Egyiptomi sötétség
El vagyunk vágva az emberektől. A legközelebbi petróleumlámpák a vasútállomáson vannak innét kilenc versztányira. Ott bizonyára hunyorog egy kis lámpa, vibrál a hóviharban. Elsüvít éjfélkor a Moszkvába robogó gyors, és még csak meg sem áll. Mit neki az isten háta mögötti, vihartépte állomás? Legfeljebb a havat söpri le a vágányokról.
A legközelebbi villanylámpák negyven versztányira vannak a járási székhelyen. Ott aztán lehet élni. Van mozgóképszínház, vannak üzletek. És miközben hó zúdul a szántóföldekre, a mozivásznon talán épp nádszálak hajladoznak, szépséges pálmák bólogatnak, elsuhan egy trópusi sziget.
De mi elhagyottak vagyunk.
— Egyiptomi sötétség — jegyezte meg Gyemjan Lukics, a felcser, miután megemelte a függönyt.
Magasröptűen fejezi ki magát, de pontosan. Mert a sötétség igazán egyiptomi.
— Parancsoljanak még egy kupicával — invitáltam őket.
(Óh kérem, ne ítéljenek el, hiszen az orvos, a felcser, a két bábaasszony is csak ember. Hosszú hónapokon át nem láttunk mást, csak beteg emberek százait. Dolgozunk, betemetett bennünket a hó. Talán tilos meginnunk két kupica előírás szerint hígított alkoholt, és a járási székhelyről származó sprotnit harapnunk az orvos születésnapján?)
— Egészségére, doktor — mondta érzelmesen Gyemjan Lukics.
— Arra, hogy megszokjon minálunk — koccintott Anna Nyikolajevna, és megigazította kivágott ünneplő ruháját.
A másik bába, Pelageja Ivanovna, koccintott, kortyintott és nyomban leguggolt, és a piszkavassal beletúrt a kályhába. Izzó fény futott át az arcunkon, bensőnk átmelegedett az alkoholtól.
— Képtelen vagyok felfogni — szólaltam meg felbuzdultan, s a piszkavas kavarta szikrafelhőre néztem —, mit művelt az a menyecske a belladonnával. Kész lidércnyomás.
A felcser és a két bábaasszony mosolygott.
A következő történt. Aznap délelőtt pirospozsgás, harminc év körüli menyecske nyomakodott be a rendelőmbe. A hátam mögött lévő nőgyógyászati vizsgálószékre sandított, aztán öblös flaskát húzott ki a kebléből és kifejező, éneklő hangon rákezdte:
— Köszönöm a csöppeket, doktor polgártárs. Úgy segített, de úgy! Legyen szíves, adjon még egy üveggel.
Kivettem a kezéből az üveget, rápillantottam a címkére, és elsötétült előttem a világ. A címkén Gyemjan Lukics jókora betűivel ez állt: „Tinct. Belladonna... 1917. december 16."
Más szóval, előző nap tisztességes adag belladonnát írtam fel a menyecskének, ma pedig, a születésnapomon, vagyis december 17-én újból megjelent az üres üveggel és kér, hogy töltsük meg újra.
— Te... Te... — kérdeztem vadul — az egészet megittad tegnap?
— Az egészet, aranyoskám, az egészet! — felelte éneklő hangon a menyecske. — Adjon isten jó egészséget magának ezekért a cseppekért... Egy fél üveggel, amint hazaértem, egy fél üveggel, amint aludni tértem. Mintha elfújták volna.
A nőgyógyászati székhez támaszkodtam.
— Hány cseppet mondtam én neked? — kérdeztem fojtott hangon. — Ö-öt cseppet, nemde? Mit tettél te fehérnép... hiszen te... hiszen én...
— Isten az atyám, bevettem — mondta a menyecske, mint aki kétli, hogy elhiszem, hogy az én belladonnámmal gyógyította magát.
Mindkét kezemmel megragadtam pirospozsgás arcát, és belenéztem a szemébe. A pupillája rendben, gyönyörű és tökéletesen normális. A pulzusa is remek. Egyáltalán a belladonnamérgezés legcsekélyebb jelét sem észleltem a menyecskén.
— Ez lehetetlen — mondtam, és feljajdultam. — Gyemjan Lukics! Gyemjan Lukics fehér köpenyében pattant ki a gyógyszertárból.
— Nézze meg, Gyemjan Lukics, mit művelt ez a szépasszony! Egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
A menyecske végre megértette, hogy valamit rosszul csinált, és rémülten kapkodta a fejét. Gyemjan Lukics megragadta a flaskát, megszagolta, megrázta és így szólt.
— Hazudsz lelkem, nem vetted te be azt a gyógyszert.
— Isten engem... — kezdte a menyecske.
— Ne próbálj becsapni bennünket, lelkem — mondta ridegen, legörbült szájjal Gyemjan Lukics. — Tudunk mi mindent pontosan. Valld be, kit gyógyítottál ezzel az orvossággal.
A menyecske a hófehérre meszelt mennyezet felé fordította normális méretű pupilláit, és keresztet vetett:
— Isten engem...
— Hagyd el, hagyd — morogta Gyemjan Lukics és felém fordult. — Tudja doktor, mit csinálnak ezek? Ide jön egy ilyen színművésznő a kórházba, felírják neki a gyógyszert, ő pedig visszamegy a faluba, és végigkínálja belőle az asszonyokat.
— Miket beszél, felcser polgártárs?...
— Hagyd abba! — szakította félbe a felcser. — Nyolcadik éve vagyok itt. Tudom. Persze, hogy szétosztotta a cseppeket a házakban — folytatta hozzám fordulva.
— Adjon még ilyen csöppeket — könyörgött a menyecske.
— Azt nem, angyalom — mondtam, és letöröltem az izzadtságot a homlokomról. — Ilyen csöppeket többé nem szedhetsz. A hasad jobban van?
— Mintha csak elfújták volna.
— Nahát nagyszerű! írok neked másfélét, az is nagyon jó. Valeriánát írtam fel neki, és a menyecske kiábrándultán távozott.
Hát erről az esetről csevegtünk a lakásomban a születésnapomon, miközben odakint súlyos függönyként ereszkedett alá a hófúvásos egyiptomi sötétség.
— Tudja — mondta Gyemjan Lukics, jólnevelten harapdálva az olajos halat — az a helyzet, hogy mi már megszoktunk itt. De magának, kedves doktor, a főváros, az egyetem után van mihez hozzászoknia. Sötétség!
— De még milyen! — visszhangozta Anna Nyikolajevna.
A hóvihar a kéményekben süvített és a falon túl kavargott. A kályha elé állított fekete vaslap vörösen csillogott. Áldott legyen a tűz, amely az egészségügyieket melegíti ezen az isten háta mögötti helyen.
— Hallott már az elődjéről, Leopold Leopoldovicsról? — kérdezte a felcser, és miután udvariasan megkínálta Anna Nyikolajevnát, maga is rágyújtott.
— Csodálatos doktor volt — mondta lelkesülten Pelageja Ivanovna, s ragyogó szemmel nézte az áldott tüzet. Sötét hajában meg-megcsillant a hamis kövekkel díszített ünnepi fésű.
— Hát igen, nem mindennapi ember volt — erősítette meg a felcser. — A parasztok egyszerűen istenítették. Értett a nyelvükön. Operációra befeküdni Lipontyijhoz — semmi probléma. Mert hogy Leopold Leopoldovics helyett Lipontyij Lipontyijevicsnek nevezték. Bíztak benne. És hát beszélni is tudott velük. No hát eljött egyszer a rendelésre a barátja, Fjodor Koszoj Burcevóból. Ez és ez van, Lipontyij Lipontyijevics, azt mondja, elszorul a mellem, szóval alig kapok levegőt. És azonkívül a torkom is kapar...
— Laringitisz — mondja gépiesen, mert a veszett hajszában hozzászokott a villámgyors falusi diagnosztizáláshoz.
— Pontosan. „Nos — azt mondja Lipontyij — adok neked egy gyógyszert. Két nap múlva egészséges leszel. Itt vannak ezek a francia mustártapaszok. Az egyiket a hátadra teszed, a két lapockád közé, a másikat a melledre. Ott tartod tíz percig, és leveszed. Mars. Rajta!" Az meg fogta a mustártapaszokat és elment. Két nap múltán visszajött.
„Mi a baj" — kérdezte Lipontyij. Koszoj meg:
„Hát, Lipontyij Lipontyijevics, egyáltalán nem segítenek rajtam ezek a mustártapaszok. „Hazudsz — mondja Lipontyij — lehetetlen, hogy a francia mustártapasz ne segítsen. Biztosan nem tetted a hátadra." .. „Hogyhogy nem tettem, még most is ott van..."
Ezzel megfordult, és a mustártapasz ott volt a bundáján.
Én hahotáztam, Pelageja Ivanovna vihogott, és kegyetlenül ütögette a piszkavassal a tűzifát.
— Mondjon, amit akar, de ez anekdota — mondtam. — Ilyen nincs.
— A-nek-do-ta? A-nek-do-ta? — kiabálták egyszerre a bábák.
— Nem, nem — kiáltott fel elkeseredetten a felcser. — Tudja, minálunk az egész élet ilyen anekdotákból áll... Itt olyan dolgok történnek...
— És a cukor? — kiáltott fel Anna Nyikolajevna. — Pelageja Ivanovna, mesélje el a cukrot. Pelageja Ivanovna becsukta a kályha ajtaját és tompa hangon belefogott.
— Elmentem abba a Burcevóba egy szülő nőhöz.
— Nevezetes egy hely az a Burcevo — vetette közbe a felcser, de nyomban hozzátette — Bocsánat, folytassa kolléga.
— Nos, természetesen megvizsgáltam — folytatta Pelageja Ivanovna, a kolléga —, és az ujjaím alatt a szülőcsatornában valami furcsát éreztem... Valami darabkákat... valami porszerűséget. Kiderült - kockacukor.
— Nesze neked anekdota — jegyezte meg ünnepélyesen Gyemjan Lukics.
— Bocsássanak meg.. . semmit sem értek...
— A javasasszony — mondta Pelageja Ivanovna... — A javasasszony tanította ki. Azt mondja, nehéz lesz a szülés. A gyerek nem akar kijönni isten napvilágára, tehát ki kell csalogatni. Ezért aztán, ezzel az édességgel akarták kicsalogatni.
— Ez borzasztó — mondtam.
— Szőrt adnak rágcsálni a szülő nőnek — mondta Anna Nyikolajevna.
— Minek?
— Az ördög ismeri ki magát rajtuk, háromszor is hoztak már hozzánk szülő nőt, fekszik, és köpködi a szerencsétlen asszony, az egész szája tele van szőrszálakkal, ez is egy olyan babona, hogy ettől könnyebb lesz a szülés.
A bábaasszonyok szeme felcsillant az emlékektől, teáztunk, és én megbűvölten hallgattam őket arról, hogy amikor egy faluból be kell hozni hozzánk egy szülő nőt, Pelageja Ivanovna a maga szánját mindig másodiknak hagyja, nehogy meggondolják magukat az úton, vissza ne vigyék az asszonyt a kuruzslók kezébe. Arról, hogy egyszer egy szülő nőt, akinek a magzata rosszul feküdt, fejjel lefelé felakasztottak a mennyezetre, hogy a kisbaba megforduljon. Arról, hogy egy korobovói asszony, aki hallotta valahol, hogy az orvosok átszúrják a magzatburkot, konyhakéssel összevagdosta a csecsemő fejét, úgy hogy még egy olyan nagyszerű és ügyes ember, mint Lipontyij sem tudta megmenteni, még szerencse, hogy az anya életben maradt. Arról...
A kályhát már régen elzártuk. Vendégeim szobáikba mentek. Láttam, hogy Anna Nyikolajevna ablaka egy darabig halványan fénylik, azután kihunyt a fény. A hóvihar összekeveredett a sűrű decemberi estével, és fekete függöny rejtette el tőlem az eget, és a földet.
Föl-alá járkáltam a szobámban, recsegett a padló a lábam alatt, meleg volt a cserépkályhától, és hallottam, hogy valahol egy egér rágcsál.
„Na nem, gondoltam, én harcolni fogok az egyiptomi sötétséggel, pontosan addig, ameddig a sors itt tart, ezen az isten háta mögötti helyen... Kockacukor... Hát mit szólnak hozzá?"
A zöld ernyős lámpa fényében születő álmaimban feltűnt a hatalmas, egyetemi város, benne a klinika, a klinikában az óriási terem, a csempézett padló, a csillogó csapok, a steril fehér lepedők, a hegyes szakállú bölcs asszisztens.
Ilyen pillanatokban mindig megijeszti az embert a kopogás. Összerezzentem.
— Ki van ott, Akszinya? — kérdeztem, a belső lépcső korlátjáról lehajolva. Az orvosi lakás emeletes volt, fent a dolgozószoba és a hálók, lent az ebédlő meg még egy szoba, amelyről nem tudtam, hogy mire való, és a konyha, amelyben Akszinya, a szakácsnő lakott és a férje, a kórház állandó őre.
Megcsörrent a súlyos zár, a lámpa fénye megingott, hideg áradt be, azután Akszinya jelentette:
— Beteg érkezett.
Őszintén szólva megörültem. Nem voltam álmos, és az egérrágcsálástól meg az emlékektől egy kicsit szomorúnak és magányosnak éreztem magam. Azután meg, ha férfi jött, akkor nem a leg-szörnyűbb dologról van szó, nem szülés.
— Járni tud?
— Igen — ásította Akszinya.
— No hát akkor jöjjön fel a dolgozószobámba.
A lépcső sokáig recsegett. Egy súlyos, megfontolt ember közeledett. Addigra én már az íróasztalom mögött ültem, és azon voltam, hogy huszonnégy éves fürgeségem elő ne bukkanjon orvosi hivatásom burkából. Jobb kezem a sztetoszkópon feküdt, mint valami revolveren.
Csizmás, báránybundás alak jött be a szobába, sapkáját a kezében tartotta.
— Mi történt ilyen későn? — kérdeztem tőle megfontoltan, hogy megtisztítsam a lelkiismeretemet.
— Bocsásson meg, doktor polgártárs — mondta kellemes, lágy, basszus hangján a férfi. Borzasztó ez a hóvihar, hát nem sikerült hamarabb ideérnem.
„Udvarias ember" — gondoltam elégedetten. Nagyon megtetszett nekem a férfi, még sűrű vörös szakálla is jó benyomást tett rám. Látszott, hogy gondozzák. Tulajdonosa nemcsak nyírta, de még be is kente valamivel, amiben egy falusi doktornak még ilyen rövid itt-tartózkodás után sem volt nehéz felismernie a böjti olajat.
— Mi történt? Vegye le a bundáját. Honnan jött?
A bunda a székre repült.
— Egészen elkínzott a hidegrázás — felelte a beteg, és gyászosan rám nézett.
— Hideglelés? Aha, maga burcevói?
— Pontosan. A molnár vagyok.
— És hogyan kínozza? Mesélje el.
— Minden nap, pontosan tizenkét órakor elkezd fájni a fejem, azután olyan forróság ver ki... Vagy két órán keresztül kínoz, és aztán vége.
„Kész a diagnózis" — zendült meg diadalittasan a fejem.
— És egyébként semmi baja?
— Gyenge a lábam.
— Aha. Vetkőzzön le. Hm... Hát jó...
A vizsgálat végére a beteg egészen elbűvölt. A sok buta öregasszony, ijedt siheder után, akik rémülten hátrálnak a fém torokvizsgáló lapocskáktól, ezután a reggeli tréfa után a belladonnával, a molnáron valósággal megpihent a klinikai betegekhez szokott tekintetem.
A molnár értelmesen beszélt, kiderült, hogy írni-olvasni is tud, és minden mozdulatát átitatta a tudomány, az én kedvenc tudományom, a medicina iránti tisztelet.
— Tudja galambom — mondtam, miután végigkopogtattam széles, meleg mellkasát. — Magának maláriája van. Váltóláza. Most van egy egészen üres kórtermem. Nagyon komolyan tanácsolnám, hogy feküdjön be hozzám. Majd megfigyeljük, ahogy kell. Elkezdem porokkal gyógyítani, és ha nem sikerül, akkor majd kap injekciókat. Biztosan használ majd. Na?
— A legalázatosabban köszönöm — mondta udvariasan a molnár. — Már hallottam magáról, mindenki elégedett, azt mondják, mindenkin segít. És az injekciókba is beleegyezem, csak gyógyuljak meg.
„Hát ez tényleg fénysugár a sötétségben" — gondoltam, és leültem írni az asztalhoz. Közben pedig olyan kellemesen éreztem magam, mintha nem egy idegen molnár, hanem az édestestvérem jött volna vendégségbe a kórházamba.
Egy cédulára a következőket írtam:
„Chinini mur 05
DT-dos N 10
Hudov molnárnak éjfélkor 1 por"
És vidáman aláírtam.
A másik cédulára pedig ezt írtam:
„Pelageja Ivanovna, fektesse a molnárt be a 2-es kórterembe. Maláriája van. Egy adag kinin-port adjon be neki, négy órával a roham előtt, ahogy kell, vagyis éjfélkor.
Látja, itt a kivétel, egy intelligens molnár."
Már ágyban feküdtem, amikor az álmos és komor Akszinya kezéből megkaptam a válaszcédulát:
„Kedves doktor, mindent megtettem. Pel."
És elaludtam.
... És felébredtem.
— Mi van, mi van, mi van Akszinya? — mormogtam.
Akszinya ott állt, szégyenlősen eltakarta magát a fehérpöttyös szoknyájával. A kezében ott remegett a sztearingyertya, és megvilágította izgatott, kialvatlan arcát.
— Mariját az imént ideszalajtották, Pelageja Ivanovna azt parancsolta, hogy azonnal küldjük oda magát.
— Mi történt?
— Azt mondják, hogy a molnár a második kórteremben haldoklik.
— Micsoda? Haldoklik? Hogyhogy haldoklik?
Meztelen lábam egy pillanat alatt lent volt a hideg padlón, és alig találtam bele a cipőmbe. Sok gyufát eltörtem és sokáig próbáltam meggyújtani a mécsest, míg végre felgyulladt a kékes fény. Pontosan hat óra volt.
„Mi történt, mi történhetett? Talán mégse malária? Mi baja lehet? A pulzusa remek volt!"
Nem később, mint öt perc múltán fordítva felvett zokniban, begombolatlan zakóban, borzasan, csizmában, átrohantam az udvaron, amely tökéletesen sötét volt, és befutottam a 2-es kórterembe.
A vetett ágyon az összegyűrt lepedő mellett egy szál kórházi ingben ült a molnár. Kis petróleumlámpa világította meg. Vörös szakálla borzas volt, és a szeme fekete és óriási. Ide-oda ingadozott, mint valami részeg. Rémülten nézett körül, nehezen lélegzett.
Marija, az éjszakás ápolónő szájtátva nézte sötétvörös arcát.
Pelageja Ivanovna félregombolt köpenyben, hajadonfővel rohant elém.
— Doktor — kiáltotta rekedt hangon —, esküszöm nem tehetek róla. Ki gondolta volna, hiszen maga írta oda, hogy intelligens!
— Mi történt?
Pelageja Ivanovna összecsapta a kezét úgy mondta:
— Képzelje doktor, mind a tíz kinint egyszerre bevette, éjfélkor.
Homályos téli hajnal volt, Gyemjan Lukics elrakta a gyomormosó-szondát. Kámforszag terjengett. A padlón lévő tál tele volt vörösesbarna folyadékkal. A molnár, elgyötörtén, sápadtan feküdt a fehér lepedő alatt. Vörös szakálla az égnek meredt. Fölé hajoltam, megtapogattam a pulzusát és meggyőződtem róla, hogy a molnár megúszta a dolgot.
— Na, hogy érzi magát? — kérdeztem.
— Jaj — mondta gyenge basszus hangon a molnár. — A szememben egyiptomi sötétség van...
— Az enyémben is — feleltem ingerülten.
— Mi? — szólt a molnár. (Még rosszul hallott.)
— Csak azt mondd meg bácsikám, miért csináltad? — kiáltottam a fülébe. És a komor, kellemetlen basszus így válaszolt:
— Azt gondoltam, minek vesződjek egyenként ezekkel a porokkal, egyszerre bevettem és kész.
— De hát ez szörnyű! — kiáltottam.
— Anekdota — mondta kissé epésen a felcser.
„Hát nem, én harcolni fogok. Harcolni fogok.. . Én..." És a nehéz éjszaka után édes álom borult rám. Lepelként terült rám az egyiptomi sötétség, és mintha a sötétségben én karddal vagy sztetoszkóppal mennék. Megyek... harcolok... Az isten háta mögötti faluban. De nem egyedül. Velem jön harci csapatom is: Gyemjan Lukics, Anna Nyikolajevna, Pelageja Ivanovna. Mindenkin fehér köpeny van, és megyünk előre.
Jó dolog az álom!
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Mihail Bulgakovról:
1891-ben született Kijevben, Apja professzor a Kijevi Hittudományi Akadémián. Bulgakov 1916-ban fejezte be a kijevi orvosi egyetemet, kitüntetéssel. De úgy hozta a sors, hogy nemsokára felhagyott az orvosi hivatással. „Egy éjjel, 1919-ben, egy szomorú őszi éjjel — írja Bulgakov önéletrajzában —, a vasúti kocsiban zötyögve, egy üres petróleumos üvegbe szúrt gyertyafényénél megírtam első kis elbeszélésemet. Abban a városban, ahová bedöcögött velem a vonat, elvittem a helyi újság szerkesztőségébe. Kinyomtatták. Aztán megjelent néhány tárcám, és 1920 elején felhagytam a kitüntetéses oklevéllel űzött hivatásommal, attól fogva már csak írtam. Mindentől távol, vidéken éltem, ilyen körülmények között írtam meg három darabot a helyi színháznak. Ezeket aztán 1923-ban Moszkvában, mikor újra elolvastam őket, megsemmisítettem. Remélem, sehol nem maradt belőle példány. 1921 végén üres kézzel és üres zsebbel Moszkvába utaztam, hogy ott telepedjek le végleg. Moszkvában sokáig küszködnöm kellett a megélhetésért, riporter és tárcaíró voltam különböző újságoknál, és gyűlöltem ezt a munkát."
1925-ben Bulgakov, aki akkor már megírta az „Egy ifjú orvos feljegyzései" című elbeszélés-ciklusát, egy sor szatirikus és fantasztikus novellát, a „Fehér gárda" című regényt — a Művész Színház munkatársa lett. A színház és az író közös munkájának eredménye volt a „Turbin család napjai"-nak színrevitele. Bulgakov pályáját ettől kezdve végigkísérte a színház. Maga is kiváló színész volt. A kortársak visszaemlékezései szerint egymaga el tudta játszani darabjának minden szerepét.
Már a húszas években kikristályosodott írói útkeresésének iránya. A néppel és a hazával szemben érzett felelősség problémája izgatta, a művész felelősségének kérdése korunkban.
A „Fehér gárda" című regényében és az ebből készült színdarabban, a „Turbin család napjai"-ban egy fehérgárdista tiszti család sorsát ábrázolja az író. A darab hősei szubjektíve becsületesek, kötelességtudóak, de objektíve mégis a pusztulásra ítélt világ védelmezői, s ezért maguk is pusztulásra ítéltettek, ha nem találnak kiutat.
A darab viharos vitákat kavart, néhány kritikus úgy értékelte, hogy az író belátta a szovjethatalom győzelmének törvényszerűségét; mások szemére vetették részvétét a darab hősei iránt, néhányan elismerték, hogy az emberi sors belső megközelítésével közelebb jutott a korszak lényegének megértéséhez, s volt olyan vélemény, hogy az írói szemléletmód nem fejezett ki elég világos társadalmi állásfoglalást.
Mind keresésében, mind tévedéseiben határtalanul becsületes író Bulgakov. Halála után Alekszandr Fagyejev mondta róla: „Mind a politikusok, mindaz írók tudják, hogy őt sem az alkotásban, sem az életben nem érhettük hazugságon, őszintén és következetesen írt, s ha nem is látta mindig helyesen a valóságot, képmutató sohasem volt."
Az ötvenes és hatvanas években azokat a müveit is publikálták, melyek befejezetlenül maradtak. Többek között a „Fehér gárda" című regény második részét, a „Színházi regényt", az „Álszentek összeesküvését" és a „Mester és Margaritát".
Konsztantyin Szimonov, aki nagyra értékelte Bulgakov tehetségét, a következőket írta a „Színháziregény"-ről: „.. .az írói elgondolás befejezetlenségét nem érezzük. Inkább az a benyomásunk, hogy az elbeszélés kisebb terjedelemben, kevesebb szüzsé-fordulattal öltött testet, mint ahogy ezt a mű kezdetekor eltervezte az író." Ez az értékelés helytálló a többi befejezetlen műre vonatkozóan is. Ez is azt bizonyítja, hogy Bulgakov a legnagyobb mértékben szigorú és igényes volt önmagával szemben.
Főművét, a világirodalom kimagasló alkotását, a Mester és Margaritát betegen, félig vakon diktálja feleségének. E műve a groteszk, szimbolikus realizmus jelentős alkotása, az 1920-as évek Moszkvájának korrajzával és abszurditásával. Cselekménye három síkon játszódik: a fantasztikus, a reális és a filozófiai sík keveredik benne. A hatalom és a jóság csodálatos szerelmi történettel átszőtt konfliktusa, amely máig számos értelmezést, bámulatot és elismerést szül.
Moszkvában hal meg, 1940. március 10-én. (A Szovjet Irodalom és a Babelmatrix nyomán)
Fő művei:
Turbinék napjai (Dnyi Turbinih) (dráma), 1926
Puskin Utolsó napjai (Poszlédnyije dnyi / Puskina /), (dráma)
Menekülés (Beg), 1928 (dráma)
Zojka lakása (Zojkina kvartyira) (dráma: szatirikus vígjáték), 1926
Bíborsziget (Bagrovij osztrov ) (dráma: komédia), 1928
Don Quijote (dráma), 1938
Végzetes tojások (Rokovije JICA), 1924 (kisregény)
Önéletrajz (Avtobiográfija) (önéletrajzi írása)
A fehér Garda (Belaja gvargyija), 1925 (regény), ford. Szöllőssy Klára
Sátániáda (Gyjavoliada), 1925 (elbeszéléskötet)
Kutyaszív (Szobacsje szerdce), 1925
Színházi regény (Tyeatralnij roman) Európa Könyvkiadó, 1981, ford. Szöllőssy Klára
Morfium (Morfij) 1937 (kisregény)
Mester es Margarita Masztyer i Margarita), 1940 (regény)
Moliére úr élete (Zsizny goszpogyina de Moljera), 1933 (regény)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/5. sz., 149-156. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése