászon kezeslábast és nehéz csizmát viselő, sisakos vájár-daliák mellett nagyon kicsinek, töpörödöttnek és védtelennek néztem ki. Pocsékul éreztem magam. A legszívesebben a föld alá süllyedtem volna!
És a föld valóban megnyílt alattam. Az akna teteje kinyílt, és a sötét mélységből dübörögve emelkedett felszínre a lift. Valaki a lábam elé dobott egy sisakot és egy vászonzubbonyt. Gyorsan felvettem, és a többiekkel együtt beszálltam a liftbe. És ekkor elfogott a hideglelés.
A lift csörömpölt, körülöttem emberek; beszélgettek, nevetgéltek, de az elém táruló mélységből olyan nyirkos hideg csapott meg, hogy összeszorult a szívem. Legszívesebben segítségért kiáltottam volna.
Nagyon nehéz helyzetbe kerültem...
A lift simán ereszkedett lefelé. Megállt. Az ajtók kinyíltak. Juldas meglökött: „Szállj ki!"
Az előtérben piros lámpa ég. A lift tovább megy lefelé, mi pedig a munkahelyünkre indulunk.
Valahonnan csöpög a víz. „Ez a pneumatikus rakodógép, ez a bödön, ez a szivattyú!" — mutogatja Juldas. Hogy tudtam volna felfogni! Ebben az üregben egyelőre a közérzetemen kívül másra nem tudtam gondolni. Szinte lélegezni sem lehet! Mintha kevés lenne a levegő. Valószínűleg így is van...
De munkához kellett látni, és hamarosan megfeledkeztem a levegőhiányról.
A munkánk abból állt, hogy. lebontottuk az ideiglenes dúcolást és az állandóhoz betont készítettünk. Ezalkalommal azonban már a műszak elején probléma adódott: rés támadt a zsaluzaton, és a beton szivárogni kezdett.
Fentről négypercenként betonnal teli bödönök érkeznek. Ezeket fogadni kell és közben a zsaluzást is kijavítani. Hogy csináljuk?
Juldas vastag nyakán patakokban folyt a veríték. Az volt az érzésem, hogy engem okol a történtekért...
Benéztünk a megrepedt zsaluzás belsejébe: sötét, nedves gödör.
—  Mássz be oda! — kiáltott rám hirtelen Juldas.
Zavarba estem; vajon tényleg le lehet mászni ebbe az ördögkútba? És mi lesz, ha a fejemre zúdul egy bődön beton?
Már azt hittem, hogy Juldas tréfát űz velem. De nem!... Haragosan nézett és újra rám kiáltott:
—  Mássz be már, ha mondom!
Még mindig nem akartam elhinni, hogy akárki is begyömöszölheti magát abba a hasadékba.
—  Megijedtél? De lopni, azt bezzeg nem féltél?! Mássz be!
Még a pokol fenekére kerülni is jobb, mint ilyeneket hallgatni! Hiszen nekem is van emberi méltóságom. Lesz, ami lesz — bemásztam!
Ahogy a folyékony betonra ráléptem, beleragadt a csizmám. A hátamra csörgött a víz. Szűk a hely — mozdulni sem lehet. Helyére kellett tennem a zsalu elgörbült vasrúdját. Annyira igyekeztem, hogy beszakadt a körmöm. A tenyeremen valami meleg csordult végig. Vér?! Nem láttam — feneketlen sötétség vett körül.
Még semmit sem csináltam, amikor felülről megjelent a bödön. Rögtön rámzúdul az egész...
Az egyik csizmám a betonban rekedt. Az átnedvesedett kezeslábas lefelé húzott. Fentről Juldas valamit kiáltott. Figyelmeztetett? Bátorított? Nem tudom — az erőm elhagyott. Netán ez a vég? Teli torokból üvölteni szerettem volna: „Hé, te tökfej! Én író vagyok! Nem vagyok tolvaj! Mit csinálsz? Segíts!"
De mi értelme ? Úgysem hallja meg a kiáltásomat. És aztán... Ez már becsületbeli ügy! Kibírom ! Nem adom ki magam!
Összeszorított foggal dolgoztam, féltem felnézni. Kinyílik a bödön — és kész; élve eltemet.
A bödön azonban nem nyílt ki.
Sajgó kezemmel elkotortam a betont, és visszaerősítettem a helyére az elgörbült rudat. Felnéztem — a fejem fölött függő bödönről egy lánc lógott le. Megértettem, hogy fel akarnak húzni. A láncra felfüggeszkedve, se elevenen, se holtan, végül is kikerültem a gödörből.
Juldas, minden erejét összegyűjtve, két kézzel szorította össze az aljánál fogva az automatikusan működő bödön befogópofáját, hogy ki ne nyíljon. Izmai megfeszültek, a nyakán kék erek dagadtak ki, az arca eltorzult...
Alighogy kimásztam, eleresztette a befogópofát, és a beton dübörögve zúdult le a mélybe. Ez a fenegyerek öt percig tartott miattam másfél tonna súlyú betont.
Hogy szerettem ebben a percben! Ő azonban nem hagyott elérzékenyülni. Ahogy meglátta elgyötört képemet, rögtön megjegyezte:
—  Na, hogy ízlik? Bizony ez neked nem üzlet. Miért gyűlöl annyira engem?
Arra gondolok, hogy azokat, akiket lopáson érnek, az ördög vinné el őket, nem lecsukni, hanem ilyen kezekbe kellene adni!
A gúnyos megjegyzések, célzások munka után sem ritkultak a szálláson. Inkább elviseltem volna minden fizikai kínszenvedést ott, a bányában, de ilyeneket végighallgatni nem volt erőm!
Harmadik személyben beszéltek rólam, mintha nem is lennék jelen.
—  Hogy vált be az a boltos? Még nem szokott hozzá, hogy a vasat is a maga számlájára mérje? — kérdezték Juldastól. De ez a semmirekellő — hiszen jól tudja, hogy becsületesen dolgoztam és minden kínszenvedést elviseltem! — ahelyett, hogy beléjük fojtotta volna a szót, hahotázni kezdett:
—  Kérdezd csak meg tőle, hogy mennyit zsebelt be?
Kuncogva hallgatta ezeket a beszélgetéseket a brigádvezető, Hamdam is. Legalább egyszer kiállhatna mellettem!
Sikerült odasúgnom neki:
—  Hát te tudatosan viselkedsz így? Azt akarod, hogy kicsináljanak? Találj ki valamit! Suttogva felelt:
—  Most már nem lehet meghátrálni. Tanulmányozd az életet!
... De hiszen ezek a csirkefogók nem is vesznek emberszámba! Amikor már belefáradtak a gúnyolódásba, filozófiai fejtegetésekbe bocsátkoztak. És ugyancsak oly módon, mintha nem is lennék a szobában.
Dzsabbar végigvetette magát az ágyán, és kijelentette:
—  Ezzel az egész „javító-nevelő munkával" egyáltalán nem értek egyet.
—  Ne mondd! — replikázott Hamdam, aki már tudta, hogy vitára kerül sor.
—  Szerintem a munka kiválóan nevelt, magas erkölcsi szinten álló emberek nemes tevékenysége. És semmi sem indokolja, hogy mindenféle élősdit beengedve magunk közé beszennyezzük sorainkat!
Na nézd csak, micsoda szövege van! Nagy kedvem lett volna megkérdezni: „Talán magadat is az ilyen kiválóan nevelt emberek közé sorolod?" De nem szóltam. Hogy szólhatnék bele a munkáról való vitába én, a harácsoló és fosztogató! Már az is tiszta haszon, hogy, úgy látszik, legalábbis egy időre, megfeledkeztek rólam.
Meghúztam magam a fekhelyemen és hallgattam őket.
—  Szerinted előbb büntetéssel kell nevelni és csak azután szabad munkába állítani? — mor-gott az én ormótlan névrokonom. — Munka nélkül senki sem válik emberré! A munka tette emberré a majmot.
—  Engelst kell olvasni, fi-lo-zófus!
... Mindig így beszél, nyersen és élesen. Dzsabbart azonban, ha a beszélgetés filozófiai síkra terelődik, szemlátomást nem lehet lehengerelni. Hosszú fejtegetésekbe bocsátkozott arról, hogy a munkára csak a tiszta lelkű és nemes emberek méltók. Nos, én olyan állapotban voltam most a műszak után, hogy ezeket a mélyenszántó gondolatokat sehogyan sem tudtam felfogni. Feküdtem és szundikáltam.
A beszélgetés ismét a személyemre terelődött.
—  Bízni kell az emberben — mondta Hamdam.
Már rájött, hogy meggondolatlanul járt el és megpróbált a helyzetemen könnyíteni, enyhíteni a társalgás hangnemét. Nem ment semmire.
—  A bizalom nem játékszer. A bizalmat ki kell érdemelni — mondta Dzsabbar. És valaki még hozzáfűzte:
—  Az emberben meg lehet bízni, de a majomban...
Nagyon megijedtem, csak nem ragad rám ettől az estétől kezdve a „Majom" gúnynév? Ez nagyon jól jönne Juldasnak, aki úgyis szégyenli, hogy névrokonok vagyunk... De nem, idáig nem fajult a dolog.
A szálló szobájában négyen voltunk: Hamdam, Juldas, Dzsabbar és én.
—  Dzsabbar, amíg még világos van, mássz fel az ajtó előtt álló oszlopra, be kell csavarni egy körtét — utasította a brigádvezető.
A „Filozófus"-nak nem akaródzott a kényelmes karosszékből felállni.
—  Itt van Juldas, menjen inkább ő!
Én? Én még felállni sem tudok, nemhogy...
—  Elég volt a vitából! Tuljagan kérte... — mondta Hamdam.
Abban a szempillantásban mind a ketten felugrottak, Dzsabbar is, meg az én névrokonom. A szomszédban lakó szerelőtől szereztek vas „körmöket" és elindultak. Hamarosan kigyulladt a kis lámpa az ajtó felett...  
Csodák csodája! Úgy látszik, ez a Tuljagan még nagyobb főnök, mint a brigádvezető... Művezető vagy üzemvezető netán?!
Másnap, amikor a műszakból visszaértünk, bejött a szobába egy sápadt legényke, sovány volt, mint egy kutyakölyök, kamaszosan szögletes lapockája kiállt — csak a válla volt a korához képest nagyon széles.
Mindannyian odarohantak hozzá, sovány testét körülbástyázták daliás termetükkel...
Ez lenne Tuljagan?
—  Ötös! — mondta valamennyiüknek egyszerre válaszolva. Aztán hozzáfűzte: — Az utolsó még hátravan... A legnehezebb...
Hangjából kiérződött a nagy fáradtság, a teljes kimerültség. A vájárok mégis végtelenül örültek. Szinte mindegyiküknek egy kő gördült le a szívéről. Arcukról azonban a nyugtalanság árnyékát olvastam le...
Hogy miért, az hamarosan kiderült.
Tuljagan, miközben a brigádban dolgozott, elhatározta, hogy beiratkozik a műszaki egyetemre. Készülni kezdett a felvételi vizsgákra. Láttam, hogy ennek az „ezred fiának" az egész brigád tiszta szívből szurkol; bár sikerülne neki... De az történt, hogy amikor már a második vizsgán is túl volt, meghalt az apja.. . A sokgyermekes család feje, akinek végakarata az volt, hogy elsőszülötte felsőfokú képzettséget szerezzen. A gyász és a bánat napjaiban azonban Tuljagan szinte egyáltalán nem tudott készülni. Mégis újra ötösre vizsgázott. Maradt az utolsó...
Miután mindezt megtudtam, én is őszintén együttéreztem Tuljagannal.
Ezen az éjszakán a fiú éjjeliszekrényén végig égett á lámpa. Bár a fáradtságtól minden csontom fájt, aludni nem tudtam. Egész éjjel láttam a fiú sápadt, könyv fölé hajló, dermedt arcát. Talán az apja miatt bánkódik, talán sír? Nem. Tuljagan nem sírt.
A lámpa nem hunyt ki hajnalig. És erről nem csak én tudtam. .. Reggel Juldas félrehívott:
—  Én ma nem megyek műszakba! De te vigyázz a helyemen! — és öklét az állam alá tartotta.
—  Jól van, jól van — mordultam rá.
Aztán hallottam, hogy hogyan kéredzkedett el a brigádvezetőtől.
—  Bemegyek a városba! Majd én megmagyarázom ezeknek a vizsgáztatóknak — mondta súlyos öklével fenyegetődzve. — Mert nem tudják, hogy a fiúnak milyen bánata van. Agyongyötrik...
—  Hiszen nem mondta meg nekik...
—  Azt hiszed, hogy Tuljagan megmondja? Nem az a fajta, aki könyörületet kér.
—  De ne tudjon róla, hogy te bementél — szólt utána a brigádvezető.
Három nap múlva Tuljagan letette az utolsó vizsgát, ugyancsak ötösre. És akkor ezek a durva, faragatlan emberek ujjongásban törtek ki. Tuljagan azonban elképesztő meglepetéssel szolgált. Miközben a könyveit és füzeteit rámolta, váratlanul kijelentette:
—  A levelezőre iratkoztam be! Mindannyian leültek.
—  Mi jutott az eszedbe! Micsoda ostobaság!
Tuljagan is leült és lehorgasztotta a fejét. Szemlátomást rosszul esett neki társai szájából az „ostobaság" minősítés... De azok csak tovább hangoskodtak:
—  Hiszen valamennyi vizsgát ötösre tetted le!
—  Mennyi kínlódás, mennyi álmatlan éjszaka árán! Az egyetem miatt úgy lefogyott ez a szerencsétlen, hogy csupa csont és bőr!
Tuljagan nem számított ilyen heves kitörésre. Félig sírva magyarázkodni kezdett:
—  De hiszen én beiratkoztam az egyetemre! Mi a baj?
—  Tudod te, hogy mi a veréb? — kérdezte meg tőle hirtelen otromba névrokonom. — A veréb is rigó. Csak levelezőn végezte a konzervatóriumot.
Olyan nevetés tört ki, hogy az ablaküvegek is csörömpölni kezdtek. Tuljagan együtt nevetett a többiekkel.
Most először nevetett két hét óta. És hirtelen elhallgatott. Szeme bepárásodott. Halkan kérdezte:
—  És mihez kezdenék, ha hátat fordítanék... a szakmámnak?
Tuljagan robbantó voit. Nemrég kapta meg az első osztályú besorolást. De, amikor a szakmát említette, magában mást gondolt: „Mihez kezdenék, ha hátat fordítanék nektek?"
Ezt nem mondta ki hangosan. A vájárok között nem szokás az érzelgősség. De szavak nélkül is megértették mindannyian, és teljesen igazat adtak neki.
Én pedig a következő könyvemre gondoltam. Nehéz feladat áll előttem! Ezeknek a látszólag durva embereknek az életében sok olyan vonás van, ami lelki finomságra és jóságra vall. Erről azonban nem szabad édeskés, keresett szavakkal szólni. Akkor viszont hogyan kell? És rátalálok-e majd egyáltalán azokra a szavakra? Ha dühről vagy szeretetről van szó, nem ismernek határt és mértéket. És megirigyeltem Tuljagant, akire mindannyian mosolyogva néztek. Vajon mikor jön el ez a nap, amikor majd rám is így néznek?


2012. május 6., vasárnap

Válogatás az üzbég irodalomból (1)


Versek Üzbegisztán-ról/-hoz

ANNA AHMATOVA
Taskent kivirágzik


1


Mintha valamely elrendelésre, 
Hirtelen fény lett a városban — 
Látomásként fehér jelenésbe 
Tűnt át könnyen az udvarokban.


S fellélegzett, tisztábban a szónál, 
Hasonmása elkárhoztatott, 
Közben izzottak kék égi porták, 
S tükre öntözőcsatorna volt.


2


S tudok én vérző csillagot, 
s örök dicső sugárt, 
Bárány-kisdedek vannak ott 
A fekete-copfos anyák 
Ifjúi oldalán.


KONCZEK JÓZSEF fordítása




NYIKOLAJ TYIHONOV
Esti teakert Taskentben


A zöldellő fák keretében 
a csajhána olyan nyugodt: 
Gafur Gúlámmal üldögéltem 
s Ajbekkel is nemegyszer ott.


Hold aranylik a vízbe rejtve, 
fehér szakállas férfihad. 
A vén bűnösök teakertje 
ez, hol a lélek oly szabad.


Hol zöld teánkat iszogatván, 
nem figyeljük, mi odakünn, 
s az órákat sem számlálgatván 
feledjük, ami tovatűnt.


S a versek, a csillaggá válók 
az árokvízbe szórva szét 
villogják még az akszakálok 
szavait — mennyi bölcs beszéd!


Nem fontos már se ló, se kengyel, 
hisz nem utaznak sehova. 
Szemük vigan azon mereng el, 
hogy voltak ifjak valaha.


Néztük: a csésze zöld tavában 
az ezüst holdfény hogy rian, 
Ajbek és Gulam szép szavában 
gyönyörködtünk mindannyian.


Sok dalmondója Ázsiának, 
baráttok szemébe tekints: 
az a csajhána nincs meg már ma? 
Visszhang felel szavamra: nincs!


Gulam és Ajbek meghalt régen, 
nincs teakert: sivár a nyom. 
A zöldellő fák keretében 
az árkot fölverte a gyom.


Barátaim már földbe rejtve, 
de bennem mégis fönnmarad 
a vén bűnösök teakertje, 
ahol a lélek oly szabad.


Míg szemből felzöldell, de másként 
villogva fényét szerteszét 
a csupaüveg s -beton Taskent: 
új város, új dal, új beszéd.


VERESS MIKLÓS fordítása




JEVGENYIJ JEVTUSENKO
Szamarkandi bazársor


Ó, szamarkandi bazársor, 
hol csudát kínálnak csudamódra 
tilinkó-hangon, de másszor 
óbégatják bosszús dudamódra. 
Sóhaj,
szapora dünnyögés, 
topogó, lobogó könnyű nagy tánc: 
fordul,
csordul
a dinnyekés,
föltorlódik a dinnyehegylánc. 
Gyógyfüvek titkokat lehelnek 
a pultok pompás trónusán. 
Oroszlánfókaként hevernek 
halmok — pirul a padlizsán. 
A biborínyű gránátalmán 
és kelméiden,
Margilán,
úgy nézek szét, mint birodalmán 
Magellán hajdan:
Indián.
Micsoda bőkezű, gazdag 
ez a táj: áldják melegét 
virág-,
gyümölcs-,
csicsergés-kazlak —
mosolyuk az égbe
beleég.
Hát téged miféle fukarság 
bújtat rejtőzni belől? 
Hinném,
hogy nem holmi kufárság 
kerget az emberek elől! 
Ünneped éld,
ne légy sivár már, 
e tarka világ láttán okulj! 
Légy gazdag a színben,
mint e vásár: 
csillogj,
kiálts,
tündökölj!


VERESS MIKLÓS fordítása


FURKAT
Hogyha célozgat...


Hogyha célozgat a szó csak — nincs értelme semmi sem, 
Hazug szón igazság-álarc — mire tartják? Sokra nem.


Ó, a szív, akár az őrült, ismeretlen földre ment, 
Visszatér-e, nyoma sincs már — és ki hívja? Senkisem.


Ha a kedves közeledben elmegy, szép alakja leng, 
Kinek nem dobban meg szíve? Lelsz ilyet? Aligha! Nem!


Meddig sérteget? Nincs vége, felfordulhatsz százszor is, 
Tovalép elfordult arccal. Újdonság ez néki? Nem!


Szólás tartja, hogy a szépek kincstől szépek, s mind erős — 
,Nincs aranyam, így erőm sincs, rútnak nézhet, másnak nem!


Találkára hívni, ez még nem sikerült senkinek,
Semmi erőm sincs a cselhez, nem lesz légyott, csapda, nem!


Mit tegyünk? Furkat az égtől ezt a sorsot nyerte el: 
Éj követ éjt, jön a reggel, hajnal is jön? Újra nem!


GYÖRE IMRE fordítása


AJBEK
A tűz kihunyt...


A tűz kihunyt, maradt a nyári hév, 
de a természet kegyéből a végén 
a nyarat visszatartotta az év, 
zálogul, mindent újra számba vévén.


Az ég üres kabátszárnya lebeg,
mint nagy terem, úgy kong a puszta kert, és
„Ilyen az idő, ne várj meleget",
ezt súgja sóhajtozva már a kertész.


És így is van: nappal csönd s enyhe köd. 
Madár se szól, s az őket hajkurászón 
zsivajgó sok gyerek is elszökött; 
némán csügg a vödör a kerti ágon.


A lomb közt új sustorgás neszei, 
szava nem túlságosan ismerős. 
Vörös fürt,
mely komor tekintetem fedi. 
Ki lehet ez?
Az ősz. Igen. Az ősz.


1965


SOMLYÓ GYÖRGY fordítása



HAMID ALIMDZSAN
Csimgánban


Kovakő ragyogó magasán, 
A folyón gazella suhan át, 
Itt az ég maga is közel ám, 
Kezem éri felhők taraját.


Hegyek, hó-tincsük már ősz-fehér, 
Mindenik sötétül, magasul... 
Hol sziklát kötöz még meg a dér, 
Ön-ösvényem járom makacsul.


Odalenn meg a völgy öltözött 
Melegbe, selyme már tulipán. 
Kerek év minden évszaka közt 
Jártam ma délelőtt s délután.


Tél ül a szurdokban (tán azért 
Van, hogy itt fenn is a fagya vág?) 
Lábunknál nyár önti melegét, 
S a hegyen nyílnak az ibolyák.


Zuhogok szakadó taraján 
Hószín csipkével int a hullám. 
Tavasz lép hegyről hegyre némán, 
Kezében tűz-kelyhű tulipán.


Néha zöld, néha rózsás a rét,
Tükrök, kék színűek, oldalát,
S nézi a kerek tó tükörét,
Egy vén szirt, s megnézi benn magát.


Ha már láttam, mit rejt ez a táj, 
Eltévedtem, s utat vesztve itt, 
Tudtam meg, hol a szépség, mi fáj, 
S láttam nyugodt és vad szemeit.


S hogy az est-csillag kigyúlt némán, 
Szél fodrozta a kis patakot, 
Csillagot mertem ott marékszám, 
Mely a víz tükrén világított.


1936


GYÖRE IMRE fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1983 / 3. sz.)