Dosztojevszkij különszám (1)

PAVEL ANTOKOLSZKIJ
Dosztojevszkij

Pavel Antokolszkij

Az volt a kezdet. Az az éj, melyen 
Belinszkij s Nyekraszov meglátogatta. 
S egymás szavába vágva, lelkesen 
Biztatták, dicsérték elragadtatva 
S őszintén. Néki elakadt szava, 
Feledte mérnöktudományát nyomban. 
Állt sután, akár egy próbababa. 
Megdermedve egy görcsös mozdulatban.


Mit vendégeit — mit vendégeit! 
Testvéreit! — úgy megrázta, a próza 
Erős hát igazán, s szivük szerint 
Való a szelleme is?. . . Ó, mióta 
Várt erre, — istenem, hogy reszketett, 
S összefüggéstelenül eldadogta, 
Hogy eladósodott, rég nem fizet 
A szobáért sem,
s az Anyicskov hídra 
Hogy járt ki három hétig, azt a lányt 
Várva, aki a legjobb és a legszebb, — 
S hogy, őszintén megmondva, van talán. 
Igen, uraim, micsoda szerencse, — 
Félretett egy kis bort s fehér cipót. 
Szegény embernél ritka ám a vendég. 
Bocsássák meg, hogy ily ügyefogyott! 
Még hellyel sem kínálta őket... Tessék! 
Ifjúi hit töltötte el, s a szó 
Ajkáról áradt feltartózhatatlan, 
S a falon túl a sivár folyosó, 
És a jövendő ásít: szörnyű katlan, 
A rejtélyes hasonmás megjelent, 
Szomszéd vagy egy kispénzű hivatalnok, 
Az ajtó mögött állt, leselkedett, 
Fület-szemet a kulcslyukra tapasztott.


Ezután kell majd találkoznia 
Véle is. És még mennyi próba várja! 
A Szemjonovszkij téri reggel, a 
Várakozás ítéletre, halálra, 
S a kényszermunka és a rohamot 
Megelőző pillanat szörnyű súlya. 
Míg idejét letölti, s győzni fog. 
Mert óriásként jelenik meg újra.


Kőkolosszusként már kísértenek, 
A jövőből homálylanak, dörögnek 
Regényeiből a fejezetek, 
S leomló sziklafalként rágörögnek 
Minden gyilkosra, öngyilkosra. Ő 
Szakad szét bennük és támad fel újra. 
Légy testté, eszme! Gomolyogj elő, 
Bíbor füst, — az ő boldogsága, búja.


Nincs most jövő! El kell felejteni 
A kéziratok macskakaparását, 
És Nyekraszovnak sem kell sejteni, 
Hogy zokogó anapesztuszok várják. 
De Belinszkij kendőbe köhögi 
Rongyait félig-égett tüdejének. 
S az éj sötét. S szilaj a kor — veri 
Egyformán mind, akik csak benne élnek.


Múlik az éj. Az ablaküveget
Szürke borúval festi be a reggel.
Köszönöm hát a segítségüket!
S hogy eljöttek — még egyszer hadd köszönjem.
Sok mindent kéne még elmondani,
Hogy micsoda égető kín feszíti.
Dadogott, összezavarodtak szavai.
Hallgatott Nyekraszov. Értette őt Belinszkij.

BAKA ISTVÁN fordítása

Néhány szó Pavel Antokolszkijról:


Sz. 1896-mh.1978. Szovjet-orosz költő, műfordító. Szentpéterváron gyermekeskedett, majd a család Moszkvába költözött. Rajongott a képzőművészetért, tehetségesen rajzolt. Jogi tasnulmányokat végzett, de író és szímész lett. Első verseskötete 1922-ben jelent meg. Sokat fordított a francia, a grúz, az örmény, az azerbajdzsáni stb. irodalmakból.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/12. sz., 5-6. oldalak)