2011. november 17., csütörtök

Vlagyimir Ligyin rövidprózájából (1)


VLAGYIMIR LIGYIN
Kora reggel, kettesben


Egy kisfiú áll az országúton. Az édesapját várja. Ősz van, már hullanak a falevelek, de nincs hideg, csak nyirkos köd szitái. A nedves szürkeség még a gépkocsik legapróbb csavarjait is átjárja tán. A latyakban kellemetlenül, ragacsosan cuppog az autók kereke, ahogy el-elhaladnak a fiúcs-ka mellett. Sportos, csíkos sapkát visel nagy ellenzővel és elnyűtt kötöttkabátot, mely a könyökén foszladozik. Alig néhány perce érkezett, térde mégis kékre dermedt már. De csak áll és vár, a ködbe vesző országutat fürkészi.


Apja az épülő új lakótelep tervezőirodájában dolgozik, innen nyolc kilométernyire. Kerékpáron jár a munkahelyére. Nagy, cső alakú kartondobozt erősít a hátsó csomagtartóhoz, ebben vannak a tervrajzok. És újabban élelmiszerrel teli bevásárlószatyrot is tesz mellé. A kisfiú a távolba vesző országutat kémleli, de azon csak sárosságtól sötét teherautók jönnek-mennek. Olykor egy-egy személyautó is, alaposan megpakolva. Húzódnak vissza az emberek, a nyaralókból a városba. Végre megpillantja az apját. Az út szélén közeledik, sietősen nyomja a pedált. Talán megérezte, hogy a fia várja, ezért igyekszik.


Mikor hozzáér, leszáll a kerékpárról, felülteti a gyereket maga elé oldalvást a vázra, maga is felül, és most már együtt indulnak tovább. A hátsó csomagtartón pedig ott van, felkötözve a kartoncső a tervrajzokkal és a bevásárlószatyor, benne kenyér meg paradicsom. — Sokat vártál, Pavlik? — kérdezi az apja.


—  Nem, egyáltalán nem. Alighogy megérkeztem, te is jöttél. — A válasz élénk, a gyerek láthatólag nem akarja megszomorítani az apját.


Félt, hogy az apja észreveszi, mennyire átfagyott a keze. De az elmélyülten nyomja a pedált. Egy darabig az országúton haladnak, majd lefordulnak az erdei nyiladékra. Itt már esti sötétség borul rájuk.
—  Korán kezd sötétedni — jegyzi meg az apja. — Jövőre ilyenkor már iskolás leszel. Neked is veszek biciklit, azon járhatsz majd. Még az autóvezetést is meg fogod tanulni az iskolában, képzeld el.
—  Megtanulom — hagyja helyben a kisfiú. — Tudod, apa, egyszer már vezettem is. Fegya bácsi, Borisz Vasziljevics sofőrje megengedte. . . Segített persze, de mégis én vezettem. Téged is elviszlek majd kocsin a munkahelyedre.
—  Jó lesz — egyezik bele az apja. — Csak ne kelljen olyan sokat várakoznod, egyedül ez a fontos. — Ettél valamit? — kérdezi hirtelen.
—  Ettem. Varvara Mihajlovna adott borscslevest és salátát.


Az erdőben karikáznak, a levelüket sűrűn hullajtó fák alatt. Az esti csendben apa is hallgatagon tekeri a pedált. Az irtáson túl már a település kezdődik. Megérkeznek a házukhoz. Odabent sötét van. Apja, leszállva a kerékpárról, futó pillantást vet a kivilágítatlan ablakokra, de nem szól egy szót sem. Végigtolja járművét a kis kerti úton, a kisfiú valahogy elveszetten baktat a nyomában. Észrevehette apja pillantását: anya megint nincs itthon. Mostanában egyre gyakrabban fordul elő, hogy nincs itthon. A lakás nincs kitakarítva, és a szvetter lyukas ujjából szomorúan kandikál ki a gyerek csupasz könyöke. Apa beállítja a biciklit a pajtába, bemegy a házba, és felkapcsolja a villanyt. A kisfiú mindenütt a sarkában. A mennyezetre függesztett sárga üvegbura fénye valahogy nagyon bánatos és ettől mindent sok-sok szomorúsággal áraszt el a szobában. Ennyi szomorúságnál az is jobb, ha a kertben kószál az ember, vagy apát várja az országúton, még ha órákat kell is várnia. De már jön is apa. Apa, a magabiztos, apa, akire számítani lehet. Az út szélén közeledik. És ha most nyár lenne, a kerékküllőkön vörösen szikrázna a lenyugvó nap sugara.


Apját Nyikolaj Florentyevicsnek hívják és építészmérnök. Esténként terveket vesz elő a cső alakú kartondobozból, szétteregeti és rajzszegekkel a rajztáblára erősíti őket. A tervrajzokon rózsaszín négyzetek és zöld foltok vannak. A négyzetek az épülő új lakótelep háztömbjei, a zöld foltok a tereket jelölik, egy szabálytalan alakú nagy zöld folt pedig a parkot.


Apja kiment mosakodni. Majd visszajött, épp csak rápillant a karórájára...
—  Eszünk... nincs értelme várni.
Kiment a konyhába, Pavlik pedig a terítéshez lát. Kis nylon térítőt vesz elő a tálalóasztal fiókjából, kést, villát, tányért. Három terítéket tesz az asztalra: anya majd csak megjön. Ámbár mostanában sokszor késik. Apa pár perc múlva visszajött, tojásrántottát hoz serpenyőben és paradicsomot. Tesz belőle a fia tányérjára és elkezdenek enni. Nyikolaj Florentyevics szótlanul, elgondolkozva eszik. Lehet, az épülő lakótelepre gondol. De Pavlik megszólal:
—  Apa, ha felépítettétek a lakótelepet, költözzünk oda. Itt olyan unalmas. Ott viszont lesz Park, ahol sétálhatok. És biztosan épül új iskola is.
—  Az iskolát már építik — válaszol az apja. — Jövőre kész lesz. Elköltözni pedig.. . bizony nem olyan egyszerű elköltözni, barátocskám.


Ismét hallgatnak egy darabig. Eszik a tojásrántottát, hozzá a paradicsomot. Majd apa megint kimegy a konyhába, hogy feltegye forralni a teavizet. Ez alatt Pavlik leszedi a tányérokat.
—  Nem olyan egyszerű elköltözni, barátocskám — ismétli meg az apja, amikor belép a szobába. Egyáltalán, semmi sem olyan egyszerű az életben.
Pavlik nem értette, mire is gondol az apja. De lehet, hogy mégis értette. Zavarosan, homályosan, inkább a szívével, mint az eszével. Általában sok mindent megértett, azt is, hogy anya, bár velük lakik, reggelente innen jár dolgozni és esténként hazatér, távol, igen távol került tőlük. Otthon olyan élénk és kapkodó, régebben nem volt ilyen. Meg-megölelgeti Pavlikot, néha olyan túlzó szeretettel csókolgatja, hogy a kisfiú legszívesebben kitérne előle. De nem akarja megbántani az édesanyját.


Az apa tölt a teából magának is, a fiának is, aztán csak ülnek    -. lassan kortyolgatnak.
—  Jövőre iskolás leszel — szólal meg apa elgondolkodva. — Jól fogsz tanulni. Jól kell tanulnod. Másra nem számíthatsz, csak magadra. És soha ne felejtsd el, hogy becsületesnek, őszintének és igazságszeretőnek kell lenned. Ez a legfontosabb. Akkor minden és mindenki, legalábbis a jó emberek, mindig a segítségedre lesznek. Az pedig nagyon fontos az ember életében, hogy ne legyen egyedül.


—  Mi ketten mindig együtt leszünk. Az iskolába is együtt megyünk majd, úgyis útba esik neked. Én leszállók, te pedig tovább mehetsz. És ha lesz elég pénzed, veszel nekem is biciklit. Akkor mindketten kerékpáron járhatunk, ki-ki a sajátján. Mi ketten mindig együtt leszünk.


Nyikolaj Florentyevics különös pillantást vet a fiára, kicsit elgondolkozik, majd megkérdezi:
—  Miért csak mi ketten? És anya?
Pavlik minden figyelmét a csésze aljára összpontosítja. Mintha onnan olvashatná ki azt, amiről beszélni szeretne. De tétovázik, mert fél kimondani és szenved, amiért tétovázik.
—  Varja néni azt mondta, hogy anyának most egyáltalán nem kellünk mi, se te, se én. Hallottam, mikor mondta Szemjon Szemjonovicsnak. Szemjon Szemjonovics pedig azt felelte rá: „Nem sokat veszítenek vele." Miért mondta ezt?
—  Nem tudom... az a baj, hogy egész nap egyedül vagy. Még egy év van hátra az iskoláig, és addig egyedül vagy itthon, mindent meghallgatsz, az emberek annyi mindent fecsegnek összevissza.


A kisfiú úgy tesz. mintha a teáját kortyolgatná. A csésze alján egyre ott van az a valami, amit el kellene mondania apának, de nem tudja rászánni magát.
—  Apa, anya most nem szeret minket — mondja ki végre. — Anya most mást szeret. Alekszandr Andrejevicset... A városba is együtt utaznak. Alekszandr Andrejevics mindig megvárja anyát az állomáson. Varja néni azt mondja, hogyezt mindenki tudja, egyedül csak te nem.
—  Az Isten érti ezt! — csattan fel az apja. — És hogy mersz így beszélni az édesanyádról?
—  Apa. anya megcsal minket - erősíti a kisfiú meggyőződéssel. - Varja néni mondja, hogy megcsal minket. És én őt már nem is szeretem. Csak téged szeretlek.


Pavlik olyan mozdulatot tesz, mintha az utolsó kortyot hörpintené ki a csészéjéből. Apa megpróbálja kivenni kezéből az edényt, de a gyerek erősen szorítja. A csésze elrejti arcát és talán férfiasán palástolt könnyeit is. Valaki hiányzik, nagyon hiányzik a házból. Nyikolaj Florentyevics mégis úgy tesz, mintha ez csak üres szóbeszéd, a szomszédoktól lábrakapott pletyka lenne.
—  Soha senkiről ne hallgass meg semmi rosszat, ha igazságszerető ember akarsz lenni — mondja Pavliknak. — Az idős emberek fejében sok ostoba gondolat megfordul. Varvara Mihajlovna és Szemjon Szemjonovics is öreg. Régóta nyugdíjban vannak már... Ahelyett, hogy másokról pletykálnak, jobban tennék, ha valami értelmes dologgal foglalnák el magukat.
—  Szemjon Szemjonovics az állomáson dolgozik...  Lottószelvényeket árul. Egy lakatos Moszkvicsot nyert a szelvénnyel, amit nála vásárolt.
—  Neked is veszek sorsjegyet... Kettőt is. Hátha te is nyersz egy Moszkvicsot... Vagy inkább Zaporozsecet. Az jobban illik egy korodbeli kisfiúhoz. Az autóval járnál iskolába.


Pavlik megérti, hogy az apja nem akar beszélni arról a valamiről, ami ott feküdt a csésze alján.
Ezért csak ennyit kérdez: — Iszol még teát, apa? — majd egy háziasszony megszokott mozdulataival kiviszi a csészéket és a cukortartót. A harmadik teríték és a papírszalvéta azonban ott marad, érintetlenül.


Apa és fia kimennek a kertbe. Végigballagnak a keskeny utacskákon. Az egész kert nagyon kicsi. De az egresbokron érett bogyók piroslanak, és az almafák is, későn érő fajták, tele vannak még zöld gyümölccsel. Egy napon majd almaillat árasztja el a házat. Apa szétrakosgatja a termést az ablakpárkányokon, ahol aztán majd beérik. De most Pavlik végtelenül árvának érzi az egresbokrot és az almafákat is. Mintha maguk sem értenék, miért is nőnek, kinek-minek érlelik gyümölcsüket. Mintha a szél kisöpört volna minden életet a kertből és a házból is... Minden bizonnyal figyelik, amint anya itt siet el reggelente, üdén, frissen, kipihenten az állomásra. Szemében titkolt várakozás szikrái, mint aki arra számít, hogy ott, a vonatnál, a magas peronon, ahová annyira igyekszik, valami titokzatos erő egyszer csak felkapja, és végleg magával ragadja. Ismeri a kiskert a késői órákban vibrálva, hazudozásra készen hazatérő asszony cipősarkainak szapora kopogását is. És tudnak a fák-bokrok a férfi magába fojtott fájdalmáról, melyet a kerti ösvényeken kívül nem oszt meg senki mással. Csak a cigaretták parazsa meg a széles ívben elhajított csikkek fénycsóvája izzik ilyenkor az éjszaka sötétjében.


-  Télen majd tanulok veled egy kicsit... Nem mész teljesen készületlenül az iskolába. Már most elég rendesen tudsz olvasni. És még valami, Pavlik... Ha becsületes, igazságos ember akarsz lenni, soha ne figyelj oda, ha a jelenlétedben másokról pletykáinak, ne alacsonyítsd le magad ezzel. Felül kell emelkedni a pletykákon. Mindig.
Így beszélt a férfi, de egészen másra gondolt, minden neszre felfigyelt, és mikor kiléptek a kertkapun és elindultak a nyiladék felé, a sötétet fürkészte és a gyerek is megértette miért néz olyan fürkészőn.


Anya csak egy óra múlva jött meg. Már a teraszon rákezdi, túlságosan hangosan:
-  Képzeld, micsoda bosszúság.. . Lekéstem a héthúszas vonatot. A következő a malojaroszlávki pedig nem áll meg nálunk. Majdnem egy egész órát veszítettem a pályaudvaron. Ljuda mozijegyet vett. Munka után mentünk el. A film hosszú volt és szörnyen unalmas. Ballonkabátja suhog, ahogy kibújik belőle. Aggodalmaskodva kérdi: „Remélem, már vacsoráztatok?" És apa így felelt: „Természetesen."





Nyikolaj Florentyevics rendesen Veruszjának szólítja a feleségét. De most ezt mondta:


-  Biztosan éhes vagy, Vera... Leves ma nem volt. Csak rántottat ettünk. Mosakodj meg, addig én elkészítem a vacsorát. 
Anya átöltözködik, Pavlik hallja a ruhadarabok suhogását és a víz csobogását a mosdóban. A fürdőszobából a mama már pongyolában jön ki. „No, mit csinált ma az én pici fiam?" Illatok lengik körül és még valami megfoghatatlan, ahogy magához szorítja és megcsókolja a gyereket. Pavlik hagyja, hogy anya megcsókolja. Tűri azt is, hogy kis fésűvel választékot fésüljön oldalt a hajába, aztán hátralépve gyönyörködjön benne. De egyáltalán nem hisz anyja mozdulatainak. Tudja, hogy nagyon eltávolodott tőlük. És csak úgy tesz, mintha gyönyörködne benne... Nemegyszer hallotta Varvara Mihajlovnát az orra alatt dohogni, mikor az öregasszony a szinte futva siető anya után nézett. „Szaladj csak, szaladj, már vár a drágád az állomáson." Máskor Szemjon Szemjonovics mesélte gúnyosan nevetve: „Ma együtt utaztunk a vonaton... az újságom mögé bújtam, nehogy meglásson." És Pavlik megértette, hogy az anyjáról beszélnek. Akkor még nem fogta fel ésszel, hogy apát megbántják. De ma, hogy kiment várni őt az országúira, mikor végre meglátta, majdnem elébe futott, annyira el akarta neki mondani, hogy ők ketten mindig együtt lesznek, együtt, még akkor is, ha ő már felnő. Aztán ott ült a bicikli keresztrúdján, apa előtt, hátával a melléhez simulva, apja azt hihette, azért, mert Pavlik fél, hogy leesik a kerékpárról.


Anya ott ül az asztalnál, étvágytalanul eszi a tojásrántottát, látszik rajta, hogy nem éhes. De erőlteti, mert mégiscsak apa készítette. „Borszagod van" — hallja apa hangját kis idő múlva Pavlik. Anya pedig gyorsan, élénken válaszol: „Ljuda likőrös bonbont vett. Sőt lehet, hogy konyakos volt. Bekaptam néhány szemet. Kár volt. Csak az étvágyamat vette el. Mi újság nálatok, ott az építkezésen?"


—  Semmi különös. Ma elkezdődtek az áruház alapozó munkálatai. Nagy áruház lesz... a legfelső szinten étteremmel.
Anya végzett a rántottával. Teához nincs kedve. Gondterhelten az órájára pillant:


—  Úristen! Majdnem kilenc óra! Pavlik, ideje lefeküdni!


Kimegy a fiával. Ellenőrzi a mosdást, az esti fogmosást, és mikor a gyerek végre ágyban van, a takaró alatt végigtapogatja a kis testet: „Soványka vagy. Mit is lehetne csinálni veled?" Pavlik némán fekszik. Arra gondol, hogy anyának édes mindegy, milyen is ő. Amit mondott is, csak azért mondta, hogy apa meghallja. És borszagot áraszt, Pavlik tisztán kiérzi az illatfelhőből a bor szagát, a kezei mintha egy idegen kezei lennének, pedig úgy igazítja meg rajta a takarót, ahogy máskor is szokta.


—  Aludj, pici fiam — mondja, és arcon csókolja a kisfiút.


Pavlik behunyja a szemét, és egy perc múlva már egyenletesen szuszog. Anya még elüldögél mellette egy kicsit, aztán lábujjhegyen kimegy a szobából. A ház teljesen elcsendesedik. Apa biztosan előveszi tokjából a tervrajzokat, felrajzszegezi őket a rajztáblára és dolgozik. Anya talán olvas, vagy varr. Pavlik fekszik a sötétben és hallgatja, hogy zümmög a csend, mintha szúnyogok szabadultak volna be a szobába. Egyszer csak meghallja az apja hangját:
—  Hogy lesz hát tovább, Vera?
—  Mi hogy lesz tovább? — kérdi vissza anya.
—  Hát a kettőnk élete. — A fiamtól semmilyen körülmények között sem válók meg.
—  Mindenfélét képzelődsz és gyötörsz engem — mondja anya és elsírja magát. Aztán megint tökéletes lesz a csend.


Apa nem felelt, Pavlik pedig felül az ágyában, könyökével a párnára támaszkodik. Ég az arca és a bal füle. Érzi a szobában anya illatát, ugyanolyan hamis illatot, mint amilyen maga anya. A gyerek egy szempillantás alatt a fal felé fordul, és a fejére húzza a takarót. Hallja, hogy anya bejön a szobába, megveti az ágyát, lefekszik, és a sötétben elfojtott sírás hallatszik. Pavlik arra gondol, mit csinál most apa. Aztán meghallja az erkélyajtó nyikorgását: apja óvatosan kimegy a teraszra, talán a kertbe. Nyilván egyik cigarettát szívja a másik után és nagyokat sóhajt hozzá, ahogy a férfiak csak egymagukban, tanúk nélkül tudnak sóhajtozni. Egyedül cipelve, senkivel meg nem osztva bánatuk terhét.
Reggel anyja még nem ébredt fel, mikor Pavlik felhúzza nadrágját és a rongyos könyökű kabátkát. Óvatosan elsomfordál az alvó ágya mellett. Apa a szomszéd szobában alszik, a díványon. Nagyon korán van, talán hét óra. Még nem is virrad. A gyerek megpróbálja zajtalanul kinyitni a kulcsra zárt ajtót és kimegy a teraszra. A fák közt megült a köd, de a kert füvén harmat fénylik. A kisfiú lemegy a kertbe. Minden utat bejár. Kezét csípi a hideg, gyorsan rövid nadrágja zsebébe csúsztatja. Egyszál magában bolyong, halomba gereblyézi a juharfa lehullott leveleit. Hirtelen az apja kiált rá a teraszról:


—  Pavlik, mit keresel a kertben? Miért keltél fel ilyen korán?


De a kisfiú nem tudja szavakba önteni, hogy azért kelt fel ilyen korán, mert nem akarta elszalasztani a pillanatot, mikor apja munkába indul. Rendszerint egyedül ment, de ma együtt fognak menni az országútig. Az sem baj, ha közben nem beszélgetnek, csak érezhesse hátában az apja szívének verését.


Anyja ma szabadnapos, tovább alhat. Apa és fia így kettesben teázik a teraszon. Nyikolaj Florentyevics nagy karéj kenyeret vajaz meg a fiának, sajtot tesz rá. A tea pedig majdnem vörös, olyan erős, amilyent csak férfiak isznak. Reggeli után apa kigurítja a pajtából a kerékpárt, felkötözi a hátsó csomagtartóra a cső alakú kartondobozt a tervrajzokkal, kinyitja a kertkaput és maga elé ülteti Pavlikot.


—  Ezentúl minden reggel együtt megyünk, apa — mondja a kisfiú. — Korábban fogok felkelni, együtt teázunk és elmegyünk együtt az országútig. Aludni meg korábban is lefekhetek, nem igaz?


Apa nyomja a pedált. Hűvös reggeli félhomályban gurul a bicikli. Még nincs nyolc óra és ilyentájt, ősszel későn világosodik. Pavlik az apja előtt ül. Hátával érzi apja mellét, kellemes melegjárja át tőle. Keze apja keze mellett, együtt kormányozzák a kerékpárt. Átvágnak a nyiladékon. Az országúton már világos van, bár a köd még mindig sűrű. Az apa leszáll a bicikliről, Pavlikot is leemeli a keresztrúdról.


A gyereket nyugtalanítja a köd. — Nehogy az út közepén hajts, apa! Még elüt egy autó.


— Óvatos leszek — ígéri az apja. — És bekapcsolom a világítást is. Ha az ember gyorsan tekeri a pedált, erős a fénye.
Az apja kezet nyújt, férfiak módjára búcsúznak. Aztán elindul. Nyomban felvillan a hátsó piros lámpa, tehát gyorsan hajt. A kisfiú az út szélén áll. Követi tekintetével az aprócska fényt, míg csak teljesen el nem tűnik a ködben. Akkor átfagyott kezét nadrágja zsebébe dugva visszaindul a házukhoz. Már világos van. Egyedül baktat az irtáson. Biztosan anya is felkel nemsokára, és ő azt fogja neki mondani, hogy a kis tónál volt. Gőtét akart fogni merítőhálóval, de nem sikerült: mikor nincs nap, a gőték nem jönnek fel a felszínre sütkérezni, a mélyben pedig, merítőhálóval, meg nem találod őket. Hogy kettesben voltak az apjával, ketten az egész világon, arról senkinek sem kell tudnia.


De az anya még alszik, mikor Pavlik hazaér. A kisfiú eltünteti tehát a második csészét a teraszasztalról, mintha apa ma is, mint rendesen, csak önnön gondolatainak társaságában teázott volna, aztán elbiciklizett dolgozni. Anya mindig később jár munkába. „Légy jó! Ne rosszalkodj!" — mondja Pavliknak, miközben sietős mozdulatokkal végigtörli arcát a lapos púderpamaccsal. „Varvara Mihajlovna majd ad ebédet." És elmegy. Könnyed léptei úgy válnak egyre szaporábbá, ahogy közeledik az állomás felé. De álma és illatai emléke a lakásban marad. Pavlik igyekszik kerülni a szobát, míg ezek az illatok szét nem foszlanak. Semmi köze, sem apának, sem neki anya illataihoz. Ezek az illatok kívül esnek az ő kettejük világán.


BIHARY ZSOLTNÉ fordítása

Néhány szó Vlagyimir Germanovics Ligyinről:


Sz. 1894, Moszkva. Ugyanott végezte egyetemi tanulmányait. 1915-ben debütál. Részt vesz mind az első, mind a második világháborúban. A szovjet-orosz irodalom klasszikusa, rövid prózai írásai mellett számos regénye jelent meg (Indulnak a hajók, 1926; Köpönyegforgató, 1929; Az ismeretlen katona sírja, 1932; A nagy folyó, 1933; Számüzetés, 1947; Két élet, 1950). Mh. 1979-ben.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/4. sz., 92-97. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése