2011. augusztus 30., kedd

Adamovics–Granyin: Fejezetek a blokád könyvéből (3)


ALESZ ADAMOVICS
Társszerzőségben a néppel


A Nagy Honvédő Háborúról hatalmas mennyiségű memoárirodalom jött létre. Mi is az alapja a kortárs dokumentumirodalomnak, ha a szerzők pszichológiáját vesszük figyelembe? A háború résztvevőiét. Szerintem az, amit egy leningrádi asszony fejezett ki naiv közvetlenséggel: „Én megmaradtam, de nem is tudom, miért éppen én maradtam meg... Lehet, hogy azért maradtam életben, hogy elmondhassak mindent..."


A kötelesség érzése, a tartozás azokkal szemben, akik nem tértek vissza, akik a háborúból néznek utánunk, élők után — vajon nem ez az érzés táplálja-e a mi dokumentarisztikánkat erkölcsi szempontból?


Szeretnék a magam gyakorlatára hivatkozni. Annál is inkább, mert ez nem csak az én személyes tapasztalatom, hanem egy egész írócsoporté, amellyel közösen íródott meg jó néhány könyv. Janka Brilre, Vlagyimir Kolesznyikre, valamint Danyiil Granyinra gondolok. Nem hatalmaztak fel, hogy ilyen és ehhez hasonló gondolatokat kifejtsek könyveink műfajával kapcsolatban (pedig éppen erről szeretnék beszélni), de sok mindent, amiről szó esik, együtt kerestünk, együtt találtunk meg vagy nem találtunk, sikerült megírnunk vagy nem sikerült — ez mindnyájunkra érvényes.


Munkánkhoz az adta a kezdő lökést, hogy érzékeltük: a nép emlékezete a háborúról (a belorusz Hatinyokról, a leningrádi blokádról) itt van mellettünk, a közvetlen közelünkben, és kitör, mint a tüzes gejzírek, és eltűnik teljesen, ha nem örökítjük meg írásban.


Kezdetben volt ez az érzés. A gondolatok arról, milyen formába öntsük is mindezt, később jöttek. A rnűfaj azután született meg, hogy sikerült-e vagy sem — ez más lapra tartozik. De úgy tűnik, az önálló műfaj, amit A blokád könyvének is bizonyítania kellett (természetesen, amennyiben bizonyítja). Magával a címmel — A blokád könyve — azt kívántuk érzékeltetni, hogy ez nem regény, nem elbeszélés, nem memoár...  Akkor hát mi? Lehet akár riportnak is nevezni, amely a történelmi események színhelyéről készült, riport-visszaemlékezésnek, riportnak a múltból, a már rég eltűnt időkből. Úgy tetszik, a riport feltételezi az egyidejű eseményeket és a pillanatnyi időt. De hát Hatiny és a leningrádi blokád számára, az ilyen emlékezés számára az idő rohanása szinte nem is létezik.


Ez az emlékezet jelen idejű átélésként, mi több, fizikai realitásként éled fel. S a szerzők feladata, célja teljességgel meghatározott: úgy kell megvalósítani a művet, hogy az olvasó harminc vagy akár ötven év múlva is érzékelje a többi ember fájdalmát, égési sebeit, didergését és éhezését. Miért? Akár azért is, mert ha elfelejtjük a múltat, az a veszély fenyeget, hogy holnap is találkozunk mindezzel...


Az elbeszélések, történetek, valamint az elbeszélők nagy száma a Tűzfaluhoz és A blokád könyvéhez hasonló művekben — a műfaj legfontosabb feltétele. Formateremtő sajátosság. Ezenkívül nem csupán az elbeszélések összességére van szükség, hanem aktív kölcsönhatásukra is, amely a bennük rejlő érzelmi áramlásokból fakad. Ezek az elbeszélések, epizódok, részletek a belső erővonalak mentén helyezkednek el — ebből adódik a feladat bonyolultsága.


Amikor még csupán elkezdtük létrehozni ezt a műfajt, utazgattunk Belorussziában, lejegyeztük néhány tucat ember történeteit, azonnal érzékeltük mind az elbeszélések érzelmi erejét, mind pedig ismétlődésüket. Kétségeink támadtak, vitáink: vajon nem elegendő-e ennyi? Van-e értelme, hogy más területekre is elmenjünk, hiszen a többi helyen is csak ugyanarról hallunk? A halálnak és a megmenekülésnek különbözőek a helyzetei, mások az emberek, mások a szavak, de végül is — mindig ugyanarról szólnak. Egy kisebb füzetben ezt nem lehet észrevenni, de könyvben —, lehet-e könyvet létrehozni ilyen nyersanyagból?


Később azonban, amikor már Belorusszia más részeit és vidékeit is bejártuk, a következő és a rákövetkező évben, már nem gondoltunk erre. Megértettük, nem a könyvre kell gondolnunk, hanem arra, hogy mindazt leírjuk, amit az oly sokat tudó és sokra emlékező földről látunk és hallunk, mindarról, amit a többiek nem tudnak vagy már elfeledtek...


Amikor a hasonló jellegű könyvekben a szereplők sokaságáról beszélünk, felmerül a kérdés: de hát mennyi az a sok? Természetesen nem mindegyikük mondandóját jegyeztük le, de az, amit leírtunk, az általános kép befejezettségének érzetét kelti. Hatinyban a fasiszták nem egyszerűen csak öltek, gyújtogattak. Még kísérleteztek is: kádereket képeztek ki, a még nagyobb méretekben, több más országban megvalósítandó gyilkosságok módszereit tanulmányozták. Újabb és újabb Auschwitzokat terveztek, de a szláv és egyéb „kérdés" hírhedt „végső megoldására" alkalmasak lehettek — elképzelésük szerint azzá váltak volna — az ilyen rögtönzött krematórium-fészerek, krematórium-templomok és kunyhók, amint sok belorusz, orosz, ukrán és lengyel faluban történt. Amikor az emlékezőket hallgatjuk - egyiket a másik után (és majdnem minden elbeszélés magába foglal egy tudósítást egy egész falu kiirtásának különleges esetéről és módjáról), fellebben a fátyol a második világháború eme igazságáról. De bármennyire fontos is ez önmagában véve, a leglényegesebb mégis az elbeszélések pszichológiai mélységeiben tárul fel.


Leningrádban valamivel több, mint hatszázezer blokád-túlélő közül mára száz-százötvenezren maradtak életben. Nem sokan, de az író számára ez kimeríthetetlen óceán.


A falvakban egyszerűbb volt: egyvalamiről kellett beszélni, arról a bizonyos napról. Leningrádban ez kilencszáz napig tartott. És minden elbeszélőnek megvan a maga története. Igaz, a többség emlékezete az 1941 —42-es évek őszéhez —teléhez —tavaszához tapad, az éhezéshez, de itt sem egyetlen napról van szó, hanem majdnem egy évről. Az elbeszélés elhúzódik, egy óra hosszat is eltart, de hogy minderre szükség lesz-e és egyáltalán mire lesz szükség, azt nem lehet előre tudni. Később derül csak ki, mi épül bele a könyvbe, mi esik ki, válik tárgytalanná...


De a tudatunk, hallásunk, belső látásunk egyszeriben kiragadja az elbeszélés folyamából azt, ami azonnal hat...


Az egyik asszony beszélte el: „Kevesen tudják, hogy Leningrádban a blokád egész ideje alatt működtek a zeneiskolák, és a tanárok a legtehetségesebb növendékekhez házhoz jártak... Az egyik foglalkozás után egyszercsak a tanárnő arra figyel fel, hogy valaki fekszik az ágyon. »A nővérem — mondja a növendék. - Halott.«" (Tkacseva M. A.)


Vagy: egy jéghideg, kihalt házban felhangzik egy kiáltás: „Meghalok! Meghalok!" A csodával határos módon életben maradt papagáj ismételgeti gazdája utolsó szavát, akinek már kihűlt a teste...


Vagy: 1941 nyara, a németek négy kilométernyire vannak a Kirov Művektől, a munkásoknak sietve kiadják a fizetésüket egy hónappal előre. S az emberek a könyvelő baljós bőkezűsége miatt sírnak... Hallgassák csak figyelmesen, hogyan beszélnek, mesélnek ezek az emberek: mindegyik önmagáról, de — „minket vertek", „minket égettek el, gyújtottak fel", „bennünket fogdostak el a mocsarakban"... önmagukról beszélnek, de ugyanakkor és feltétlenül: „mi", „minket". Megint a sokaság, de már minden egyes elbeszélésből külön kiindulva. Ezáltal minden történet a többi mellé állítja magát, szólítja, követeli a többi elbeszélést, a többi sorsot, azaz diktálja a könyv műfaját, szerkezetét, sokféleségre késztet. íme, ezt értjük azon, amikor azt mondjuk, hogy az ilyen könyv önmagát építi fel.


Más elbeszélésekben a falubeliek vagy egy városból valók közös sorsában történő osztozás valamiféle globalitásba nő át. A polesszki asszonyok, miközben elbeszélik, mit álltak ki, többször felkiáltanak: „Azt hittem, ezek most már mindenütt, mindenkit megölnek". „Azt hittem, egymagám maradtam a földön". . . „Már élni se akartam, mert csupán németek maradtak és policájok"...


Az általunk hallott, feljegyzett elbeszélések nagy része a közös sors nemzeti érzését hordja magában — az örömét és a bánatét egyaránt. Igen, az örömét is: emlékezzünk például a blokád megtörésére. A kórházban fekvő lány boldog, pajkos felkiáltására: „Andrejenko, adj több kenyeret!" (I. A. Andrejenko írta alá az élelmiszer-fejadagok csökkentéséről vagy felemeléséről szóló közleményeket.) És a nagyértékű sajtdarabra, amelyet a kisleány — miután nem volt virágja — a katonáknak adott a Győzelem Napján... Az a műfaj, amelyről beszélünk, az elbeszélések sajátos erkölcsi telítettsége, az erkölcsi feszültség által jön létre. Enélkül a morális légkör nélkül sok minden szükségtelen kegyetlenségnek, sőt betegesnek tűnhetne. És megfordítva: a népi-nemzeti emlékezet ősi erkölcsiségének köszönhetően válik lehetővé, hogy arról is tudósítsunk, amiről az irodalom nem beszélt, és olykor nem is szánja rá magát, hogy beszéljen... A Fejezetek a blokád könyvéből publikálása óta leveleket kapunk: a legtöbbet a blokád túlélőitől. E levelek szavaiban és mondataiban, amelyek néha összefüggéstelenek a fájdalomtól és az izgalomtól, olyan közvetlen kapcsolat van a körülmények realitása és a blokád napjai alatt átéltek között, hogy itt már csak a mélységekre kell figyelni, amelyek tragikus módon megnyíltak több tízezer ember előtt — a lélektani és az erkölcsi mélységekre.


Nagyon sokan, akik átélték a leningrádi blokádot, Hatiny tragédiáját, és látták az emberfelettit (önmagukat is teljes mélységükben), olyannyira megismerték az emberi természetet, annyira meg tudják ítélni a jót és a rosszat, hogy valóban a nagy humanistákra kell visszagondolnunk. Nem tudom, hogyan lehetne ezt megmagyarázni — lehet, hogy az élet ilyen hirtelen kitárult —, de az, ami eddig csupán a „nagyok" eszébe jutott, ami kinyilatkoztatásként hangzott a lángelmék műveiben — most egyszerűen szólal meg, ott él a látszólag kevéssé észrevehető emberekben.



Kezdetben, amikor a blokádot átélő leningrádiakat hallgattam, az az érzésem támadt, mintha Dosztojevszkijt olvasnék; olyannyira, hogy még az alaphelyzetek is gyakran megegyeztek.


De nem Dosztojevszkijről, nem a leningrádiak irodalmi műveltségéről van szó, bár ez sok esetben megnyilatkozik, nagyon sokban. Ám az emberi korlátok és határok ugyanazon ismerete, az ember megértése, bukásaival és szárnyalásaival együtt, megtalálható a legegyszerűbb falusi asszonyoknál, néha még az írástudatlanoknál is. Ez olyan ismeret, amelynek az ember egyáltalán nem örül: túlságosan is drága árat fizetett érte, igen keserű emlék fűzi hozzá. Ez a mindenttudás Dosztojevszkijt is kínozta, gyötörte — jóllehet neki, mint írónak, szüksége volt rá...


De az ember már nem feledheti, amit megtudott. El kell gondolkodnia olyan kérdéseken, amelyek látszólag csupán a „nagyokra" vannak méretezve — az örökkön-örök kérdéseken. Ha nem szavakban, érzéseiben oldja meg őket. Néha azonban közvetlenül is, erre való jogának, megszenvedett jogának tudatában. Túlságosan sok embernek kellett ezeket a kérdéseket a gyakorlatban megoldania. És megoldották. Megismerve önmagukat, a többieket — az embert olyan körülmények között, ahol mindent végigszenvedtek, minden próbára tevődött. Az egyes ember önmagáról alkotott korábbi elképzelései is.


Íme, egy tizenhat éves iskolásfiú feljegyzései megdöbbentő naplójában: „Csak elkezdhessem! Holnap, ha minden úgy lesz, mint ma reggel, akkor az összes mézes süteményt haza kellene vinnem, de hát nem bírom ki és legalább egy negyed süteményt meg fogok enni. Lám, ebben mutatkozik meg az önzésem. Mégis megpróbálom mindet hazavinni. Mindet! Mindet! Mindet!!! Mindet!!! Nem baj, ha ez akár az éhhalálba taszít, a felfúvódás, a vízkór felé, de meglesz az értelme, hogy becsületesen jártam el, hogy van akaratom. Holnap meg kell mutatnom magamnak ezt az akaratot. Egy darabot se elvenni abból, amit megveszek! Egy darabkát se!" — Ez az iskolásfiú nem csupán túlélni akar, élőként kikerülni a blokádból, hanem emberként megmaradni — nos, erről gondolkodik a legyengüléstől haldokló (és rövid időn belül meghaló) tizenhat éves leningrádi fiú!


Íme, egy mindennapi helyzet, egy megszokott erkölcsi szituáció, amelyet sokan átéltek, önmagukon „próbáltak ki" — igen sokan a blokádlakók közül. Valaki elvesztette vagy ellopták tőle az élelmiszerjegyeket. Őmaga és családja halálra voltak ítélve. Mi nem véletlenül adtuk az egyik fejezetnek azt a mondatot címül, amelyet egy blokádot túlélt asszonytól hallottunk: „Mindenkinek megvolt a maga megmentője." Szinte minden túlélő beszélt nekünk azokról, akik megmentették. Azokról, akik gyakran önmaguktól, családjuktól vonták meg az utolsó morzsákat. Z. Osztrovszkaja leírja, hogyan hozott nekik — mert elvesztették élelmiszerjegyeiket — egy szomszédnőjük egy pohárnyi felbecsülhetetlen értékű rizst, amelyet a tengerészektől kapott, akik utolsó készletükkel segítették elesett bajtársuk népes, éhező családját. Lám, így épültek ki az életmentő, kölcsönös emberi segítségnyújtás láthatatlan láncszemei...
Ezért őrizték meg tömegesen a hasonlókat átélt blokádlakók mélységes hitüket az emberben, az emberségben.

Emlékeznek azonban az összes körülményre. Ezért ritka az olyan, aki ne sajnálattal, hanem megvetéssel szólna azokról, akik erkölcsi vereséget szenvedtek. Még azokról is, akik az üzletben kikapták kezéből a kenyeret. Túlságosan kegyetlenek voltak az éhezés kínjai, s nem mindenkinek volt ereje ahhoz, hogy kibírja őket. Különösen elnézőek az asszonyok, és kiváltképp a lakosság férfi tagjaival szemben, hiszen elsősorban ők pusztultak el.


S amennyiben a leküzdhetetlen körülmények fölé nő az ember — annál nagyobb az érdeme.


Íme még egyszer ez a helyzet — az elvesztett élelmiszerjegyekkel. Az írónő, Olga Bergholz már második napja figyelte a családját önkéntelenül megölő férfit — a rádió egyik munkatársát, aki elvesztette a jegyeket. Az írónő már nem bírta tovább, és odaadta neki a sajátjait, jóllehet ő maga már disztrófiában szenvedett. Vagyis egy ember fogta magát, és odaadta egy másik embernek az életét. Olga Bergholz ismerve a kegyetlen valóságot, nem számított arra, ami azután történt: a többi munkatárs segítette, hogy ki tudjon tartani a hónap végéig. És megsegítették.


S ez szintén a blokád igazsága. Nem vesz el semmit a többitől, de mindennek valami más csengést ad — emelkedetten tragikusát...


Mindezt nem azért mondom el, hogy meghassak bárkit is. Továbbra is a műfajról, a történelmi esemény színhelyéről készült riport-visszaemlékezésről, ennek lehetőségeiről, az ehhez hasonló emlékezésekben megnyilatkozó „lélek dialektikájáról", a népi emlékezet erkölcsi és filozófiai erőforrásairól beszélünk. S az elbeszélők jelleméről, azokról a jellemekről, amelyek az elbeszélésekből lépnek elénk.


Ha röviden jellemezni kellene a történelmi esemény színhelyéről készült riport-visszaemlékezés meghatározó elvét — íme, ez lenne az.


Mindez sok évvel ezelőtt történt, nem rólad, önmagukról beszélnek az emberek, ez velük, nem veled történt meg, régen, nagyon régen megesett már, te tehát nyugodt maradhatsz, semmiféle különleges témával, fogásokkal, művészkedéssel nem akarnak téged belesodorni idegen sorsokba és élményekbe, senki sem erőszakolja meg az érzéseidet, nyugodt maradhatsz, ez nem veled történik, ez velük esett meg, réges-régen. . .


Nem tudsz, nem akarsz nyugodt maradni, gyűlölöd ezt a szót: „nyugodt?" Ez már a te dolgod. Ahogy akarod...
A mai, komoly olvasó nem tűri a szerzői erőszaktételt. Nem kell őt sehova se vonszolni, sem ravasz témákkal, sem csábító művészkedéssel. Hadd jöjjön el hozzá maga az igazság, az egyszerű és keresetlen igazság.


A mi népünk különlegesen fogja fel az igazságot. Tulajdonképpen minden nép az igazsággal gyógyítja a történelem okozta sebek fájdalmát.


Az igazság ilyen felfogásával a nép láthatatlanul hatást gyakorol az egész irodalomra, s ebben az értelemben — társszerzője minden jelentősnek, valóban igaznak, ami volt, van és lesz az irodalomban.


A régimódi bölcsességre: „Aki egyszer hazudik, annak ugyan ki hisz?" — a dokumentaristának különösen élesen kell emlékeznie. A regényíró az egyik fejezetben akár véthet is a művészi igazság ellen, de ha a következőkben lenyűgöz igazságával, csaknem megbocsátjuk neki az előzőket: nos, amott nem volt elég ereje, most bezzeg!. .. A hazudó és leleplezett dokumentarista viszont az olvasó szemében majdnem hamis tanú. Próbálgathatod már igazolni magad!
Ezért olyan nehéz dokumentaristának lenni.


És ezért oly megtisztelő bármely művész számára, ha dokumentaristának tartják.


LŐRINCZ ANITA fordítása


Néhány szó Alesz Adamovicsról:


Sz. Konjuha, 1927; mh. 1994; belorusz író. Tanulmányait Minszkben folytattam a filológiai tudományok doktora. Ő volt a moszkvai filmművészeti intézet igazgatója és ő írta a Jöjj és láss című nagysikerű film forgatókönyvét is. Főbb művei magyarul: Hatinyi harangok (1978), Égő falvak (J. Brillel és V. Kolesznyikkal közösen, 1979), Büntetőosztagosok (1983), A blokád könyve (Danyiil Granyinnal közösen, 1985)


Néhány szó Danyiil Granyinról:


Sz. 1919-ben, oroszországi német családban. Iskoláit németül végezte,  műszaki szakemberként indult, szülővárosában, Leningrádban végzett a műszaki egyetem eletromechanikai karán. A háborúban egy harckocsizó alakulatnak volt a parancsnoka. A leningrádi Kirov művekben kezdett dolgozni.  Első szárnypróbálgatásaival már a háború előtt jelentkezett, s 1949 óta jelennek meg rendszeresen művei. Négy évtizedes írói pályája gazdag: négy regényt, tucatnyi kisregényt, mesét, esszét írt. Regényének hősei többnyire a tudományos élet alakjai, életüket, konfliktusaikat használja fel gondolatainak tolmácsolására. Granyin a műszaki tudományok kandidátusa címet is elnyerte. Irodalmi munkásságáért és közéleti tevékenységéért 1989-ben a Szocialista Munka Hőse címmel tüntették ki. Legjobb munkái magyar nyelven is megjelentek: Kutatók (1956), A blokád könyve (1985, Alesz Adamoviccsal együtt), A bölény (1988), A vihar elébe (1988).


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/5. sz., 126-129. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése