2011. június 30., csütörtök

Válogatás a mai grúz irodalomból (5)

GURAM GEGESIDZE
Ördögkanyar


1


A fiatal író hosszú ideje üldögélt már a poros országút szélén: Szvanétia felé tartó gépkocsira lesett. Nagy volt a meleg, az író izzadt. Meglehetősen kifakult, zöld inget viselt, foltozott ócska nadrágot és súlyos bakancsot. Egyáltalán nem hasonlított sikeres, magabiztos szerzőre. Szerény holmija elfért a hátizsákban, amely mellette feküdt a padon. 
Kíméletlenül porzottak tova az; úton a teherautók; egyik sem tartott a messzi, kéklő sziluettel kirajzolódó hegyek felé.


—  Hallgass rám, öregem, menj el Dzsvariba, ott hamarább találsz autót — javasolta az írónak az a fickó, aki mellette ült, és nyilván egyáltalán sehová sem sietett, mert már több mint egy órája csevegett a fociról. Úgy vélekedett, hogy a zugdidi Gegenava a legjobb futballista, de nem ám csak Grúziában, hanem a határain túl is. Ezt nem mondta ki nyíltan, de nyilvánvaló volt, hogy így gondolja: nemcsak Grúziában, de az egész világon... — Ha Dzsvariban sem találsz kocsit, gyere vissza Zugdidiba.


Végül is érdemes megfogadni egy ilyen rokonszenves ifjú tanácsát, aki önként megosztotta és megszépítette a várakozás nehéz perceit. Az író megállított egy Dzsvari felé tartó másfél tonnás teherautót, elbúcsúzott új ismerősétől, és felmászott a raktérbe.


Egy óra múlva Dzsvariban volt. S alig érkezett meg, eszébe jutott, hogy ebben a faluban dolgozik egy hajdani egyetemi diáktársa. De hogy hol, azt képtelen volt felidézni. „Ha tudnám, hol dolgozik, most meglátogathatnám" — gondolta az író, mialatt lekászálódott a kocsiról, és pénzt adott a sofőrnek.


—  Találhatok itt Szvanétiába tartó kocsit? — kérdezte.
—  Nem tudom. Ott az étkezde előtt egy teherautó, kérdezd meg. Én Calendzsihába megyek.
 Az író vállára vette a hátizsákját, és elindult. Súlyos, vasalt bakancsa belesüppedt a hőségtől meglágyult aszfaltba. Nagy volt a meleg, ámbár, mivel a nap sűrűn rejtőzött felhők möge-és a távoli hegyek fölött borús volt az ég, várható volt, hogy megváltozik az idő.


Az író bepillantott az étkezde előtt várakozó teherautó vezetőfülkéjébe, de az üres volt. Viszont a rakodótérben, az oldalfalak közé erősített deszkákon emberek ültek táskákkal, kosarakkal zsákokkal, és élénken beszélgettek.
—  Hová? Hová? — kérdezte az író, és feltette a lábát a kerékagyra.
—  Nem tudom  — mondta egy fiatalos, borotválatlan férfi, aki a legközelebb ült hozzá és éppen cigarettát sodort.
— Mi  az, hogy nem tudod? Fönn ülsz egy autón és nem tudod, hová megy? - fakadt ki az író.


Az asszonyok abbahagyták a beszélgetést, és feléjük fordultak.
— És maga merre tart? — kérdezte egy fekete ruhás menyecske. 
— Szvanétiába — válaszolta az író — Becsóban van dolgom. 
— Nem jó. Ez a kocsi csak Haisiig megy.
— Akkor Haisiba megyek — és az író eltökélten felmászott a teherautóra. Érezte, hogy megjelenése valamiért ellenséges érzületet vált ki, és ettől ingerült lett. 
— Megkérdezhetnéd, fiam, a sofőrtől, fölvesz-e egyáltalán — mondta a borotválatlan. 
— Fölvesz, minek azt kérdezni — az író leült melléje, és a lába elé dobta a hátizsákot. A többiek folytatták megszakadt beszélgetésüket. Az író ismerte valamelyest a megrel elvet, de jövendő útitársai olyan gyorsan beszéltek, hogy ő csak azon ámuldozott, hogyan érthetik meg egymást.


A sofőr még nem jött. Az író már megbánta, hogy fölmászott erre az autóra. Az orra előtt fordult ki egy ugyanilyen teherkocsi a Szvanétia felé vezető útra. Ha arra ül, gyorsabban érkezik Haisiba! Hát igen, ez az utazás kezdettől rosszul alakul! Déli tizenkettő, s még ha azonnal talál is fel a hegyekbe menő autót, legjobb esetben is kilenc-tíz óra tájt ér Haisiba, „A végén még kénytelen leszek szabad ég alatt tölteni az éjszakát" — gondolta rosszkedvűen az író.


Elárulhatjuk, hogy előérzete nem csalta meg, s azon az éjszakán valóban egyedül gyalogolt a Becsótól Mazeráig, azután még feljebb, a Dolra forrásvidékén át egészen a Csihrini völgyig.


A sofőr még mindig nem volt sehol. Most már a többiek is türelmetlenkedtek.
-  Hová lett? — kérdezte valaki hangosan.
-  Ebédel.
-  Szép kis ebéd — morogta az első.


Még néhány ember mászott fel a kocsiba. Örültek, hogy autót találtak, s benne ismerősöket, ám azokat úgy elcsigázta már a várakozás, hogy nem osztoztak az örömükben, és kelletlenül fogtak beszélgetésbe.
-  Induljunk! Elég volt! Induljunk! — hallatszottak egyre-másra a női hangok, de hogy kihez, az felfoghatatlan volt. Nyilván csak kicsordult belőlük a türelmetlenség.


Végre megjelent egy alacsony, harminc év körüli ember, a sofőr. Ugyan mit ehetett ilyen hosszasan ez a kákabélű? A kocsiban ülők felélénkültek, zajongani kezdtek.
-  Jön! Jön! — hajtogatták boldogan az asszonyok, mialatt a sofőr ráérősen ballagott a kocsi felé. Útközben még megállt, elcsevegett valakivel, azután lassan, ráérősen továbbindult a teherautó felé.
-  Ide figyelj, hová tűntél, már majdnem megsültünk — kezdtek rá a férfiak, de egyáltalán nem zsémbesen, sőt inkább örömmel.


Jobb kedvre derült az író is. A sofőr pedig elégedettnek, mi több, vidámnak látszott. Fellépett a hágcsóra, és hátrapillantott a raktérbe. Az író kihasználta az alkalmat, és megkérdezte:
-  Pajtás, csak Haisiig mész?
-  Igen — felelte a sofőr, és tréfálkozni kezdett a többiekkel. — Mi történt, elvtársak, honnét verődtetek össze ennyien? — Dzsudzsgu, aranyoskám, várj még egy percet, Vardo elszaladt a boltba, de rögtön jön —  kérte az egyik asszony. 
— Mire neki az a bolt?
— Kenyérért ment.
— Hűha, kenyér! — kiáltotta Dzsudzsgu — majd elfelejtettem! — Leugrott, és szép nyugodtan elidult a bolt felé, amely ott volt az étkezde mellett.


Az utazás is tevékenység, és a tevékeny ember nem unatkozik. Alig ért be a kocsi a völgyszorosba, alig bukkantak fel a folyó két oldalán az erdő borította hegyek, amelyek felől olyan erős vízszagú hűvösség, föld-, lomb- meg mohaszag áradt, hogy a teherautó felverte por sem tudta elnyomni, az íróban máris újjászületett a remény, hogy Haisiban talál majd autót, amely céljához viszi. Örömmel nézte a hatalmas szálfákat sodró, szeszélyesen kanyargó, zavaros vizű folyót, a lankákon a kukoricaföldeket, és följebb a hegyi legelőkhöz vezető ösvényeket, és öntudatlanul is azon volt, hogy jól megjegyezze mindezt, mert hátha fölhasználhatja még egy leíráshoz.


A teherautó rázkódott és zörömbölt az Inguri [grúzul: Enguri] völgyében. Az emelkedőkön, amikor a motor — úgy tetszett — erejét túlfeszítve zúgott és hörgött, az író nem hallotta, miről beszélnek útitársai, de amint egyenesbe jutottak, azzal szórakozott, hogy fülelt. Az asszonyok főként a bevásárlásaikról beszéltek, az árakról, az otthon váró teendőikről. A férfiak meg az útépítésről, amely a folyó túlpartján kezdődött; végig az út mentén látszottak a felrobbantott sziklák maradványai.


—  Klassz út lesz — állította egy férfi, akinek hosszú, vörös bajusza volt, és kívülhordós nagy zsebes kék inge, amit olyan ezüstövvel fogott át, amilyet egyébként, a grúz népviselethez, a csohához használnak.
—  Ez? — kételkedett a borostás képű, akivel elsőnek elegyedett szóba az író. — Két kocsi se fér majd el rajta egymás mellett.
—  Ucsa, fiacskám — fordult hozzá egy idős asszony, aki egészen elöl ült —, igaz, amit beszélnek?
—  Igaz — bólintott Ucsa.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltott föl az asszony, és ujjaival végigszántott az arcán, mintha karmolna.
—  Miért, mi történt? — kaptak rajta mind az asszonyok, és készen a siránkozásra, máris az arcukhoz emelték tenyerüket.
—  Egy teherautó felborult, és lezuhant az Ördögkanyarban.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! — kiáltották mind az asszonyok, és ujjaikkal végigszántottak az arcukon, de csak könnyedén.
—  És sokan voltak rajta?
—  Csak a sofőr — mondta Ucsa.
—  Összetörte magát?
—  Meghalt.
—  Ó, jaj! Ó, jaj! Nős volt a szerencsétlen?
—  Két gyereke van, egy fiú meg egy kislány.
—  Ó jaj, ó, jaj!
—  Remek fickó volt — mondta Ucsa, pedig nem is ismerte az áldozatot, csak örült, hogy magára vonta a közfigyelmet.
—  Boldogtalan asszony! Boldogtalan gyermekek!


Az író lenézett a teherautó oldalán át oda, ahol a folyó fenyegető hullámai verték a partot. Megkísérelte elképzelni annak az embernek a helyzetét, aki ebbe a folyóba zuhan. „Átúszni képtelenség, s különben is, aki ilyen magasból lezuhan, összetöri magát a sziklákon. S mi lesz, ha a mi kocsink is felborul?" Ez a gondolat alaposan elrontotta a hangulatát, habár úgy döntött, butaság olyasmin gondolkodni, ami be is következhet, meg nem is.
—  Mikor érünk Haisibe? — kérdezte Ucsától.
—  Négy óra tájt.
—  Lesz kocsi Haisiból Mesztiába?
—  Tudj' isten, néha van, néha nincs.


Az író elhallgatott. Útitársai egy ideig még a szerencsétlenül járt sofőrről beszéltek, azután áttértek más szerencsétlenségekre, végül egészen témát váltottak.


Az út völgybe ereszkedett, s a folyó süketítő zaja megcsöndesedett. A teherautó most az úttól sövénnyel kerített kukoricaföld mellett futott, amelynek végén szalmatetős pajta állt. A nap kegyetlenül tűzött, még az út menti fák sem nyújtottak védelmet perzselő sugarai elől. kisvártatva azonban megint szűkült az út, s újra hallatszott a folyó zúgása. Az út itt a folyó mentén, pontosabban a folyó felett húzódott, s a víz olyan viharos-vadul zúgott, hogy az író megint azon kezdett töprengeni, lehetséges-e kiúszni, kiszabadulni az örvényből, ha történik valami?


Akkor is ez a gondolat foglalkoztatta, amikor a teherautó megállt egy náddal födött pacha, egy kis étterem mellett. A tető felett füst kígyózott. Az étterem a parton állt, hozzáragasztott balkonja a folyó fölé nyúlt ki. A sofőr kiszállt, bement, és igen gyorsan vissza is tért.


—  Miért álltunk meg? — kérdezte az író.

2011. június 29., szerda

Válogatás a mai grúz irodalomból (4)

REVAZ INANISVILI
Éva


Bár sötét volt, Ábel figyelmét mégsem kerülte el Éva nyugtalansága. Éva a kerítésajtónak dőlve állt, aktatáskáját egyik kezéből a másikba tette, aztán megigazította svájcisapkáját — valahogyan egészen különösen hordta; egy kicsit félrecsapta, és könnyedén a homlokába húzta —, majd eltakarta tenyerével a szemét.


—  Szeretnék egy kérdést feltenni neked — mondta Éva, miközben továbbra is a szeme előtt volt a keze.
—  Akár kettőt is.
Éva habozva ránézett, és lehajtotta a fejét.
—  Nem, most nem.
—  Hát mikor?
Még mindig nem emelte fel a fejét.
—  Most nem... Holnap... Na, szevasz. 
Ezzel elszaladt.


Következő nap este Ábel az öreg juharfánál várta. Éva órái fél kilenckor fejeződtek be. Ábelnek úgy tűnt, hogy az iskola kapujában egyformán pirospozsgás lánykák álldogáltak, olyanok, akiknek arcára az egészség festette a rózsákat, és ez megkülönbözteti a falusiakat a városiaktól. Az öreg pedellus illedelmesen trónolt egy támlátlan széken, hosszú szárnyú fekete kabát, széles karimájú, kekiszínű kalap — hajszálra a negyvenes évek kolhozelnöke. Nyolc huszonötkor felvette az asztalról a sárgaréz csengettyűt, amilyen a petróleumárusoknak is van, és a csengettyűvel a kezében mozdulatlanul állt, mint egy szobor, egészen addig, amíg a mutató el nem érte a fél kilencet. Akkor felemelte a csengettyűt és megrázta. Ábel tudta, hogy a csengetés után még néhány percet várnia kell, de olyan gyötrőn lassan teltek ezek a percek. Hogy jobban múljon az idő — mustrálgatni kezdte az arra járókat.


Az utcát sűrű köd lepte el. A lámpák alig világították meg. A bágyadt fényben mint muslicák kavarogtak a szemerkélő esőcseppek. A sarkon egy férfi bukkant elő. A járásából ítélve virágos hangulatban volt. Ez hamarosan be is bizonyosodott. Néhány lépést tett, hirtelen megállt, lekapta a sapkát a fejéről, a mellére szorította, és rázendített: „Jöjj vissza, a szerelem hív téged, jöööjj vissza!"


A kihalt utcán még egy járókelő tűnt fel. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő is kapatos. Meghallotta az éneklést, megtorpant, körülnézett, odasompolygott az éneklőhöz, és bokán rúgta. Az énekes, mint akit leforráztak, nekilódult, és körül sem nézve elszaladt.


—  No né! Tenoristaaa! Hősszerelme-es! — kiabálta fulladozva a nevetéstől a második járókelő. Majd gondolt egyet, s a másik nyomába eredt.


Még nem járt messze a két részeg, amikor egy fiatalember és egy lány jelent meg az utcán. Ábel mellé értek.


—  Tudod, hogy én mindenre képes vagyok — mondta a fiú, szemlátomást igyekezve megfélemlíteni a lányt.  — Majd elhíresztelek rólad valamit, az apád fülébe jut, és majd meglátjuk, hogyan menekültök el messzire anyáddal...


A lány lopva Ábelre nézett, és a fiúhoz fordult.
—  Bolond vagy te — mondta zavartan mosolyogva...


Most egy macska futott át az utcán. Aztán jött egy férfi fűrésszel...


Ekkor megszólalt a csengő.


Ábel látta, hogy az iskola sárga fényű ablakaiban fekete árnyak kezdenek mozogni. Aztán megjelentek a megvilágított lépcsőkön. Ábelnek úgy rémlett, hogy az árnyak kisebbek lettek, mintha megrettentek volna attól a sötéttől és elhagyatottságtól, amely az iskola kapuján kívül leselkedett rájuk. Végül Éva is előkerült. (Most már persze semmi más nem érdekelte Ábelt.) Éván ugyanaz a szürke svájcisapka volt, mint múltkor, kurta fekete kabátkát viselt, amelynek minden gombját begombolta. Ábel arra gondolt, hogy ez a kabát valamikor talán az anyjáé volt, majd a mama után az idősebb nővér hordta, és csak a legvégén, az öröklés sorrendjének megfelelően kapta meg Éva. A gallér alól háromszögletű piros muszlinkendő kandikált ki. Éva bal kezében vitte aktatáskáját, jobbját pedig kissé oldalt tartotta, kaszáló mozdulattal, mintha ketté akarná szelni a levegőt. Önérzetesen lépdelt, fejét büszkén felemelve.


Ábelnek tetszett ez a csinos, erős testű lány, tetszett bibliai neve — Éva, nyilván azért, mert neki is bibliai neve volt. De mindennél jobban a szeme tetszett neki — azok az óriási, sárgászöld, bágyadt szemek. Nemegyszer megfigyelte, milyen érdeklődéssel veszik szemügyre Évát az utcán. Sőt az ismeretlen emberek csodálkozva meg is állnak, és leplezetlenül utána néznek.


Ábel nagyon is jól tudta, hogy egy feltűnő szépségnek milyen veszélyt rejt ez a hatalmas zsongó méhkas, amelyet „modern városnak" nevezünk. Bár Éva nem is olyan szép — ugyan Ábelnek ő volt a legszebb a világon —, mégis azt érezte, hogy a szeme — amely egyszerűen rendkívüli — még sok gondot okozhat neki.


„Vajon mit akar kérdezni tőlem?" A kérdéseknek ezer meg ezerféle variációja fordult meg a fejében, és csalt mosolyt az arcára — mert mintha mindegyiket egy gyerek tette volna fel.


Kezét nyújtotta Évának (akinek egyébként hideg, kissé érdes keze volt) — szemébe nézett, igyekezett kitalálni, mire gondol. Éva ma nem horgasztotta le a fejét, mint tegnap. Magasra emelte a tekintetét, ment, nem rejtette el arcát a szemerkélő eső elől. Kiértek a térre, ráfordultak a főutcára. Éva megállt a hatalmas eperfa alatt. Néhány ága le volt vágva, de még ez sem csúfította el — annyira dús volt a koronája. Éva szerette ezt a fát. Órákon át képes volt nézni, hogyan nyüzsögnek rajta a csavargó verebek. Éva úgy mesélte, hogy egyszer a hold belegabalyodott az égre törő ágakba, mint egy hálóba...


Ma se veréb, sem hold nincs itt. Éva odament a fához, háttal a törzsének dőlt, megpihent. — Amikor elfog a honvágy, mindig eljövök ehhez az eperfához. Odasimulok hozzá az arcommal, látod, így.. . és mélyeket lélegzem, mintha otthon lennék, a falumban, a kertünkben. .. Egyszer is itt álltam, amikor idejött hozzám egy asszony, és együttérzően megkérdezte: „Valami baj van, kislány?" Már sokszor feltették nekem ezt a kérdést. Bizonyára te is megfigyelted: mihelyt az ember magába mélyed, a környezete máris különösnek, betegnek véli, és mindenki érdeklődik: ugyan mi bántja...


Éva elhallgatott, Ábel számára most már nyilvánvaló volt, hogy valami felizgathatta. Aztán a lány hirtelen, szó nélkül a park felé indult.


Az ősz elérte a várost, bőkezűen arányló leveleket terített szét, tarka szőnyeget borított a park sétányaira, amely zizegett a sétálók lába alatt. Ábel hallgatott. A park legjobban kivilágított helyéhez, a pázsithoz értek. Éva hirtelen szembe fordult a fiúval, és mindkét kezével erősen a melléhez szorította aktatáskáját, mintha ez erőt adna neki.


— Meg akartam tőled kérdezni... És itt... Itt világos van... És látom a szemedet... És te is az enyémet... Csókolóztál már úgy valakivel, mint velem?...


Ábel látta, milyen nehezére esett ezt megkérdezni. Éva sápadtan állt, szemébe könnyek gyűltek. Ha Ábel most őszinte... De Ábel megérezte (hiszen nemegyszer magyarázták már neki), hogy nőnek ilyen esetben jobb lódítani, mégpedig minél meggyőzőbben, mintsem megmondani az igazat... Éva tekintetét állva, határozottan ezt mondta:


—  Nem... Sohasem.
—  Esküszöl?
—  Esküszöm.


Éva már nem tudta, tovább visszafojtani könnyeit.
—  Én viszont már csókolóztam így... Engem már háromszor csókolt így fiú... Ha tudsz... bocsáss meg... — mondta remegő ajakkal.


Ábel hirtelen esőszagot érzett — esőszagú volt Éva szája. Leült a pázsit szélére, és lentről felnézett Évára. Bár Éva nem akarta, hogy Ábel lássa könnyeit, mégsem hajtotta le a fejét. Ábel elmosolyodott, talált az avar között egy követ, meglóbálta, és bedobta a tujabokorba. A bozót ágai nyugtalanul ringani kezdtek, majd újból mozdulatlanná váltak.


FÓTI EDIT fordítása


Néhány szó Revaz Inanisviliről:


Sz. 1926, grúz író. 1956-ban fejezte be az egyetemet Tbilisziben. 1950-től publikál. Sok elbeszéléskötet, valamint ifjúsági regény szerzője. Főbb művei: Ggye zsivjot szkazocsnyik ? ('Hol él a mesélő ?'); Zimnyaja szkazka ('Télimese'). 


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 85-87. oldalak)

2011. június 28., kedd

Válogatás a mai grúz irodalomból (3)

TAMAZ BIBILURI
A Nagy meg a Kicsi


Hideg sötétség. Az ég kitisztult, s ettől még hidegebb lett. A vegyesbolt környéke néptelen, mindenki hazament. Csak a Nagy meg a Kicsi toporog egy helyben és halkan beszélgetnek. Unatkoznak.


A Nagyon rövid, tűzött vattakabát és durva katonacsizma. Nem is olyan nagy termetű, de a Kicsi mellett hatalmasnak, valósággal felnőttnek látszik. A Kicsin bokáig érő, öreg irhabunda, amibe folyton belegabalyodik. Prémes sapkája a szemébe húzva, a kezét bebújtatja a bunda ujjába, mégis fázik, s hogy felmelegedjen, esetlenül ugrándozik, egy álltó helyében.


Ami a kettejük barátságát illeti, abban a Nagy termetes, rudas-ígáslóra emlékeztet, amely határozottan baktat az úton, a Kicsi meg, akár egy éretlen kiscsikó, gondolkozás nélkül és bizakodva üget utána.
Feltámadt a szél.


—  Gyerünk haza... — hadarja alig hallhatóan a Kicsi.
—  Micsoda ötlet! Nézd csak — az ég is tiszta, a hó is elállt!
—  Hát aztán? Még hidegebb lesz!
—  Tűrj egy kicsit!
—  Lefagy a lábam..
—  Akár egy kislány!
—  Magad vagy a kislány
—  Igenis, te vagy a kislány. Nézz csak végig magadon: hogy nézel ki?


Egészen besötétedett. A fák mögül előbújt a nagy, kerek hold. Kigyúltak a csillagok. Az előbukkanó körzeti rendőr gyanakodva sandított a fiúkra.
—  Mit műveltek itt?
—  Semmit!..  Állunk!...
—  Tünés innen!


Még hidegebb lett. A fagy csontig hatolt. Körös-körül sehol egy lélek, csend van. Se fejszecsattogás, se tehénbőgés nem hallik. Az ablakok világosak. A tetők felett füst bodorodik.


—  Gyerünk borozni! — javasolja a Nagy.
—  Na hiszen...
—  Kislány vagy!
— Jó, legyek kislány, ha te mondod...
— Voltál már részeg?


A Kicsi még soha nem ivott, így hát nincs mit mondania.
— Hát ez az! — mondja a Nagy.
— Mintha te... hogy te... — morogja a Kicsi.
— Hát ki ivott meg a múltkor két liter bort?
—  Két litert... Persze, hazudj csak!
—  Nem hiszed? Aki kettőnk közül hazudik, az... káromkodjak egyet?
—  Káromkodj.. . Hát aztán!
—  Tudod mit, nem káromkodok.


A Nagy meg a Kicsi bemennek a falatozóba. A helyiség üres. A kályha kihűlt, s az étteremben csaknem olyan hideg van, mint az utcán. A kövér büfés a sarokban ül az asztalnál és csattogtatja a számvető golyóit. A Nagy határozott lépésekkel a pulthoz megy.


—  Egy üveg „Szaperavi"-t!


A büfés feláll, végigméri a Nagyot, s kinyitja az üveget. Aztán egy tányérra rárak néhány szelet sajtot meg egy adag zöldségfélét.


—  Vigyázz, nehogy aztán baj legyen.. . Apád tegnap is leszidott. Azt mondja: minek itatod a fiút! Mi közöm hozzá?! Tán kiskorú vagy? Hány éves vagy?
—  Húsz — kerekíti fel a Nagy. — Mi a baj?
—  Hát hogy honnan van pénzed?
—  Hogyhogy honnan? Megdolgoztam érte. Egész őszön le se szálltam a traktor nyergéből! 
A büfés elhallgat, s visszamegy a számvetőhöz. A Nagy meg a Kicsi az étterem mélyére húzódnak, egy asztal mellé. A Nagy tölt a borból. A Kicsi rögtön eltolja a poharát. A Nagy megértőén bólint, s ezúttal nem tesz megjegyzést: egyedül iszik, s egyben ő maga a tamada is.


—  Legeslegelőször igyunk a szüleinkre! Ha ők nem lennének, mi sem lennénk ezen a világon... Ezt meg ürítsük a barátainkra: azokra, akik a hadseregben vannak, Vahtangra és Paatura. Nemsokára engem is besoroznak.
—  Engem is... — mondja halkan a Kicsi.
—  Igyunk azokra, akiket szeretünk! — folytatja a Nagy, s nevetésbe tör ki.
—  Minek örülsz? — kérdi a sarokból a büfés.
—  A lányokra iszunk! — magyarázza a Nagy, s emeli poharát.
—  Tiszta apja! — kaccant a büfés fejcsóválva.


A Nagy már kiürítette az üveget. Sötét bőrű, napsütötte arca kipirult, ajka égővörös. Bekap egy kis hegyes paprikát, rágatlanul lenyeli, aztán feláll. Nyomában fölkel a Kicsi is.
—  Ez a tiéd! — mondja komolyan, felnőttesen a Nagy, s az asztalra dobja a pénzt.  — Nem kérek vissza!
—  Nyughass. És eszedbe ne jusson moziba menni — részeg vagy — mondja a büfés, föl sem állva.


Az utcát elöntötte a holdfény. A havon élesen kirajzolódnak az árnyékok. Nappali világosság van.
—  Csókolóztál már valaha is lányokkal? — néz le a Kicsire a Nagy. A Kicsi még soha nem csókolózott, így hát hallgat.
—  Hát ez az!
A Nagy szeme szokatlanul csillog, a Kicsi meg félretekint.
—  Mintha te... — suttogja a Kicsi.
—  Hát ki volt az... a múltkor... ott...
—  Nem tudom, én nem voltam ott.
—  Ha nem tudod, hát hallgass! 
Egy darabig csöndben ballagnak.
— Hideg van - mondja a Kicsi, fázósan megvonja a vállát, és csaknem a feje búbjáig beburkolózik a bundájába.
—  Gyerünk, ijesszük meg Natelát! — javasolja váratlanul a Nagy.
—  Megőrültél? Kapunk az apjától, de olyat!
—  Az apja a városban van. Az anyja is. 
— Biztos megjöttek már...
—  Dehogyis, a busz üresen érkezett.
—  Haza kell mennem...
—  Szép kis férfi vagy te!
—  Jó, ha egyszer te mondod...
—  Gyerünk, valamit mondanom kell neki!
—  Hívott?
—  De mennyire!
—  Rimánkodott? Gyere, mondta, mert ha nem, hát felkötöm magam?!
—  Nem akarsz, ne gyere. Boldogulok magam is.



2011. június 27., hétfő

Válogatás a mai grúz irodalomból (2)

TAMAZ CSILADZE
A daru


—  Ősz van — mondta halkan a nő —, ősz... — A férfi nem felelt; hason feküdt, két karjával a párnát ölelve. — Darvak az égen... — szólalt meg ismét a nő. — Elrepülnek... — Elhallgatott, majd megismételte: — Elrepülnek!


Reggel, amikor eljött az ideje, mint mindig, hogy kikötözze a hálót a part közelében a vízből kimeredő cölöpökhöz, a férfi kétszer is föltekintett az égre, mintha valaki szólította volna a magasból. Darucsapat húzott át az égen, hangtalanul és beleveszve, akár egy papírsárkány.


„Valamiféle felhők" — gondolta akkor.


És meg sem fordult a fejében, hogy darvak, pedig hosszan követte őket a tekintetével. Állt a csónakban s csak tekerte a cölöpre a kötelet.


—  És minden ősszel így van: elrepülnek, elrepülnek, tele az ég darvakkal...
—  Aludj — dörmögte a férfi, holott egyáltalán nem akarta, hogy az asszony elhallgasson. Bágyadt volt a fáradtságtól, a felesége hangja elringatta. Olyan volt ez a hang, mint az álom — álom, amit nem lát, hanem hall az ember. S a férfi hallotta is, amint a darvak szállnak az égen.


A csónak himbálózott. Erősen megvetette a lábát, úgy állt a csónakban, és tekerte a kötelet a cölöpre. A csónak farában ült az öreg Abo, és két kézzel óvta a széltől cigarettáját, amely szinte már ajkát perzselte. Abo már nem tudta odaerősíteni a hálót. Miért járt ki hát a tengerre? Ki kérte erre? Abo makacs, lerázhatatlan. Nem lehet lebeszélni. Hogy mondhatnád meg az öregnek, hiszen az apád lehetne.


A csónak hirtelen megingott, s vele együtt az ég is megbillent, még a színe is elváltozott -  vörösre. S már a felhők sem felhők voltak, hanem mintha tarka tehéncsorda vonult volna lustán az égen.
„Furcsa, mit keres a gulya az égen?" - ámult el a férfi.


A gulya pedig a valóságban is ott ballagott a dűlőúton. Alkonyodott. A tehenek oldala mintha piros juharfalevelektől lenne foltos. Feszes, fehér tőgyüket úgy cipelik, mint megannyi dobot, s olyan esetlenül, imbolyogva mennek, akár részeg dobosok lakodalom után.


Ekkor kinyílt a kiskapu, és egy nő lépett ki az útra. Ráismert a feleségére. Nem is, ez a lány akkor még nem volt a felesége. Csak távolról ismerte. A lány hátraszegte fejét, tenyerét ellenzőül a szeméhez emelte, és fürkészni kezdte az eget.


—  Darvak! — kiáltott fel, és hangosan fölnevetett.


A csorda, a gebéjén lovagoló pásztor, a füst a tetők fölött — egyszerre minden megállt és megmerevedett. Csak ez a nevetés mozgott, élt, lélegzett, lassan, lassan szállt fölfelé, és minél magasabbra emelkedett, annál határozottabb formát öltött. Az esti ég szürkeségében előbb homályosan, majd egyre tisztábban és pontosabban egy hatalmas, a messzeség felé szabadon szárnyaló daru alakját vette fel.


Azután a férfi hirtelen úgy érezte, hogy ő, ő maga nem is volt ott. De hát akkor hogyan láthatta mindezt? Hol volt?
—  Hol? — kérdezte fennhangon, és ebben a pillanatban felébredt, ráeszmélt, hogy észrevétlenül elszundított.
—  Hol, hol... — mondta a felesége. — Hát itt, a kertünk mögött, a sás közt. — Az asszony nyilván éppen mesélt valamiről.


Mindig így volt. Elalvás előtt mindig mesélt neki valamiről, halk, egyenletes hangon. Mintha csak magával beszélgetne, elismételné, felidézné, ami aznap történt.
Ő pedig feküdt és hallgatta, és mindez olyan volt, mint az álom — álom, amit nem lát, hanem hall az ember.
—  Ott áll, a fejét a szárnya alá dugva, és alszik... — mesélte az asszony.


—  Ühüm. — Lusta volt szaporítani a szót, hogy, mondjuk, igazad van, a darvak tényleg így alszanak, de valamit mégis kellett mondani, nehogy abbamaradjon az elbeszélés.
—  Igen — folytatta a nő —, így is alszanak, állva... — és elhallgatott.
A férfi már majdnem azt hitte, hogy a nő elaludt, ám egyszer csak felhangzott a nevetése. Meglepődött, de nem szólt semmit, csak megbökte a vállával: mit nevetsz?
—  Akárcsak én — felelte az kacagva —, szakasztott úgy, mint én. A férfi elmosolyodott: „Na, helyben vagyunk, te csodabogár!..."


Ez rá vallott. Egész nap sürög-forog a ház körül — hol a veteményeskertben, kendővel födve arcát a nap elől, hol bent a házban a tűzhely mellett —, kis híja, hogy a hőségtől le nem pattogzik arcáról a bőr, egy percnyi megállása sincs, és mégis mindig talál valami tücsköt-bogarat: hol egy kis kagylót, hol egy ismeretlen, nevenincs gazt, ami ugyan védekezésből kinzavirágnak álcázza magát, hol egy madártollat, amit a szél sodort a balkonra. Óvatosan a kezébe veszi, tekintetét ellágyulva egy pontra függeszti, és mosolyog. Mosolyog valamin, alighanem a saját gondolatain, amelyek éppoly könnyűek, mint az a szélhordta tollacska.


Ő, Ucsa pedig reggeltől késő estig a tengeren van.


—  A tenger, az igen — mondja Abo —, minden egyéb csak mihaszna fecsegés — és tompán, erőlködve köhög.


Az öregember tengeri sótól kicserzett kezei folyton mozognak, akár a rák ollója. Abo nagy, szeplős keze, fakó, fénytelen, merev szeme, amelyet mintha pókháló szőtt volna be, állandóan arra emlékeztette Ucsát, hogy előbb vagy utóbb maga is olyan lesz, mint ez a csónak farában vagy az árbocnál görnyedező öreg, akiről mindent lemart a szél meg a só.


—  Senkim sincs az egész világon — mondogatta Abo. És ha Ucsa éppen ilyenkor húzta ki a hálót, előre tudta, hogy üresen fogja kihúzni. „Ördögadta varázslója!" — gondolta magában, de nem akarta megbántani az öreget. — És nincs is szükségem senkire! — mondta tovább a magáét Abo.


Cira pedig ott ült a balkonon, és mosolygott. Így mosolygott azon a napon is, amikor Ucsa először megpillantotta a vásárban. Feje fölött ejtőernyőként ringott egy nyitott, piros ernyő. Ő maga fehér ruhában és fehér szandálban lépkedett. S abban a zajban, a kenetlen körhinta nyikorgása, az eladásra szánt marhák bőgése közepette mintha nem hallott, nem látott volna semmit. Nem vonták magukra figyelmét sem a pultokon kiterített szövetek, sem az érett, hasadt héjú görögdinnyék, sem a nagy tömegtől körülvett zenészek, sem a járás eredményeit hirdető tábla, amelyet egy városi művész festett, s amelyen a tea- és citromültetvényeken mozdulatlanná merevedett alakok nyakára ragasztották az élmunkások ovális fényképét. A tablót ez Amberki fényképész vásznához tette hasonlatossá: az  ember keresztüldugja a fejét egy kerek nyíláson, és máris megkapja a képet — nyeregben ülő lovas, teljes grúz öltözékben, annak rendje és módja szerint!


—  Ki ez? — kérdezte Ucsa a barátjától.
S ugyanebben a pillanatban egy alacsony, kövér turista, vászon rövidnadrágban és bambuszpálcával a kezében, fölkiáltott:
—  Nézzétek csak azt a lányt! De igazán, nézzétek csak meg!
—  Valami holdkóros! — felelte a barátja.
—  Honnan tudod?
—  Hát van szemem, látok vele!
—  Azt hittem, talán ismered...
—  Először látom életemben.


És hirtelen olyan öröm öntötte el Ucsát, amiért a barátja nem ismerte a lányt, hogy azonmód meghívta az egész turistacsoportot — mindegyikük egyforma szvan fejfedőt viselt — egy borpincébe, ahová hosszas rábeszélés után vele is tartottak.


A kocsmárosnak akkora pocakja volt, hogy azt hihette az ember, nem is a lábán áll, hanem mint egy nagy hasas korsó, egyszerűen ott van a pulton.


A nagy csapat vendég láttán önelégülten vigyorgott a bajsza alatt, és hetykén kurjantotta:
—  Csak tessék! Csak tessék!
Pedig kiderült, hogy egyebe sincsen savanyú colikaurin kívül.


A bort uborkásüvegbe töltötte. Amikor megtelt, úgy tartotta keze közt az üveget, mintha arra várna, nem dobálnak-e bele aprópénzt. Sokat ittak. Mindenki berúgott. Ucsának is egykettőre fejébe szállt az ital. Átölelte a szomszédját, az alacsony, kövér bácsit, és rázendített. A turisták örömest bekapcsolódtak, bár nem ismerték a nótát, annyi szent. Rajta pedig olyan boldogság lett úrrá, hogy egyszerre csak patakzani kezdtek szeméből a könnyek. Érezte is, hogy sír, és ettől még hangosabban énekelt. S ekkor a félhomályos és hűvös pince lejáratában feltűnt a zenészek hagyományosan bő, ráncolt gatyaszára. Az énekszó hallatán bizonyára megállapították, hogy a kocsmában nagyban folyik a mulatozás, és igazi munka reményében odasiettek.


A duda hangja mint tarka kendők lobogása tört be a pincébe, s olyan vidámsággal töltötte meg a sötét, föld alatti helyiséget, hogy Ucsa úgy érezte: azon nyomban meghasad a szíve, ha nem megy föl oda, a napra, ahol az a piros ernyős lány járt-kelt alvajáró mosolyával.


A zenészek ott álltak az üres téren, és kidagadt arccal fújták dudájukat.


—  „Ó, a földön — énekelte egyikük —, ó, a földön... Csak te ragyogsz, mint a nap..." Amberki fényképész közvetlenül a tér torkolatánál feszítette ki vásznát — az ágaskodó paripáját megzabolázó, fej nélküli lovast. Ucsa odaszaladt és átdugta fejét a nyíláson.
—  Amberki! — kiáltott. — Amberki, testvér, meghalok, elpusztulok!


Majd a tenger felé űzte a lovat. De még a patadobogáson keresztül is hallotta a szívettépő és lángra gyújtó dalt:
„Ó, a földön, ó, a földön!..."


A parton elengedte a lovat; az állat felágaskodott — megijedt a hullámoktól. „Te halász vagy, minek neked ló?" — kérdezte szemrehányóan a tenger. Ő pedig válaszképpen hevesen széttárta karját és rázendített:
—  „Ó, a földön, ó, a földön csak te ragyogsz, mint a nap..."


Aztán belevetette magát a tengerbe és úszni kezdett, sebesen szelte a hullámokat, mintha csak üldözne valakit, aki előtte ment be a vízbe. Úszott, úszott, de mégsem távolodott a parttól. A zenészek most meg a part szélén álltak egy homokbuckán, és bőszen játszottak.
—  „Ó, a földön - kiáltotta végső erejével -, ó, a földön..."


Azután Cirával kettesben visszatértek Amberki fényképészhez. Amberki egy székre ültette Cirát, őt pedig melléje állította és kezét a szék támlájára tétette.
—  Ne feledjék, ez esküvői kép!
A fénykép most ott lóg a falon a szülők képe mellett, akiket ugyanebben a pózban vettek le: az anya székeri ül, az apa mellette áll. Talán azt a képet is Amberki készítette?


—  Hány éves vagy, Amberki?
—  He?
—  Azt kérdem, hány éves vagy?
—  Ne kérdezd.
—  Mi ütött beléd?
—  Eh!


Ezután minden a megszabott mederben folyt. Csakhogy most sietett haza, örvendezett: Cira várja majd a kiskapunál, már messziről meglátja — eléje szalad. Ő pedig körülnéz, szégyelli magát a szomszédok előtt, még megszólják: ugyan miféle hóbortos felesége van — a kiskapunál várja, elébe szalad... Mégis elégedett, vagy inkább — egész egyszerűen boldog volt.


„Lám, ez lenne hát a boldogság. Milyen kevés kell az embernek. — De itt máris saját szavába vágott: — Szerinted ez kevés, te fajankó?" Nem, nem volt ez kevés, de valami még hiányzott, ám hogy mi, azt maga sem tudta, az évek meg csak szálltak. Egy... kettő... három... négy... Gyorsan múlt az idő. Talán mert állandóan a másnapot várták, mintha másnap kellene megtörténnie annak, amire egész szívükkel szomjaztak. Holnap, holnap, holnap... A ma nem számított, csak múljon minél gyorsabban, csak jöjjön már az este — és így ment ez mindennap. Mintha mindaz, ami ma történt, semmi sem lett volna ahhoz képest, ami másnap várt rájuk. Holnap... De közben észrevette, mennyire megváltozott Cira. Ki sem lehet mozdítani hazulról, nincs, ami megörvendeztetné, meglepné.


—  Miért is élünk? — kérdezte egyszer izgalomtól elfúló hangon.
Érezhető volt, hogy sokáig emésztette magát, mielőtt föltette volna ezt a kérdést. Sötétben feküdtek. Odakint esett az eső, és hallani lehetett a tenger morajlását.
—  Hogyhogy miért? — kérdezett vissza ő, de Cira nem válaszolt.
—  Hát hogy mi miért vagyunk? — A remegő hangban könnyek bujkáltak. A férfi felkönyökölt, és a feleségére nézett:
—  Meghibbantál?
Az asszony a fejére húzta a takarót, elbújt.


Egyszer, vagy két éve, amikor a szokott időben megjött a tengerről, már a parton várták a hírrel — még azt se hagyták, hogy hazaérjen!
—  A feleségedet a repülőtéren látták, talán rokona valamelyik pilóta?
—  A repülőtéren? — csodálkozott. — Mit kereshetett a repülőtéren?


A településtől három kilométerre levő repülőtéren egy helikopterből és két régi, rozsdás „kávédarálóból" állt az egész flotta, az amatőr ejtőernyősök helyi klubjának tulajdona. Ezeket a kiselejtezett repülőgépeket ők maguk javították meg. A kis gépek néha segítettek a kolhoznak. Két pilóta lakott ott a repülőtéren, fabarakkokban. Egyikük idősebb, a másik fiatal legény.


Cira csakugyan nem volt otthon. A férfi bármit el tudott volna képzelni, csak ezt nem. Mint egy őrült ugrott ki az utcára, és rohant a repülőtér felé. Félúton utolérte az autóbusz.
—  Cira után sietsz? — kérdezte a sofőr, aki szomszédjuk volt.
—  Mit beszélsz? — Úgy tett, mintha semmiről sem tudna.
—  Ucsa — a sofőr elfordította tekintetét.
—  Nos?
—  Már tegnap meg tegnapelőtt is odavittem.
—  Na és?
—  Semmi... Rágyújtasz? - Odanyújtotta a csomagot.
—  Tegnap is... Tegnapelőtt is...
—  Na és, mi van abban? — mondta ezúttal a sofőr.
—  De hát ide figyelj!...
—  Rá se ránts, öregem!
—  Hogyhogy?
—  Semmi, semmi...


Közvetlenül a repülőtér mellett kis házikó áll, a pap házikója. Éppen a kapujánál van az autóbusz végállomása. Az út mentén nagy fügefa. Levelei fehérek a portól. A tövében hosszú kőlap. Bizonyára sírkő. Nem tudni, ki cipelhette oda. Ezen a kövön, az árnyékban üldögélve szokták várni az ejtőernyősök az autóbuszt.
Az autóbusz megállt.


—  Nohát, nézd meg magad — bocsátotta útjára a sofőr.
—  Jó.
—  Nem tréfadolog!
Ucsa gyors léptekkel indult el, de hirtelen megállt és hátrafordult: a sofőr kiszállt a fülkéjéből, és leült a fa alá a kőlapra. Ucsa visszament, jöttére fölkelt a sofőr.
—  Mi az?
—  Menj el — felelte Ucsa —, mire vársz?
—  És ki visz vissza benneteket?
—  Eredj! — mondta keményen, mert érezte, hogy a sofőr a botrányra kíváncsi.
—  Kérlek, csak azt hittem...
—  Mondom, hogy eredj!


Ucsa még sokáig állt ott a fa alatt, amíg csak az autóbusz el nem tűnt szeme elől. „Milyen baj szakadt a nyakamba! Mi keresnivalója van a repülőtéren?" Azután meglátta a papot. Egy szál szatén rövidnadrágban ült a tornácon és újságot olvasott. A lábán gumipapucs. A közeledő léptek hallatára levette szemüvegét, amely zsinórral volt a füléhez erősítve.
—  Jó napot! — köszöntötte Ucsa.
—  Neked is, fiam! — A pap összehunyorította a szemét, és a fejét ingatta.  — Valahogy nem ismerlek föl.
Gondosan összehajtotta az újságot, lerakta maga mellé, a szemüveget pedig az újságra.


Ekkor pillantotta meg Ucsa Cirát. A mező közepén állt, kendője csücskét összefogta az álla alatt, hogy le ne sodorja a szél, és a repülőgépek irányába nézett. Ucsa is arrafelé tekintett. A kis gép körül emberek nyüzsögtek.
„Ugyan mit néz ott?"
Megkönnyebbült: mihelyt meglátta, máris tudta, hogy semmi olyasmi nem történt, nem történhetett. Tulajdonképpen nem is várhatott mást Cirától. Még el is szégyellte magát: mit gondol majd, ha itt látja?


Mindez rendben is volna, de mit mondjon a többieknek, hogy magyarázza meg, mit csinál a felesége mindennap a repülőtéren?
„De hát számadással tartozom mindenkinek? Jó, tegyük fel, hogy azt mondom, egyszerűen csak itt áll, és nézi a repülőket. Elhiszik? Nem hiszik el. Hiszen nem ismerik Cirát."


Most azon igyekezett, hogy Cira észre ne vegye őt, s ezért jobbnak látta, ha beszédbe elegyedik a pappal.
—  Gyere föl, itt hűvösebb lesz. — A pap kissé odébb húzódott. — Ülj le. 
Ucsa felment a tornácra és leült.
—  Se álmom, se nyugovásom — kezdte a pap. — Mióta ide rakták ezt a repülőteret, azt se tudom, hová legyek. Tán odamenjek és megkérjem őket, hadd ugorjak én is egyet az ernyőjükkel? Nem nyitom ki - és vége! - Vékonyka hangon kuncogott, láthatólag tetszett neki saját tréfája. - Aztán az újságban majd megírják: ejtőernyővel ugrott a pap. - Sietve keresztet vetett. — Uram, szenteltessék meg a te neved, a nép teljesen meghibbant, mit keresnek az égben, mit vesztettek el?


„Mit csináljak? — gondolja Ucsa. — Elvigyem valahová? Mert hogy bezárva ül, semmit se lát. Pedig hát nem olyan, mint a többiek, mit lehet tenni. Nosza, magyarázd meg az embereknek, hogy ő nem olyan. De hát hogyan? Mindenki így él, én se tudok másfajta életet elképzelni. Itthagyni mindent — aztán ki ad majd ennünk? Nekivágunk a világnak az asszonnyal, kéz a kézben, az emberek meg megszakadnak a nevetéstől, kővel dobálnak. Így meg — nesze neked: ott áll ebben a hőségben a mező közepén. Csak tudnám, mire gondol most!"


—  Minden elmúlik, minden — hallatszik a pap hangja —, elmúlik és nem tér vissza... —  Hallgatott egy sort. — De jó lenne egy kis hideg víz... Valóságos áldás! — szólalt meg azután újra.
—  Miért, talán messze van a forrás? — kérdezte Ucsa.
—  Csak ott, a fügefánál.
—  Hozok én.
—  Sose fáradj...
—  De miben hozzak?
—  Az ajtónál van a teáskanna...


A szobában félhomály volt, az ablakok befüggönyözve, s valami átható, meghatározhatatlan szag terjengett, amilyent gyakran érezni egyedül élő öregek lakásában, a magány szaga. Az öreg komódon a Szűzanya képe, a falnak támasztva. A szentkép előtt kis agyagtálkában gyertya olvadozott. Az ikon mellett igen régi kalendárium, Sota, Akaki és Ilja (a grúz költészet klasszikusai - a szerk.) képével.


Ucsa fogta a zöld, horpadt falú teáskannát, és visszatért a tornácra.
—  Megtaláltad? — kérdezte a pap.
—  Itt van. — Ucsa fölmutatta a kannát.
—  Csodálatos. — A pap helyére igazította szemüvegét, csak akkor nézett a kannára. — Minden, amim volt, valahogy elkeveredett, fiam. Nem mintha ellopták volna, maguktól tűntek el. Menekülnek tőlem a tárgyak, rám untak.


Ucsa megjött a vízzel. Az öreg kivette kezéből a teáskannát, levette a födelét, vizet töltött bele, és inni kezdett, mint egy madár, apró kortyokkal, gyakran megpihenve. Azután két karjával átfogta és melléhez szorította a kannát.
—  Isten fizesse meg. — Behunyta a szemét. — Köszönöm. Sokáig ült így behunyt szemmel.


A repülőgép felszállt, néhány kört tett a levegőben, és ismét leereszkedett. Amikor már a földön siklott, nyomába eredtek az emberek. A gép Cirához egészen közel állt meg. Ucsa még azt is látta, hogyan ugrott hátrább az asszony. Aztán a motor zúgásán keresztül elhallatszott hozzá a nevetése. Hallatszott, vagy csupán Ucsa várta: az asszonynak ebben a pillanatban okvetlenül fel kellett nevetnie.


Mindenki a repülőgéphez rohant. A pilóta üggyel-bajjal kimászott a fülkéjéből. Az emberek egyszerre lármáztak, de hogy miről, azt nem lehetett kivenni. Mindenki hadonászott. Azután a pilóta megint beszállt a fülkébe, és kisvártatva elhallgatott a motor. S egyszerre olyan csönd támadt, hogy az emberek szinte megmerevedtek a helyükön. Olyan volt az egész, mint egy kép. Aztán ismét zajongani kezdtek, kiráncigálták a pilótát a fülkéből és a levegőbe dobálták.


Hirtelen mindenki Cira felé fordult.

2011. június 26., vasárnap

Válogatás a mai grúz irodalomból (1)

NODAR DUMBADZE
A hálátlan


Cipnagvari falu temetőjében annyi száz évnél magasabb kort megért Berezsiani nyugszik, hogy senkinek nem jutott eszébe Guduli századik születése napja. De nem hogy mások, maga Guduli is megfeledkezett a saját születésnapjáról. 
Ma reggel a Longinoz kakassal egyidőben kelt. Először a szomszédék kutyájával zsémbelt, amely a lába körül sündörgött:
—  No, te falánk dög, hány tojást fogsz ma kilopni a tyúkólamból? Azután szemrehányásokkal halmozta el a rúdról leröppenő kakast:
—  Ahelyett, hogy virradatkor felkukorékolnál és előttem illegetnéd magad, inkább a tyúkjaidra ügyelj, mert ugyancsak kerülgeti őket Ardalion Brokisvili kakasa!


Ekként könnyítve a lelkén, Guduli végigment az udvaron, belépett a furnérlemezekből épített nyári konyhába, leguggolt a tűzhely elé, egy botocskával szétkotorta a hamu alatt izzó parazsat, rőzsét dobott rá, fújta-élesztgette, és amikor a tűz lángra kapott, feltette a vizesedényt. Alighogy a víz meglangyosodott, Guduli feltűrte az inge jobb ujját, átöntötte a vizet a fejősajtárba, és benyitott az istállóba. A jászolhoz kötött tehén sandán a gazdája felé fordította nagy szemét, és elbődült.


—  Jó reggelt, asszonyság! — és Guduli meglapogatta az állat farát. A tehén abbahagyta a kérődzést, lassan lábra emelkedett, és hátrálva száraz helyet keresett magának, hogy megfejhessék.


Guduli odahúzta a háromlábú fejőszéket, és leült a tehén apadt tőgye mellé. Gyéren csurrant a tej.
—  Rég a dögtemetőben a helyed! — förmedt Guduli a tehénre, és leoldotta a kötelét. Azután kitárta a kaput, és kihajtotta a tehenet a tarlóra:
—  Eredj, te szerencsétlen, nem is tehén vagy te, hanem egy hitvány kecske!


—  Jó reggelt, Guduli!
Guduli a lépcsőn ül, gondolattalanul nézi a napot, amely mint egy ágaskodó, kíváncsi kisgyerek, kikukucskál a hegyek hasadéka között.
—  Jó reggelt, Guduli!
Guduli hátrafordul a köszönésre. A körtefa alatt Ucsa Melimonadze áll s a fejét vakargatja
—  Hányszor mondjam még, hogy én neked nem Guduli, hanem Guduli apó vagyok, mi?!
—  Jó reggelt, Guduli apó!
—  Jó reggelt! Mama arra kér, adjál nekem befőttet. 
Guduli elmosolyodott.
—  És tejet?
—  Nem, csak befőttet.
—  Amíg nem iszol tejet, nem kapsz befőttet! — mondta keményen Guduli.


—  Sok van? Engedd, hadd nézzem meg! - és Ucsa belekukkantott a lépcsőre állított tejesköcsögbe. — Mama a lelkemre kötötte: ne igyál nyers tejet, mint valami buta kis borjú, mert brucellózist kapsz.
—  De nagyokos az anyád! Hosszú haj, rövid ész. Én magam is nyers tejen nőttem fel! — gerjedt haragra Guduli, és odanyújtotta a kisfiúnak a köcsögöt. Ucsa mély sóhajjal emelte a szájához. Guduli alig tudott elfojtani egy mosolyt, látva, hogyan dagad feszesre ivás közben a kisfiú hasa. A végén Ucsa hangos szusszantással, inge ujjával letörölve tejes felsőajkát, visszaadta a köcsögöt Gudulinak.


—  Te is segíts nekem! — kérte. Guduli felnézett a napra.
—  Mi az, ma nem mégy iskolába?
—  Ma vasárnap van! — mondta Ucsa, és fülig szaladt a szája örömében.
—  Szombat! - igazította helyre Guduli.
—  Vasárnap! - ismételte meg makacsul Ucsa.
—  A mindenségit! - Guduli a térdére csapott.
—  Hát neked, Guduli apó, nem mindegy, hogy szombat van vagy vasárnap? Te nem jársz iskolába...
—  És hányadika van?
—  Huszonnyolcadika, vasárnap, november hónap, 1970 — sorolta el mosolyogva Ucsa.
—  A mindenségit! - ismételte meg letörten Guduli, és felállt a helyéről.


Ügyet sem vetve a meglepődött kisfiúra, bement a házba, és megnézte az ágya fölé szögezett falinaptárt. Letépte a felső lapot, visszament a verandára, és újra leült a lépcső tetején.
—  Nos, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, letelepedett az öreg mellé, és kíváncsian nézett fel az arcába.


Guduli szótlanul előhalászta a felső zsebéből a szemüvegét, feltette az orrára, és betűről betűre elolvasta, ami a naptárlapon állt: 


A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 54. éve
November 28 — vasárnap
A nap kél 8.06
A nap nyugszik 17.32
A nappali órák hossza 9.26
Holdtölte nov. 24.
A hold kél 10.55
A hold nyugszik 20.31
1820 — e napon született Friedrich Engels 
És hasonló alapossággal olvasta el a hátlapon írottakat: 
Tudja-e, hogy...
... az ember húszezer lépést tesz meg naponta. Ez a szám egy év alatt hétmillióra növekszik, tehát hetven év alatt az ember ötszáz millió lépést tesz meg. Ez körülbelül a föld és a hold közötti távolságnak felel meg...


Guduli fölnézett az égre, és meglátta a napot. Azután tekintetét nyugat felé fordította, és észrevette a fogyó holdat. A nap is meg a hold is fent volt most az égen, de Gudulinak úgy tűnt, hogy a nap sokkal közelebb van hozzá, mint a hold. Folytatta az olvasást:


... ami 384000 kilométer, kilencszer több az egyenlítő hosszánál, következésképp az ember hetven év alatt kilencszer kerülheti meg a földet.


Gudulinak ebbe a feje is beleszédült. — Hetven év alatt kilencszer, hát száz év alatt? — Guduli a lábára nézett, a térde remegett, testében olyan szörnyű fáradtságot érzett, mintha ebben a pillanatban tizenkettedszer kerülte volna meg a földgolyót. Az aggastyán merev térdére tette a kezét, és sokáig simogatta, amíg nem csillapodott a remegés. — Mit szólsz ehhez? Szóval ha ez alatt a száz esztendő alatt mást sem tettünk volna, mint Cipnagvaritól Ozurgetiig, Ozurgetitől Batumiig, Batumitól Moszkváig, Moszkvától Németországba, Németországból Amerikába vándorlunk, onnan Japánba, majd ismét Ozurgetibe és Cipnagvariba, akkor alighanem tizenkétszer kerültük volna meg a mi földünket! — Guduli elgondolkodott. — De nem így hozta a sors. — Fanyar mosolyra húzta a száját. — Egész idő alatt egy helyben topogtunk volna?... Pedig be sokat mentünk! Hány meg hány kanyargós ösvényt végigjártunk, úgy bizony! Nem panaszkodom, azért is hálás vagyok, hogy száz éven át fáradhatatlanul vittél útról útra, portáról portára, köszönöm lábam, derék segítőm, nagyon köszönöm! — mondta fennhangon Guduli, és ismét megsimogatta csontos térdét.


1970. november 28-án reggel nyolc órakor Guduli Berezsiani betöltötte a századik évét. Eszébe jutott ez Gudulinak, és a szíve szaporán verni kezdett, mint a fészkében rejtőző madárka. Izgatott lett, megrémült Guduli. Csak ifjúkorában volt ilyen heves szívdobogása, a lovasversenyek előtt, amikor nyeregbe szállt a falu főterének szélén, hogy összemérje erejét Zoszima Kerkadze ikerfiaival, meg akkor, ha meglátta ott a húgukat, Talikót. Megrémült Guduli, hogy kiszakad a szíve, s a melléhez kapott. Fél percig kalimpált az öreg szerkezet. De ez alatt a fél perc alatt egész ifjúsága elvonult Guduli lelki szemei előtt, a szíve pedig valósággal kicsusszant a tenyere alól, lódult egyet; Guduli nagyot sóhajtott, s homlokát hideg veríték lepte el. Pehelykönnyű lett a szíve, felröppent, szertefoszlott a levegőben, megsemmisült, és éppoly váratlanul visszatért, mint kismadár a fészkére; visszatért, megigazította a tollazatát, és folytatta mindennapos, szerény, egyenletes munkáját. A görcs feloldódott, a tüdő friss levegővel telt meg, Guduli inge ujjával letörölte a hideg verítéket, és kifújta magát.


Egy órával ezelőtt töltötte be Guduli a századik esztendőt, amellyel az Isten minden Berezsianit megajándékozott, és most a szokásos fürgeséggel lépte át százegyedik életéve küszöbét.


Guduli a lépcsőn lement az udvarra, végigbotorkált a gondozott ágyások között, a vízlevezető árok mentén húzódó ösvényen a vele egyidős vén körtefáig, s letelepedett árnyékába. Ucsa egy lépést se tágított mellőle.


—  Nem fáj ez ennek a körtefának, Guduli apó? — kérdezte Ucsa, és kirántotta a fa törzsébe belevágott fejszét.
„Kezdődik — gondolta Guduli — mostantól fogva estéig milliónyi kérdéssel áraszt majd el."
—  Ha ez a fa érezne, fiam, rosszul állna a dolgunk, akkor az ember hiába akarná leimádkozni a bűneit. — Guduli újabb kérdéseket várt, de Ucsa óvatosan megérintette hüvelykujjával a fejsze csillogó élét, és maga felelt tulajdon kérdésére:
—  Érzi, bizony hogy érzi! — és egyenesen odaállt az öreg mellé. Guduli eltűnődve tette rá a kezét a kisfiú lángvörös üstökére.
—  Tudod-e, Ucsa, hogy a te Guduli apód ma reggel töltötte be a századik életévét? Ucsa ránézett, és elnevette magát.
—  Mit nevetsz, kis prücsök?
—  Te a múlt évben meg már az előző évben is százéves voltál.
—  Hogyisne! - mondta csaknem sértődötten Guduli.
—  Hát mennyi?
—  A múlt évben kilencvenkilenc, annak előtte kilencvennyolc. Ma lettem százéves.
—  Te mindig egyforma vagy — nevetett ismét Ucsa.
—  Ne vigyorogj itt nekem, mint az eszelős, az apád legyen mindig egyforma, ha ezen ilyen jól szórakozol!
—  Mama azt mondja, hogy te nem leszel se idősebb, se fiatalabb; ez az átkozott vénember, mondta, megállította az időt.


Guduli a kisfiú szemébe nézett, és a maga huncut gyermektekintetét pillantotta meg benne, aztán a messzeségbe bámult, és mintegy mellékesen megkérdezte:
—  Nem akar meghalni, azt mondja?
—  Ühüm.
—  Megállította az időt, azt mondja?
—  Igen, azt mondja.
—  Az időt fiam, nem hogy én, de száz pár bivaly sem képes megállítani — mondta szomorúan ingatva a fejét Guduli.
—  Hát ki állíthatja meg az időt? — érdeklődött Ucsa.
—  Eljön a nap, és azt hiszem, magától megáll  — Guduli elmosolyodott a saját szavain. Ucsa hanyatt vetette magát a fűben.


—  Nézd csak, Guduli apó, az égen ott van a nap is meg a hold is.
—  Láttam már, fiam.
—  Egyszerre nappal is van meg éjszaka?
„Megbolondít ez a kölyök" — gondolta Guduli és nem válaszolt.
—  Hogy lehet ez? — Ucsa csak nem nyugodott.
—  Az ég az Isten szeme, minden együtt van benne, a nappal is meg az éjszaka is — magyarázta Guduli.
—  Milyen a szeme?
—  De kíváncsi vagy, te kis csörgőszarka!
—  Milyen a szeme? — unszolta Ucsa. Gudulinak melege lett, kigombolta az inge nyakát.
—  Neked van szemed?
—  Hát ez szerinted mi? — Ucsa a szemére bökött.
—  Csukd be!
Ucsa azon nyomban összehunyorította a szemét.
—  Mit látsz?
—  Sötét van.
—  Most nyisd ki.
Ucsa tágra nyitotta a szemét.
—  És most?
—  Világos van.
—  Lám, ilyen az Isten szeme is — mondta megkönnyebbült sóhajjal Guduli.
—  Hát én vagy az Isten, az mindegy?
—  Úgy ám, fiam, persze hogy mindegy! Tiéd ez az egész világ, mi lehetne benne szebb nálad?! — Ekként megajándékozván a kisfiút az egész világgal, Guduli magához vonta Ucsa lángvörös fejét. Ucsa már-már kérdezett volna ismét valamit, de Guduli a szájára tapasztotta a tenyerét, és rámordult: — Egy szót se kérdezz tőlem többet, mert megöllek és magamra is kezet emelek!
—  Csak még egyetlen egy kérdést! — könyörgött Ucsa.
—  Jól van, de ez legyen az utolsó! — figyelmeztette Guduli.
—  Reggel a mama azt mondta, hogy az apám gazember, mocskos állat, és aljas, szemét alak. Igaz ez?