2011. július 15., péntek

Andrej Voznyeszenszkij versei (+ interjú a költővel)

A Kercs-félszigeti kőbánya balladája


A zongorát a bánya-mélybe 
vonszolták, hogy majd tűzifát 
hasogatnak végül belőle. 
Ott hevert, s a fejszére várt.


Lábatlan, nagy, fekete láda, 
zsongott soká. Hasmánt feküdt. 
Az ősgyík hevert így, zihálva, 
az ősember-barlang előtt.


Hét vörös ujj, dagadtan égett, — 
bal kezén csak két ujja volt -
A volt klubvezető letérdelt, 
s a billentyűk fölé hajolt.


Aztán a hét ujj belevágott! 
Futtatta fagycsikart kezét. 
Hét ujjbegye gőzölve hámlott, 
minthogyha krumpli főne szét.


Szépség, istenség égbetörve 
repült, mint villó nyári láng. 
Hazug volt minden, mi előtte 
zengett azon a zongorán.


Csillár, oszlopsor tükörképe... 
A húr énbennem zeng-zuhog.
Én fekszem a kőbánya-mélyben, 
és mint az, óriás vagyok.


Tükrözök kormot, szűkös ételt, 
embert, tüzet, s már soha mást. 
Úgy várom, mint a zárótételt, 
az utolsó fejszecsapást.


Bízván bízom mégis jövőmben, 
tudom, hogy sorsom mennyit ér. 
A legszebb zene lesz belőlem: 
láng leszek nektek és kenyér.




Régi fotográfia


Nihilista lány, ük-ük-unokahúgom! 
Tornác előtt zsandár holló paripája! 
Rebbent egyet,mint vízen fehér liliom, 
gimnazistazubbonyodfehér gallérkája.


Féltem én a ringó liliomok sorsát, 
tömött hajad érett kalász-fonatát. 
Revolúcióra nem kész Oroszország! 
Szemed nyisd ki hát!


„Én kész vagyok, az a fő! — mondod. — S ha megint 
eljövök, száz év múltán, tudom: 
lefejezett diáklányok
fehér nyakaként 
ring a liliomok kelyhe a tavon."




Ne felejtsd el!
(Vers, gyerekeknek)


Egy ember jó réggel 
alsónadrágot vett fel, 
rajta ing már, fehér farmer, 
felöltözködik az ember, 
belebújik zakójába, jelvényt tűz a hajtókára: 
MHK-jelvényt. Nahát, 
most már jöhet a kabát.


Egy autót vett fölébe 
leporolva, kikefélve, 
arra fölvett egy garázst még, 
(szűk, de ez is — kész ajándék!) 
rá az udvarunkat vette, 
kerítésünkkel övezve, 
fölé lakónegyedünket, 
arra a kerületünket, 
mint lovagnak, derekára 
fűzve országunk határa, 
aztán még, kicsit kínlódva, 
belebújt a földgolyóba, 
majd a kozmoszba, és gonddal 
begombolta csillagokkal, 
a Tejút a sál nyakán, 
rajta még ez-az talán...


Ott az ember, körülnézve, 
épp a Fiastyúk alatt 
kapott észbe: 
az órája lenn maradt!


Árván ott ketyeg szegény 
lenn, az apró földtekén.


Magáról akkor lehántott 
kozmoszt, óceánt, világot, 
majd a kabátot is végül. 
Hisz ő senki — Idő nélkül!


Egy-alsóban álldogál, 
órájára nézdegél, 
néz az utcára, téblábol, 
s lekiált a balkonjáról: 
„Aki gatyát ránt felkelve, 
az óráját se feledje!"




Michelangelo imádsága


Fa voltam, kezed ültetett.
Miért adtál a csőcseléknek?
Mit tettem ellened? Mi volt a vétek?
Az, amit nem tettem neked?




Fekete rózsák


Éljen a séta fél kettőkor éjjel,
a dűlőút a hold sugárjelével,
s a fagytól szikkadt, ősz tehénlepények,
fekete rózsái az útközépnek!




Románc


Jegyezd meg ezt a percet. A vadrózsát. Jegyezd meg.
Kiserked válladon a tüske-karcolás. 
Örök költőd vagyok, örök szerelmed. 
És — semmi más.


Jegyezd meg ezt a földet, amíg még ideláthatsz, 
ezer év elsuhan, még több — egy villanás. 
Beléd szúr az a tüske. Valahol felkiáltasz. 
És — semmi más.


RAB ZSUZSA fordításai
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)



Van az orosznak értelmisége


Van az orosznak értelmisége. 
Úgy vélték — nincs? Pedig van. 
S nem közönyös tömeg mégse, 
de országos önismeret itt.


Richterben és Averincevben 
e föld két orvosa él — 
mert értelmiségi jegyekben 
bennük becsület szava kél.


„Mi hazánkból kihalt már a vétek" -
utálom e talpnyalást. 
Megesnek hazámban is vétkek, 
de van száz próféta, lásd;


s nem fogja a rozsda se őket. 
Míg peterburgi cimpája dagad, 
Nyikolaj Alekszandrovics Kozirjev 
sebes értelmi pályán halad.


És kutyába veszi a zsebmetszőt. 
Eltörölni szállt ide le 
a termodinamika kettőt, 
s a hőhalált is vele.


Ha már a katedrára lépett, 
s borotvált arca ha ég, 
ő, gyöngye az értelmiségnek, 
az ég felé nyújtja kezét.


S csatázva örök butasággal, 
mert edzik a hősi tusák, 
honvédő irodalom szárnyal — 
honvédő háborúság.


Szolgálni e harcot miért ne 
lenne dicső, igazán! 
„Van az orosznak értelmisége! 
De van ám!"




Bocsáss meg


Száraz georgina szirma ha sír-rí —
vagy tán az álom tikkadt éjeken —
csak ezt a két suta szót súgja: „forgive me!"
Az ég tudja, miért mondják ezt nekem.


Egy belém írt sort, lám, már semmi sem írt ki, 
mint fotó-tár, megőrzi az emlékezet. 
Nem éltem külföldön. Mi ez a „forgive me"? 
Mért nem oroszul gyötrőd a szívemet?


Mint ha megjavuló korhelyként a lélek 
meghal, s levet minket, mint alsóneműt, 
vagy a gazda nyakát szorítja ebének, 
s bocsánatát kéri, ha földre terült...


De a szétzüllt évekért ki bűnhődik, ki? 
Hogy préda a test, garas-ára kacat? 
S én egyre ismétlem: „forgive me, forgive me" 
magamhoz fohászkodó sóhajomat.




És Tvardovszkij...


És Tvardovszkij Firenzében éjjel 
dalolt, mint Szmolenszk táján dal terem 
a túlparti bokrok sűrűjében 
természetesen,


s bezárt arcáról a máskor oly gőgös
fehér álca elsuhogott
a goblenek fölött, elidőzött
s akár egy könnycsepp, ragyogott;


s a portás-had ámulva bámul: 
ama dallamban valahol 
hattyúszárnyú Modigliani 
s rubljovi Madonna hajol;


nem érthették, hogy szörnyű képpel 
az absztrakt tükörből visszacikázva 
a Nagy Honvédő Háború szállt a 
békés éji tájra;


mint riadt madár, idetévedt, 
szeme szemüregekbe révedt, 
és mindannyiunk sejti már, 
hogy a legvégső dala száll.


És elnémult a tolmács-leányka, 
mintha a Volgán révészre várna. 
És fölizzó szeme olyan, 
mint a tűzvész Zsiguliban.


Miről dalolsz, katáng-Katóka, 
no mondd?
Szeretett Oroszországodra 
hazugság s háború ront.


Ó, háború hordta sorsok, 
végzetes asszonyiak, 
fölötted ki bíráskodhat, 
zsarátnok hamu alatt?


Nem épp könnyű téma de Santis,
ha veszni látszik hazád, 
és a gépből kiugró deszantos 
lány foggal oldja ki magát.


Féltékenyen semmirekellő 
férfiakra, ott lebeg 
feletted, mint hívó szó, 
első Nagy Honvédő Szerelmesed,


bocsásd meg, hogy egyre gyanakszom: 
De téged az ördög se ért,
 ha kacéran ringva a gangon 
egy hölgyike
lép,


villák körül sarka kocog, 
de a napszemüvegén, 
mint
kútban a víz,
ha lobog,
izzik a szeme feketén.




A násznagy


Zűrös lakodalmi lakomán, 
rázva szálló-kulcs-karikámat, 
kutatok egy dallam után. 
S egy szó tolul ajkamra: bánat.


Szomszéd, a te lelked zilált, 
fura mód dúlt és aggodalmas. 
Csuda boldog vagy, de kiszállt 
belőled egy sóhaj: siralmas.


Nyüzsögtél, komám, ne tovább! 
Ehetsz és ihatsz is ma bőven. 
Tegnap ismerted meg a párt, 
tanúként a házasságkötőben.


A menyasszony csupa szerelem, 
bőrét jázminillat becézi. 
Más menyasszonya, párja, igen, 
de te nem tudsz nélküle élni.


Ittál. Kimégy a hóba, hogy 
fejedből e téboly kiszálljon. 
Fölfelé kúsznak
ablakok 
fehér hágcsókon, föl-fölparázslón.


Fejed szédül. S ezalatt 
szívedben új fények derengenek, 
de nem lelsz hozzá szavakat. 
Csak egy szó tör föl: ez a kezdet.




Mit keresel, költő?


Mit keresel, költő, bolyongva? 
Bár a világot átszeled, 
az eredmény siralmas, hogyha 
még jó is az egyenleged.


Magánélet s hivatás — naprakészen. 
S a siker mindig rád ragyog. 
A konyhában rántottat süt ledéren 
tündöklő szép filmcsillagod.


De kilépve a köznapi létbe, 
mindent újra kell kezdened; 
s mi előtted névtelen volt, még te 
sem adhatsz mindennek nevet.




Obszervatórium


Csillagok s pásztorok között élünk idelenn 
a teleszkóp alatt, kerti viskó-lakók. 
Kopogtatás az üvegen : 
„Oltsatok ablakot — nem látni a csillagot."


Oltsatok ablakot — rőt rolón át a fény oly talmi, 
a két ragyogásból egyet válasszatok. 
Getszemáné vad-meggyei a kertben virítsanak ki, 
oltsatok ablakot.


Eloltjuk a fényt, megadtuk a császárnak a császárét. 
De ezer éven is — hisz rég esett e dolog — 
áthat a fény, amit mi eloltottunk már rég. 
Oltsatok csillagot — nem látni az ablakot.


GARAI GÁBOR fordításai




Tegnapi fény


Most még őket se bántja,
 hisz nem gondolnak rosszra, 
az el nem oltott lámpa 
a nap fényébe fonva.


Kéretlen tanú, vagy tán 
a rossz képmása volna — 
a bánatos villanyfény, 
a nap fényébe fonva?


Szívükön öröm s bánat 
nem épp ettől suhant át? 
Amikor elaludtak, 
s a villanyt égve hagyták.


Így vigasztalanabb még 
izzó vékonyka drótja, 
a bánatos villanyfény 
csak pislog este óta.


Téged valami zaklat — 
bár, mintha itt se volna 
a bánatos villanyfény, 
a nagy fehérbe fonva.




A kőrisfák szeretnek


A kőrisről menekszik 
a mag, hull libegőn — 
s mint hokibot,
lefekszik 
görbedten a kövön.


Mi hajtja, szabadultan 
hogy vesztébe alél? 
Épp visszavonhatatlan 
lépte a szenvedély.


Csali-vadkacsa — lesben! 
Lepke a láng fölött, 
tudom, hogy ez a vesztem, 
de mégis repülök!




Pasolini halálára


Hát kiterítik
s klórral locsolják
Pasolinit,
mint valaha Lorcát.


Ez az egy, ami szembeötlő 
módon máig is biztos: 
akit ölnek — a költő. 
Aki öl — a fasizmus.


De a vers kegyelme szabadban 
állítja fel őrhelyeit. 
S ha már a költőt sem ölik meg,
 nem lesz kit ölni nekik.




Mahambetet olvasva


Mahambetembe temetkezve 
belsőmből hallom Ázsiát. 
Itt benn kis antenna a rezge 
nyíl, mely a falba állt.


Mit jelent nekem ez az asszony? 
Romlást, amely boldogító? 
A nyíl alatt a rés riasztón bújik, 
mint rászegzett kígyó.


S mért, hogy minket, kiket rakéta 
és atom kora itt talált, 
az íjászok árnya kísért, a-
mely görbe élű, mint a bárd?


/Megj.: Mahambet Utyemisztov (1804-1846) kazah költő, 40 dala és poémája maradt fenn. Fő témája az elnyomók elleni harc. Versei afoirisztikusan is érzelemdúsak./




Táv-ima


Ne tűnj el innen ezer évre,
ne tűnj el egy-egy félórára se...
Visszatérsz úgyis ezer évre,
gyertyáddal
örökösen égve.


Ne tűnj el sose életemből,
első haragodban, s véletlenül se.
Eltűnhet bármi.
Csak Te ne tűnj el közülünk. Te
légy a kivétel mindenek közül.
Bennünk sosem
tűnik el a mi csillagóránk,
a repülőgép,
amelyen ketten együtt szállunk,
szállunk örökre,
csak szállva szállunk,
egy biztonsági övvel összekötve -
időn kívül —
itt szenderegsz, a vállaimra dőlve,
és mintha szikra szökne,
villan a tenyered. A tenyered, a ködbe...


Ne tűnj el
sose életemből.
Véletlenül vagy első haragodban.
Van lámpa ezrivel.
És mindegyikben gyertyák ezrei,
de énnekem csak a te gyertyád fénye kell.


Ne tűnj el bennünk, Tisztaság,
ne tűnj el akkor se, ha eltűnnünk nekünk kell.
Hiszen, ha én eltűnök is,
Neked nem engedem, hogy eltűnj.


Ne tűnj el.


SOMLYÓ GYÖRGY fordításai




Nosztalgia az eljövendő iránt
Anatolij Ivanuskin interjúja Andrej Voznyeszenszkijjel
(Részletek)


Szelíden hullott a decemberi hó. Kellemes reggeli csend honolt körös-körül, tűnődésre késztető. S itt, a peregyelkinói házban, a költőre pillantva, aki szótlanul, hangtalanul járkált föl s alá szobájában, nem volt nehéz megértenem, miért szakadt fel belőle egyszer a kiáltás: „csendre áhítozom most, csendre!"* Ezek a szavak híven közvetítik azt a lelkiállapotot, mely mindenkit elfog időnként, bármilyen is legyen a természete. Voznyeszenszkij önmaga volt ezen a reggeli órán, mint ahogy önmaga volt két nappal ezelőtt is, amikor a moszkvai Állami Golyóscsapágy-gyár művelődési házának zsúfolásig megtelt előadótermében fennhangon szavalta verseit, hogy mindenki hallja a hangját. Akkor költőtribun volt, most viszont fesztelen beszélgetőtársként állt előttem. Beszélgetőtársként, aki megért engem, s akit éppen ezért én is értek.


—  Mi a véleménye az utóbbi évek szovjet költészetéről?
—  Erre nem könnyű válaszolni, mert akkor értékítéletet kellene mondanom. Vagyis azt, hogy felfelé ívelőben van-e vagy sem. De hát a költészet olyan, mint a természet. Mint az ég, az erdő, a folyók. Állandó. Ám ha konkrét megjelenési formáit nézzük, kiemelném Borisz Szluckij és Arszenyij Tarkovszkij verseit, melyek A költészet napjai —  '76 című antológiában olvashatók. Talán ezek hatottak rám legerősebben az abban az évben megjelent versek közül.


—  És mi a véleménye a mai olvasókról?
—  Meggyőződésem, hogy az orosz költészet nem lehet elégedetlen az olvasóival. Napjainkra létrejött az az igazi olvasótábor, amelyről Nyikolaj Aszejev álmodott. Igazi nemcsak abban az értelemben, hogy komolyan, elmélyülten olvasókról van szó, hanem — s ezt nagyon is jól esik megállapítanom — mennyiségi értelemben is. Most, amikor már minden házba eljutott a televízió, az olvasók egyben nézők is lettek. Ezért ma már inkább a költészet címzettjeiről kell beszélnünk. Osztankinóból már fél éve rendszeresen sugároznak költői esteket. Nemrégiben volt Bella Ahmadulina estje — tökéletes lecke volt ez zeneiségből, tiszta orosz beszédből, mély gondolatiságból. Nemcsak a művészetszeretők sok milliós hallgatóságának szólt ez a lecke, hanem néhány írótársamnak is, akik elvesztették ezeket a művész számára oly fontos tulajdonságokat. Emlékszem, milyen aggodalommal indítottuk meg az osztankinói estéknek ezt a sorozatát. Tetszik-e majd a nézőknek, nem kívánnának-e inkább valamilyen szórakoztató műsort helyette — kérdeztük magunktól valamennyien. Aggodalmaink azonban feleslegesnek bizonyultak. Nagyon jó, hogy így sor kerül Konsztantyín Szimonov, Vlagyimir Szolouhin, Dávid Szamojlov és mások költői estjére a televízióban.


Hogy mennyire komolyak és lelkesek a költészet címzettjei, azt jól bizonyítja a Luzsnyikiben rendezett est is, amelyre nem is tudott eljutni mindenki, aki szeretett volna. Bár én elvileg ellenzem az ilyen közös esteket. Véleményem szerint verseket nem szabad kórusban mondani. A költő individuum, „foglalatban" olykor fel sem lehet ismerni, mert alapos figyelmet követel maga iránt. Én például jobban szeretem a kisebb létszámú hallgatóságot, mely egy költő estjére gyűlt össze. Jó tudni, hogy a költészetet különféle emberek szeretik: a műszaki értelmiség, az egyetemisták, a munkások. Az Állami Golyóscsapágy-gyárban tartott költői estemre például Dmitrij Mihajlovszkij edző vezetésével eljött olimpiai ökölvívó-válogatottunk. A költészet, ha ilyen erős hívei vannak, akik nem egy küzdelemben álltak helyt a maguk területén, maga is erősebbé válik.


— A Molodaja Gvargyija kiadónál a közelmúltban jelent meg az Üvegfestészet mestere című kötete. Mondhatjuk-e, hogy életének egy szakaszát tükrözik ezek a versek?
— A cím meghatározza a szerkezetet. A kötetet a festett üvegablakok készítésének módszerével állítottam össze: mint narancsszínű, lila és fekete üvegdarabok egymás mellett, úgy hatnak verseskötetem üvegtáblái-fejezetei is. Olyanok, mint az élet, amelyben a fény sötéttel, az örömteli szomorúval változik. Az utóbbi évek sok örömöt, de sok keserű percet is hoztak számomra. Lehetetlen, hogy akár ezek, akár azok ne tükröződjenek verseimben. Könyvemnek először a formájáról szóltam, mert a tartalmat lehetetlen elmesélni. A kötet belső címe, mintegy mottója: „Nosztalgia az eljövendő iránt."


A múlt — az elmúlt. Talán jóra vált. 
De mint titkot, előre ízlelem 
nosztalgiámat a jövő iránt, 
ami készül. Csak én már nem lelem.


(Rab Zsuzsa fordítása)


Kötetem vezérmotívuma a vágyódás az igazi, a valódi után. Az utóbbi évekből beválogattam azokat a verseket, amelyek nem kerültek be a Tölgyfalevél-gordonka című kötetembe; átdolgozva közlöm a Talán című poémát, és újra publikálom a Két meg nem született költemény siratása című versemet, mert ebben örök témát írtam meg. Úgy is nevezhetném ezt: rekviem el nem végzett dolgainkért.**


—  Milyen az alkotói műhelye?
—  Képzeljen el egy mezőre vezető erdei ösvényt. Nos, ez az én alkotó műhelyem. Az erdő és a mező együttese teremt számomra olyan állapotot, melyet ihletnek szokás nevezni. A fák mágneses vagy biológiai erőtere mintegy feltölt lelki energiával. A fák törzsét és koronáját nézve, a lombok zúgását hallgatva érthetővé válik a létezés titka — érződik a föld ritmusa, az emberi lélek és a gondolatok mozgása, nyilvánvalóvá válik az árapály, a hold töltenek és fogyásának törvénye. Éppen ez az állapot a költészet, csak le nem írt költészet.


—  Az irodalomban, különösen a pálya kezdetén, mindenkire hatnak a már híres írók, költők. Feltehetően önre is hatottak. Kiket tartott, kiket tart mestereinek? Miben segítették önt?
—  Nagyon szerettem és mindmáig szeretem Borisz Paszternak líráját. Ezért is érződik a hatása korai verseimben, nem is jelentetem meg akkoriban írott verseimet. Első igazán saját költeményemnek a Goyát tartom. Kétségkívül hatott költői világom kialakulására az építészet is, egyebek közt a vlagyimiri iskola. Ehhez a városhoz fűződik a gyerekkorom. Később Le Corbusier elvei ragadtak meg, ez is hatott rám mint költőre.


—  Emlékszik-e rá, hogyan jelentek meg első versei?
—  Természetesen. Mindenre, a legapróbb részletre is emlékszem. Bár személyesen ismertem Paszterna-kot, valahogy eszembe sem jutott, hogy segítségét kérjem verseim megjelentetéséhez. Kétségkívül tudott volna segíteni, hiszen nagy tekintélye volt irodalmi körökben. Először több irodalmi folyóiratnál is kudarcot vallottam. De nem adtam fel a küzdelmet, mert akkor már komolyan vettem az írást. Kivártam, míg rám kerül a sor a rengeteg, hozzám hasonló kezdő között a Lityeraturnaja gazetánál. Szerencsére akadt a versrovatnál, aki bízott bennem. Amikor a lap közölte verseimet, szaladtam Borisz Paszternakhoz. Beteg volt, ágyban feküdt. Odakinn már alkony borult Peregyelkinóra. Emlékszem, hogy felderült az arca, amikor meglátta kinyomtatott verseimet. Ilyen volt az arca mindig, amikor kollégái sikereinek örült, különösen ha kezdőről volt szó, aki az irodalom tövises útjára lépett.
(...)
—  Milyennek látja a mai fiatal költészet jövőjét, melyik fiatal költőhöz fűz leginkább reményeket?
—  Meggyőződésem, hogy a fiatal orosz költők tehetségesen írnak. Nagy örömömre szolgáltak azok a levelek, melyek a Lityeraturnaja gazeta szerkesztőségébe érkeztek azután, hogy megjelent a fiatalok költészetéről írott cikkem.* * * Még nagyobb örömöt szereztek a versek, amelyeket tehetséges szerzőktől kaptam az ország lekülönbözőbb részeiről. Szeretném felhívni a figyelmet a szimferopoli Alekszandr Tkacsenkóra, a volt futballistára, Alekszandr Jeremenkóra, aki egy Barnaul környéki faluból származik, segédmunkásként dolgozott, majd halászhajón volt matróz, s olyan verseket ír, amelyeket a sznobok intellektuális költeményeknek neveznének, Igor Szeleznyevre, aki Moszkvában egyetemista, valamint a rosztovi Alekszej Prijmára. És a névsort még sokáig folytathatnám. Hamarosan azonban másképp teszem teljessé: antológiát állítok össze fiatal költők verseiből. Olyan költők szerepelnek majd benne, akiket az olvasóközönség csak alig, vagy egyáltalán nem ismer, de akik nagyon érdekesek, s véleményem szerint igen tehetségesek.


—  Sokat utazik idehaza, sokat jár külföldön is. Mindig örül, ha utazhat, nem akadályozza az utazás a munkásságában?
—  Nem, sőt: segít. A verseket a mozgás szüli. Miért éppen a tavasz és az ősz a versek évszaka? Nyilván azért, mert ekkor van mozgás, gyors változás a természetben. Az ember számára is nélkülözhetetlen a mozgás — időben is, térben is. Keressük az igazságot: más helyeket, más embereket, eseményeket, színeket és hangokat keresünk. Ha egy költő utazik, az nem turistaút. A költő ilyenkor dolgozik. Nemrég például az Uralba utaztam, hogy ott munkásoknak olvassak fel verseimből. Sokat jelentett számomra olaszországi és NSZK-beli utam, amelyről 1976. november elején tértem haza. Találkoztam Alberto Moraviával és Hans Magnus Enzensbergerrel is, akik hosszú szünet után újra szép verseket kezdtek írni. Erősen hatottak rám az olasz formatervezőkkel való találkozásaim is. Ez a művészet a teret formálja, melynek eredményeként a bennünket körülvevő tárgyak fantasztikummá, csodává válnak.


—  Mivel foglalkozik szabad idejében ?
—  Gyakorlatilag nincs szabad időm. Azelőtt olyankor festettem, rajzoltam.


—  És mikor készítette a festett üvegablakokat, az igazikat, s nem a verseket? Hiszen oly sok színes üvegmozaik van itt a házban.
—  Igen, nagyon szeretek üvegablakot készíteni. Heves izgatottságot érzek, amikor kezem alatt a vázból a villanyhegesztés után alakok körvonalai rajzolódnak ki, és megelevenedik a hideg, holt üveg. És ezt nem szabad időmben, hanem munkaidőmben csinálom. Mert a színes üvegek szintén versek. A különböző napszakokban, az emberek hangulatától függően más-másfélék. Komolyan foglalkozom üvegfestészettel, nagyon örülnék, ha saját olvasztókemencém is volna.
(...)


WINTERMANTEL ISTVÁN fordítása


* Csendet! Rab Zsuzsa fordítása. (Tükör-világok, Európa Könyvkiadó, 1970.)
* *Magyarul Garai Gábor fordításában olvasható a Tükör-világok című kötetben.
* * *A múzsa kínjai - Lityeraturnaja gazeta, 1976. okt. 20.


Néhány szó Andrej Voznyeszenszkijről:


Sz. 1933, Moszkva- +megh. 2010, Moszkva. Szovjet-orosz költő. 1957-ben végezte a moszkvai építészmérnöki főiskolát, 1958-tól jelennek meg versei.  Borisz Paszternák a 14 éves fiúcska  verseiről ilyen értékelést adott. "Lendületes és viharos a bejutása az irodalomba. Örülök, hogy ezt megélhettem". A hatvanas években fellépő, újító írónemzedék egyik legeredetibb hangú alkotója. Merész formai újításai miatt a kritika egy ideig formalizmussal vádolja. Számos nagylélegzetű művében a lírai eszközöket sikeresen elegyíti a versepikával. Merész hangvétele miatt egy ideig tiltólistára került, s már-már az országból is kitoloncolták. Az ő egyik munkájára alapozva írták meg a legelső szovjet rockoperát is. Írt slágerszövegeket is, amit egyáltalán nem szégyelt, mert ez volt fő jövedelmi forrása. (Ő írta a szovjet korszakban hihetetlenül népszerű Alla Pugacsova Millió rózsaszál című slágerének szövegét is.) Felesége,  Zoja Boguszlavszkaja prózaíró és esszéista így jellemezte őt: „ Ragyogó ember: jólelkű és lelkesedő, mindig az események elé vág. Olyan költő, aki idegsejtjein engedte át mindazokat az eseményeket, amelyek velünk történtek az elmúlt négy évized alatt". A költő az orosz PEN Club alelnöke is volt. Sokat tett azért, hogy létrehozzák Borisz Paszternak múzeumát az irodalmárok telepén, a Moszkva környéki Peregyelkinoban. Ő is itt élt az utóbbi években. Nyolc külföldi akadémiának volt tagja, egyebek között a párizsi Goncourt Akadémiának is.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/5. sz., 112-122, 169-171. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése