2012. április 26., csütörtök

Észt antológia (5)


Lembit Sarapuu festménye (Portré)

BETTI ALVER
(sz. 1906)
A forrásnál


Ilyen voltam, ilyennek teremtettek —
homályos vizű forrás mellett 
sejtelmekkel telítettnek.
Minden, olyan sok minden
egyformának látszott
a vihardúlta ég
s a csillagok alatt.


Kéznél voltak mindig 
a hasonlatok,
s láttam hamarosan,
hogy előttem mindenütt 
minden
valahogy önmagára hasonlít, 
s mindennek van valahol
nemzetség-rokona,
magában foglalója,
aki átöleli.


Ilyen voltam, ilyennek teremtettek — 
míg egyszer a forrás mellett 
sejtelmem föl nem tette a kérdést:
mi hasonlít
az emberi szívhez?
Mihez hasonlít
az emberi szellem? 
Semmi 
soha át nem fogta az emberi lelket
a vihardúlta ég
s a csillagok alatt.


Az emberi szívről 
némi fogalmat
a forrás mellett
csupán egy villámlobbanás adhat.


Rab Zsuzsa fordítása




HANDO RUNNEL
(sz. 1938)
Vége a nyárnak


Vége a nyárnak, fáradt már a test,
a munkást visszahívja most a gyár,
a gyermeket visszakéri az iskola,
egyformán követelnek mindenhol,
eladót akarnak, meg fűtőt,
dadát és férjet követelnek,
a nyaralók állnak ablaktalanul,
vége a nyárnak, kihalt a part,
már csak titokban zöld az aszparágusz,
s a házakra sárgaréz
este leszáll.


Pannónia


Lovaink verítéktől feketék, 
rugózik alattuk a föld, 
mögöttünk a puszta magyar sík, 
messze előttünk a Balaton.


Mi csak látomások vagyunk, 
a valóságban tán éppen halak, 
szeszélyes elme talált ki minket, 
s a szeszély titka ráadásul rejtve.


Költők vagyunk, 
költői álomvilágban élünk, 
fiatal férfiak vagyunk, 
főszereplői saját álmainknak.


Szentmihályi Szabó Péter fordításai


JAAN KAPLINSKI
(sz. 1941)
Halálos éjszaka


halálos éjszaka 
felébredni 
az álomból 
magamból 
ahogy vagyok 
ahogy voltam 
mielőtt megszülettem 
se fény se homály 
csak ámulat hogy itt vagyok 
s hogy lehetetlen 
megmondanom
 hogy is van ez 
valóban


a nagy feledés 
kardcsapása előtt 
s azon túl 
ami adta neked 
ezt az időt
teret 
s nevet


Képes Géza fordítása




VIVI LUIK
(sz. 1946)
Szem


Éjsötét házban lift zakatol 
Valaki szeme
egy ajtó kukucs-szemén át 
a lépcsőházat kémleli


Szél fütyörészget: valahol 
a lépcsőfordulókban 
s valami új házakat 
avat föl a puszta télidő


Kikötőtől kikötőig 
járnak hajók: az évek 
éjsötét házban lift zakatol 
és pislákol a szív — míg kiég


Ki is hinné: hogy véget érhet
 az örök játék — ha egyszer 
a koporsóra rázakatolja 
szigorú csillagszögeit — az ég


Veres Miklós fordítása


JUHAN VIIDING
(sz. 1948)
Minden költészet-várost odahagyva...


minden költészet-várost odahagyva 
majd az udvar végén végigzuhanva 
összekötvén a földi est folyását 
meg az élet szelének rohanását lelkem fehér zászlóm égnek feszítem


tudatlanság-világot űzve szerte 
elrendelést gyermekként egyre sejtve 
nyárfa csavargó-útját felderítem 
s az égervirágzás kétségtelenjét járok ott hová utam nem vezet még
járok magam-útját sosem felejtve


ami fájdalmam volt burok borítja 
bennem a nyugalom gyökere-lelke 
mit írtam nem volt soha próza firka 
semmi ami ne férne életembe


Tandori Dezső fordítása




DORIS KAREVA
(sz. 1958)
Ott hol kéz...


Ott hol kéz kezet elenged —
sikoltás a pillanat — 
s egész világ ingva-rengve 
omlik össze ez alatt.


Mennyi érzés, mennyi nagy szó — 
s mindnek üres belseje. 
Áll a hajó, melyen zászló
 lobog vitorlák helyett.


Örökzöldek lenn a földek,
s fönn, hol jég s hó — tündökölve
idegenség. S félelem.


Szilágyi Ákos fordítása




Fordítók az észt irodalomról


Az új észt költészetet - a magam számára előbb, azután másoknak is - már kora ifjúságomban fordítgatni kezdtem. Másodéves egyetemista voltam — 1930-ban! — amikor az Eötvös-kollégiumban kezembe kerültek Juhan Liiv és Marié Under verskötetei. Juhan Liiv az első igazán modern észt költő, akit betegesen érzékeny idegrendszere mindenképpen alkalmassá tett arra, hogy a modern ember nyugtalanságát és szorongásait kifejezze. Ő a múlt század végétől átvezet a mi századunkba, de a század elejét már elborult elmével látta meg. A stafétapálcát Liiv egy nőnek, Marié Undernek adta át, aki 1905 táján tűnt fel, mint a mi Adynk, és nagyjából-öregíból a kornak, a társadalmi fejlődésnek ugyanaz a követelése szülte meg és alakította mindkettejük költői magatartását és költészetük hangját és elszánásait. Anton Tammsaare nagy regényéről, a Jog és igazságról akkoriban — 1933—1934-ben — még csak lelkes beszámolókból értesültem. Aztán eljött az ideje, hogy Észtországba ellátogassak... (Képes Géza: Az örök fiatalság országa)


Észtül, sajnos, nem tudván, ezekkel a költőkkel csak orosz fordításban ismerkedhettem meg egyelőre. Márpedig fordítói gyakorlatomban kétszeres áttételhez csak végső esetben folyamodom: a költészet sokat veszít ezzel, kézen-köz9ön ledörzsölődik a versek hímpora, eleven pulzusát nem érezzük, a rím- vagyí ritmuskényszer sokszor félreviszi a vers fontos árnyalatait, ezért például orosz nyelvű versfordítást úgyszólván soha sem használok fel, hanem jobb híján nyersfordításból dolgozom. Arra, hogy pontos, amellett költői nyelvű nyersfordításokból ismerkedhessem az észt költészettel, csak a következő évben, 1966-ban került sor, amikor megismerkedtem az észt irodalom hazánkbeli nagykövetével... Bereczki Gábor professzorral és észt feleségével, Mai Kiiskkel... Mintha kincseskamrába vezetett volna be ez a házaspár... (Rab Zsuzsa: Kincseskamra)


Sokan kétkedve fogadják a nyersfordítás alapján magyarra ültetett verseket. Természetesen én is az eredetiből fordítás híve vagyok. A tapasztalat azonban arról győzött meg, hogy lehet teljes értékű műfordításokat készíteni. Különösen, ha a két fordító állandó személyes kapcsolatban van egymással. így készítettük el például Rab Zsuzsával az észt népi eposz, a Kalevipoeg fordítását.
Az észt népköltészet fordítása mindig szívügyem volt. Kora fiatalságomtól szerettem a népköltészetet. Később tudományos munkám folytán is szoros kapcsolatba kerültem vele. Vikár László Népzenekutató barátommal több mint húsz éven át gyűjtöttük a Volga— Káma-vidék finnugor és török népeinek dalait, s sikerült sok mindent megértenem a népköltészet lényegéből.
Az észt és a finn népköltészet számos olyan műfajt őrzött meg, amely nálunk vagy teljesen kiveszett, mint például az eposz, vagy csak nyomokban maradt meg. Így a fordítás nálunk hiányt pótol. (Bereczki Gábor: Hogyan és miért lettem az észt irodalom fordítója?)


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 84-100., 126-132. oldalak)

2012. április 5., csütörtök

Észt antológia (4)


JAAK JÖERÜÜT
A szanatórium kertje


Ebben a városrészben nem akadt egyetlen telek sem magas vagy alacsony erdeifenyő nélkül, amelyek majdnem a puszta homokon nőttek. A termőtalaj vékony volt, talán öt-tíz centi vastag. Iskolánk mögött is állt egy ligetes fenyves. A fák töve között távol- és magasugráshoz való dobbantók meg egy kosárlabdapálya rejtőzött. Az egész telket vaskerítés vette körül. Az utca másik oldalán ugyancsak vaskerítés húzódott, csak magasabb az iskolakerítésnél. Valahol kapu is lehetett rajta, de a sarkon két, ujjnyi vastag vasrúd annyira szét volt hajlítva, hogy a kisdiákok - de még a soványabb felnőttek is - átbújhattak rajta. Itt kényelmesen bejutott az ember a szanatórium kertjébe.


Hogy mikor született ez az elnevezés, arról sejtelmem sincs. Miért szanatórium? Nem volt itt se magas hegység, se tengerpart - egy északi város szokványos külterülete. Akárcsak az iskolakertben, a szanatórium kertjében is ritkás, közepes nagyságú fenyők nőttek. Egyszer, amikor a herbáriumomba leveleket gyűjtöttem itt, mégis találtam a hangafű közé tévedt ismeretlen növényt, amely vadszőlőnek bizonyult. Kis, sötétzöld levele a fonákjáról szőrös és bársonyos tapintású volt. Még most is érzem ujjam hegyén a levél érintését.


A fák között házacskák álltak, alacsonyak, vörösesbarnák és szomorúak. Egy szanatóriumnak az egészségre, a boldogságra és a jövőre kellene emlékeztetnie, de ezekben a házakban tüdőbetegek laktak. A tüdővészről kisgyermekként semmit sem tudtam, mígnem anyám elmagyarázta, hogy bacilusai a levegőn át is fertőzhetnek. Egyszerre csak veszedelmet éreztem. Furcsa, gondoltam, ezeket a betegeket miért nem különítik el hozzáférhetetlenül az egészségesektől? A szanatórium kertjén át számos irányba vezettek egyenes utak. Be lehetett menni az egyik sarkon, a szemben fekvőn pedig ki, átlósan, de mód volt arra is, hogy az ember két kiskaput felhasználva a telek közepén vágjon át. A kapukon kerékpáron is át lehetett hajtani. Az egyenes utak sok időt megtakarítottak.
Néhány fiú egykor egy kis biciklipályát épített a kertsarok fái közé. Ez azt jelenti, hogy ott egy sima ösvény kanyarog, amelyen biciklizni lehet, nem zavar se gyökér, se kő. Az éles kanyarok külső szélére földsáncot emeltek. Mint a hajóvontató utakon szokták, csak kisebb méretben. Én is segítettem, de az anyámmal való beszélgetés után rémülten arra gondoltam, hogy számos csíkos köpenyes beteg néha egészen közel sétál arra. Mégis elég távol... próbáltam magamat meggyőzni.


Most azonban valójában az egyenes utat se mertem használni. Úgy éreztem, hogy rögtön a kapu mögött tele van már veszedelmes kórokozókkal. Kerékpárommal úgy siklottam át a kerten, mint kés a vajban, a fák gyanúsan suhantak el mellettem, de nem nyitottam ki a számat, és megpróbáltam, vajon egyetlen lélegzetvétellel át tudok-e érni a kerten. Nem tudtam. Ezért hát olyan keveset és olyan kapkodva lélegeztem, ahogy csak bírtam. Ha szembejövőkkel találkoztam, letértem az útról, akár a fatönkökön át is. De nem volt ez a nagyvilág, nem volt a teljesség! Bár a szanatórium kertjén se tudtam behunyt szemmel, csukott szájjal átviharzani. Lehetetlen volt be nem lélegezni ennek a veszedelmes világnak a levegőjét.


Az osztálytársaim közül később sokan jártak ezen a kerten át az iskolába. Még több pavilon épült föl, és egy nagyobb, használatlan fenyőcserjést telekkel együtt a szanatóriumhoz csatoltak. Ez azt jelentette, hogy most körülkerítették az óriásivá növekedett, több negyedet magába foglaló területet. Csoda-e hát, ha sokan erre rövidítették le az iskolába vezető utat?


Nekem szerencsémre nem kellett ilyesmit csinálnom. A szanatóriumi kerítés csak akkor került utamba, ha káposztáért és sárgarépáért küldtek a boltba, vagy ha a buszmegállóhoz kellett mennem. Egyébként nem volt arrafelé dolgom. A helyiérdekű megállója, a kenyérbolt és a húsüzlet más égtáj felé esett, még a posta és az újságos is egészen az állomásépület mellett volt.


Néhány közbeeső évben még félelmesnek tartottam a kertet, bár a kapui mindig nyitva voltak, ami azt jelentette, hogy semmi olyan veszedelmes dolog nincs itt, mint például az állatkert zárt ketreceiben. A kert fái közt néha mégis sötétség lapult, amikor odanéztem. Minél beljebb ért az ember a fák közé, annál sötétebbnek látta, noha a fák törzse ágatlan, csupasz volt - mind csupa erdeifenyő, melyeknek koronája fenn imbolygott. Láttam néha feketerigóhoz hasonló madarat arra szállni, de én a galambokhoz szoktam, amelyek a házunk padlásán fészkeltek, és a padlásablakokat ocsmányul bepiszkolták. A fűrészporos galambpadláson meleg volt, a fenyők között homály: az a sötét madár tanyája. Így hát még hálás is voltam a szerencsémnek, hogy egyetlen beteg sem szólított meg. Amikor még a kerékpár nélküli fiúk sorába tartoztam, a sok boltba menetel miatt ez könnyen megeshetett volna. Hosszú, kimért léptekkel folyton arrafelé sétáltak a fák közti ösvényeken, főképpen jó időben és nyaranta, csíkos pizsamanadrágjuk világos szára kivillant az üvegzöld és bilikék köntösük szárnya alól. A férfiak olyanok voltak, mintha felöltöztetett sulykolófák lennének. De hála az égnek, egyik sem jött elém, és nem is lehelt rám bacilussal telített levegőt.


A változások számomra később már lényegesebbek lettek. Talán a tüdővészt, talán a rettegést elégeltük meg, de a szanatórium kertje már senkit sem riasztott vissza. Csak a fiatal lányokat, de azokat más okok miatt. Telente még iskolai síversenyeket is rendeztek itt, kijelöltek egy három kilométeres pályát, és száguldásra biztattak. Csak a régi név maradt meg, azt senki sem verte ki a fejünkből.


Hatodikban egy mit tudom én milyen városi iskolából jött ismétlő került hozzánk. És a párhuzamos osztályba egy másik. Mindketten valahogy egyformák voltak - nálunk magasabbak, izmosak, férfiasak és lusta természetűek. Az egyik szeretett a tornaórákon fizikai fölényével kérkedni, a másikat a kosárlabda és a tekejáték nem érdekelte, a lányok körül forgolódott. Így nem támadt köztük személyes vetélkedés, nem volt hozzá alap, ahol a versengés szikrázva összecsaphatott volna. De ők megtalálták azt a nemlétező botránykövet, valahogyan egymásba kötöttek, mert egyszerűen nem tudtak egymás mellett élni így, hogy egyszer ne mérték volna össze, melyikük az erősebb, melyikük különb a másiknál. Egy őszi napon így szólt az egyik a másiknak:


— Úgy fölváglak a levegőbe, hogy éhen döglesz odafönn! 
A másik így válaszolt:
— Eriggy a fenébe, galambom, hogy a tollad is suhogjon!
Megegyeztek abban, hogy tanítás után a szanatórium kertjébe mennek, ahol tisztázzák az ügyet.


Úgy is történt. Mintegy tízen voltunk jelen nézőként. Mind átmásztunk a kerítés résén, és az utcától egy kissé távolabbra, a fatörzsek árnyékába mentünk. Mindketten ledobták iskolatáskájukat, és szembe álltak egymással. Merev, de nyugtalan arccal bámultak egymásra. Néha egy-egy szót odavetettek a másiknak. A szavak bizonyára az ellenfelet akarták ingerelni, de egyikre sem hatottak. Nem voltak beszédes fiúk.


Nem is tudom, kik izgultak jobban, azok-e, akik — érzésem szerint — lehetetlenül hosszú ideig mozdulatlanul, farkasszemet nézve álltak szemben egymással, vagy mi, egy csapat kíváncsi kamasz, akik egy pót kakas- vagy bikaviadalra vártunk. Izgalmunkban észre sem vettük, mik voltak azok a közömbösen odavetett, a valóságban titokzatosan fenyegető jelentéssel terhelt szavak:
— No — szólt az egyik.
— Gyerünk - mondta a másik.
— No!
— Mit bámulsz?
— Mi közöd hozzá?!
— Gyerünk már!
— Csak nem félsz?
— Ne zavarj!
— Ha akarom, zavarlak.
— Kuss!
— No!-No!


Valami elkedvetlenített ebben a párbeszédben. Minden valódi volt, előtűntek a meztelek lelkek a szavak között. És akkor váratlanul kirobbant a verekedés, de rögtön abba is maradt. Úgy éreztem, a testhelyzetük nem változott, csak egy kissé előbbre hajolva öklözték egymást. De az egyik motorja egyszerre megállt. A helyén maradt, egy kissé meggörnyedve, mint egy zsák, mint egy nagy, csúf hús-zsák, a másik pedig közelről öklözte, valahonnan a mellkasa alól jövő rövid ütésekkel. Nyers erő zúdult rá. A verekedés rögtön megszűnt. A vesztes néhány lépést hátrált, meggörnyedve egy fának támaszkodott, és vérző orrát törölgette. A támadó zihálva és csillogó szemmel állva maradt és lelógatta kezét. Kikapcsolta az áramot. Nagyot sóhajtott, szótlanul fölvette iskolatáskáját, és távozott. Néhány fiú a nyomába szegődött.


Semmit sem értettem az egészből. Szerintem mindketten körülbelül egyforma erősek voltak, mindenképpen erősebbek a többieknél, ezt bőven bebizonyították. Természetesen össze akarták mérni erejüket, és valamelyiküknek győznie kellett... De nem így! Hát hogyan? Nem tudom. Biztosan hosszabb küzdelmet vártam, váltakozó sikerrel folyó verekedést, izgalmasat, mint a filmekben. De ezeknek csak a dolgot kellett tisztázniuk. A látványosság nem volt fontos.


Az biztos, hogy annak, aki vesztett, már az első másodpercekben megtört a lelke. A „lélekedény" széttört apró darabokra, mint egy kristályváza. De ugyan mit tudtam én akkor mindebből megérteni! Gyermekkoromnak még alig szakadt vége. Ők ketten viszont már végleges formába voltak öntve, kialakult saját alakjuk és lényük. Ellenőrizniük kellett tehát az egyéniségüket minden lehető élethelyzetben. Az ő órájuk már más időt mért, mint a mienk.


Semmi más nem történt a szemem láttára a szanatórium kertjében. Kiskoromban — ahogy mondják — telente odavittek szánkózni, ha vendégségbe vagy egyszerűen sétálni mentünk. Aztán a régi kórházban meghalt egy énekesnő tüdőbajban, de ezt is csak sokkal később tudtam meg.


KÁLMÁN BÉLA fordítása




Néhány szó Jaak Jõerüütről:


Sz, 1947, Tallin: költő, prózaíró, diplomata, politikus. Műszaki egyetemet végzett, az Észt Írószövetség vezetőségének tagja volt. Az ezredforduló után észtországi diplomata, védelmi miniszter. 1967 óta publikál. Több elbeszéléskötete jelent meg, fontos regénye a két kötetes Dögkeselyűk.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 80-83. oldalak)