2011. június 8., szerda

Szibériai filmregény (1)

VALENTYIN JEZSOV-
ANDREJ MIHALKOV-KONCSALOVSZKIJ
Szibériáda
(Részlet)

Jelenet a Szibériáda c. filmből
A tajgán át, a távolba vezető Afonyin úton keresztül, egy kis ösvényen a falu felé lovagolt Pjotr és Szpiridon Szolomin. Szép szál, erős legény mindkettő. Két, hatalmas bálákkal felmálházott lovat vezettek kantárszáron maguk mögött.
Szolominék házától nem messze frissen gyalult szálfákból vadonatúj, magas épületet húztak fel.
Jermolaj, az ács, fiával, Filjával, egy erőtől duzzadó húsz esztendő körüli deli legénnyel a utolsó koszorúfát illesztette a helyére. Mindketten vörös hajúak, rögtön tudni lehetett, hogy ők is Szolominok.
Odamegy Jerofej Szolomin és kritikus szemmel nézegeti a házat.


—  No, Jerofej Palics, vedd át a munkát! — kiáltott le neki a magasból Jermolaj. — Készítheted a veder bort!


—  Már vár benneteket! — válaszolt rá Jerofej, körüljárta az épületet, ujjával megpiszkálta az illesztést és a fejét csóválta. — Mennyi munka lesz még itt! Tömíteni kell, feltenni a tetőt! Na, de majd megjönnek a gyerekeim, megcsinálják. Veletek meg mindjárt elszámolok. 


Jermolaj lejött a magasból.
Filja fent maradt, a szekercéje csattogott, még valamit igazított. Jerofej a papírpénzt nyálazta.


—  Remekül megépítettük ezt a házat, mintha csak magunknak csináltuk volna! — dicsérte munkáját a fürge, zömök Jermolaj. — Ne sajnáld tőlünk, toldd meg még néhány piros bankóval.
—  Félek, hogy szörnyen meggazdagodnátok — mosolygott Jerofej.  —  Még ellustultok.
—  Hát bizony, ilyen mesebeli házikóba fiatal asszonnyal kellene élni-éldegélni! — sóhajtott Jermolaj.
—  Fiatal asszonynak építtetjük is! — vágta rá Jerofej.
—  Talán bizony férjhez adod Klavkát ? Mi tagadás, már itt lenne az ideje, még vénlány marad! 
Jerofej tagadóan intett.
—  Násztyenka számára építtettem.


Fent a magasban Filja abbahagyta a faragást, mozdulatlanul figyelt.
—  Nem korai az még?... — motyogta zavartan Jermolaj fiára pillantva.
—  Én még szívesen várnék, de félek, hogy Usztyuzsanyin Kolka meg Násztyenka nem várnak... Érzem én, hogy nagyon türelmetlenek.


Filja könnyedén leugrott az épület tetejéről a földre.
—  És velem mi lesz, Jerofej bácsi? — kérdezte csendesen.
—  Mit akarsz?
Filja az apjához fordult.
—  Papa, de hiszen megígérte nekünk!
—  Úgy bizony, Jerofej! - kapott észbe Jermolaj. - Megígérted, ráveszed Nasztaszját, hogy menjen hozzá Filjához!
—  De hiszen meg is próbáltam én ezt, Jermolaj, de nem sikerült.
– És kinek adod a lányodat?! — Jermolaj bánatosan legyintett. — Eh! Hiszen az Usztyuzsánok mind léhák! Semmirekellők!
– A te Filjád természetesen sokkal inkább kedvemre való lenne, mint ez a Nyikolaj Usztyuzsanyin. Meg aztán még a nevünk is egy. 
– Hát igen, a nevünk egy - jegyezte meg komoran Fiija. - Csak valahogy mindig úgy esik, hogy mi dolgozunk nálatok, és nem ti nálunk! 
– Filja, elhallgass! - kiáltott rá Jermolaj.
Jerofej jóakaratúan mosolygott, majd nagyot sóhajtott:
– Mit tehetnék, Filja, hiszen te is ismered az én Násztyámat. Nem őt választják, hanem ő választ a maga kedvére!
– Ha tudtam volna, nem kezdtem volna a házépítésbe - jegyezte meg komoran Filja. – De hiszen éppen azért hallgattam a dologról — somolygott elégedetten Jerofej. – Jól van — sóhajtott nagyot Filja. — Még nem volt meg az esküvő! És Filja roppant erővel belevágta a szekercéjét a ház falába. A szekerce feje feléig beleszaladt a friss gyantás szálfába. Filja megindult át az udvaron, félrerúgva az aranyszínű faforgácsot.


-  Filja, gyere vissza! — parancsolt rá Jermolaj élesen.


Odafutott a mélyen bevágódott szekercéhez, megpróbálta kirántani a fából, aztán teljes erővel belekapaszkodott a nyelébe, és kalimpáló lábbal, tehetetlenül lógott rajta. Jerofej helytelenítőn csóválta a fejét, miközben Filja után nézett. Filja elment, hátra sem pillantott.


*
Jerofej belépett a házába, nagyot kiáltott:
-  Násztyka! Filja Szolomin nem hagy békén! Mégiscsak gondolkozz a dolgon! 
Nem kapott választ.
-  Násztya... — szólította Jerofej.
-  No? — hallatszott Násztya mély, búgó hangja a tisztaszobából.
-  Gyere már ki!


A kartonfüggöny mögül kilépett Násztya Szolomina, akiből mostanra vörös hajú, zöld szemű, tizenkilenc esztendős virágzó szép lány lett, arcán aranyos kis szeplőkkel. Olyan magasan álló, duzzadó kis keblekkel, hogy még egy pénzdarab is megállna rajta, kezében frissen tisztított karabélyt tartott.


-  Filja Szolomin... — kezdte újból Jerofej.
-  Hallottam - szakította félbe Násztya, a karabély závárzatát ellenőrizve. - És még mit akarsz?
-  Semmit - felelte zavartan Jerofej és leült a lócára.


Násztya letette a karabélyt az asztalra, kiment a konyhába, behozott onnan egy tarisznyát és kezdte belerakni az asztalra kikészített elemózsiát.


-  Az erdőbe készülsz Kolkához? - kérdezte Jerofej.
-  Oda!
-  Csak aztán vigyázzatok magatokra ott kint az erdőben — kezdte volna nagy szigorúan Jerofej, de Násztya csak egy pillantást vetett rá a sűrű szempillái alól, és apjának torkán akadt a szó, szaporán pislogott, majd kezét a szívére téve kérlelni kezdte: - Isten nevére kérlek, Násztyenka, bírjátok ki az esküvőig, mert én aztán csak tudom: az Usztyuzsánok mind nagyon fürge gyerekek!


-  Apám - mosolygott elnézően Násztya -, ne bánts meg engem. Hova tetted a töltényeket? 
– Kint vannak a pitvarban, a festett ládában.


Ekkor az udvaron nagy örömmel felugattak, felnyüszítettek a kutyák. Csikorgott a kinyíló kapu. Jerofej az ablakhoz ugrott.


– Hát ez meg mit jelent? Visszajöttek a fiúk! –  És ijedten keresztet vetett.


Pjotr és Szpiridon Szolomin belovagolt az udvarra, maguk után vezették a felmálházott lovakat. Amikor meglátták őket, a többi Szolomin is kiszaladt az udvarra. Körülvették a városból hazatérteket. Mind összefutottak, csupa vörös hajú: férfiak, nők, gyerekek, menyek, vők, unokák.


—  Mi történt? — kérdezte Jerofej. Pjotr letörölte arcáról a verítéket.
—  Nagy a baj, apám! Forradalom van nálunk!
—  Micsoda?
—  Forradalom.
—  Hogy az ördög vinne el, mindig csak ugyanazt hajtogatod. Értelmesen beszélj!
—  Fellázadt a nép. A kereskedők mind szétfutottak. Az üzletek zárva. Nem lehet kereskedni.
—  És mit csinál a cár?
Szpiridon nagy örömmel szólt bele a beszélgetésbe és megmagyarázta:
—  Nincs már cár!
Jerofej ijedten keresztet vetett.
—  Hogyan? És mióta nincs?
Pjotr úgy összeszorította a fogát, hogy az izmok csak úgy kidagadtak az arcán.
—  Hát elég régóta. Már vagy három esztendeje, hogy elkergették, mert hogy forradalom van! A tajgában is mindenütt csak lövöldöznek. Mindenki atamánnak érzi magát! Nem is tudom, hogyan sikerült épségben elvinni az irhánkat! Azt gondoltuk, mind elveszik tőlünk a szőrmét, minket meg elintéznek...


Jerofej csak a fejét csóválta.
—  Hát így vagyunk...


Anyjuk, Darja gondterhelten szorította össze ajkát.
—  Hogy fogjuk most férjhez adni Násztyát? Ezer rubelt ígértünk vele... Jerofej csak legyintett.
—  Az nem számít... Nyikolaj így is elveszi. Az Usztyuzsánok szegények, mint a templom egere! Építettünk nekik házat, majd még adunk cobolyprémet is...
A tornácon útra készen ott állt Násztya, kezében karabéllyal, vállán tarisznyával. Jerofej döntött.
—  A kaput bezárjuk! Így lesz!
Szpiridon az apjához hajolt és izgatottan kezdte:
—  Apám, most kellene gyorsan visszamenni a városba! De áru nélkül!
—  Ugyan minek?
—  Amíg az a felfordulás tart, talán lehetne valamit szerezni! Jerofej gúnyosan nézett végig rajta:
—  Persze hogy lehetne. Egy golyót a fejedbe... — Parancsolóan: — Egy szót se többet! Megtiltok minden utat a városba! És senkinek egy szót se semmiről! A városba eddig is csak mi jártunk. Három esztendeje nem hallottunk róla és még tíz esztendeig megleszünk, elélhetünk enélkül a forradalom nélkül, ha tartani tudjuk a szánkat! A forradalom olyan, akár a zápor: ott esett az eső, de bennünket lehet hogy elkerül...



*


Násztya az utcán megy. Amikor a pajta ajtajához ér, valaki erős kézzel megragadja a karját a könyöke felett és félrerántja.
Nyikorogva becsapódik az ajtó, a pajtában sötét lett.
Násztya még észbe sem kapott, de azért már meglátta a sötétben Filja izzadt arcát. A fiú megfogta Násztya vállát, puhán, de mégis erélyesen a falhoz szorította s a szemébe nézett. Filja mögött hangosan szuszogva egy bika állt.


— Mit akarsz már megint, Filja? — kérdezte Násztya. — Hiszen már mindent megbeszéltünk. Az csak hallgatott, majd lassan közelített arcával a lány arcához.
Násztya elfordult.
—  Engedj el, Filja - kérte csendesen.
Filja arcát a lány hajába temette, úgy mondta:
—  Tud ő úgy szeretni téged, mint én?!
Násztya erre kedvesen végigsimított a fiú fején s így szólt:
—  Eriggy, Filja!
—  Jól van. Még nem volt meg az esküvő — dünnyögte tompán Filja, és egy lendülettel öklével nagyot csapott a feléjük közelítő bika szarvai közé.
A bika hörgött egyet, térdre esett, pofáját a földbe ütötte.


—  Hű az anyád!... — ijedt meg Filja s odaugrott, hogy szarvánál fogva feltámogassa az egyetlen ökölcsapásától összerogyott bikát.
Násztya kisurrant a pajtából.


*


Afonyin útján, a szépen lerakott rőzseúton, a cifra pallón kezével a karabélyt tartva könnyű, nagy léptekkel haladt Násztya.


Nyikolaj egy kidöntött cirbolyafenyőt munkált meg, gallyazta, a kérgét hántotta. Násztya odaért a közelébe, és nem messze tőle megállt. Nyikolaj ránézett és még szaporábban dolgozott tovább. Násztya csak állt, hallgatott.


—  Miért jöttél? — kérdezte végül is Nyikolaj.
—  Ennivalót hoztam — Násztya arcán alig észrevehető mosoly futott át —, hát nem örülsz nekem?
—  Minek örvendeznék? — felelte Nyikolaj anélkül, hogy a munkát félbehagyta volna. — Hogyha még azt sem engeded meg, hogy a közeledbe menjek?
—  Az esküvőig nem szabad — sóhajtotta Násztya.
—  Hát éppen ezért menekültem el a faluból az esküvőig... Én sem vagyok fából, vágyódom utánad! — És Nyikolaj teljes erőből nagyot csapott fejszéjével a rönkre.
—  Kolja — szólalt meg Násztya.
—  Mit akarsz?
—  Hagyd abba a vágást!
—  Megcsókolhatlak? — S Nyikolaj vadul hántolta tovább a fát.
—  Az arcomat megcsókolhatod.
—  A szádat!
—  Az arcomat!
—  A szádat!
Násztya egy kicsit tétovázott, aztán beleegyezett.
—  No jól van, de csak egyszer.


Nyikolaj Násztyára pillantott, belevágta fejszéjét a rönkbe, megtörölte a száját, odament hozzá, arcát a lány arcához közelítette. Násztya tágra nyílt szemmel nézett rá. Nyikolaj óvatosan hozzáérintette ajkát a lány ajkához, Násztya nem moccant. Így álltak egyetlen hosszú csókba forrva össze. Madarak csiviteltek, csendesen ringatóztak a fák magas csúcsai.


Násztya behunyta a szemét, két karjával átfonta Nyikolaj nyakát. Nyikolaj megmozdult, átölelte Násztyát, teljes erővel magához szorította, becézni kezdte a haját, vállát, mellét...


Násztya felnyögött, megpróbált kiszabadulni az ölelésből, de Nyikolaj erősen tartotta.
Nagy nehezen sikerült ellöknie a fiút:
—  Eridj innen!
—  Csak még egyszer! Csak még egyszer engedd! — hörögte kifulladva Nyikolaj, újból át akarta ölelni Násztyát, de a lány időben le tudta kapni válláról a karabélyt.
—  Elég volt, ne bolondozz!


Nyikolaj nagyot sóhajtott, ujjait a hajába fúrta, és leült a kidöntött fára. Násztya is leült mellé, biztos távolságra tőle, majd körülnézett :
—  Hát Afanaszij hol van?
—  A kunyhóban. Ledőlt egy kicsit pihenni... Megöregedett, hamar kifárad.
—  Kevesebbet kéne innia! — vágta oda Násztya.


Nyikolaj hallgatott egy ideig, aztán anélkül, hogy fölnézett volna, megszólalt:
—  Násztya!
—  Tessék?
—  Nem tudok így élni! Házasodjunk össze.
—  Majd ha megjön Nyikogyim atya, összeházasodunk.
—  De hiszen akkor az Úr Színeváltozása ünnepéig kellene várnunk! — kiáltott fel nekikeseredve Nyikolaj. — Tudod mit! Szökjünk meg innen! Oroszországba! Menjünk, amerre a szemünk lát!
—  Nem lehet most odamenni, Kolenyka — sóhajtotta Násztya.
—  Miért nem?
—  Mert hogy ottan... Hogy is mondják csak?
—  Mit?
—  Hát hogy is mondják azt... Amikor a nép fellázad...
—  Forradalom van?! — Nyikolaj a meglepetéstől nagyot ugrott.
—  Az, az! A cárt is elkergették.
—  A cárt is elkergették?! — Nyikolaj hirtelen gyanakvón nézett a lányra: — És te honnan tudod ezt?
—  A fiúk a városban jártak. Alig tudtak elmenekülni onnan...


De Nyikolaj már nem is hallgatott rá, felugrott, föl-alá rohant a tisztáson.
—  Forradalom! Hej Rogyion, elérted, amit akartál! Násztya, azonnal el kell mennünk innen! Hallod, Násztya! Megtaláljuk Rogyiont... Csakhogy merre keressük? Biztos már építi valahol álmaink városát! Nem baj, akkor is megtaláljuk! Magához vesz bennünket, emberhez méltóan élünk majd...
—  És mi lesz az esküvővel? Házat építettek, cobolyprémet adnak nekünk hozományba...
—  Mit számít az! Menni kell!
—  És az esküvő?
—  Miféle esküvő lehetne most!? — legyintett Nyikolaj. — Egyáltalán el se fog jönni a pap! Összeesketés nélkül is megleszünk!


Násztya megrázta a fejét és határozottan kijelentette:
—  Esküvő nélkül sehova sem megyek veled!
—  Hát akkor majd elmegyek én egyedül! — vágta oda sértődötten Nyikolaj.
—  Mit mondtál? — kérdezte csendesen Násztya, és zöld szeme egészen összeszűkült.
—  Ha nem akarsz velem jönni, elmegyek egyedül, már holnap.
—  Elmész egyedül? — ismételte Násztya. — Tehát elmész nélkülem. — Felállt a rönkről, vállára vetette a karabélyt. — Soha többé ne kerülj a szemem elé! Egyáltalában nem szeretlek!
—  Mit beszélsz? — fortyant fel Nyikolaj.
—  Egy cseppet sem szeretlek! — Násztya sarkon fordult és megindult hazafelé az úton. — A közelembe se gyere többé! Soha többé!
—  Nem is megyek! — ordította utána Nyikolaj.
—  Ne is gyere! — kiáltotta vissza Násztya anélkül, hogy hátra fordult volna. — Nem ismerlek többé!... Feleségül megyek Filjához!
—  Micsoda-a-a-a-a?! — ordította a dühtől fuldokolva Nyikolaj, és a fejsze után kapott. A kunyhóból kidülledt szemmel bámult rájuk az álmából felriasztott, kócos hajú, a mindebből semmit sem értő Afanaszij.
—  Hozzámegyek Filjához! Az szeret engem! — hallatszott már valahonnan a messzi távolból Násztya hangja.
—  Hát csak menjél! Ki bánja?! — Nyikolaj azt se tudja, hogy mit csinál, odarohan egy hatalmas nagy fenyőhöz és vadul nekiesik a fejszével, hogy kivágja.  —  Ki bánja! Ki bánja...


Hangosan csattogott a fejsze, minden irányba repültek a gyantás forgácsok. Afanaszij az ujjával fésülgetve a haját, kibújt a kunyhóból, odament a fiához, fürkészően nézett rá.


—  Miért akarod kivágni ezt a fenyőt? — kérdezte. Nyikolaj tovább csapkodott a fejszével és őrjöngve mormogta:
—  Ki bánja! Mit képzel! A vöröshajúja! Ki bánja!
—  Kolka! — szólt rá Afanaszij.  — Ez a fenyő nincs utunkban. Nem zavar bennünket! Nyikolaj felegyenesedik, mereven néz maga elé egy pontra, egy ideig így áll, aztán eldobja a fejszét és egészen elváltozott hangon elordítja magát:
—  Násztya-a-a-a!
Kiáltását a visszhang az egész erdőn végiggörgeti.
Násztya nem válaszolt. Már nem lehetett látni őt a nyílegyenesen húzódó úton.
Nyikolaj elrohan a falu felé...


*


Nyikolaj a Szolominék udvarának kiskapujáig futott. Bunkósbottal a kezében mint egy alabárdos őr, állt ott a vörös Szpiridon. Komor tekintettel méregette a jövevényt. Nyikolaj nehezen kapkodta a levegőt a futástól.
—  Násztya itthon van? 
Szpiridon kárörvendően vigyorgott.
—  Meghagyta, hogy ne engedjünk be.
Nyikolaj előreugrott, megpróbálta félrelökni útjából Szpiridont. 
— Eressz!
—  Nem.


Szpiridon a maga elé tett furkósbottal elzárta Nyikolaj útját. Nyikolaj hirtelen nagyon barátságosan kérlelte:
—  Hívd ki! Hiszen a menyasszonyom, te bolond!


Szpiridon egy kicsit még az ajtóban álldogált, aztán elhajította a botot, bement az udvarba, de a kaput bezárta maga mögött.


Nyikolaj ott állt és várt...


Kinyílt a kiskapu és kilépett rajta Násztya. Száját makacsul összeszorította, nem nézett Nyikolajra.
Nyikolaj panaszosán kérte:
—  Násztya, bocsáss meg!
—  Nem — vetette oda és szorította össze újból az ajkát.
—  Násztya... Bocsáss meg, nem tudok nélküled élni!
—  Nem bocsátok meg!
—  Mondd meg, hogy mit tegyek? Akarod, hogy letérdeljek eléd? Násztya makacsul hallgatott. Nyikolaj térdre esett előtte.
—  No, megbocsátasz? Násztya makacsul suttogta:
—  Nem!


Ott állt előtte lesütött szemmel, külsőre rendületlenül ugyanolyan hideg, elérhetetlen. Nyikolaj lassan „bepörgött"...
—  Szóval így vagyunk... Ez se baj. Majd megbocsátasz! Mert én innen sehova se megyek! Itt maradok térden állva! Amíg meg nem bocsátasz... Itt térdelek majd egy napig, egy hétig, amíg csak meg nem halok, addig térdelek itt! Rosszul ismered te az Usztyuzsanokat.


—  Hát csak térdeljél! Mit bánom én azt! Akkor sem bocsátok meg. Rosszul ismered te a Szolominokat!


Ezzel sarkon fordult és bement a házba.
Nyikolaj ott térdel az utca közepén a Szolominék háza előtt.


Egy kis idő múlva újból előkerült Szpiridon. Vállával nekidőlt a kapufélfának, a cirbolyafenyő tobozának magját rágcsálta és gúnyos mosollyal tekintgetett Nyikolajra.


A szomszéd házakban lakó gyerekek, amint meglátták az utcán térdelő Nyikolajt, csodálkozva bámultak ki a kapun és egyesek, a bátrabbak, kimentek az utcára, óvatosan a közelébe kerültek.


Szpiridon megdobta a tobozzal Nyikolajt, egyenesen homlokon találta, de Nyikolaj nem fordult feléje. Szpiridon megdobta még egy tobozzal, és Nyikolaj olyan tekintetet vetett rá, hogy Szpiridon nyomban elkotródott a kapu mögé.


*


Jerofej a padon ülő, magába roskadt Násztyát simogatta.


—  Végleg összevesztetek?
—  Örökre, apám!
—  No látod, kislányom, jól van ez így. Nagyon jól! Már régen így kellett volna tenni. Nem való hozzád! Koldus népség az! És még házat építettünk nektek! — Násztya rábólintott. — Te csak ne szomorkodj kislányom! Van neked másik vőlegényed! Sokkal különb!
—  Igen, apám, igen...


*


A falu szélesre tárt kapuján hangos bőgéssel zúdult be a csorda. Az állatok hazafelé csörtettek, de az utca közepén változatlanul, makacsul ott térdelt Nyikolaj. A tehenek ránéztek, kelletlenül kikerülték, oldalukkal végigsúrolták, farkuk bojtjával meg-megcsapkodták. Nyikolaj hősiesen ott térdelt tovább, eltűnt a csorda sűrűjében.


Násztya anyja, Darja kitárta a kaput, beengedte a teheneket. Mikor meglátta Nyikolajt, az ámulattól szája is tátva maradt és keresztet vetett.


A csorda elhaladt. Lassan elült a por. Az öreg pásztor, aki a csorda mögött haladt, meglátta az úton térdelő Nyikolajt, megállt, csodálkozva pislogott.
—  Te vagy az, Kolja? Elvesztettél valamit, öcsém? Nyikolaj hallgatott, nem nézett rá.
—  Vagy talán rosszul vagy? Nyikolaj hallgatott.
A pásztor egy ideig még ott állt mellette, csodálkozva hátra-hátrapillantott s maga elé dünnyögött:
—  Megháborodott...


Alkonyatkor odajött Szolominék kapujához Szpiridon és Filja. Elbúcsúztak egymástól. Szpiridon bement a házba, de Filja egy darabig még ott álldogált. Nyikolajt nézte. Nyikolaj dühödten kérdezte:


—  Mit bámulsz? Örvendezel!?
—  Az esküvő még nem volt meg — válaszolta Filja látszatra nyugodtan. Nyikolaj fölényesen nevetett:
—  Meglesz. Te meg jobban teszed, ha elmész, befejezed a házat, mert aztán nem lesz hol lakjunk Násztyával!
—  Jól van — felelte kis gondolkodás után Filja. — Mindjárt megyek és befejezem... Egész életedben emlékezni fogsz rá!


Filja elgondolkozva odament a házhoz, amelyet apjával együtt épített. Egy ideig álldogált, figyelmesen megnézte, mintha felmérné. Aztán elszánta magát. Minden különösebb nehézség nélkül kirántotta a falból a szekercéjét, és felment a legfelső szálfasorra. Ügyesen megfogta és az erőlködéstől nagyot nyögve, kiemelte a legfelső koszorúból a hatalmas cirbolyafenyő szálfát és ledobta a földre.
Távolból mennydörgés hallatszott, száraz villámok villództak. Vihar közeledett.


Szolominék házában már régóta mindenki aludt. A ház valamennyi sarkából, a lócákról és a függőpriccsekről a legkülönbözőbb horkolások, szuszogások hallatszottak.


A csöppnyi kis kamraszobában a széles, pehelydunnás ágyon ott feküdt Násztya. A mennyezetet bámulta.


Kint tombolt a vihar. A vadul vágó eső az ablakokat csapkodta. A villámok megvilágították Násztya kamrácskáját. Dörgött az ég... Násztya ledobta magáról a takarót, kiugrott az ágyból és csak úgy, egy szál ingben kisurrant az ajtón.
Gyékénydarabot tartva a feje fölé, Násztya a zuhogó esőben, a pocsolyákon keresztül, mezítláb futott a kerítéshez. Az ajtó melletti résen kinézett.


A villám fénye egy pillanatra kiemelte az áthatolhatatlan sötétségből a közvetlen közelben térdelő Nyikolaj alakját.
És közben Filja ezen a viharos éjszakán lerombolta a házat, amit saját kezükkel építettek Násztya és Nyikolaj számára. Őrjöngve dobálta le a falról a szálfákat, egyik koszorút a másik után.


A vihar vadul verte a munkától megfeszülő, izmos hátát, és az erőfeszítéstől eltorzult arca a fellobbanó villámok fényében olyannak tűnt, mintha kőből vésték volna ki.
Reggelre újból kisütött a nap és beragyogta a falut. Azon a helyen, ahol előző nap az új ház állt, szálfák hevertek négy kupacban. Ez maradt meg a négy falból.
A napsütésben csak úgy gőzölgött a nyirkos fa.


Filja magába roskadva üldögélt, komoran szívta a maga sodorta cigarettát. Az éjszaka alatt arca beesett, izzadt haja a homlokához tapadt. A hatalmas, nehéz munkában elgyötört keze a térdén pihent.


A csorda megint bőgve vonult a kerítés előtt. Násztya édesanyja, Darja néne kinyitotta a kaput, hogy kiengedje a teheneket és újra meglátta Nyikolajt.


Térde a sárba süppedt, haja csapzottan lógott borotválatlan arca körül, de orcáját tisztára mosta az eső, szemében valami eszelős fény ragyogott az álmatlanságtól és a fáradtságtól.


Darja néne beszaladt a házba és megpróbálta felébreszteni Jerofejt. Az hangosan nyögött, ösz-szerándult, felült az ágyon és tágra nyílt szemmel bámult Darjára. Az asszony keresztet vetett.


—  Még mindig ott térdel!
—  Az anyja istenit! — kiáltotta Jerofej ujjaival a hajába túrva, majd a kapcája után nyúlt.
A kapun kilépett Jerofej. Odament Nyikolajhoz. Nagyon barátságosan azt mondta neki:
—  Nyikolaj, hallod amit mondok... Elég volt! Eriggy innen! Ne hozz szégyent erre a lányra... És magadra se.
Nyikolaj legyűrve a szörnyű fáradtságot, makacsul pillantott Jerofejre. Rekedtén mondta:
—  Ezt Násztyától akarom hallani.
—  Eriggy innen! — emelte fel a hangját Jerofej. — Szépen kérlek! Eriggy, mert különben erővel kényszerítünk rá!


És ekkor Jerofej kiáltásokat hallott.
Az utca végén az új háznál nagy tömeg gyűlt össze.
—  Mi történt? — dünnyögte Jerofej, és futva megindult az utcán, kikerülve a tócsákat.


*


Násztya kis kamrájában a takaró fölött hevert felöltözve, arccal a párnába temetkezve. Kinyílt az ajtó és Jerofej a küszöbről kiáltotta:
—  Filja az egész házat szálfákra szétrombolta! De teljesen!
Násztya felemelte a fejét és váratlanul elnevette magát:
—  A bolondját!
—  És te még nevetsz ezen!? Hát hol fogtok most élni Kolkával?
—  Nincs neki szüksége semmiféle házra! És esküdni se akar! 
Jerofej értetlenül kérdezte:
—  Hát akkor miért térdel ott az utca közepén? 
Násztya nem minden büszkeség nélkül felelte:
—  Hát azért, hogy elszökjem vele Oroszországba! Forradalmat csinálni!
—  Micsoda?!
—  Hát Oroszországba... Forradalmat csinálni. 
Jerofej döbbenten kérdezte:
—  Még hogy forradalmat?!
Az ajtóhoz rohant, úgy kiáltotta:
—  Petruha-a!... Vaszka!... Szpirido-on!... — Majd észbe kapva Násztyához fordult: — Várj csak, várj... Ki beszélt neki erről a... forradalomról?! Te?
Már lendítette is a kezét, hogy megüsse a lányát, de Násztya olyan pillantást vetett rá, hogy a keze megállt a levegőben.
—  No-o-o-o! — nyögte tehetetlen dühében. — Micsoda szörnyeteget hoztam a világra a saját bajomra, bánatomra!
Csak legyintett, aztán leült a lócára és sírva fakadt.


*


Erejének utolsó megfeszítésével térdel az út közepén Nyikolaj. Hallja a különböző hangokat, zajt, kiabálást Szolominék házából. Majd azt, hogy az udvarukon zajonganak, tesznek-vesznek.


Aztán végül nagy csikorgással kitárul a kapu és az utcára kigördül a két ló által vont szekér. Rajta ott ül Jerofej, Pjotr, Vaszilij és Szpiridon.


Jerofej egy pillanatra visszafogja a lovakat. A fiúk leugranak a földre, felkapják Nyikolajt és a szekérre dobják. Majd maguk is felugranak rá. A lovak kivágtatnak a faluból. A fiúk kétoldalról tartják a teljesen elerőtlenedett Nyikolajt, és felváltva kiáltják a képébe:


—  Majd adunk mi neked elvinni innen Násztyát!
—  Majd adunk mi neked forradalmat!
—  Hajítsuk a folyóba!
Jerofej hátrafordulva kérleli őket:
—  Csak lassan fiaim, csak lassan...


Jerofej megállítja a lovakat a meredély szélénél, mely alatt egykoron Rogyion jégvitorlása állt. A vízen most hatalmas ladikok pihentek sötéten, ezeken viszik át az állatokat meg a szénát.


A fiúk leugranak a szekérről, ledobják Nyikolajt is. Az nagy nehezen talpra áll, kinyújtja elzsibbadt lábát. Jerofej is tempósan leszáll a szekérről és odalép Nyikolajhoz.


—  Nos kedvesem... Nem látod többé Násztyát!... Szállj be valamelyik ladikba és menj isten hírével. Oroszországba... Forradalmat csinálni...
—  Ha nem mész el, megölünk! — mondta Pjotr.
—  Úgy bizony. Azonnal a vízbe fullasztunk — folytatta Szpiridon. Nyikolaj megvető tekintettel nézett végig rajtuk, és nyugodtan mondta:
—  Sehova sem megyek Násztya nélkül. Megijedtetek a forradalomtól? Hamarosan mindannyiótoknak letörik a szarvát! Nem fogjátok többé elnyomni az osztyákokat!
—  Fogd be a szád, te mocsok! — rikoltotta Szpiridon. És lágyékon rúgta Nyikolajt. A legény hétrét görnyedt, aztán felegyenesedett és teljes erőből fülön vágta Szpíridont úgy, hogy az elrepült, lezuhant a meredélyről, a tíz méter magasból és elterült a homokban, a ladikok mellett.


Most Vaszilij ugrott Nyikolajnak. Az a lába elé vetődött. Vaszilij elbotlott benne és ő is lezuhant a meredek partról a testvére mellé. Pjotr Nyikolajra vetette magát és fojtogatni kezdte. A le-gény kibújt a támadás elől, átölelte Pjotrt, és ők is mind a ketten lezuhantak a mélybe.


Lent a homokban mind a három testvér rátámadt az elerőtlenedett Nyikolajra, ütötték, ahol érték.
Jerofej ott téblábolt körülöttük és egyre csak azt mondogatta:
—  Csak óvatosan, gyerekeim, csak óvatosan... nehogy megöljétek!


A fiúk megfogták a szinte eszméletlenségig összevert Nyikolaj lábát, és a homokban maguk után húzva a ladikba dobták. Letépték a kikötő láncot és a vízre lökték a ladikot. Nyikolaj felkönyökölt a csónakban, és rekedten kiáltotta:
—  Még visszajövök!... Elér benneteket a kezem!
A súlyos bot süvítve szelte át a levegőt és homlokon találta Nyikolajt, aki a csónak fenekére zuhant. Mozdulatlanul hevert.
A Szolomin testvérek fújtatva néztek utána...
Fent a meredély szélén keresztet vetve állt Jerofej.
És a ladik, amelyet a víz sodra ringatva, forgatva vitt magával, elúszott a messziségbe, eltűnt a homályban.


*


Afanaszij nagy lendülettel forgatva fejszéjét, vágta ki az útjában álló, soron következő fát.
A fejsze belehasított a fa fehérlő húsába, csak úgy repült a forgács, a fa vastag törzsét már csak egy tenyérnyi darabka tartotta, hamarosan ki lehet dönteni.


Afanaszij félretette a fejszét, szemügyre vette a fát, megköpdöste a tenyerét, nehezen lélegzett, a veríték a szemébe csörgött. A fa törzsének dőlt, megpróbálta kidönteni. De a fa nem engedett. Afanaszij összeszedte minden erejét, homlokán és nyakán kidagadtak az erek, a szemét összeszorította és ekkor a keze hirtelen erőtlenül lehanyatlott, arca a fa langyos kérgéhez simult, mind szaporábban kapkodta a levegőt, tompán felnyögött, aztán szinte ellökte magát a fától, és megindult, anélkül hogy valamit is látna maga előtt és bizonytalan léptekkel ment tova.


Levegő után kapkodott, a szeme kidülledt. Egyetlen mozdulattal feltépte ingének nyakát, kapkodva szedte a levegőt, ami hörögve hagyta el keblét. Lába megroggyant és hirtelen arcra bukott, majd hanyatt fordult.


Szétvetett karokkal feküdt, szája elnyílt, megpróbált levegőhöz jutni.


Felette a magasban a cirbolyafenyő sötét koronája fölött hívogatóan ragyogott a fényes csillag.


Afanaszij nem lélegzett többé. Tekintete megtört és a csillag ott fönt reszketett, villódzott, mint a kihunyó gyertya fénye... És ekkor a félig kivágott cirbolyafenyő hatalmas koronája megrendült és lassan aláhullott, mind gyorsabban és gyorsabban zuhanva...


A magas cirbolyafenyő ledőlt, lágyan betakarta, eltemette széles, sötét koronájával Afanaszij Usztyuzsanyint...


*


Éjszaka van, Szolominék házában horkolnak, szuszognak. Mindenki elfáradt, mindenki mélyen alszik e kora hajnali órán.


Kis kamrácskájában az ajtóban ott áll felöltözve Násztya, vállán karabély, kezében tarisznya. Hosszasan hallgatózik. Halkan megnyikordul az ajtó. Násztya egy pillanatra megtorpan, majd belép a hálószobába, ahol az apjának s anyjának ágya áll. Násztya lábujjhegyen továbbmegy, az ágy mellett megnyikordul a padló... Jerofej megmoccan, hangosan nyög, mint bagoly az éjszakában, és mit sem látó szemmel Násztyára néz. Násztya dermedten áll... Majd Jerofej újra a párnára hajtja fejét.


Nagy lélegzetet véve Násztya továbbmegy, a sötétségben elhalad fivérei, nővérei mellett. Csak a mécses imbolygó lángja világítja meg az útját.


Násztya kisurran a házból a pitvarba, és becsukja maga mögött a súlyos ajtót.


Násztya könnyedén lefut a lépcsőn, átmegy az udvaron és kinyitja a kaput. Az utcán, a sötétben, hirtelen valaki a kezénél fogva keményen megragadja és a kerítés mellé rántja. Násztya halkan felkiált és hirtelen közvetlen közelről meglátja Filja arcát.


—  Hová mész?
—  Engedj el Filja!
—  Nem engedlek! Tudom, hová szöksz!


Násztya hirtelen szájon csókolja Filját. A legény egészen elgyengül, elengedi a lány kezét. Násztya gyengéden végigsimít a fején.


—  Bocsáss meg nekem, Filja. Nem szeretlek téged. Te nagyon rendes legény vagy. De én őt szeretem. Nem tudok nélküle élni...


Násztya sarkon fordul és elszalad.


Filja mozdulatlanul, hosszasan néz utána.





Násztya kifutott a falu kapuján, megállt, még utoljára visszanézett a szülőházra, majd keresztet vetett és a mezőn keresztül elfutott a folyóhoz.


*


Násztya futott, szinte repült a folyó partján...


Hol a meredély magasán futott, a fák között, hol megint leereszkedett a folyóhoz, ott futott tovább a part lejtőjének világos homokján, hol az öböl sekély vizében szaladt, szétfröccsentve a vizet, megriasztva a halakat...


Sokáig kellett futnia és egy szempillantásnyi időre sem állt meg... futott... futott... versenyt futott a folyóvízzel ..
A sötét ladik csendesen ringva úszott a folyón s a fenekén eszméletlenül hevert Nyikolaj.


A ladik hol megfeneklett a zátonyokon és megpörgött, hol csendesen úszott a szigetek közti, szélesen elterülő vízen, hol gyorsan száguldott a sodrásban, amikor a folyó két partja összeszűkült.


Minden perccel világosabb lett az égbolt. A felkelő nap rózsás fénye eltűnt a messzeségben.


A hajnali fény hullámain, a fehér kérgű nyírfák között, a tajga sötétzöld fenyői között futott Násztya.


Kifutott a leszakadt part szélére és meglátta a Nyikolajt hozó ladikot, amely a folyó kanyarulatánál egyenesen feléje úszott.


Násztya belegázolt a vízbe, megindult a sekélyesben. Ruhájának átvizesedett széle megsötétedett.


A ladik lassan közeledett. Násztyának már melléig ért a víz és most úszni kezdett. Mint egy férfi, úgy úszott, hatalmás, lendületes karcsapásokkal.


Megkapaszkodott a ladik szélébe, felhúzódzkodott, s a ladik fenekén ott feküdt Nyikolaj. Násztya bemászott a ladikba, lefeküdt az alján heverő szerelme mellé, gyengéd szavakat suttogva simult hozzá, átölelte.


Nyikolaj felnyögött.


Násztya sírva fakadt, elmosolyodott és kigombolta Nyikolaj ingét.


Nyikolaj mellén bőrszíjon halvány fényben csillogva lógott a két egymásba fonódó láncszem. Ugyanolyan láncszem, mint amilyen láncot viselt béklyóján valamikor a nyirkos kazamatában Tomaso Campanella hű követője, a politikai száműzött Rogyion Klimentov.


A ladikot lassan ringatta az enyhe hullámverés. Vitte Nyikolajt és Násztyát, a hatalmas folyón túl felkelő nap felé. A nagy és boldog új élet felé.


NIKODÉMUSZ ELLI fordítása


Néhány szó a filmforgatókönyv szerzőiről:
Jezsov és Koncsalovszkij
Valentyin Jezsov (sz. 1921, Szamara) Lenin díjas szovjet orosz író, forgatókönyvíró. Több sikeres film forgatókönyvét is ő írta (pl. Csuhraj: Ballada a katonáról)


Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij (sz. 1917) orosz rendező, színész és forgatókönyvíró. Nagysikerű, erőteljes szimbolikus hatású filmeposza, a Sziberiáda azóta is az orosz filmművészet egyik kiemelkedő darabja. 

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/8. sz., 114-124. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése