2012. március 26., hétfő

Észt antológia (3)


MIHKEL MUTT
Hanna művésznő


Egy őszi napon egyik barátom elcipelt egy félig-meddig zártkörűnek számító pincekávéházba, ahová általában színházi emberek járnak. Ám barátságosan fogadták itt azokat is, akik a színházban dolgoztak, vagy valamilyen közük volt hozzá. Nagy volt a tolongás. A szendvics éppen akkor jött meg a büfébe, és a finom falatok kedvelői körbedongták az évszázados boltívek közé állított asztalokat. A levegő kéklett a füsttől, és szinte minden hely foglalt volt. Beálltunk a sorba. Barátom üdvözölt valakit, aztán kimentette magát egy percre, és rövid szakmai megbeszélésbe kezdett egy világosítóval. Körbenéztem a teremben, remélve, hogy megpillantok egy-két ismerőst, és nem kell ostoba képpel végigállnom a beszélgetést. Végül is majdnem mellettem sikerült felfedeznem egy imerősnek tűnő arcot, Hanna művésznőét, akivel barátaim ismerőseinél találkoztam először, és akivel tulajdonképpen csak köszönőviszonyban voltam. Igen ritkán futottunk össze, talán mert az életritmusunk teljesen különbözött. 
Közelebb léptem az asztalához, és ráköszöntem. Mivel nem találtam széket, állva maradtam, és mindenféle zagyvaságról fecsegtem. A kezemben cigaretta füstölt. Tudom, hogy ez sérti a jó modort, hölgyekkel nem illik dohányozva beszélgetni, de mi mást csinálhattam volna? Nem tudtam hol elnyomni a cigarettát, ráadásul épp most gyújtottam rá. Gusztusos fehér papírba csomagolt, jó márkájú cigaretta volt, olyan márka, amihez nem könnyű hozzájutni. Egy angol turistától kaptam ajándékba, aki elkeveredett Pelgulinn környékén, és én mutattam meg neki az utat a Schnell tóhoz, amelyet a Heina utca felé keresett. Arra mindenesetre vigyáztam, hogy ne fújjam a füstöt a művésznő arcába. Egyszer az egyik oldalon, másszor a másikon eregettem ki, és ettől könnyen olyan benyomást kelthettem, mintha fiatalos arcom időnként idegesen rángatózna. Éreztem, hogy a hamu nemsokára lepottyan a cigaretta végéről. Nem szívtam hát tovább, de már nem volt mentség, éppúgy, mint tüsszentés előtt. Sürgősen le kellett vernem valahová a hamut. Az asztalon észrevettem egy hosszúkás, sötét színű hamutartót. Valószínűleg kerámia. Kinyújtottam a kezem, és egy könnyed mozdulattal leütöttem a hamut. Hanna hátravetette a fejét és felnevetett, ahogy egy intelligens ember nevet egy hasonlóan intelligens ember tréfáján, még ha nem érti is a viccet, de érzi, hogy nem nevetni illetlenség. Ez valószínűleg így is volt, mert ugyan honnan tudhatta volna Hanna, hogy miért verem a cigarettahamut a pénztárcájára. A kávéházban ugyanis a nők sokszor az asztalra teszik a pénztárcájukat, hiszen a szoknyájukon, ruhájukon általában nincs zseb, ahová berakhatnák. Hannának se volt zsebe. És én a művésznő műbőrtárcáját a félhomályban hamutartónak néztem. 
Mentegetőztem, hogy éppen most jöttem be a napfényről, és a szemem még nem szokott hozzá a homályhoz, a látásom is gyengült, csak hiúságból nem hordok szemüveget, mert még nem sikerült divatos keretet szereznem. "Jó, hogy legalább engem észrevett", mondta Hanna, és finoman elmosolyodott. A hamu bocsánatot nyert. Együtt nevettünk azon, hogy minden rendben van, és hogy mi történt volna akkor, ha még el is akartam volna nyomni a cigarettámat a pénztárcáján. Mielőtt elbúcsúztunk volna, kezembe vettem a bűnjelet, és udvariasan megvizsgáltam. Hanna megengedte, bár láttam, hogy összerezzent. Hamar rájöttem, hogy miért. A pénztárca hátlapján egy mulatt szépség dimenziós képe ékeskedett, aki minden mozdulatra szemérmetlenül kacsingatni kezdett. Egy ilyen tárcáért a feketepiacon tizenöt rubelt is elkérnek. Ennek ellenére roppant ízléstelen, így aztán tökéletesen megértettem Hannát, hogy képpel lefelé tette a tárcáját az asztalra. Szerettem volna még valamit mondani, de barátom időközben sorra került a büfénél, és a termen keresztül hadonászott nekem: „Fabian, gyere enni!" Elvörösödtem és visszavonultam. Mire végeztünk a szendviccsel, Hanna már elment. „Ne bánkódj, gyakran jár ide", nyugtatgatott a barátom, és vigyorgott, mint egy portás. Tényleg igaza volt. Gyakran összefutottunk Hannával. Sokat beszélgettünk. És mindig találtam egy szabad széket is az asztalánál, nem úgy, mint először. Rájöttem, hogy az a komikus közjáték nem is volt olyan rossz kezdet.
 Hanna tetszett nekem. Ennek ellenére nem akartam neki udvarolni. Vannak nők, akiknél ez teljesen kizárt dolog. Például a barátaim feleségei. Erkölcsi érzékem igen fejlett. Hanna esetében nem erről volt szó. Először is flört szóba sem jöhetett, mert Hanna más nagyságrendű csillag volt, mint én. Az olyan nő, mint Hanna, akadémikust, élsportolót, ügyvédet, pincért vagy portást választ partnerül, egyszóval a társadalom krémjét. Több estén át figyeltem őt a színpadon, és titkon arról elmélkedtem, hogy ez a nő milyen szenvedélyes jeleneteket tudna produkálni a magánéletében. De alaposabb okom is volt. Minden jó tulajdonsága ellenére nehezen tudtam vele beszélgetni. Pedig imádok beszélni. A szavak embere vagyok. Mihelyt kifogytunk a kávéházi témákból és abbahagytuk az üres szócséplést, hogy közös elhatározásból lényegesebb dolgokról beszélgessünk, rögtön zavarba jöttem. Megleptek Hanna viharos válaszai, pontatlan fogalmai, a művészet lényegéről vallott mélyreható gondolatai és az a mérhetetlen őszinteség, amiről először tévedésből azt gondoltam, hogy vegytiszta irónia. Mindez meghatott, bár tudtam, hogy sokáig nem lehet elviselni, és eszem ágában sem volt, hogy hasonló módon válaszoljak. Ennek ellenére egyre gyakrabban jártam színházba. A magam elhatározásából, őszintén, előítéletektől mentesen, végül is egyik művészet sem alábbvaló a másiknál. De bárhogyan igyekeztem is, a színházat csak nem szerettem meg igazán. Nem az én műfajom. A színházzal szemben voltak elvárásaim, amelyeket nem lehetne anélkül megvalósítani, hogy teljesen fel ne borítanák az előadást. Legjobban az zavart, hogy zsúfolt teremben kellett ülnöm. Ettől mindig hidegrázást kapok. Még csak belegondolni is: egyszerre hatszáz ember élvezi a művészetet! 
Már az egyetemen sem tudtam nyugodtan végigülni a professzor urak előadásait vagy a honvédelmi ismeretek órákat. Az emberek nem egyformák. Egyesek mindent felfognak első hallásra, mások jóval lassabban értik meg a dolgokat. Néhány jelenetet szerettem volna teljesen elhagyni, párat csak futólag érinteni, míg némelyikhez szívesen visszatértem volna, hogy jobban elmélyedjek benne. Ám a színházban ez elképzelhetetlen. Éppúgy, mint a moziban. Egyszerre zúdítanak ránk mindent. Azt azért megértettem,  hogy nem  rendezhetnek színházi előadásokat egy-két néző kedvéért, akik még a darab menetébe is beleszólhatnának. Az sem tetszett, hogy a színház mindent egyforma mértékkel mér. Ilyen értelemben egyedül az irodalom és a képzőművészet az igazán nemes szórakozás. Másrészt mindig elviselhetetlenül nehezemre esett bárhová is pontosan érkezni. Hogy lépést tartsak a változó színlappal, hogy jegyet szerezzek egy-egy felkapott előadásra, gyakran félbe kellett hagynom az ebédemet, és sorba kellett állnom a jegypénztárnál. Ami még ennél is bosszantóbb: az előadásokat esténként tartják, és az este a nap legbizonytalanabb része. Soha nem lehet tudni, mivel lep meg, hová csábít. A színházjegy gúzsba köt, megbilincsel. Azt, hogy az előadásnak pontosan kell kezdődnie, megértem. Aki színházba megy, nem ura a saját idejének. Ezért nem is tartom a színészeket teljesen értelmiségieknek. Nem alkothatnak akkor, amikor kedvük van hozzá, és nem lustálkodhatnak, amikor éppen nincs kedvük dolgozni. Mi is történne, ha az egyik színész reggel, a másik pedig csak este jönne dolgozni! De tudom, hogy túl messzire mentem, hiszen ha ebből a számomra oly fontos feltételből indulnánk ki, akkor az értelmiségiek köréből ki kellene zárnunk még a főiskolai oktatókat, az újságírókat, a szerkesztőket is és csak egy-két szabadúszó maradna belül. A színház viszont akkor se tetszett, ha ezt az okfejtést figyelmen kívül hagytam. Végül hadd pontosítsam a kijelentésemet: különösképpen a modern színház nem tetszik, pontosabban az az irányzat, amely arra törekszik, hogy a szépet a visszataszítóval párosítsa. Olvastam az irányzatot követő vezető rendezők nyilatkozatait. Gondolatmenetük első pillantásra logikusnak tetszik. Szerintük az élmények kölcsönösen kiegészítik egymást. A fekete még feketébbnek látszik fehér alapon és fordítva. A két sütemény között megevett hering még sósabbnak érződik, a szép nő pedig még elbűvölőbb egy púpos ember mellett. Ez így igaz. De a rendezők és jó pár kritikus továbbfejlesztették ezt a gondolatot: az ocsmányság szerintük jobban felszínre hozza a szépet. A szentség és a durvaság egyazon előadáson — ez a legnagyobb művészet! Az a rózsaszál, amelyet tehéntrágyába szúrtak, ezerszer szebb, mint virágvázában díszelgő társai. Talán még illatosabb is. Bizonyára sok néző is hasonlóan gondolkodik, mert a színházak mindig zsúfolásig vannak. De én nem úgy értelmeztem a színpadon végbemenő eseményeket, ahogy a bennfentesek ezt szerették volna. Ami a szmokingot és a rózsát illeti, nem tudom megmondani, hogy a trágyakupac használ-e nekik vagy a kárukra van-e. De én ki nem állhatom a hányadékot, a ganéjt és más váladékot, legyen az a szép mellett vagy álljon önmagában. Ezeket semmivel se lehet szebbé teni. Egyszerűen vannak, és ezen nem lehet változtatni. A hangulatom teljesen elromlott. Véleményemet elmondtam Hannának. Azt se titkoltam, hogy a színház sokkal gyakrabban kelt bennem kellemetlen érzést, mint bármely más művészeti ág. A színpadon valaki mindig rossz helyen kezd el kiabálni, nevetni vagy éppen hadonászni. És bár Hannát nem kaptam rajta, hogy ilyen banális dolgokat művelt volna, de nem is tiltakozott ellenük. Már hozzászokott a közönségességhez. Ez nála szakmai betegség volt. Így beszélgettem Hannával anélkül, hogy megértést reméltem volna, mert jól tudtam, hogy világszemléletem sok mindenben eltér az általánosan elfogadottól, valamint ismertem a nagy mesterek ostobaságot súroló öntudatát és beteges irtózásukat a bíráló szótól. Annál elégedettebb voltam, hogy Hanna ilyen figyelmesen meghallgatott. Annak ellenére, hogy maga a színház nem tetszett, megpróbáltam Hannán segíteni. Vagy talán éppen ezért. Őszinte szimpátiából. Azt hittem, hogy elég jól elboldogulok a művészetpszichológiával. Az elmélet mindig is erős oldalam volt. Véleményem szerint minden mű születik valamiből, a vers sem a semmiből terem. Minden élményünk lerakódik valahol, és soha nem lehet tudni, mi serkent később az alkotó munkára. Mindenki másképpen alkot. Brook könyvében egy híres amerikai színésznőről olvastam, arról, hogyan készül fel egy szerepére. A munkát a sütemény sütéséhez hasonlította. Először összegyúrja a tésztát, aztán hozzáadja az élesztőt, majd a vajat. Ezt a terminológiát használta. Ha én írok, semmi másra nem gondolok, de Hannának minden bizonnyal más módszere volt. Az is meglehet, hogy amikor a próbákon a hősnőt újabb és újabb vonásokkal gazdagítja — legalábbis így véli a rendező és a próbákra beengedett bennfentes kritikusok zöme -, akkor azt képzeli, hogy fát hasogat, szarvasgombával tölti a pulykát, esetleg éppen horgol vagy szeretkezik. Mivel csak kívülálló vagyok, nem mertem megkérdezni tőle. Ám egy dologban biztos voltam: ő is, mint minden magát valamire becsülő művész, a tudatalattijával alkot. Elgondoltam, milyen megrázkódtatásokat kellett Hannának átélnie ahhoz, hogy olyan nagy szerepeket eljátszhasson, mint Elektra, Júlia, Ljubov Jarovaja és Tiina. Sokat gondolkodtam azon, milyen lehet Hanna gesztenyebarna haja alá rejtett tudatalattija. Biztosan nagy és szép élmények sorakoznak benne. Még a legszerényebb becslés is elkeserített. Segíthetek-e azon a nőn, aki már tudja, milyen tangót táncolni egy hajó fedélzetén, aki részt vett fogadásokon, járt a csillagvizsgálók tetején berendezett bárokban, vadászott egyszarvúra, egyszóval végigcsinált mindent, ami a high life-hoz tartozik. Azt mondják, hogy a nagybátyja a Tuborg cég részvényese. Össze lehet-e hasonlítani ezekkel az élményekkel azt a kis kávéházi affért, hisz az csak annyi, mint egy morzsányi elegancia egy barokk asztalkának. Hogyan segítheti őt alkotó munkájában? Talán egy konfliktus nélküli helyzetben, egy süketnéma felszolgáló szerepében? Szégyelltem magam Hanna előtt, hogy nem lehetek segítségére, de a magamfajta ember élete ilyen kis események sorozata. Senki sem bújhat ki a bőréből. Nem vagyok megfelelő modell a Férfiak a tengeren című képhez. Tehetetlen önmegvetésemben csikorgattam a fogam, sőt egy ideig aludni sem tudtam, hogy nem segíthetek Hannának.


Múlt az idő. A tél igen kemény volt, de már elkezdődött a tavaszi olvadás. Amikor a Kos csillagkép félig már felért az égre, eljött a születésnapom is. Nem valami komoly évforduló, csak a huszonnyolcadik. Szokás szerint külön nem hívtam meg senkit. Barátaim úgyis tudtak róla, az idegeneknek pedig semmi közük hozzá. Ki nem állhatom a véletlenül betoppanó részegeskedőket. Reggel újságot vettem, és találtam benne egy cikket: Hanna nyerte el az évad legjobb színésznője címet. Nagyon örültem, olyan volt ez nekem, mint egy születésnapi ajándék. Ugyanakkor egy kicsit szomorú is voltam. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Este újra jobb kedvre derültem, mert néhány barátomnak eszébe jutott, hogy születésnapom van, és eljöttek felköszönteni. Jókat nevettünk. És akkor, pontosan tíz órakor, nagy meglepetésemre, betoppant Hanna és elnézést kért, de, mint mondta, egyenesen a színházból jön. Összébb húzódtunk az asztalnál, valahonnét előkerült egy üres pohár, teletöltöttük, és odaadtuk Hannának. Két festő barátom - már becsíptek egy kicsit - kétértelműén viccelődtek rajtam és Hannán, majd a színházat kezdték szapulni. Az az érzésem, hogy a festők még jobban lenézik a színházat, mint az írók. Szerencsére a többi vendég tudta, hogy Hanna remek színésznő és hogy éppen most tüntették ki, tehát egyenrangúként lehet őt kezelni. Néhányan gratuláló szavakat dörmögtek, a többiek tisztelettel elhallgattak. Hanna arcon csókolt - ajkának enyhe dohányillata volt -, és átnyújtotta papírba csomagolt ajándékát. „Tessék, hoztam neked egy új pénztárcát" - mondta ravaszkás mosollyal. Még a szám is kiszáradt, amikor remegő kézzel bontogattam a csomagot. A csomót a nagy kenyérvágó késsel nyisszantottam el. Hanna ajándéka! Jól sejtettem. A papírban egy új, nagy hamutartó rejtőzött. Népművészeti munka, két darabból áll. A háromszögletű fatartó közepén egy kis mélyedésben állt egy bronzcsésze - maga a hamutartó. A háromszögletű tartó sarkaiba mintegy odavetett vázlatként mintát égettek: zsírosparasztok ravaszkás arcát. Mind mosolyogtak. Örültem az ajándéknak. Az asztalnál néhány iparművész barátom elismerő „ooó"-val dicsérte a hamutartót. Az egyik vendég, aki már elbóbiskolt, hirtelen felriadt, és rögtön azt kérdezte, hogy elmentek-e már pálinkáért. Szerettem volna elmondani Hannának, hogy rájöttem: az élet valóban fontosabb, mint a művészet, és korábbi nézeteimet meg kell változtatnom. Mit számít az, hogy Hannának és nekem más a foglalkozásunk, és hogy nem egyezik a véleményünk az esztétikáról. Mégse mondtam el, mert az ilyen ömlengések nagyon kellemetlenek a többieknek. Forgattam a hamutartót a kezemben, mintha azt vártam volna, hogy az apókák is kacsingatni kezdenek, mint az a mulatt szépség. Hirtelen kiesett középről a bronztartó, nem rögzítették. Csak ekkor vettem észre, hogy a csésze alá, a fára Hanna írt még valamit. Csak néhány betűt. A szívem nagyot dobbant örömömben. Nemhiába fáradtam. Hanna saját nyelvemen szólt hozzám. Ez volt a legnagyszerűbb ajándék.


NAGY JÓZSEF fordítása


Néhány szó Mihkel Muttról:


Sz. 1953, Tartu. Észt prózaíró, kritikus, műfordító. A tartui egyetem bölcsészkarán végzett, ahol irodal mat és újságírást tanult. Irodalmi folyóiratnál szerkesztő, majd rovatvezető. Színikritikákkal és paródiákkal jelentkezett kezdetben. Számos regény szerzője.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 75-79. oldalak)

2012. március 17., szombat

Észt antológia (2)


TEET KALLAS
Mérgezés előtt


Egy apró hivatali szobában két íróasztal állt egymással szemben intim közelségben. Pontosan a szoba közepén. Az asztalok közti sávon egy régi telefon, egyforma távolságra mindkettő szélétől. Az asztaloknál két fiatalnak mondható hölgy ült. A szobába bepillantva különösebb életbölcsesség nélkül rá lehetett jönni: a kolléganők hajszálpontosan egyforma munkát végeztek. Éppen most fejezték be a reggeli kávézást, és vidáman csivitelve, nevetve, vihorászva már a folyosón is végigmentek, hogy a mosdóban kiöblítsék kék szélű csészéjüket. A csészék újra a helyükön voltak, az iratszekrényben, de a szobában kellemes kávéillat terjengett. Hosszú évtizedek során ez az illat beleette magát a falakba és a plafonba, a helyiség szerves részévé vált. A nap bizonyos óráiban a kávéillat erősebb volt, de teljesen sohase szűnt meg. Ugyanilyen illata volt ebben a városban száz meg száz hivatali szobának. Ez volt a város stílusa.


A szobában most tevékeny csönd uralkodott. A magas, keskeny ablakon keresztül a nap egy kis foltot vetített a falra, amely ebben a pillanatban pontosan a két nő feje között volt, ott, ahol egy metszet lógott világos keretben. Henno Arrak Kerti ünnepélye váratlanul pikánsán hatott egy hivatali helyiségben. De ki tudja, lehet, hogy éppen a szobában dolgozók jó ízléséről és bátorságáról tanúskodott.
A félig nyitott ablakon át behallatszott a villamosok csörömpölése. Meleg, illatos nyári levegő áradt be. Igen, már úgyszólván itt volt a nyár, a pihenés, az utazás, a tengerpart ideje.


A hölgyek a papírjaik előtt ültek. Munkájukba merültek. Csillogtak a gyűrűk, siklottak a hegyes ceruzák: munkaeszközeik. Egyenletesen, hozzáértéssel dolgoztak. Könnyedén és vidáman. Elegánsan. A csend nem tartott sokáig. Az egyik felolvasott valamit a másiknak, az finoman felvonta a szemöldökét, mindketten kuncogtak egy kicsit. Valamivel később megismétlődött ugyanez a szertartás, csak fordított sorrendben. Hanem elég, ha valaki véletlenül benyit az ajtón, csak bekukkant, és már el is siet: a hölgyek arca egy szempillantás alatt hivatalossá válik. Homlokukon megjelenik egy-egy szigorú kis ránc, a dolgozó nő bélyege. Igen, első pillantásra a két nő közti hasonlóság egészen hihetetlennek látszott. Úgy hasonlítottak egymásra, mint a testvérek. Mint egymás dublőzei. De nem; azok a megközelítőleg egykorú emberek szoktak így hasonlítani egymásra, akik hosszú ideje együtt végzik ugyanazt a munkát, ugyanabban a szobában.


Aunénak és Vilvének hívták őket, szerkesztők voltak egy kisebb kiadóban.


Különben egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Aune harminckét éves, férjezett és egy iskolás lány anyja. Vilve csak huszonkilenc éves. Nemrég vált el, nincs gyereke. Aune sötétbarna, Vilvének néhány árnyalattal világosabb a haja. Igaz, a frizurájuk megtévesztően hasonló, mivel ugyanahhoz a fodrászhoz jártak. A hölgyek még sok más dologban is különböztek egymástól. Aune aznap sárga blúzt és fehér szoknyát viselt, Vilve narancssárga ruhát. Aune középiskolai tanár a végzettsége szerint, Vilve népművelő. Vagy fordítva? Ezt ellenőrizni lehet a személyzeti osztályon, ha szükséges.


Őszintén szólva, egyikük sem volt különösebben nagy elme. De a munkájukhoz ez nem is nagyon kellett. Elsősorban talpraesettségre volt szükség. Talpraesettségre, figyelemre és amennyire lehetséges, fürgeségre. Ha valahol az eszükkel kellett kitűnniük, többnyire feltették a szemüvegüket. Mindketten divatos szemüveget csináltattak. Munka közben eddig még nem volt rá szükségük.


A pöttömnyi kiadó, amelynek egyik osztályán ez a két bájos hölgy dolgozott, gyakorlatias nevet viselt: Népszerű Könyvek. Sok embernek fogalma se volt arról, hogy ilyen kiadó egyáltalán létezik. Pedig létezett, kitartóan és szorgalmasan dolgozott, mint egy öreg gőzmozdony, minden évben tisztes mennyiségű vékony könyvet vagy brosúrát adott ki. Nem is haszontalan könyveket. Elsődleges céljuk a népművelés volt; sok egyszerű családnak a legszükségesebb ismereteket adták meg, a fizikáról, a mosószerekről, Afrika államairól, a burgonya betegségeiről, a kazánházakról, a skizofréniáról, röviden: majdnem mindenről. A kis kiadó meglehetősen bonyolult rendszerében Aune és Vilve pedig távolról sem az utolsó láncszem volt. Évek óta rendeztek sajtó alá népszerű természettudományos kiadványokat. Minthogy a kéziratok többsége fordítás volt, a munka nem merítette ki őket túlságosan. Maradt mellette idő a magánéletre, a szórakozásra és más egyebekre is. Ugyanakkor majdnem alkotó embernek tarthatták magukat.


Tizenegy múlt öt perccel, amikor Vilve (a fiatalabb, a narancssárga ruhás) elgondolkozott. Egy darabig rágta a ceruzáját, sóhajtott egyet, felemelte a fejét, és kolléganőjére pillantott. Olyan világos és ártatlan szeme volt, mint egy filmsztárnak a harmincas évekből. Mikor megfelelőnek találta a pillanatot, megszólalt:
— Aune, legyen szíves, nézze meg ezt egy percre!
No igen, a magázás is a szoba stílusához tartozott. Csak megjegyzésképpen.


Aune (az idősebb, a fehér szoknyás) előzékenyen azonnal átvette a papírköteget, egy majdani népszerű könyv korrektúráját. A címlapon ez állt: Alma Darkman A gombaszedő kézikönyve. Népszerű Könyvek Kiadó. Ezután az előszó következett, majd több tucat oldal színes képekkel. Mindegyik oldalon egy-egy gomba képe szerepelt, ellátva a megfelelő magyarázattal, hogy mire lehet használni. A képek halványak, rossz minőségűek voltak, ami érthető is: ez még csak a nyersanyag. A könyv igazi élete még csak ezután kezdődik.


Mégsem volt közönséges könyv. Eseményszámba fog menni. Igaz, az olvasó szemében aligha - gombákról szóló könyvek gyakran jelennek meg -, annál inkább Alma Darkman számára. A szerző tudniillik Aune és Vilve főnöke, kis osztályuk vezetője. Ez az év fontos volt Alma Darkmannak. Ez a tiszteletben megőszült hölgy az ősz elején nyugdíjba készül. A korától ezt különben már legalább tíz éve megtehette volna, de a veleszületett kötelességtudat, energia és talán egy adag hiúság is mind ez idáig ott tartotta felelősségteljes állásában. Alma Darkman különben magasabb beosztást is megérdemelt volna, de - ahogyan ez az energikus állú, demokratikus nő a pihenés perceiben, erős cigarettával a kezében időnként őszintén állította — nem volt karrierista. Az élete egy kalandfilmhez hasonlított, különösen az első fele. Mielőtt osztályvezető lett, a polgári köztársaságban lázító röpiratokat terjesztett, földalatti összekötő volt, a háború alatt Tatárföldön egy földművelő brigád parancsnoka volt, a háború után egy szociális otthont és két kolhozt vezetett, mindemellett gyorsan felsőfokú végzettséget szerzett, és így került a Népszerű Könyvekhez. Ennek a harsány, szívélyes, az elveihez makacsul ragaszkodó idős asszonynak csak két gyengéje volt: az erős cigaretta és a gombák. Igen, a gombák, bármilyen meglepő is. Annyira érdekelték a gombák, hogy ősszel gyakran kivett néhány nap szabadságot. Ám azon mindenki csodálkozott, hogy titokban hosszú évek óta egy kézikönyvön dolgozik. Aznap, amikor megmutatta a kéziratot, az egész kiadón jókedvű izgatottság lett úrrá. És Alma Darkman munkájának vitathatatlanul megvoltak a maga értékei. A gombákról semmi újat nem fedezett fel, de az ismert adatokat egészen részletes receptekkel egészítette ki. Így például a fenyőgomba esetében nem elégedett meg a szokásos közhelyekkel, hogy ecetben érdemes eltenni, hanem több receptet is hozzátett. A könyvet egyébként valószínűleg amúgy is kiadták volna, mert minek is titkolnánk - a kiadóban néhány türelmetlen fiatalember már alig várta, hogy ez a tevékeny, állandóan füstölő néni végre visszavonuljon az aktív és zajos élettől. A könyv méltóképpen koronázná eddigi tevékenységét. Valaki valamikor könnyelműen azt javasolta, hogy válasszák meg Alma Darkmant szakszervezeti titkárnak, azóta is ő tölti be ezt a tisztséget. Az értekezletek iránti szeretete és az aktivitása néhány kötekedő kollégája szerint lassan minden mértéket felülmúlt.


A könyv megjelenésének tehát más várható következményei is voltak, többek között az elismert népművelő megemelt nyugdíjat kapna. Az ünnepélyes eseményeknek — a könyv megjelenésének és a nyugdíjba vonulásnak- mindenki szerint szeptemberben kell lezajlaniuk, mégpedig azért, mert néhány héttel azelőtt váratlan dolog történt: Alma Darkman agyvérzést kapott, és kórházba került. Az ő korában bármi megtörténhet ...


A korrektúrát, amelyet Vilve szerkesztő (a fiatalabb, a narancssárga ruhás) átnyújtott az asztal fölött Aune szerkesztőnek, reggel egyenesen a kórházból hozták. A címlap szélére Alma Darkman reszkető kézzel ráírta a monogramját, és hozzáfűzött egy megható, nem hivatalos utóiratot is: „Tartsatok ki, lányok! Fel a fejjel! Veletek vagyok!" A dátum még egyszer emlékeztetett arra a körülményre, amit a szerkesztők amúgy is tudtak: a korrektúrát az ütemezés szerint még aznap ebéd után vissza kell küldeni a nyomdába. Ellenkező esetben kellemetlenségek láncreakciója jöhet létre.


Szóval, Aune, arcán szívélyes mosollyal, kézbe vette a korrektúrát. Vilve pedig felállt, narancssárga ruháját suhogtatva apró léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt kolléganője háta mögött. A ruhája alul majdnem a csípőjéig átlátszott. Akkor éppen ilyen volt a divat. Vilve különben egész nyugodtan követhette ezt a divatot, az alakja deréktól lefelé volt a legjobb. Szép a csípője, és a lába olyan, mint egy balett-táncosnőé. Fölül viszont kissé laposabb a kelleténél, és a nyaka is lehetne valamivel vékonyabb. Aune már vagy századszor állapította ezt meg, de mit lehet tenni, szerkesztő ide vagy oda, a nő csak nő marad, aki nem tud létezni hasonlítgatás, kritizálgatás, sőt egy kis irigykedés nélkül. A nő mindenképpen nő marad, még ha férfimunkát végez is: tudományos könyveket szerkeszt. (Egyikük sem kételkedett abban, egy pillanatig sem, hogy tudománnyal foglalkozik; igaz, azt már régen elfelejtették, hogy egyiküknek sem volt semmiféle tudományos végzettsége.)


- Igen? - szólalt meg Aune, akinek legnagyobb pozitívuma talán a hangja volt. Nagyon szépen tudott bánni vele. A szája szintén szép volt, de a lába sajnos vastag. A szülés óta ilyen, azelőtt tökéletes volt.
- Tessék, ez az — ütötte fel Vilve a kérdéses 56. és 57. oldalt. Mélyet sóhajtott. Aune Konrád Haller Kozmetika és modernség című, Lipcsében kiadott művének eléggé ügyetlen fordításán dolgozott. Ez a munka kifinomult stílust követelt, így Aune meglehetős bajban volt a kézirattal. Most pedig át kellett váltania a gombákra. Az első pillanatban eszébe sem jutott, hogy ezek nem egyszerűen gombák: ez magának Alma Darkmannak az életműve. Lévén azonban talpraesett nő, gyorsan kiigazodott - és már mosolygott is. (Tulajdonképpen egy kicsit furcsa: miért nem tartotta szükségesnek közölni velem, hogy Alma Darkman könyvével már itt tartunk? Ugyan ő a szerkesztő, de nekem kell aláírnom.)
- Tudja, Vilve, szégyen, de a gombákról jóformán semmit sem tudok — mondta most Aune.
- Azt hiszi talán, hogy én igen? - kacagott fel Vilve. Időnként kérkedtek a hozzá nem értésükkel. — Miről tudunk mi sokat? Nagy kvízjátékosok sem vagyunk. Csak én... tudja, úgy rémlett... egy kis kétségem támadt... Nézze csak, ezek a gombák nincsenek véletlenül összekeverve? Semmivel se tudom megmagyarázni a kétségeimet, de hirtelen úgy éreztem... és ezért mertem megzavarni...


Aune tovább nézte a homályos illusztrációkat. Egyre megy, a két gomba nagyságra és külsőre majdnem megegyezik. Sárgás színűek, ritkás világosbarna csíkokkal. Csakhogy az egyik mellett három piros kör volt, a másiknál pedig két kereszt. Ismert egyezményes jelek, az első jóízű, ehető gombát, a másik mérgesgombát jelent. Nem halálosan mérgezőt, akkor három kereszt állna ott. De Aune így is jéggé dermedt. Két kereszt is komoly kellemetlenségeket jelenthet.


Vilve közelebb hajolt. Egyenlőek voltak, közös volt a gondjuk. Igaz, egyiküknek alá kellett írnia és tovább kellett adnia a kéziratot, de ez a körülmény inkább erősítette, mint gyengítette egyenlőségüket. Később, ősszel majd minden elválik. Lehet, hogy egyikük osztályvezető lesz. Az is lehet, hogy nem. Mindenesetre érdemes összeszedni magukat, és egy pillanatig erősen koncentrálni. Olvasni kezdték.


„50. Ráncos tőkegomba, Rozites caperata. Tűlevelű és vegyes erdőkben, ta-ta-ta, sugarasan ráncos, sárgásbarna, ta-ta-ta, a húsa vajszínű, rendkívül mérgező, megbénítja az idegrendszer működését... ta-ta-ta.
51. Téglavörös susulyka, Inocybe patouillardii. Parkokban, halványsárga, ta-ta-ta, a húsa fehér, frissen is, eltéve is fogyasztható... ta-tata ..."


- Vagy az eltevés előtt... - olvasta gépiesen Aune, aztán hirtelen elhallgatott.
- Hogyan játszódik le egy ilyen idegrendszeri bénulás? - kérdezte Vilve.
- Biztos nagyon kellemetlen — tételezte fel Aune.
Találkozott a tekintetük. Aztán megint belemélyedtek a korrektúrába. A keresztek és a körök a helyükön voltak, a mérgeset a kereszt, ehetőt a körök jelezték.


-  Nem tudom, szerintem minden rendben van... Maga mit gondol, Vilve? Aune szép hangjában ott vibrált egy morzsányi kétely. A tekintete egy pillanatra megállapodott Arrak félakt figuráján.
— Nézze, nem tudom, honnan veszem, de szerintem ezek a susulykák... nem, én sem ismerem a gombákat... de mintha valami rémlene... hiszen nincs olyan sokféle gomba... úgy érzem... hogy ezek a susulykák talán mérgezőek is lehetnek.
— Susulyka, susulyka, milyen mulatságos ez a szó — mondta hirtelen Aune, és mosolygott. - Egy kiskamasz mondhatná így. - Néhány perccel ezelőtt még stilisztikai kérdéseken töprengett, így megjegyzése érthető volt, de mégsem illett ide egészen. Ezt Aune is tudta. Haragudott magára. Fölöslegesen adott egy pont előnyt Vilvének.


Vilve továbbra is a válla fölé hajolt. Mintha semmi se történt volna. (Őszintén szólva, ha jobban megnézzük, Aune eléggé korlátolt nőszemély. Olyan vén csoroszlya lesz, mint Darkman, csak új kiadásban. Ez volt az első alkalom, hogy gondolatban közönséges szavakkal illette a kolléganőjét. Nem tudom, lehet, hogy tényleg ő lesz az osztályvezető, gondolta Vilve. Hát akkor... Hogy mi lesz akkor, azon nem gondolkozott tovább. Nem, ezt nem akarom elhinni, most mindenütt az alkotó ifjúsággal együtt végzett munkáról beszélnek, én pedig mégiscsak három évvel fiatalabb vagyok. Más dolog, hogyha a válásom befolyásolja az ügyet... Más indokot nem látok. Aunénak nincsen igazi szerkesztői szeme. Én mégiscsak okosabb vagyok, mint ez a tyúkanyó.) Vilve egy szép mozdulattal előbbre húzta az egyik térdét, és folytatta:
- Tudja mit, a biztonság kedvéért nézzünk meg valami mást is. Mondjuk, a rizikegombát. Akkor már dönteni tudunk ... ha ott nincs hiba, akkor... Nem igaz?
Megkeresték a rizikegombát. De meglepetésükre kétféle rizikegombát is találtak. Az egyiket réparizikének nevezték. Miért répa? Nem volt különösebb oka.


Aune elkezdett szorongani. Vilve már előre sejtette, hogy ez be fog következni. Szórakozottan nézte, hogyan tördeli a kezét Aune.
- Mégis jó lenne ezt az egészet ellenőrizni valahol - mondta most Aune ártatlan gyermekhangon. Vilve tekintete nem kerülte el a figyelmét. Aune összekulcsolta a két kezét, és felnézett. Ezzel meglehetősen sokat mondott. Először is azt, hogy Vilvének most el kell mennie valamilyen kézikönyvet szerezni. - Réparizike - csodálkozott. — Hallott már ilyenről?
Az utolsó mondat már békítő szándékú volt, az alárendeltség érzése szertefoszlott, Vilve biccentett egyet, és kiment. Az ajtó nyitása és csukása közben még egyszer megmutatta, milyen merészen átlátszó a ruhája.


— Micsoda erkölcstelen divat, a ruha és a nadrág is átlátszik — gondolta Aune, miután egyedül maradt. Elkomorodott. Igazság szerint egyszer-kétszer ő is szívesen végigszáguldott volna átlátszó ruhában a késő tavaszi városon. Még nem volt olyan öreg, hogy ez teljesen közömbösen hagyta volna. De a férje ellenezte, és ezt a fehér szoknyát hozta neki a bizományiból (Made in Hongkong).
Tíz perccel később a hölgyek gondolatai már minden légiességtől, átlátszóságtól, érzékiségtől messze jártak. Jaj, inkább lett volna zárva a könyvtár! Most három kötet feküdt az asztalon, hogy segítségükkel kiderítsék az előre sejtett igazságot. Réparizike valóban létezik, de a Rozites caperatával és az Inocybe patouillardiival már nehezebben boldogultak. Itt valami nem volt rendben. Vagy a szöveg nem stimmel, vagy a képek. Esetleg a jelek nem egyeznek? Vagy a rajzok hibásak? Vagy egyes részletek keveredtek oda? És ha minden zavaros? A kézikönyvekben (észt, orosz és német nyelvűekben) az állt, hogy a téglavörös susulyka nagyon mérgező, a ráncos tőkegomba pedig az ínyencek csemegéje.


- Én rögtön éreztem... - kezdte Vilve.
- Tudja mit, erről majd később beszélünk - jegyezte meg Aune maga számára is váratlan élességgel. - Ne haragudjon, de nagyon nyugtalan vagyok. Azonnal ki kell gondolnunk valamit.
Megint belemélyedtek a korrektúrába. A rajzok tanulmányozása semmire nem vezetett. Az elmosódott képek felcserélésével se mentek volna sokra. Igaz, az egyik képen látszott a tönkön valami gallérféle, ami Vilve szoknyájánál is átlátszóbb volt - ám ez még semmit sem jelentett. Egyáltalán: a gallér jelzi-e, hogy a gomba mérgező vagy sem? A kézikönyvek szerint néha jelzi, néha nem. A könyveket lapozgatva az ember különböző gondolatokra juthat, például arra, hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem szed gombát. Honnan, honnan nem, az egyik hölgynek (valószínűleg Aunénak, az idősebbiknek, a fehér szoknyásnak) eszébe jutott, hogy egyszer hallott egy történetet egy tartui gombaszakértőről, aki súlyos gombamérgezést kapott. A másik pedig (valószínűleg Vilve, a fiatalabb, az áttetsző narancssárga ruhás) a lehető legkevésbé megfelelő pillanatban arra gondolt, hogy ők ketten valójában csak öntelt libák, akiknek nincs semmi keresnivalójuk ebben az épületben. El akart menni innen, messze-messze, ahol színjátszókört vezetne egy eldugott, vidéki kultúrházban, ahova valaha tényleg dolgozni küldték, és ahova mégsem került el. Ebben a pillanatban talán Aune is nyolcadikosoknak akart matematikát tanítani, annál is inkább, mivel május vége volt, amikor is a pedagógusok több mint két hónapos pihenésnek néznek elébe. De ez csak pillanatnyi hangulat volt, a hidat már régen fölégették maguk mögött; az óra ketyegett. Mindkettejük karórája. A falióra. És még valami nagy, láthatatlan óra. Feszengtek. Nem, borzalmasan érezték magukat. Nem akartak, nem tudtak mit kezdeni a váratlanul rájuk szakadt felelősséggel. És mikor végre egymásra néztek, mást is megértettek. Nevezetesen azt, hogy hirtelen szorosan összefűzte őket valami. Lehet, hogy egész életükre. Nem volt menekvés.


Akkor egyikük bezárta az ajtót. Beszélgetni kezdtek. Nyíltan és férfiasan, nagyon is komoly dolgokról. Nevezetesen: a könyvben nyilvánvalóan hiba van, aminek a forrását az idő rövidsége miatt (egy-két óra áll rendelkezésükre) nem tudják megtalálni. Ehhez túl sok olyan tulajdonságra lenne szükségük, amelyekkel nem rendelkeznek, így intelligenciára is. A rajzban van egy kényes, félrevezető pont. Ebben a hibában a nyomda és a szerző egyformán bűnös. Mindkét lehetőség elképzelhető. Ha a nyomda a hibás, akkor ők mossák kezeiket. De abban az esetben, ha a nyomda bizonyítani tudja ártatlanságát, a hiba felfedezése egy sor kellemetlenséget von maga után. A kiadónak fizetnie kell. A gépeket beállították, a papírt kiválasztották, a tervet elfogadták — nem mehet füstbe a kiadás. Az igazgatótól kezdve a takarítókig az egész kiadó prémium nélkül maradhat. A szedés bonyolult, nemcsak néhány sort kellene átszedni, hanem két teljes oldalt. A túlbuzgó szerkesztőket csendes, de általános megvetés övezné. A legkényesebb pont csak most következett. A szerző. Darkman! Nem lehet egy beteg embert gyanúsítgatni, még akkor sem, ha nincs nála kibírhatatlanabb vénasszony. Beteg ember, akinek vannak érdemei is. Közvetlen főnökük. Szakszervezeti funkcionárius. Egy ilyen neves szerző gombahatározójában elméletileg nem lehet hiba, és ha mégis van, akkor csak nekik kettejüknek árthat, ha túlságosan felfújják az ügyet. Mi lesz a többiek véleménye róluk? Nagyon elítélik őket. Azt gondolják majd, hogy türelmetlen karrieristák, akiket nem hagy nyugton a megüresedett főnöki szék. Azonkívül, ha figyelembe vesszük Alma Darkman egészségi állapotát, számára ez végzetes lehet. Nézzünk szembe most az igazsággal, kolléga! Nem szabad elfelejteni, mondták egymásnak, hogy ez a téglavörös susulyka vagy Inocybe patouillardii valójában rendkívüli mérgező, de csak az idegrendszerre ártalmas. Ez biztosan nagyon kellemetlen dolog, de nem halálos! Igen, ha három kereszt állna mellette, egy pillanatig sem haboznánk, mondták. Megtennénk mindent, amit tudunk. Most még egyszer vegyünk sorra mindent. A vérbeli gombaszedő valószínűleg úgyis felismeri a ráncos fenyőgombát. Meg aztán kevesen járják az erdőt gombahatározóval a zsebükben. Az emberek óvatosak, és csak az ismert gombafajtákat szedik. Például rizikegombát. Az emberek többsége még sampinyont se szed, fél, hogy összekeveri a fehér légyölő galócával. Ezek a susulykák nem a nemes fajtákhoz tartoznak, kolléga. Ezeket eltapossák. Igaz? Igaz! Igaz? Igaz! És egyáltalán, Darkman könyvének megjelenése előtt senki se szedett még gombát? Butaság! Butaság! Butaság! Hadd kapja meg a vénasszony a neki kijáró tiszteletet és a nyugdíját, különben is... különben is, őszig még borzasztó sok idő van... négy hónap...



2012. március 11., vasárnap

Észt antológia (1)


UNO LAHT
... Enyhe baltikumi akcentussal


A rénszarvast agancsáról, az embert pedig kiejtéséről ismerik fel, mégpedig tévedés nélkül. Egy moszkvai taxis például azonnal megállapítja: „Az elvtárs a Baltikumból érkezett? Elárulja az akcentusa... Úgyhogy legyen szíves, fizessen előre!" Úgy látszik, a hírünk, hogy meglehetősen fösvények vagyunk, már felülmúlta munkaszeretetünk, kávéházaink és dalosünnepeink hírét.


Vagy mondjuk, egy amerikai detektívregényt lapozgat az ember, amelyben egy szenvedélyes gazember megint csak enyhe baltikumi akcentussal gúnyolódik az áldozatán. Istenem, kár a könnyekért! Az átkozott jenkik ráadásul sohasem határozzák meg, éppen most milyen náció tagja is az a hitvány alak - svéd, finn, litván vagy lengyel-e. És megint csak arra gondol az ember, hogy bizonyára észt — hiszen mindenki sértegeti, aki csak nem átallja.


Nevetséges, hogy még a nyugatnémetek is keleti testvéreik szemére vetik: „Magának olyan keleti-tengeri kiejtése van, hogy hallgatni is rossz!"


És ez a felháborító igazságtalanság megbélyegzi mindazokat a „törzseket", amelyek a Baltikumban laknak. Lám, micsoda átok, a nyelvek egészen különbözők, az akcentus viszont mindenkinél azonos. Vajon csak ezért lennénk rosszabbak másoknál? Az az enyhe akcentus talán árnyékot vet elveink szilárdságára?


Néha elgondolkozom: lehetséges-e, hogy mi, észtek azért is foglalkozunk szépirodalommal, hogy mások a jobbik oldalunkról ismerjenek meg, hogy miközben műveinket olvassák, megkedveljék egyenes gondolkodásunkat? Bár ezt az egyenességet időnként jobban felnagyítják, mint a hamleti egérfogót. Nem érti az ember, ki kit és miért pusztított el.


Én is nekifogtam hát, hogy megírjak néhány paródiát zászlóvivőink egy kicsiny, de nagyhatalmú csoportjáról — ezek egyike olvasható alább. A parodista nemes küldetésének lényege abban áll, hogy valódi ellenségek szerzése árán is mentse meg őket a legrosszabbtól, a kritika gyilkos nyilaitól (amelyekre ők természetesen rá is szolgáltak). Mivel azonban csipkelődéseim egy részét lelkiismeretesen kihúzogatta a fordító, a maradékot pedig elsimította a szerkesztő és jóakaratú tanácsadói, azért ez a tarka csokor szinte teljesen elvesztette tüskéit, bocsásson meg nekem az Úr...


Amerigo Nordman
ÁTUTAZÓ ATOMKÁK A KIS-AMERIKA UTCÁBÓL


Óriási üvegezett fémkeretben tágul a végtelen világűr, megfoghatatlan, mint valami színházi díszlet. A Nap felé eső nyugati bolygóközi űrállomás várótermében éppen elérkezett a koktél ideje.


A keleti gravitációjú átutazó atomka - foglalkozását tekintve mérnök - egy mini Martinit .rendelt magának műkaviáros Manhattan-Mologyozsnij szendviccsel. Az ital kellemesen hűvös volt, a pohárka szélén csillagpor szikrázott. A mérnök asztalához letelepedett egy érett férfikorhoz közeledő, szemmel láthatóan nyugati gravitációjú, sovány egyén atomka, haja brillantinos, foga sárga a nikotintól. Érdekes, a lovak nem dohányoznak, vénségükre mégis megsárgul a foguk! Vagy talán a Martini okozza? A jövevény ideges ujjai a vámmentes italok árjegyzékét tapogatták.


A jövevény atomka szürke szeme - csak egy árnyalattal világosabb a könnyű nyári úti ruhánál - hirtelen az asztalon heverő Kodumaa (Haza) című hetilapra mered.
- Bocsánat... ön a lapról ítélve észt, ugye?
- Mint bizonyára ön is - válaszolt a mérnök atomka mosolyra húzódó szájjal -, legalábbis a kiejtéséről ítélve.
- Messziről jön? - tudakolta az egyén atomka emigráns módra semmitmondó hangon.
-  Hát elég messziről! A Vénuszról. Az ottani dzsungelben szereltem hűtőberendezéseket, amelyek a Kohtla-Járve olajpala bázison működnek.
- És most?
- Megyek haza - vetette oda a mérnök atomka, egy pillanatra élvezve a másik zavarát.
-  Én a Merkúron lakom - szólt az emigráns utas fakó hangon. - Már huszonhárom fényéve.
- Szolgált a német hadseregben? - kérdezte a mérnök atomka különösebb hangsúly nélkül.
- Segédszolgálatban... Valaha a Kis-Amerika utcában laktam.
- A Kakasfő üzemet ismeri?
- Uramisten, persze, hogy ismerem! Az udvari főfalra én firkáltam föl krétával egy négy betűs csúnya szót. Emlékszel?
-  Emlékszem. Ez a firka még most is ott van. De mi lett a kakasfői Guidóval?
- Guido elmesélte nekem, hogyan akart Tuhajuhan őrnagy a repülőtéren ólmot ereszteni belé. Most a Merkúron van Guido, az autótemető préselógépén közönséges segédmunkásként dolgozik.
- És Tuhajuhan őrnaggyal mi van?
- A Marsra utazott... az előző feleségemmel, Susannával.
- Én is... találkoztam... a te Susannáddal. Hat fényévvel ezelőtt egy turistaúton.
-  Értem, de a részletek nem érdekelnek. - Ez fenyegetésnek hangzott. A világmindenségben is létezik beszivárgás. Mennyi közös ismerős a Kis-Amerika utcából! Az egyén atomka egy kissé kínosan érezte magát. Idegesen gyújtott rá egy Spaceshit cigarettára, és így folytatta: - Hát bizony a gyermekkornak szörnyű ereje van. Az emlékek a közeli infarktus előjelei. Az örök gyermekkor szigorúbban ítéli meg tetteinket, mint mi magunk tudnánk... - Egy kis szünetet tartott. - Lesz miről beszélnünk az egész éjszakára. Nem, nem, most én rendelek.


Az elektronikus óra kivilágított lapján hangtalanul követték egymást az antimásodpercek számjegyei. Rakéták érkeztek és rakéták indultak. A világűr tényleg szűknek bizonyult.


KÁLMÁN BÉLA fordítása


Néhány szó Uno Lahtról:


Sz. 1924, Valga; észt költő, prózaíró. Valgában és Tallinban tanult. A háborúban egy rendőrzászlóalj tagja lett, majd azzal evakuálták a hátországba. 1942-ben mozgósították. Megsebesült, Kazanyban dolgozott, majd Puskinban tovább tanult. 1944-46-ban az észt állambiztonságnál dolgozott, 1946-53 között újságíró, 1953 óta publikál.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1988/1. sz., 65-67. oldalak)

2012. március 8., csütörtök

Válogatás a finnugor népek irodalmából (10)


REINO KOTTI
A mai karjalai irodalom


Százötven éve látott napvilágot a Kalevala első kiadása. A világszerte ismert eposzban tükröződő évszázados népi kultúra hagyományainak az a fiatal karjalai irodalom lett az egyik örököse, amelynek létrejötte és kibontakozása gyakorlatilag egyetlen nemzedék alatt ment végbe. E művészgeneráció versei, elbeszélései, karcolatai először a húszas évek végén, a harmincas évek elején jelentek meg nyomtatásban, s tagjai közül néhányan mind a mai napig megőrizték alkotói aktivitásukat.


A karjalai irodalom megszületésének nem könnyű folyamatát, nemzeti sajátosságainak, mai hangjának kialakulását a finn nyelven megjelenő Punalippu (Vörös Zászló) című folyóirat, a Karjalai írószövetség orgánuma számainak áttanulmányozásával lehet legkönnyebben nyomon követni. A Punalippu döntő szerepet játszik a helyi irodalom alapvető feladatainak megoldásában. A folyóirat lehetőségei - hogy összefogja, megsokszorozza a karjalai alkotók erőfeszítéseit, és szárnyra bocsássa a köztársaság fiatal írónemzedékét - az idők során észrevehetően megnövekedtek: a Punalippu 12 nyomdai ívből állt valaha, most másfélszer ilyen vastag. A folyóirat terjesztési területe egyébként nem szorítkozik kizárólag Karjalára és a Szovjetunióra, jelentős olvasótábora van külföldön is, elsősorban Finnországban.


A Karél ASZSZK fővárosában, Petrozavodszkban jelenik meg orosz nyelven a Szever (Észak) című folyóirat is, amely az ország északnyugati körzetének irodalmi életével, eseményeivel foglalkozik. A Szever hagyományosan nagy figyelmet szentel a finnugor népek irodalmának. Flor Vasziljev udmurt költő, a hanti Roman Rugin és Mikul Sulgin, s Juvan Sesztalov, a manysik első írója ebben a 20 000 példányban megjelenő folyóiratban lépett a nyilvánosság elé, és vált Szovjetunió-szerte ismertté. A Szever állandó szerzői közé tartoznak a Komi ASZSZK és az Észt Szovjet Szocialista Köztársaság írói is. A folyóirat jó hagyományai között említhetjük továbbá, hogy rendszeresen tájékoztatja olvasóközönségét a szomszédos Finnország irodalmáról.


A karjalai prózairodalom fejlődésében fontos szerepet játszott a legidősebb helybeli író, Antti Timonen munkássága. Oroszlánrésze volt abban, hogy a regény lett az egyik leggazdagabb és legsikeresebben fejlődő műfaj. Nem kis mértékben az ő törekvéseinek köszönhető, hogy jelenleg a valóság időszerű kérdéseinek a felvetése a karjalai próza alapvető fejlődési iránya. Regényeiben (Az elhagyott falu, 1976; Egyazon nap süt mindenkire, 1982) tovább munkálkodik azon, hogy napjaink gondjait a szépirodalom eszközeivel mutassa be. Az író merészen kitágítja művei tematikai határait. Az Egyazon nap süt mindenkire című regényében Timonen az elsők között nyúlt a Karjala (és nemcsak Karjala) számára oly aktuális szovjet-finn kapcsolatok témájához.


1974-ben jelentkezett első nagy lélegzetű prózai művével Jaakko Rugojev. A neves karjalai költő Nádas part című regénye korunkban játszódik. A szerző sajátos kirándulást tesz a tegnapi Karjalájába, mintegy megrajzolja a múltat a jelennel összekötő hidat. A mű legfontosabb gondolata a nemzedékek folytonossága, a gyermekek hűsége az apák hagyatékához.


A köztársaság finn nyelven publikáló íróinak életművében hagyományosan a múlt, a szülőföld távoli és közeli történelme az egyik legkedveltebb téma. Egy idő óta a múltat bemutató művekben világosan kifejezésre jut a történelmi objektivitásra való törekvés, az ábrázolt kor valósághű ábrázolása.


A forradalmár Edvard Gylling sorsával, valamint a múlt sok más kiemelkedő, de az idők során elfeledett hősének életútjával ismerteti meg az olvasót a fáradhatatlanul munkálkodó Jaakko Rugojev művészi-dokumentatív prózája; a fiatal Pekka Muta-nen 1983-ban megjelent Egy legény Markovo faluból című dokumentumokra épülő elbeszélése a Szovjetunió hősének, a háború első napjaiban elesett Pekka Tikiláinennek rövid, de tartalmas életéről mesél; Uljas Vikström 1969-ben megjelent Toiska című művével Toivo Antikainennek állít emléket, 1972-ben kiadott Torpedó című regényében pedig Ottó Kuusinennek.


Pekka Perttu 1978-ban publikált Vejnemöjnen ladikja nyomán című karcolatgyűjteménye nagy érdeklődést keltett az olvasók körében. A mű, amely megpróbálja nyomon követni a tehetséges népi énekes-mesemondó Perttunen család történetét, dokumentum értékű forrásokra, valamint - ami még ennél is fontosabb - a szerzőnek a folklór hagyományok örököseivel való személyes kapcsolataira épül. Pekka Perttu könyve elmélkedés a népművészet hagyományainak megszületéséről és megőrzéséről azon a vidéken, ahonnan a halhatatlan eposz számos runója származik. Az elmélkedő maga is ,,Kalevala-leszármazott", aki jól ismeri és nagyra értékeli a folklórt. Ortje Stepanovot a történelmi regény megteremtője, Nikolai Jaakkola követőjének tartja a karjalai kritika. Rokonok című regényciklusában mintha csak átvette volna a stafétabotot a Vízválasztó szerzőjétől. Ortje Stepanov nagyszabású műve egy észak-karjalaí falu fejlődésének forradalom utáni szakaszát mutatja be. A ciklus öt kötete voltaképpen a közelmúlt hatalmas és eseményekben gazdag periódusát ragadja ki a karjalai nép történetéből (Rokonok, Jaakko Saku — egy ember a népből, Forró nyár, Özvegyek, Makszim Prokopjevics, 1969—1985). A Rokonok nemcsak a karjalai olvasók és kritikusok tetszését nyerte el, az Özvegyek pedig az Egyesült Államokban is megjelent 1984-ben.


A szovjet karjalai irodalom egyik legismertebb alkotása Antti Timonen történelmi regénye, a Mi, karjalaiak (1971). A szerzőt gyermekkori emlékei ösztönözték arra, hogy regényt írjon a polgárháború bonyolult és zavaros időszakáról Karjalában, valamint az a vágy, hogy feltárja, megvilágítsa a múlt még homályos pontjait.


A forró személyes vonzalom és a bőséges tényanyag összegyűjtése segítette az írót abban, hogy meggyőző művészi tablót készítsen népe nehéz történelmi sorsáról. Beíogadsz-e engem, karjalai föld? című drámájáért, amelyet regényéből írt, az Oroszországi Föderáció Állami-díjával tüntették ki.


A mai finn nyelvű karjalai költészet sikerét és hírnevét általában Jaakko Rugojev, Taisto Summanen és Nikolai Laine nevéhez kapcsolják.


Jaakko Rugojev sokoldalú tehetség. Karjala legidősebb költője legalább két tucat kötet - számos vers, elbeszélő költemény, prózai mű — szerzője, aki több mint negyven éve alkot. Elismert mestere a prózának. Költészetében az utóbbi évtizedek során egyre erősebbek a lírai gyökerek. Verseiben, elbeszélő költeményeiben új erővel zeng a szülőföld és a földijei iránti szeretet, amely az ősök és a kortársak tettei, valamint a nemzeti nyelv iránt érzett gyöngédséggel párosul. 1982-ben megjelent legfrissebb kötetének kifejező címe, Gyökereim Karéliában is mély kötődését tükrözi.


Taisto Summanen lírikus. Karjala egyik legintenzívebben és leggyümölcsözőbben dolgozó alkotója. 1965 óta mintegy húsz verseskötete jelent meg. Válogatott műveit 1980-ban Emberi szív címen tette közzé. A kötet világos képet ad Taisto Summanen művészetéről. Költészete mélységes hazafiasságból, erkölcsi meg nem alkuvásból táplálkozik. Idegen tőle minden cifraság, az érzelmek hangzatos megjelenítése. Egyszerű forma és gondolatgazdagság — ezek Taisto Summanen költészetének fő vonásai. Mindazonáltal a költő tépelődő lírai hőse rendkívül érzékenyen reagál a természet világában végbemenő változásokra.


A karjalai irodalomban jelentős helyet foglal el Nikolai Laine életműve is, amelyben világosan megmutatkozik a költő társadalmi problémák iránti érzékenysége. A sokműfajúság és a szüntelen művészi keresés jellemzi költészetét, amely kétféle szellemi tartomány - az irodalom és a népköltészet — hatása alatt fejlődött. A 70-es években Nikolai Laine alkotásai közül különösen elbeszélő költeményei és lírai versei emelkednek ki. Életművének csúcsa a húszas évek viharos eseményeinek emléket állító Válaszúton című elbeszélő költeménye (1976). Ebben az írói munkássága végén született művében gazdag élettapasztalata, az évek során egyre jobban kifinomult mesterségbeli tudása, hervadhatatlan frissesége, s vele született tehetsége egyaránt megmutatkozik.


A mai finn nyelvű karjalai irodalomban a szinte már klasszikusnak számító Jaakko Rugojev, Taisto Summanen, Nikolai Laine mellé az utóbbi 10—15 év során újabb tehetségek sorakoztak fel. A már régóta ismert Armas Hiiri, Salli Lund, Ilmari Saarinen mellett egyre gyakrabban találkozik az olvasó Toivo Kemppi, Hella Hellman, Katri Korvela, Pekka Pollá nevével. A fiatalok közül, akik az elmúlt néhány évben hívták fel magukra a figyelmet, komoly"reménységet jelent Toivo Flink, akinek ebben az évben jelenik meg második verseskötete.


A köztársaság irodalmi életének nagy eseményeként üdvözölte a kritika öt évvel ezelőtt Vladimír Brendojev első verseskötetét. Vladimír Brendojev szeretett szülőföldjéről, az olonyeci körzetről ír verseket aunuszi dialektusban, amely a karjalai nyelv déli nyelvjárása. Sokat dolgozik. ír, klasszikusokat fordít, különféle műfajokban teszi próbára tehetségét, amely minden újabb művében erőteljesebbnek, érettebbnek mutatkozik. A Punalippu ez évi első számában Mozzsevjolovi sarj címmel vitte az olvasók ítélószéke elé első elbeszélő költeményét. (...)


PAP ÉVA fordítása


IGOR SZMOLNYIKOV
Lapp és szelkup alkotók


A két rokon nyelvű nép, a lapp és a szelkup ősidők óta él a mai Szovjetunió területén. A lappok a Kola-félszigeten, a sarkkörön túl, a szelkupok pedig a hatalmas szibériai folyó, az Ob völgyében. A többi északi néphez hasonlóan vadászó-halászó életmódot folytattak, rénszarvast tenyésztettek. Ezt kapta örökül apáitól és nagyapáitól az északiak mai nemzedéke is. Napjainkban azonban a lappok és szelkupok, akárcsak a szovjet észak valamennyi lakója, a szükséges tudással és modern technikával felfegyverkezve tudatosan alakítják új életüket, s egyre gazdagabbá teszik szellemi világukat a szocialista kultúra eredményeivel.


Mindkét nép csekély lélekszámú — a lappok kétezernél térségein. Szorgos munkájuk, eredeti művészetük szerves része a szovjet északon élők közös vívmányainak.


A szelkupok és a lappok írott irodalma, mondhatnánk, az első lépéseket teszi. Nem dicsekedhetnek még olyan sikerekkel, mint például az ugyancsak fiatal jukagir vagy nyenyec irodalom, de már a puszta létük is az északi népek felvirágzó nemzeti kultúrájának bizonysága.


A lappoknak napjainkban két tehetséges költőjük is van: Oktyabrina Voronova és Aszkold Bazsanov. Mindketten a murmanszki terület Revda nevű kisvárosában élnek. Voronova könyvtáros, Bazsanov pedig technikus. Voronova lappul, Bazsanov oroszul írja verseit. Mellesleg ebben is kifejeződik az északi peremvidéken élő népek mai életmódjának egyik jellegzetes vonása: az orosz a második anyanyelvükké vált, épp ezért az orosz nyelven írt eredeti szépirodalmi mű ugyanolyan megszokott és törvényszerű jelenség, mint a nemzeti nyelven íródott.


Aszkold Bazsanov Moszkvában tanult az Irodalmi Főiskolán. Költészete azt a lírai hagyományt folytatja, melynek legfőbb jegyei a formai tökély, a képi és gondolati világosság. A Murmanszki Kiadó 1983-ban jelentette meg a költő első kötetét, hosszú évek munkájának gyümölcsét, Tundrái napkelte címmel. A versekből olyan érdekes költő bontakozik ki előttünk, akinek sajátos, még a nehéz gyermekkor éveiben kialakult észak-képe van, melyet egyaránt közel tud hozni ahhoz is, aki itt él északon, és ahhoz is, aki sohasem járt ezen a zord vidéken.


Bazsanov számos metaforája érzékletesen jeleníti meg szülőföldje különös szépségét. Szinte látjuk, ahogy „a hegyek árnyai, mint éles ékek, darabokra szabdalják a holdfényt", ahogy „rőt kutyaként beszökik a hajnal", érezzük, hogy tavasszal „még a lucfenyők is izzadnak tűbundáikban", hogy „a tavaszi zápor a távoli mosolygós dél északnak küldött üzenete".


A találó metafora azonban önmagában még nem költészet. Akkor válik azzá, ha a költői látásmódban megelevenedik az adott világ tiszta költői képe, s átsüt rajta valamilyen jelentős gondolati tartalom. Aszkold Bazsanov verseiben ez azoknak az embereknek a költői képe, akik a nehéz körülmények között kiállják a bátorság és jellemszilárdság próbáját, akik nélkül „pusztasággá válna a tundra" (A pásztor), azoknak az ifjú északiaknak az alakja, akik „telhetetlenül" szeretik a tundrát, „akárcsak nagyapáik" (Az ősök szokása), s ez egyben a nemzedékek egybefonódásának gondolata is. Végül ez a költői kép és gondolati tartalom az egész szovjet irodalom egyik fő motívumával, a háborús évek emlékével ötvöződik.


„Három évtized és a háború be nem gyógyult sebe választ el bennünket" — írja egyik versében. Annak az embernek az érzelmei szóJalnak, meg ebben a költeményben, aki ellátogatott háborús gyermekkora színhelyére, ahol feledni lehet „éveink számát is, a bajok keservét is". Miért van ez így? - kérdi a lírai hős.


Tán nem a víz ez már, a friss víz? 
Ám azt mondják, hogy csoda nincs. 


Igen, itt tör fel a friss víz, életünk, irodalmunk kiapadhatatlan forrásvize. Kristálytisz-is kevesebben vannak, és a szelkupok is alig négyezren —, mégsem tűntek el nyomtalanul észak végtelen ta sugarai ott buzognak a költő számos olyan versében, melyek így vagy úgy a háborúhoz kötődnek: Gimnasztyorka, Eldugott tundrái tájon, A Tuloma partján.


Oktyabrina Voronova költészetében első pillantásra nem fedezhető fel a Bazsano-véhoz hasonló nyílt társadalmi állásfoglalás. Nála elsősorban a természet lágy fuvallataiban, a népköltészet finom színeiben tárulkozik ki a világ. Jól tudjuk azonban, hogy ez a fajta világlátás is képes megragadni korunk emberének érzelmeit és gondolkodásmódját. Érzékletesen jeleníti meg például a látszatra szürke nyírfák szépségét, melyek „a fagyban szorostan összabújnak" (A törpenyír). Társadalmi mondanivalót is hordozó, mély gondolatiság rejlik ebben a lírai képben. Voronova lírai hőse a mélyére hatol azoknak a több értelmű ősi jeleknek, melyeket a régi lappok véstek kőbe. Ezek a jelek mintha csak arra ösztökélnének bennünket, késő utódokat, hogy folytassuk a „krónikát", melynek kezdete az idők homályába vész. A költőnő meg is fogadja szavukat. A maga sajátos módján, a modern költészet eszközeivel ragadja meg az idő és a nemzedékek összefüggéseit, indítja útnak olvasóját a „régi mondák nyomába, melyek oly ősiek, akár az erdők..." (Az erdő szemei).
Útra készülődve című versében mintha csak egyszerűen tanácsokkal látna el bennünket, milyen rénszarvasokat válasszunk, ha hosszú útra indulunk: ne makrancosokat, vékony lábúakat fogjunk a szánba, hanem azokat, amelyeket „lusta patájúaknak" hívnak, a mokány iramszarvasokat. Valójában azonban olyan költői képet teremt, amely egy váratlan fordulattal az északi népek életének egyik legfontosabb sajátosságára utal:


Csak ne siess, ha útra kelsz, 
Ügyes hámot keríts, 
S jól tudd, melyik szarvastehén 
Hogyan viselkedik.


A szelkupok életét leginkább Taiszija Pirsina műveibői ismerhetjük meg. Egy szelkup vadász családjában született, a Tomszki terület Kolpasevói járásában. Több mint harminc éven át általános iskolában tanított. Anyanyelvén írott karcolatai és elbeszélései őszinték, formailag tömörek és kifejezőek, tematikailag pedig önéletrajzi indíttatásúak.


Egyik ilyen elbeszélése (A tanítónő) egy szelkup lány tipikusnak mondható sorsat mutatja be. Az elbeszélés tág terű és a maga módján enciklopédikus jellegű: a hősnő, Tadel életútjának ábrázolásával párhuzamosan széles képet fest a szelkup falu életében végbement változásokról is. Elbeszéli többek között, hogyan állítottak be a faluba az erdőmunkások, és láttak hozzá, hogy iskolát és házakat építsenek a nomád sátrak helyett. Az emberek izgatottak és nyugtalanok. „Mit kell majd mindezért cserébe tennünk" — kérdezgetik az orosz tanítónőt. Az válaszul „elővett egy füzetet, és szótlanul felírta a leendő tanulók nevét". Ráadásul a szerző mintha „kitérne" ennek az eseménynek a további ábrázolása elől, nem beszél arról, hogyan szoktak hozzá a falu lakói az új élethez. Valójában azonban mindent elmond, amit csak kell, az új élet építésének kezdetéről. Ez a jelenet, melyet csupán igen röviden vázol, önmagában is sokat mond el az olvasónak a Szovjetunió egyik északi népének sorsáról, feltárja az őslakók és az orosz emberek egymáshoz fűződő jellegzetes kapcsolatait.


Az elbeszélés fő vonulatát lírai környezetrajzok és tájleírások keretezik, miáltal szerkezete arányossá válik, maga az elbeszélői hangnem pedig szelíddé, a népköltészettel rokon hangvételűvé. (...)


GERGELY LAJOS fordítása




IVÁN ISZTOMIN
A nyenyecek irodalma


Észak. Zord, s mégis gyönyörű vidék. Az ember itt megedződik és megférfiasodik.


(...) Már a harmincas években jelentkeztek tehetséges nyenyec írók a szovjet irodalomban. Északon nagy népszerűségnek örvend a Novaja Zemlja-i Nyikolaj Szemjonovics Vilka prózája, aki a neves festő, Tiko Vilka unokaöccse. Nyikolaj Vilka még 1938-ban, az Északi Népek Főiskolájának hallgatójaként jelentette meg orosz és nyenyec nyelven A szigeten és a Marja című kisregényeit. A sokoldalú tehetséggel megáldott Vilka tehetséges festő és szobrász is volt. A Nagy Honvédő Háborúban esett el. A Jamal-félszigeti nyenyecek körében jól ismert Iván Fjodorovics Nogo neve is, aki után két színmű maradt ránk, a Vauli Nyenyang és A sámán. A drámaíró 1947-ben halt meg.


Ugyanabban az esztendőben születtem, amikor Szovjet-Oroszország: 1917 februárjában, halász-vadász családban, a Jamal-Nyenyec Nemzetiségi Körzet jelenlegi suris-karszkiji járásának Muzsi.nevű falujában.Hároméves koromban súlyos betegségen - gerincvelőgyulladáson - estem át, s egész életemre béna maradtam. Kínzott annak a tudata, hogy semmire sem vagyok alkalmas. Nyolcévesen megtanultam mankón járni. Egy év múlva már iskolába mentem. Nagyon szerettem volna tanulni, s görbe ujjaimmal lassacskán írni kezdtem, később pedig már rajzolni és verselni is. A hétosztályos iskolát befejezve a Szalehardi Nemzetiségi Tanítóképzőre kerültem, ahol 1938-ban kitűnő eredménnyel végeztem. Ezután tizenkét éven át tanítottam északon, s közben - emlékezve Gorkij tanítására az önképzés fontosságáról — minden szabad időmet a festészetnek és az irodalomnak szenteltem. Anyanyelvi szinten beszélem a komit, a hantit és az oroszt is. 1936 óta írok és publikálok ezeken a nyelveken.


1958 végén Tyumenybe kerültem, s az ottani kiadónál az északi irodalmak szerkesztője lettem. 1964 márciusáig dolgoztam itt. Ez alatt az idő alatt különböző szerzőktől mintegy harminc próza- és verseskötetet szerkesztettem. Közöttük voltak a mi északi íróink is, például Leonyid Lapcuj, Iván Juganpelik, Gennagyij Pujko, Grigorij Lazarev, Mikul Sulgin, Prokopij Szaltikov, Roman Rugin, Juvan Sesztalov, Andrej Tarhanov és jómagam is. Ott voltam Leningrádban az északi írók I. konferenciáján, elősegítettem a tyumenyi írószervezet megalapítását.


Úgy vélem tehát, hogy meg tudom ítélni a Szovjetunió területén élő finnugor népek, konkrétan a nyenyecek irodalmának és kultúrájának állapotát.


Azokról a változásokról, amelyek az utóbbi tíz-tizenöt év során a nyenyecek - s nem is csupán a nyenyecek — életében végbementek, minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy óriásiak voltak. Országunk minden szögletéből - Ukrajnából és a Kaukázusból, Belorussziából és Litvániából, Lettországból és Észtországból, Baskíriából és Tatárföldről — egyre-másra érkeznek ide az emberek, zömükben fiatalok, hogy földgáz- és kőolaj-lelőhelyeket tárjanak fel... Új városok nőnek ki a földből: Hanti-Manszijszk és Szalehard, Szurgut és Gaz-Szele, Nyeftyejuganszk és Nádim, Uraj és Labitnangi, Nyizsnyevartovszk és Urengoj, Nojabrszk és Haraszavej... Vasútvonalak és vízi utak, helikopterek és repülőgépek, hóterepjárók és atomhajók kötnek össze a világgal... Szorgos munkások naponta egymilliárd köbméter földgázt és ezer köbméter kőolajat bányásznak az országnak. Épül a Sarki fény gázvezeték, amely az Urálon át Jelecig ér majd; a Barátság kőolajvezeték csövei, átszelve a Volgát és több más folyót, már messze délnyugatra nyúlnak. Mind nagyobb figyelmet fordítanak a körzet több százezer rénszarvasának fő eledele, a rénzuzmó védelmére. A hústermelés növelése érdekében a Csukcs-tundráról nagyobb termetű szarvasokat telepítenek át a Jamal-félsziget tundrájára. Eredményesen fejlődik a prémesállat-tenyésztés, a vad- és halfeldolgozó ipar.


A gazdasági újjászületéssel és megújulással párhuzamosan a vidék kulturális élete is átalakul. Éltető ösztönzést kap az irodalom.
Az elmúlt tizenöt esztendő jelentős irodalmi alkotásai közül megemlíthetjük Leonyid Lapcuj A szánhajtó (Szverdlovszk, 1969), a Tundra (Moszkva, Szovjetszkij Piszatyel 1970) és a Rénszarvasok futása (Krasznojarszk, 1979) című kötetekben megjelent verseit és poémáit, valamint a már a költő halála után kiadott Tyor című mesepoémáját (Moszkva, Szovremennyik 1984; N. Grugyinyina fordítása); a prózai művek közül Anna Nyerkaga A Nogo nemzetségbeli Anikó című kisregényét (Szverdlovszk, 1977; Moszkva, Szovjetszkij Piszatyel 1981), valamint a magam írásait: Az utolsó vándorút (kisregény) és a Hős (regény, az előzővel egy kötetben: Moszkva, Hudozsesztvennaja Lityeratura 1976), Viharfű (ifjúsági regény, Szverdlovszk, 1983).


A Szovjet írószövetség vezetőségének titkársága határozatban támogatta azt a kezdeményezést, hogy létesítsenek könyvkiadót Tyumenyben és Tomszkban.


GERGELY LAJOS fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 172-180. oldalak)

2012. március 3., szombat

Válogatás a finnugor népek irodalmából (9)


NYIKOLAJ CSERAPKIN
Jegyzetek a mai mordvin irodalomról


Sztyepan Erza szobra
A mordvin, a legnagyobb lélekszámú finnugor nép a Szovjetunió területén, július közepén ünnepli nevezetes évfordulóját, a moszkvai fejedelemséghez való önkéntes csatlakozásának 500. évét. Ez az esemény nemcsak a mordvinok életében volt nagy jelentőségű, hanem ez jelentette az első állami szintű nemzetiségi—orosz egyesülést Oroszország erőteljes konszolidációjának hajnalán. Olyan próba volt ez, amely később széles körű nemzetközi jelentőségre tett szert.


A mordvin nép lehetőséget kapott, hogy a korábbinál is tevékenyebben kapcsolódjék a nagy orosz kultúra kincsestárához, a korszerű termelési módokhoz, a nyelvhez. Eközben ő maga sem maradt tétlen, nem volt csupán befogadó és átvevő, hanem nemes költészetével — amelyről később Marx és Engels is tudomást szerzett —, díszítőművészetével és más nemzeti adottságaival gazdagította a maga részéről az orosz kultúrát. Ez logikus: a hatalmasabb nem utasítja el, hanem befogadja a termékeny áramlatokat.


A két nép közös történelmi sorsa az orosz kultúra haladó szellemeinek mélyreható érdeklődését váltotta ki a mordvinok iránt Vaszilij Tatyiscsevtől és Iván Poszoskovtól, I. Péter korának ismert közéleti személyiségeitől, sőt elődeiktől kezdve egészen Puskinig és Gorkijig.


Makszim Gorkij még az önkényuralom idején egész arcképcsarnokra való mordvin alakot ábrázolt: Aljosa Peskov gyermekkori barátja, egy nincstelen mordvin asszony fia, Szanyka Vjahir, akit jósága miatt neveznek galambnak (vjahirnak); Gorkij ifjúkori társa, Ljonyka, az irigylésre méltón bátor fiatal ács, aki gyűlölettel ismételgeti a Jégzajlás című elbeszélésben: „a kapzsiságot szolgáljuk"; a nagy erejű és remek ökölharcos Vaszilij Ivanovics, Az emberek között-ben, akinek szakadt daróckaftánja alatt jóságos szív dobog; Ivanyiha A javasasszony című elbeszélésből, aki dühösen tesz szemrehányást az istennek a szegények iránti közönyössége miatt; és természetesen Liza, A mordvin leány című elbeszélés hőse, aki a forradalom felé tart. Mindez a maga egészében létrehozta azt az éltető hagyományt, amely a mordvin irodalmat az Október előtti ősforrásoktól mai fejlettségéig segítette, amikor is jelentős művészi magaslatot ért el, elsajátítván a költészet és a próza epikus műfajait.


Erőteljesen kifejlődött a regény műfaja, és ami még figyelemreméltóbb, ezen belül a trilógia. A hetvenes évek közepén a mordvin írók négy trilógiát alkottak. Az elsőség pálmája e téren Kuzma Abramovot illeti meg. Az erdő tovább susogott, Az emberek közelebb kerültek egymáshoz és a Füst a föld fölött című regényei alkotják első trilógiáját, amely a mordvinok életéről és tetteiről mesél a forradalomtól a negyvenes évekig. Második trilógiáját Sztyepan Erzának, a világhírű szobrásznak szentelte. Ezt a művét kétszer adták ki Moszkvában. Nagy érdeklődésre tart számot különösen a szobrász gyermekkorának és ifjúságának sajátos megjelenítésével, hiszen Erza tehetsége a mélyen gyökerező népi hagyományokból bontakozott ki az isten háta mögötti mordvin faluban, s később a művészettől áthatottan tovább gazdagodott.


A népe történelmi sorsáról és újjászületéséről szóló trilógiát az idősebb nemzedékhez tartozó író, a Szovjet írószövetség I. kongresszusának küldötte, Andrej Kutorkin írta meg (A viharos Szura). Ő az első verses regény, (az Almafa az országút mentén) szerzője is.


Mihail Szajgin a frontról való visszatérte után folytatta az elbeszélések és kisregények írását. Erdei dal című kisregénye nagy példányszámban jelent meg az ifjúsági kiadónál, 1978-ban Orkán című regényével lepte meg az olvasókat, amely a Nagy Honvédő Háborúról szól, és amely később trilógiává nőtt. Első részét már lefordították oroszra, és készül már a második és a harmadik rész fordítása is.


A nagyepikában érdekes jelenség figyelhető meg: az elbeszélés sűrűn telítődik líraisággal és költészettel. Itt láthatóan nemcsak arról van szó, hogy több költő komolyan áttért a prózára, hanem inkább a műfaj sajátos igényéről.


Az első nagyszerű lírikus prózaíró Nyikul Erkaj volt, a „daloló lélek", ahogy őt nevezték. Aljoska című regénye bejárta az egész országot, mert teli van fénnyel és örömmel. Hőse, egyszerű falusi legény, éli a maga életét: az aratónők halászlevéhez fogja a belevalót, almát csen a más kertjéből (ízletesebb a sajátjánál), csak úgy egyszerűen megfékezi a kolhoz feldühödött bikáját (barátkozik vele), és mindez elragadóan, bensőségesen, érdekesen történik.


A költők közül a nagyepikában sikerrel szerepel Martinov, Gyevin, Pinyajev. Alekszandr Martinov első regénye, az Apák fiai, amelyet Mihail Alekszejev fordított le oroszra a hetvenes évek elején, visszavezet bennünket a Volga menti mordvin falvakba, a polgárháború eseményeihez. Különös sorsok, bátor, átszellemült emberek vonulnak el előttünk. Kunyhóik szegénysége nem némította el bennük a nagy eszményeket. Második, tíz évvel később írott regénye, a Rozskenyér már az új kolhozéletről szól, ahol a kenyér költőivé, a munka és a dal szimbólumává emelkedik.


Kétszer fordították le oroszra Ilja Gyevin regényét, a Párizsfűt, amely a háború utáni mordvin faluról, az akkori idők nagy nehézségeiről és csekélyke örömeiről mesél. Több sora úgy hangzik, mint a prózavers. Például Pivkin frontharcos hazatérése: rögtön az út mellett levetette disznóbőr csizmáját, leheveredett a fűre, amely a gyermekkorától kedves volt neki, és rágyújtott egy nótára. A hazai föld! Sajnos a fordításokban nem sikerült a mű valamennyi belső színárnyalatát visszaadni. De ez nem is könnyű.


Iván Pinyajevnek nem sikerült befejeznie regényét, amelynek címe Szeretek, de így is telve van földi szépséggel, a boldogság és szerelem ábrázolásával, amelyért folyton, fáradhatatlanul küzdenie kell az embernek.


Szergej Larionov Meleg kézzel című regényét kétszer adták ki Moszkvában. A földműves megindító, forró vallomása ez. Váratlan sikert aratott Larionov a termelési témában is (Kristályharangok).


A modern tematikát képviselik Tyimofej Jakusin regényei, a Zöld völgy, a Kopár hegy és a Körtefa az út mellett. Kuzma Abramovnak is megjelent egy új, heves vitát kiváltó regénye Egy falusi lány címmel. Az utóbbi években felbukkant a történelmi regény: Az orosz flotta bojárja Usakovtól és a Rumjancev - Zadunajszkij Mihail Petrovtól. Miként Mihail Szajgin trilógiája, Prohorov Kiállták című regénye is a Nagy Honvédő Háborúról szól.


Erza munkája a róla elnevezett múzeumban
A regény mellett fejlődött a kisregény is. Ez a műfaj dominál Fjodor Andrianov, jurij Kuznyecov, Jakov Pinyaszov, Vaszilij Ragyin és mások munkásságában, és problematikája a regényével rokon.


A mordvin elbeszélést Jakov Pinyaszov neve tette ismertté, akinek könyve, az Örökkön él, Lenin alakjának néhány izgalmas vonását tárja föl. Többször kiadták, mintegy nyolcmilliós példányszámban. Felkeltették az érdeklődést Valentyina Misanyina lírikus novellái, amelyek Az idő kapuja című kötetben jelentek meg Moszkvában 1984-ben.


A mordvin költészet Andrej Kutorkin verses regénye mellett számos elbeszélő költeménnyel gyarapodott. Artúr Moro, Makszim Beban, Alekszandr Martinov, Vaszilij Radajev nevét a harmincas évektől ismerik az olvasók. Az utóbbi két évtizedben új árnyalatot vitt ebbe a műfajba Anatolij Tyapajev, Szergej Kinyakin, Iván Kalikin és mások. Gazdag művészi örökséget hagyott maga után Alekszandr Maikin, a mordvin faluban a szovjet hatalomért folyó harcról szóló Föld című poéma szerzője, akinek egy másik poémája (Idegenben) a hazájából messzire vetődött szobrász, Erza mély élményeit beszéli el.


A mordvin és a szovjet költészetben kiemelkedő fejezetet képvisel a prózaíróként már említett Iván Pinyajev költői munkássága, különösen Az apai ing című verseskötetével, amelyhez Szergej Szmirnov írt előszót — a kötet egymás után kétszer is megjelent Moszkvában -, és a Magaslat című, sok szempontból nevezetes poémájával...


Örömmel töltenek el a fiatal költők. Jellegzetes például A. Pugyin útja: elvégezte az irodalmi főiskolát, nagyszerű poémát írt, az Iván fia Iván címűt a hagyományokról és a jelenkorról. Sikeresen fordít mordvinról oroszra. A mordvin irodalom művészi-esztétikai eredményei jelentős részben az országon belüli, illetve a határainkon túli széles körű nemzetközi kapcsolatoknak köszönhetők. Valamennyi köztársaságban frissen lépdel Erkaj Aljoskája, sok népnek emlékezetébe vésődött az Abramov alkotta Erza-alak stb. Magyarországon is nagy érdeklődést tanúsítanak a mordvin művek iránt, számos mordvin író nevét ismerik. Tavaly jelent meg magyarul a mordvin népi eposz, a Szijazsar, amelyet eredetiből fordított Bede Anna.


A nemzetközi alkotói kapcsolatok között fejlődik a kritika is. Csuvas, mari, udmurt és komi irodalomkutatók is védik kandidátusi disszertációjukat Mordvinföldön. Gyümölcsöző tapasztalatcsere folyik. Csupán az utóbbi években az alábbi problémákat dolgozták ki: Orosz-mordvin irodalmi kapcsolatok (L. Tyingajeva), mordvin—ukrán irodalmi kapcsolatok (M. Szuszoreva), mordvin—magyar irodalmi kapcsolatok (T. Kubancev)...


LŐRENTEI KATALIN fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 169-172. oldalak)


Néhány szó a mordvinok elterjedéséről, mai történetéről:


A volgai finnugorok csoportjába tartozó mordvin nép az eurázsiai erdőövezet és erdőssztyepp-vidék széles sávjában igen szétszóródva él. Létszámban legnagyobb a Mordvin Köz-társaságban élő csoportjuk, de népes közösségek laknak a Nyizsnyij-novgorodi, Tambovi, Penzai, Szimbirszki Területeken, továbbá Tatársztánban, Baskortosztánban és a Csuvas Köztársaságban. Emellett kisebb csoportjaik élnek még Szibériában is.


A statisztikai adatok szerint a mordvin a harmadik legnagyobb finnugor nép a magyarok és a finnek után. 1989-ben 1 millió 153 ezer fő vallotta magát mordvinnak, 67%-uk beszélte anyanyelvét. A mordvin elnevezés két külön etnikai csoportot és két igen eltérő nyelvjárást takar: az erzát és a moksát. Az erza és a moksa nyelvjárás a nagyfokú alaktani és lexikai egyezések ellenére is jelentősen különbözik egymástól, ezért sokan két külön nyelvről beszélnek. Ezt a koncepciót támogatta a szovjet korszak nyelvtudománya is. A két nyelvjárásnak saját irodalmi nyelve is van. A mordvin emberek etnikai tudata is ezekhez az elnevezésekhez kapcsolódik: magukat erzának vagy moksának nevezik. A mordvinok kétharmada erza, egyharmada moksa. A Mordvin Köztársaságban az erzák a keleti–északkeleti részeken találhatók, a moksák pedig délnyugaton, a Moksa folyó környékén. A Mordvin Köztársaságon kívüli területeken a két etnikai csoport tagjai keveredve élnek. Az erza és a moksa elnevezéseken kívül még két népnév kapcsolódik a mordvinokhoz: a terjuhán és a karatáj. 


A 20. század elejének forradalmi eseményeiben a mordvinok is tevékenyen részt vettek. A Szovjetunió megalakulása után a húszas évek végén létrejött a Mordvin Autonóm Körzet, amely 1934-ben átalakult Mordvin Autonóm Köztársasággá. Egy darabig volt remény, hogy a mordvin nemzeti kultúra is felvirágozhat a Szovjetunió más népeinek kultúrájával együtt. Ennek érdekes magyar irodalmi vetülete Illyés Gyula leírása a moszkvai mordvinok klubjában a 30-as években tett látogatásáról. A nemzetiségi értelmiségek elleni sztálini irtó hadjárat azonban a mordvinokat sem kímélte.


A napjainkban megnyíló új távlatok a mordvinok számára is megcsillantották a lehetőséget nemzeti mozgalmuk újraindítására. Ezt azonban néhány sajátosan mordvin jelenség hátráltatja. Az egyik a mordvinok középkorban indult nagy elvándorlása, amelynek következtében a Mordvin Köztársaságban a mordvinok részaránya csak 35%. Ez a kisebbségi helyzet sokáig még azt sem tette lehetővé, hogy a Mordvin Köztársaságban az államalkotó finnugor lakosság nyelvét az orosz mellett államnyelvként fogadtassák el. A másik mordvin sajátosság, hogy a két etnikai csoport, az erza és a moksa külön út felé kacsingat. Erza és moksa pártok jöttek létre, amelyek az összefogás helyett egymást kiáltották ki ellenségnek. Megfigyelhető az a szomorú jelenség is, hogy a mordvin értelmiség többségét egyáltalán nem érdekli népének helyzete. A mordvinokat ugyan nem fenyegeti a kihalás veszélye, de jövőjük felől egyáltalán nem lehetünk nyugodtak. (Nagy József)


(Forrás: http://ludens.elte.hu/~briseis/finnugor/egyestort/mordvin.html)

2012. március 1., csütörtök

Válogatás a finnugor népek irodalmából (8)


VITALIJ AKCORIN
Kulturális élet a Mari ASZSZK-ban


Marik (cseremiszek)
A szovjet kormány óriási anyagi segítségének köszönhetően a Mari Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság az utóbbi tíz-tizenöt évben jelentős sikereket ért el... (...) Teljességgel törvényszerű a nagy műfajok megjelenése mind a mari prózában, mind pedig a költészetben. V. Ivanov Az oroszlán, A. Juzikajn Elidegenedés, Medvebarlang, Eljan, Tábortűz; Vaszilij Jukszern Guszli, Kései hajnal, A víz folyik, a part marad, Zinaida Katkova Élő forrás című regényei élénk drámai-művészi képekben mutatták be a régi világ bukását és a gazdasági, politikai, ideológiai, kulturális élet forradalmi megújulását. Realista módon tükrözik a kipusztulóban levő burzsoá, konzervatív életmód és a születőben levő forradalmi gondolkodás közti kiélezett küzdelmet.


Napjaink mari falvainak gazdasági és műveltségi változásaival, aktuális problémáival foglalkozik Koszorotov Meredek hágók és A. Aszajev Belszki hattyúk című regénye és több kisregény is. I. Posztvajkin Vár reád egy lány és A. Murzasev, Vaszilij Jukszern, C. Jambarsev, V. Iszenyekov néhány kisregénye az iparban végbemenő folyamatokat tárja fel. A munkás ezekben a művekben mint minden haladó és új képviselője lép fel. Érdekei szorosan összekapcsolódnak a párt és az egész ország munkásosztályának érdekeivel.


A szocialista és a fasiszta ideológia közti kiélezett ellentét a jó, az igazság és a humanizmus javára dől el A. Tyimofejev Fekete kánya című, a Nagy Honvédő Háború szovjet felderítőinek ajánlott kalandos regényében.


A mari költészet új hősökkel gazdagodott Gennagyij Matyukovszkij, Szemjon Nyikolajev és mások munkássága révén, akik több művükben szólnak a kozmosz meghódításáról... De az ember kozmikus hőstettének hatalmas méretei nem férnek el a világról való illuzórikus érzelmi elképzelés keretei között. A költői megismerés fejlődését az intellektuális, absztrakt tudaton keresztül hívta életre. Ez tükröződött a nagy költői műfajok fejlődésében is: megjelentek a riportpoémák, a balladapoémák, a tárcapoémák, a monológpoémák, a töprengő poémák, a novellapoémák, a regénypoémák. Fejlődésükben nagy szerepe volt Miklaj Kazakov, Gennagyij Matyukovszkij, Szemjon Visnyevszkij, M. Jakimov, Valentyin Kolumb, Szemjon Nyikolajev, A. Szelin, Galjutyin, A. Tyimirkajev, D. Iszlamov és mások műveinek. Valentyin Kolumb nyolc külön poémafejezetből álló eposz-poémát írt Ha megéled, meglátod címmel, melyben filozófus költőként magasztos költői eszközökkel énekelte meg népe történetét, és ezáltal teljesült álma, hogy megírja a mari nép modern eposzát. Az eposzpoémában kifejeződő nézetei szerint a szabadságért folytatott harc ugyan nehéz és drámai, mégis ez az egyetlen útja a földi lét megváltoztatásának. A költőnek ez az összegező gondolata alkotja valamennyi mari költő munkásságában az eszmei gerincet...


A mari művészet elképzelhetetlen a színházművészet nélkül. A hálás mari néző több száz kilométert is megtesz, hogy megnézze egy új hazai darab bemutatóját. Szergej Nyikolajev, a legidősebb mari drámaíró megírta Komisszárok című forradalmi-történelmi drámáját, Miklaj Ribakov A morkini melódia című drámájában megénekli a fasizmus elleni harcban megnyomorodott háborús veterán kitartását és férfias helytállását a békeidőben, a Magyar rapszódia című darabjában a marik és a magyarok barátságáról mesél. Napjaink erkölcsi, morális problémáiról szólnak Konsztantyin Korsunov Az élet útján, Arszenyij Volkov A pajkos asszony, N. Abzran Távol az élettől című művei, V. Regezs-Gorohov, V. Abukajev és mások drámái.


A kulturális életben eseményszámba ment I. Molotov Elnet című új nemzeti operája, Luppov két balettje,  az Erdei legenda és a Félbeszakított dal,  valamint Jasmolkin Élő kő, Ju. Jevdokimov Élő víz című balettje. Említést érdemel az első oratórium, Makov műve, amelynek címe Örömömben énekelek, továbbá A. Nyeznakin és Jevdokimov szimfóniái, V. Kuprijanov és V. Alekszejev kórusművei.


Mari nyelven viszik színre Gorkij Vassza Zseleznova, Visnyevszkij Optimista tragédia, Shakespeare Lear király című művét és a szovjet nemzetiségi köztársaságok íróinak egy-egy darabját. Az Orosz Drámai Színház megismerteti a nézőt a klasszikus orosz és szovjet drámairodalom alkotásaival, a Zenés Drámai Színház pedig az orosz, magyar, német és szovjet szerzők legjobb operáival és operettjeivel. Csajkovszkij, Kálmán Imre, Johann Strauss otthonossá vált a mari színpadon.


Magyar, bolgár, cseh és szlovák, jugoszláv, lengyel színészek és művészegyüttesek, a művészet indiai, afrikai és latin-amerikai képviselői vendégszerepelnek a mari nézők előtt. Miközben a mari művészet tevékeny művelői a sajátos nemzeti vonásokat ápolják, sajátjukká teszik az orosz és más szovjet népek, valamint a külföldi művészet alkotásait is, nemzetközi elemekkel gyarapítják saját művészetüket.


(...)


Kemény munka folyik a modern művészet további fejlődése érdekében. Létrehozzák a szükséges anyagi bázist: a köztársaság kerületeiben korszerű kultúrpaloták tucatjai épültek, a fővárosban három kultúrpalota és az Orosz Drámai Színház épülete. Kozmogyemjanszkban szabadtéri néprajzi múzeumot adtak át rendeltetésének. A Mari Tudományos Kutatóintézet dal-, mese-, mítosz és legenda-, szólás és közmondásgyűjteményeket adott ki, és készül a 15 kötetes mari folklórgyűjtemény, a Marik című etnográfiai munka, A Mari ASZSZK története, A mari képzőművészet története, valamint A mari fafaragás, és A mari népművészet című album.


Nagy léptékben fejlődik a könyvkiadás. Csupán 1983-ban 93 könyv jelent meg összesen 1 millió 346 ezer példányban. Köztük Miklaj Kazakov így erősödünk című kötete százezer példányban, egy másik költő, D. Iszamov kötete, továbbá Nyikolaj Osztrovszkij Az acélt megedzik és Ethel Voynich A bögöly című műve százezres példányszámban, Az erdők meséi című folklórgyűjtemény pedig 300 ezer példányban látott napvilágot. A Marij Kommuna című mari nyelvű újságot 17 ezer, a Jamgye Lij című úttörőújságot 16 ezer példányban nyomják, és megjelennek még mari nyelvű körzeti újságok is. Kétszeresre nőtt a mari nyelvű adások száma a köztársasági televízióban és rádióban. (...)


LŐRENTEI KATALIN fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/6. sz., 166-169. oldalak)


Néhány szó a marik (cseremiszek) múltjáról és jelenéről


Mari – illetve külső elnevezésük szerint cseremisz – nyelvrokonaink az északi szélesség 45 és 60, valamint a keleti hosszúság 56 és 58 által határolt területen élnek néhány részint összefüggő tömbben. Saját autonóm területük, a Volga középső folyásánál elterülő Mari Köztársaság 1991 óta önmagát alkotmányában szuverénnek nevező állam Oroszországon belül. A szuverenitás hangoztatása a szovjet korszak utáni időkben a nemzeti nyelv és kulturális sajátosságok megőrzésének igényét jelzi. A Mari Köztársaságban az 1989-es népszámlálás adatai szerint 324 349 mari nemzetiségű ember élt. A szomszédos Nyizsnyij-Novgorodi Területen kilencezer, a Kirovi Területen 50 ezer ember vallotta magát mari nemzetiségűnek. A felsoroltakon kívül jelentős mari népesség él Baskíriában (105 768 fő), a Tatár Köztársaságban (20 ezer fő), Udmurtiában (10 ezer fő) és a Jekatyerinburgi Területen (25 ezer fő). Az Oroszország egyéb területein elszórtan élő marik létszáma mintegy százezer fő. A marik két nagy nyelvjárási-etnokulturális csoportra oszlanak, a hegyi és a mezei marikra.


(...)