Tegnap olvastam a Pravdában, hogy az Omszk környéki híres fenyvesben működik a csernolucsjei szívszanatórium. Itt az alkalom, hogy végre-valahára szóljak Jevlampij Minyinről, aki maga is erről a vidékről származott, és még fél évszázaddal ezelőtt példájával bizonyította, hogy a csernolucsjei fenyvesek levegője nemcsak a tüdő és a szív, de a lélek és értelem orvossága is, ha ugyan különválaszthatjuk a kettőt. Képzeletem élénken vetíti elém az erdőség varázsát. Hisz majdnem Csernolucsje, Jevlampij szülőfaluja mellett fekszik Krasznojarka, ahol egy házikóban ott őrzik a rőt hajú, robusztus termetű, tősgyökeres szibériai könyves-embernek, Nyikolaj Csernakovnak, az omszki Szibkrajizdat egykori vezetőjének értékes könyvgyűjteményét. Ugyanez a tájék volt, hallomásból tudom, Georgij Vjatkinnak, a Hlaminszkon túli kozák költőnek is a szülőföldje. így igazán nem meglepő, hogy ezekből az északi erdőségekből jött Jevlampij Minyin is, a művelt könyves, író és költő.
Falusi gyerek volt. Az elemiben elért kitűnő eredményei alapján felvették az omszki tanítóképzőbe. De a világháború nem tanítót, hanem zászlóst faragott Jevlampijból. Harcolt, aztán ki tudja miért - sohasem kérdeztem tőle - öngyilkosságot kísérelt meg, de életben maradt, és mohó vágy ébredt benne az alkotásra. Egyszóval, amikor megismerkedtem vele az omszki íróközösségben, egy gyár, ha jól tudom, az élesztőgyár igazgatója volt, és egyben költő, ezért irodalmi pártfogói, Zazubrin és Bászov segítségével átment a Szibkrajizdatba dolgozni, a könyvkereskedés igazgatója lett, hogy szabad idejében termelési regényt írhasson.
Erről a regényről, Szibériában az első helyi anyagon íródott termelési regények egyikéről nemrégiben, a Szibirszkije ognyi ötvenéves évfordulójával kapcsolatban megjelent néhány említés a sajtóban. A jövendő irodalomtörténészek bizonyára nemegyszer kezükbe veszik még Jevlampij Minyin szóban forgó munkáját, ezt a konok, állhatatos munkát, amelyet - mostanában divatos kifejezéssel élve - második műszakjában, azaz főleg éjszakánként írt, amikor újra az élesztőgyár igazgatója lett, azonosult regénye hősével, vagy inkább szétosztotta magát szereplői közt. Az övéhez hasonló kis gyárak munkássága rendszerint a parasztság köréből toborzódott, ahonnan ő maga is származott. Emlékszem, Jevlampij Andrejevics, aki majd kétszer idősebb volt nálunk, ifjonc költőknél és művészeknél, nem sokat időzött a kor bonyolult témáinál, jóllehet éltek még az éhség és összeomlás nyomai, nem beszélt a hétköznapi nyomorúság, az iszákosság, rossz gazdálkodás, százféle betegség témáiról sem. Egyszóval, nem fecsegett minderről. Jevlampij, a régi „lét" elmélyült átalakítója, írt. Konok állhatatossággal és becsülettel írta ezt a munkáséletből vett regényt, prózája bennem, a korán újságíróvá lett kamaszban természetes tiszteletet ébresztett, noha — ó, a fiatalság hebehurgyasága! — lírája sokkal közelebb állt hozzám.
Ilyesfajta verseiért rajongtam: „Vak vihar tombol most szerte, ledönti a fáradt utast, falvak fáklyái vonják fénybe az országutat". De legtöbbre tartottam ezt az egyetlen sort: „Elnézlek, asszonyok, ti fehér fajdcsapat!"
Így írt egy versében, pontosabban annak zárósorában Jevlampij Minyin, s ez a sor lelkesedésre és örömteli izgalomra hangolt.
Nem, korántsem volt nőgyűlölő, boldog házasságban élt feleségével, egy barna, bájos tanárnővel, két gyermekük volt, egy fiú meg egy lányka, és gondolom, hogy jólelkű felesége nem neheztelt rá a nők ironikus megítéléséért... A feleségét nem faggattam, de tőle egyenesen megkérdeztem: az asszonyok csakugyan mindennél inkább fehér fajdcsapatra emlékeztetik? Vajon nem csupán Anna Ahmatova bosszantására, a Fehér madárcsapat című versére írta ezt a sort ő, a nyakas paraszt, és egyáltalán, vajon nem póz-e ez nála? Emlékszem, elmosolyodott de semmit sem felelt, és hallgatásában kérdést sejtettem: ugyan mit értesz te az asszonyokhoz? De ez a kérdés kimondatlan maradt, mert Jevlampij mit sem törődve az évtizedes korkülönbséggel, becsülte bennem, az ifjoncban, a költőt.
A költő- és írónőket, és egyáltalán az értelmiség női képviselőit, mintegy saját tézisének megerősítéseként — a nők és a fehér fajdok hasonlatosságáról — legjobb esetben is gúnyosan kezelte. Találgattam - talán terhére voltak, nyaggatták, mint a könyvek birodalmának urát és elosztóját: „Jevlampij Andrejevics, ha nincs meg, rendelje meg a központból!"; vagy a gyűléseken: „Jevlampij Andrejevics, mit tart ön a triolettjeimről?" - „Semmit se, bocsásson meg, elgondolkoztam amíg olvasott, nem hallottam!" — „Á, értem! Nos, akkor olvassa fel a saját verseit!" — „Ó, én jórészt prózát írok!" — „Hát akkor jöjjön el vendégségbe és olvassa fel!" - „Köszönöm, de nem érek rá, termelési regényt írok!" - felelte a szibériai vadonok szülötte, ez a látomásos költő, aki előtt nőarcú fehér fajdok bontakoztak ki Omszk kavargó hóförgetegei-ből.
Nem járt vendégségbe, különösen az irodalmi szalonokat kerülte, a szalonok háziasszonyai pedig ahol tudták, megbosszulták távolmaradását. Egyesek azt terjesztették, hogy a feleségétől tart, ő nem engedi. Mások meg, hogy szó sincs a feleségéről, hanem parasztos Jevlampij nevét szegyeli, amely a „lámpá"-ból, no meg a falusi pap szeszélyéből született, jóllehet nincs miért szégyenkeznie Jevlampijnak, mert keresztneve kellemetlen hangzását elnyomja a jó hangzású családnév: Minyin! - Persze, Minyin és Pozsarszkij! - De Jevlampij Minyin nem törődött a szóbeszéddel, ahogy nem adott a hízelgésre sem.
Csak egy fiatal írónőnek, egy okos, udvarias, kitartó és csinos lánynak, aki ügyesen használta fel szépségét és kifinomult pszichológiai érzékét, sikerült lebírnia Minyin makacsságát. „Rendben van, köszönöm, elmegyek!" - mondta meghajolva, mozdulatában semmi sem emlékeztetett a tanítóra, se a tanítóképzősre, annál inkább a tisztre, aki részt vett a világháborúban mindaddig, amíg golyót nem engedett mellébe, amely nem fúródott a szívébe, de megsértette a tüdejét, emiatt is tartották nyilván a tüdőgondozóban.
Gyanakodtam, hogy rászed bennünket, hogy aztán magamagát is kigúnyolja: lám, úgymond, várták a nevezetes vendéget, az meg berezelt! A meghívás valamilyen ünnepre szólt, forradalmi, egyházi, vagy ahogy már akkor is nevezték, népi ünnepre, talán farsangra, de nem biztos, mert nem emlékszem, hogy a jellegzetes farsangi élesztős palacsintával kínáltak volna. Csak arra emlékszem, ajánlkoztam, hogy beszólok érte, hogy együtt induljunk a vendégségbe, de - legalábbis nekem így tűnt - felháborodva utasította el ajánlatomat: „Szó sem lehet róla! Magam megyek, csak figyelmeztesd őket, kérlek, hogy késem, talán egy órát is."
Ott már, ha nem is türelmetlenül, de felcsigázott kíváncsisággal várták, nem annyira a fiatal írónő, mint inkább az apja, egy köztiszteletben álló mérnök: végtére is az ifjoncok és csitrik között legalább lesz egy érett férfi, egy termelési regény szerzője. Termelési regény minden bizonnyal először születik ebben a városban helyi anyag felhasználásával.
Amikor az előszobában végre megszólalt az elektromos csengő vagy — lehet, hogy tévedek —, inkább a kis harang, vagy egyszerűen csak kopogás hallatszott a főajtón, az írónő húgocskái — egész kis madárcsapat — hanyatt-homlok rohantak üdvözölni a vendéget, a teázó-asztal vendégein pedig feszült hallgatás lett úrrá.
Az előszobából beszűrődő élénk zsivaj hirtelen elnémult, aztán megdöbbent, fojtott suttogás váltotta fel, éreztük, hogy valami előre nem látott, zavarba ejtő esemény parancsol csendet odakint.
Az ebédlő küszöbén megjelent Jevlampij Andrejevics, simára borotvált arccal, oldalt választott hajjal, szorosra húzott övvel, mellette pedig, vagyis inkább előtte, egy egyenesre nyírott szakállú, rövid zakója alól kivillanó kartoninget és halinacsizmát viselő ember.
— Engedjék meg, hogy bemutassam a nagybátyám — mondta Jevlampij szenvtelen nyugalommal.
— Nagyon örvendünk! — felelt a házigazda, felemelkedve az asztaltól. — Fáradjanak be! Tessék! Parancsoljanak az asztalhoz!
— Nagybátyám, elvek jámbor őre, csernolucsjei muzsik, földművelő — szólt Jevlampij a legudvariasabb mosollyal.
— Nagyon örülök, érezze magát otthon! — ismételte a fiatal írónő apja, és Jevlampij nagybátyjához fordult: — Mondja, milyen lesz az idei gabonatermés?
Nem emlékszem, mit felelt Jevlampij nagybátyja, aki az arcára erőszakolt mosoly ellenére roppant dühösen méregette unokaöccsét. Minden arról árulkodott, hogy a nagybácsit ravaszsággal csalta ide az unokaöcs, és az öreg maga is látja, milyen váratlanul hat megjelenése ebben a számára merőben szokatlan társaságban, ebben a lakásban, amelynek falai, mennyezete, minden zuga irodalmi műveltséget lehel. Valószínű, hogy mindez csupán fantáziám szüleménye, mert akkor, határozott mozdulatából ítélve, ahogy fenékig ürítette a csészét és szájával lefelé fordította a csészealjra, így jelezve, hogy befejezte a teázást, nyilvánvaló volt, hogy ez a tiszteletre méltó és kétségkívül okos parasztember csak egyet akar — mihamarább véget vetni a kényszerű vendégeskedésnek.
Jevlampij pedig, mintha mi sem történt volna, elmélyülten beszélgetett a házigazdával, a tiszteletre méltó mérnökkel, aki enyhe iróniával, de készségesen adta meg Jevlampijnak a szükséges technikai felvilágosításokat (bizonyára a termelési regényhez kellettek, de lehet, hogy valójában nem is igen volt szüksége rájuk), sőt még valami vázlatot is felrajzolt.
Egészen belemelegedtek, míg a lánykák annyi buzgalommal és kedvességgel itatták a nagybácsit dzsemmel édesített teával, hogy az öreg nem győzte ismételni: „alázatosan köszönöm" és más effélét...
— Miért csináltad ezt? — kérdeztem másnap Jevlampijt.
— Egyszerűen meg akartam mutatni a nagybátyámnak, hogy s mint élnek a derék városiak, nekik pedig, hogy milyen is a falusi ember — felelte Jevlampij töprengve. — A város és a falu összefogásáért! Mert hogyan értelmezik néha ezt az összefogást? Láttad a cikket a helyi sajtóban: holmi nagyokos, név szerint Gorbunok, valami vésnök, új betűtípust eszelt ki, sarló és kalapácsból cirkalmazott betűk szláv betűkötéssel, hogy végül ki sem lehet olvasni a szöveget!
— Ebben természetesen igazad van! — mondtam. — Jogodban áll megmutatni falusi nagybátyádat szláv cikornyák nélkül, a maga valóságában, az új helyesírás szerint! De azt mondom, hatásosabban is meg lehetett volna rendezni az egészet.
— Például?
— Nos, jöhettetek volna lovon, a szerszám felszalagozva, csöngettyűk a hámon, ostornyéllel kopogtatjátok meg az ablakot... „Ej, ti, fehér fajdok, megérkezett a nagybátyám Csernolucsjéból, készüljetek, meglovagoltat a jó pejlován!"
- A lován, azt mondtad? - kérdezte vissza Jevlampij -, arra talán nem is gondolsz, hogy nincs lova? Értesz? Ezt csak mi tesszük, te meg én, hogy felpattanunk a pegazusra és vágtatunk, ha éppen kedvünk szottyan!
Így mondta, parasztosan, de a hajszálbiztos folklorista határozottságával, hangsúlyosabban is ejtette a "kedvünk szottyan"-t, és zordan mosolygott.
Így mosolyog egészen mostanáig a Szibir című folyóirat 1925. évi 7- 8-as számában, Jevlampij Minyin filozófus és író, aki cselekedeteibe nem kevés paradoxont vegyített. Még halálakor is, amely jóval később következett be, mint az orvosok jósolták, kiderült, hogy életét az öngyilkos golyó hosszabbította meg, mert a heg feltartóztatta a tüdőbajt, ennek köszönhette életét. De végül Jevlampij Andrejevics tüdővészben halt meg, nem várta meg a jobb időket, amikor szülővárosában, Csernolucsjéban szív- és tüdőszanatórium működik, Omszkban pedig Jesszentuki -17 típusú ásványvíz-forrás buzog, bár Jevlampij Minyin, a parasztfiú, tiszt, író és költő mindig is többre becsülte az erős, igazi orosz italokat.
A volt zászlós
Ha úgy adódik, hogy a Kropotkin és az egykori Gagarin utcák közti csendes kis mellékutcába vetődöm, eszembe jut Bozs. Bozzsal, vagyis Borisz Zserebcovijjal még Szibériában ismerkedtem meg, nem is tudom, mikor. Úgy a húszas évek táján. Borisz a Bozs álnév mögé rejtőzött, főként, mert akkoriban az újságírók között nagy divatja volt az ilyen rövid, kutyanév-szerű álneveknek, de lehet, hogy más oka is volt, egy kicsit szégyellte jó keresztény hangzású nevét, amelyet — ahogy ő vélte — beszennyezett az első világháborúban kapott zászlósi ranggal. Ha ez igaz, úgy szégyenkezése merőben oktalan volt, hisz Boriszban valamennyien a rátermett színikritikust, nem pedig a zászlóssá lett irkutszki diákot láttuk. Valamiféle, ha nem is komorság, de kishitűség mindig gyötörte Bozst. A novoszibirszki helyi laptól, a Szovjetszkaja Szibirtől átvándorolt az omszki kerületi Rabocsij Putyhoz, ahol, saját kifejezésével élve, „irkált-firkált valamicskét", esténként pedig albérleti szobácskájában heverészett, a Vojszkovaja utcai, porban fuldokló bodzák övezte kis házban. Ha Omszkban voltam, esténként nemegyszer bekukkantottam Bozshoz. Többnyire egyedül élt, de néha nála találtam a feleségét, egy csendes asszonyt, ahogy emlékszem, egy hajdani kiadó lányát. Bozs, mint már említettem, fölöttébb neurotikus alkat volt, külön lakott feleségétől. Mindenesetre a felesége csendes, tapintatos, gondos asszonyként maradt meg az emlékezetemben. Szelíden mosolygott vitáinkon. Bozs rendszerint csepülte az írásaimat, mindent hiábavalónak tartott, mivel napjainkban szinte lehetetlen kivívni az elismerést, én pedig dekadensnek szidtam, korholtam, hogy nem hisz sem a más erejében, sem a magáéban.
Mindazonáltal békésen éldegéltünk. Sőt Bozs arról ábrándozott, hogy hozzám adja az unokanővérét.
A harmincas években Bozs, mintha csak megszimatolt volna valamit, a hosszú orrával, otthagyott mindent, és gyorsan Moszkvába jött, hogy színháztudománnyal foglalkozzon, és tanulmányt írjon a régi szibériai színházról. Így kötött ki a csendes mellékutcácskában. Nem tudom, kikkel került kapcsolatba Bozs tevékenysége során. Csak azt tudom, hogy kis mellékutcai kuckójának háziasszonya sajnálta, de szidta is csélcsap, a mindennapos ügyekben gyámoltalan lakóját. De Bozs semmi reményt sem nyújtott a javulásra, eltengődött valahogy, és naphosszat a hajdani századok szibériai színházáról szóló munkája fölött görnyedt. Hogy mit írt tulajdonképpen, az a szibériai művészettörténészek dolga, én csak azt mesélem el, hogyan végződött a dolog.
Ez alkalommal nem üres tarsollyal állítottam be Moszkvába. Már sikerült kinyomtatnom a Szibirszkije Ognyiban az Uvenykajról írt poémámat, és kéziratban volt még néhány más poémám. Jó egynéhány vers összegyűlt. Csak szállás nem akadt. Nem maradt más, mint barátoknál és ismerősöknél tölteni egy-egy éjszakát. Soron következő áldozatnak Bozst szemeltem ki. Ablakában még világos volt.
— Á — mondta Bozs, ajtót nyitva. — Élsz még, cimbora? No, bújj be gyorsan, vendégeim vannak.
— Várj - mondtam -, előbb egyezkedjünk. Ma még van hol éjszakáznom, de holnap jöhetnék hozzád?
— Akár ma is.
— Nem, mára már megbeszéltem, várnak, de holnap eljöhetek?
— Jó, jó — felelte. — De gyere be, vendégeim vannak. — Betuszkolt a szobácskába. Ketten ültek az asztalnál.
— Költő! — harsogta Bozs rám mutatva. — Felolvassa nekünk a verseit.
— Kérlek! — mondtam. — Egy poémát olvasok.
— Poémát? — harsogott Bozs.
— Igen, poémát. Uvenykajról.
Tüstént belefogtam. Mindkét vendég szótlanul hallgatott, ahogy nekem tűnt, szerfölött figyelmesen. Sőt, úgy vettem észre, egyiküket egészen megbabonáztam, kikerekedett szemmel, mereven bámult rám. De egyszer csak megingott, és a székről a padlóra zuhant.
— Kész! — kiáltott fel Bozs. — Ledöntötte az unalom. Hát lehet ilyen hosszút olvasni? Hosszú, unalmas, se teteje, se veleje.
— Dehogy az unalom döntötte le, egyszerűen részeg! — feleltem. — No, jól van, megyek. Akkor a holnapi viszontlátásra.
— Tessék, csak parancsolj — mondta Bozs. — Holnap el is cseveghetünk, elmagyarázok neked mindent, még azt is, hogyan kell írni!
Távozóban egyre töprengtem, hátha mégis igaza van. Gondolatokba mélyedve érkeztem ismerőseimhez, megéjszakáztam náluk, és ugyanúgy elmerülten vettem búcsút tőlük reggel, és még mindig ebbe a töprengésbe merülten bolyongtam másnap a városban, apró-cseprő ügyeimet intézve. Szürkületkor újra elbaktattam a csendes utcácskába. Bozs ablaka sötét volt. Még nem ért haza, gondoltam, és csavarogtam egyet a sétányokon. Visszatértem, de újra sötétség fogadott. Újra kimentem a Kropotkin metróállomáshoz, és az órára pillantva láttam, hogy már éjfél van. Eltökélten visszatértem a mellékutcába. Még mielőtt konstatáltam volna, hogy Bozs ablaka még mindig sötét, akárcsak háziasszonyáé, éreztem, ahogy valami feketeség surran el a lábam mellett.
Fekete macska.
Kopogtam az ablakon, csöngettem az ajtón. Semmi válasz. Megértettem: Bozs nincs itthon, a fekete macska nem ok nélkül szaladt el mellettem.
Mit csináljak? Felhagytam a kopogással, csengetéssel, igyekeztem mentől hamarább tágulni innét. Hová menjek? Későre jár.
Nyakamba vettem az állomásokat. Pénzem volt. Felülök az első vonatra, elutazom bárhová, csakhogy utazzam reggelig, aztán a másik vonattal vissza, gondoltam, és beléptem az Október pályaudvarra, utat engedve az üres vödrökkel kifelé igyekvő takarítónőnek.
A részleteket már elfelejtettem, csak egyre emlékszem: a menetrend-táblán láttam, hogy tíz perc múlva indul a leningrádi vonat, de odalépve a megfelelő kasszához, megtudtam, hogy a jegyek már elkeltek. - Nincs jegy! - mondta a pénztárosnő, és becsapta az ablakot.
Rosszkedvűen baktattam kifelé. De az ajtóban megint beleütköztem a most már teli vizesvödreivel visszatérő takarítónőbe. Eszembe jutott a szólásmondás: üres vödör balszerencse, teli vödör jó szerencse.
Elengedve magam mellett a takarítónőt, visszatértem a pénztárhoz. És csodák csodája!
A pénztár ablaka kinyílott, és a pénztárosnő gyenge hangja kiszólt:
- Még van egy helyjegy a leningrádi vonatra.
Néhány perc múlva már a felső polcon feküdtem, és rövidesen álomba merültem.
Kalinyin előtt ébredtem fel. Kiszállok, döntöttem el, megnézem a várost, a múzeumot, aztán meglátjuk, mi lesz.
Alighogy leszálltam, talán a hangosbeszélő mondta be, talán máshogy tudtam meg, mindenesetre azon nyomban értesültem róla, hogy jegyek válthatók Moszkva felé. Körülbelül tíz perc múlva már a reggeli tájak szépségébe merülve robogtam visszafelé.
Este mégis rászántam magam, hogy elnézzek a csendes kis utcába. Még latolgattam: felmenjek, ne menjek? De a sarok mögül, a gyógyszertárnál hirtelen előbukkant Bozs.
- Te gazfickó - mondtam - nem szégyelled magad? Miattad jártam meg Kalinyint!
- Hülye - válaszolta. - Hát nem jöttél rá, hogy részeg vagyok? Otthon voltam. Erélyesen kellett volna zörgetned. A háziasszonyom vendégségbe ment.
- Akkor felelj: miért nem tetszett neked az én poémám? Írhatok bármit, te mindig ócsárolsz, te dekadens! - mondtam.
- Miért gondolod, hogy nem tetszik a poémád? Csak az nem tetszik, hogy hosszú. Hát lehet mostanság így írni? Egy poémának nem volna szabad tizenkét sornál hosszabbnak lennie!
Valami igazsága csakugyan volt. De nem tudtunk dűlőre jutni ebben a kérdésben, mert más témára tértünk át.
Aztán vagy három évig nem akadtam össze Bozzsal. A Nagy Honvédő Háború elején a volt zászlós az elsők között állt be a népfelkelők csapatába, és Moszkva védelmében hősi halált halt.
PÁSZTORI JUSZTINA fordításai
Néhány szó Leonyid Martinovról:
Sz. 1905, Omszk-mh. 1980, Moszkva. A szibériai költészet termékeny alakja. Értelmiségi középcsaládból származott, földrajz és geológiai tanulmányokat folytat. Érdekli a szibériai folklór. A forradalom miatt megszakadnak tanulmányai. Később a formabontó költészetei irányzatokat követi. 1932-ben ellenforradalmi propaganda vádjával letartóztatják s Vologdában él száműzetésben 1935-ig. Költészete valójában a második világháború, illetve Sztálin halála után bontakozik ki a maga teljességében. Jelentős műfordító, a magyar költészet jó ismerője, Petőfi és Ady elismert fordítója. Mellszobra ott áll a kiskőrösi Petőfi múzeum műfordítói szoborkertjében. Életének utolsó szakaszában önéletrajzi fogantatású novellái jelentősek. Önkezével vetett véget életének.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/7. sz., 150-155. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése